A művészet erejével
Példa arra, hogy egy gyűjtő halála után is egyben maradhatnak az alkotások
MúzeumCafé 7.
Kolozsváry Ernő példát mutatott szerénységével és alázatával, ahogyan a művészethez közelített. Nem sajnálta, sőt, feláldozta tanári fizetését is, hogy megszerezzen egy-egy számára fontos alkotást. Részletre vett képekkel alapozta meg magángyűjteményét, később pedig új múzeumok létesítését szorgalmazta, és kereste a módját annak, hogy bemutathassa a közönségnek is összegyűjtött kollekcióját, amely halála után sem szóródott szét.
„A gyűjtő olyan, mint a karmester – fogalmazott egyszer Kolozsváry Ernő –: másokon keresztül mutatja meg önmagát. A mércét magasra tettem. Csak olyanok kerülhettek a gyűjteményembe, akik befelé tekintve építtették fel saját világukat. Úgy magyarok, hogy abszolút európaiak.” Az Európai Iskola mestereinek alkotásai, kiváló kortárs művek hitelesítik a néhány évvel ezelőtt elhunyt gyűjtő szavait, aki a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban évtizedeken át kémia-fizika szakos tanárként dolgozott, majd a kilencvenes években négy esztendőn át Győr városának polgármestere volt, s akivel kapcsolatban talán az a legfontosabb, hogy – amint Mravik László fogalmazott – „ő tekinthető a maga idejében a legnagyobb hazai kortárs gyűjtőnek”. E megállapítás igazát a leglátványosabban a Műcsarnokban 1998-ban rendezett nagyszabású kiállítás, illetve a tárlat alkalmából megjelent vaskos katalógus igazolta.
Talán éppen ezért van, hogy míg a gyűjtő halála óta is egyben tartott kollekció kiváló művei magukra irányítják a figyelmet, arra is ösztönzik a nézőt, hogy elgondolkodjon a mű, a gyűjtő, a múzeum és a közönség kapcsolatán, amely a világ szerencsésebb országaiban kevésbé ellentmondásosan alakult, mint a 20. század Magyarországán. Pontosabban a század második felének Magyarországán. A század elején ugyanis még nálunk sem hiányzott ez a harmónia, sőt, a korábbi főúri, vagy éppen egyházi gyűjtemények mellett számos kiváló magángyűjteményt hoztak létre műbarát polgárok is. Ezeknek a gyűjteményeknek jó néhánya – mint például Delmár Emil, Hopp Ferenc és mások kollekciója – múzeumi összeállítások része lett, más gyűjtemények azonban szétszóródtak, megsemmisültek.
Begyűjtött, Németországba hurcolt zsidó javak, a szovjetek által elrabolt, máig vissza nem adott műkincsek, és persze az 1945 utáni események sem kedveztek a magángyűjtőknek, hiszen néhány év múlva szétverték az „osztályidegen” polgárságot, a műalkotások birtoklása afféle kispolgári csökevénynek számított. A gyűjtés, a művek szeretete azonban valóban olyan erőt ad, amely láthatóan elpusztíthatatlan. A sok fogyatkozás ellenére a Magyar Nemzeti Galéria 1982-es kiállítása jelezte, hogy milyen jelentős értékek kerültek így is magángyűjteményekbe. A gyűjtők persze sokáig rejtőzködtek. Azután mégis kirajzolódott néhány markáns arcél, főként a 20. századi magyar, illetve kortárs művészettel foglalkozó gyűjtemények létrehozóié, köszönhetően a gyűjteményeket bemutató kiállításoknak, könyveknek. A szakemberek szűk körén túl a közönség széles rétegei ismerték meg Dévényi Iván, dr. Gömör Béla, dr. Rácz István és mások nevét. Jó néhány gyűjteményből azután köz-, illetve nyilvános gyűjtemény lett: Deák Dénes múzeuma Székesfehérváron, Patkó Károlyé Győrben, a Vörösváry Ákos gyűjteményére alapozott Első Magyar Látványtár Tapolca-Diszelen várja a látogatókat. A legújabb fejlemények közé tartozik a Vasilescu-gyűjtemény győri, a László Károly-kollekció veszprémi és az Antal–Lusztig-gyűjtemény debreceni elhelyezése.
Azért, hogy a gyűjteményében ne csak kiváló művek sora kapjon helyet, de a művek valóban közkinccsé is váljanak, aligha tett valaki többet, mint éppen Kolozsváry Ernő, aki így fogalmazta meg gyűjtői hitvallását: „Hittel éltem és tudva tudtam, hogy a mindentől és a mindenkitől való függetlenség egyetlen záloga a művészet ereje…” Az ötvenes évek végétől tanári fizetéséből, részletre vett képekkel alapozta meg gyűjteményét, amelyet egész életében folyamatosan bővített, s győri polgármesterként új múzeumok létesítését, magángyűjtemények állandó bemutatását szorgalmazta. Ezért is példamutató, hogy hagyatéka nem szóródott szét, sőt, ma is azt az egységet, teljességet képviseli, amilyenné a gyűjtő tette. Legutóbb két évvel ezelőtt, a Kieselbach Galériában mutattak be belőle nagyobb válogatást Otthonosan címmel, Egy magángyűjtemény, ahogyan a nagyközönség még nem láthatta alcímmel.
Ahogyan az a bemutató is jelezte, s ahogyan a megnyitó alkalmából rendezett „családi” tárlatvezetésen Kolozsváry Ernőné és a gyűjtő lánya, Kolozsváry Marianna művészettörténész felidézte, a gyűjtemény gerincét az Európai Iskola, a szentendrei festészet ahhoz kapcsolódó lírai szürreális és konstruktív vonulata határozza meg. Mivel azonban a gyűjtőt – s munkáját négy évtizeden keresztül mintegy alkotótársként támogató feleségét – sosem az elmélet, hanem a mű keltette élmény vezette, a legkülönbözőbb irányzatok, egyéni világok képviselőinek művei illeszkednek harmonikusan a nagy egészbe.
Az anyagban első az egyenlők között Ország Lili műveinek együttese. Vele 1964-ben találkoztak és kerültek barátságba Kolozsváryék, s a kapcsolat eredményeként az életmű egészét átfogó válogatást alakítottak ki a műveiből – ami azután további gyűjtői útjukat is meghatározta. A kollekció másik alappillérét Korniss Dezső, Bálint Endre és Anna Margit művei jelentik. A harmadikat a különös sorsú, fantasztikus látomásokat vászonra vivő Román György majd két tucat alkotása, amelyek – akár az előző két gyűjteményrész – önálló kiállításokon is szerepeltek már.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján ismerte meg a gyűjtő Kondor Bélát, Deim Pált (aki Kolozsváry kezdeményezésére talán az ország legszebb 1956-os emlékművét készítette el Győrben) és Keserű Ilonát – mindhármuk művei a gyűjtemény meghatározó egységeit jelentik. Néhány kvalitásos alkotás képviseli Veszelszky Bélát, Barcsay Jenőt, Tóth Menyhértet, Schaár Erzsébetet, Vaszkó Erzsébetet, Vilt Tibort – műveik különböző stílusok, látásmódok legmagasabb színvonalú megnyilatkozásai. A kvalitás és a személyes kötődés révén kerültek Kolozsváryékhoz a gyűjtemény legkorábban született művei: Gulácsy Lajos, Nagy István, Egry József, Farkas István, Vajda Lajos alkotásai. De a magyar művészet legújabb törekvéseit képviselő munkák, Nádler István, vagy El Kazovszkij művei éppen olyan magától értetődő részei a gyűjteménynek, mint az apró dobozaiban titokzatos világokat teremtő Zoltán Sándor alkotásai, vagy a naiv művész Kovács Ferenc plasztikái.
Kolozsváry Ernő különösen szerette a nála éppen egy évtizeddel idősebb naív szobrász művészetét, de emellett alighanem magát az embert is, akiben kisgyermekkora óta élt a művészet szeretete, de akiből csak a főként a gépkocsivezetőként átdolgozott évtizedek után, hatvanéves korában törhetett fel elemi erővel az alkotásvágy, úgy, hogy alig fél évtized alatt majd kétszáz szobrot faragott. Az egyiket, az életnagyságúnál valamivel nagyobb VIII. Henriket a bejárati ajtó előtt helyezte el a gyűjtő, akinek alakja valószínűleg sokakban úgy (is) él, amint a nyitott ajtóban áll, a szobor mellett, fogadva, vagy éppen búcsúztatva vendégeit. Ezt a fotót közli róla a nagy műcsarnoki kiállítás katalógusa is. A kép mellett pedig az Önarckép képekkel című írás áll, amelyet Kolozsváry Ernő Babits Mihálytól vett sorokkal fejezett be: „Hiszek a művészetben, amely kinyitja elénk a világot, kirepít a pontból és a pillanatból”.