Egy lezuhant gép megdöbbentő titkai a múltból
MúzeumCafé 8.
„Nyilvánvalóvá vált, hogy a gép törzsének becsapódási helyét nem tisztították meg a roncsoktól, itt minden alkatrész ott pihent, ahova zuhant. Két és fél méteres mélységben megdöbbentő dolog derült ki: a repülőgép törzsének közel öt méteres darabját, bal oldalának a 24. és 36. törzskerete, valamint a 10. és 16. hosszmerevítője által határolt részét az utasok testével együtt őrzi a mély.”
Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis mellett működő Repülőmúzeum a Magyar Roncskutatók Egyesületével együttműködve tárja fel az ország területén rejtőzködő háborús emlékeket. Az edzett, sokat látott kutatókat is megrázta, amikor közel fél évszázaddal a tragédia után megtalálták az Alföldön egy 1963-ban lezuhant polgári utasszállító gép maradványait, a törzs egy darabját – az utasokkal együtt.
A repülőgép, a román Transporturile Aeriene Romine, (TAROM) YR-ILL lajstromjelű IL-14 P típusú járműve 1963. június 16-án szállt fel Münchenből. A fedélzeten ötfőnyi személyzet kíséretében 29 nyugatnémet turista utazott a Fekete-tenger partján fekvő Kostanca felé. Budapest térségében a jobb oldali motorból füstcsík kezdett szivárogni, ám ennek ekkor Georghe Sandulescu kapitány még nem tulajdonított nagy jelentőséget, így folytatták a repülést. Bugacnál viszont már nem tudták tartani az előírt magasságot. Innen már a román légi irányítók segítették a gép repülését, a földön pedig egyre többen kísérték gépkocsival és motorkerékpárral az IL-14-est. A hódmezővásárhelyi tűzoltók egészen a lezuhanás helyéig, Békéssámsonig követték a gépet. Ott a jobb szárny külső része, majd a motor kiszakadt a helyéről, a repülőgép pedig délelőtt 11 óra körül háromszáz méteres magasságból a földnek csapódott. A zuhanást senki nem élte túl. A katonaság lezárta a környéket, megkezdődött a helyszínelés, az emberi maradványok és a gép darabjainak összegyűjtése. A szétroncsolódott testeket Budapestre, a törvényszéki orvostani intézetbe szállították azonosításra, és a fővárosba került a jobb szárny, a jobb motor, a futómű, a bal motor légcsavartollai, valamint a repülőgép tűzoltókészülékei. A román és magyar fél rövid idő alatt végzett a helyszíneléssel, a roncsokat betemették, a területet elegyengették. Az ügyre vonatkozó iratok egy része ma a Magyar Országos Levéltárban található, a vizsgálat során készült fényképfelvételeket a Rendőrség-történeti Múzeumban őrzik.
Békéssámson a balesetben elhunytak tiszteletére egy, a repülőgép egy darabját is őrző emlékmű felállítását határozta el a katasztrófa 45. évfordulójára. A község polgármestere a mezőgazdasági munkák során felbukkanó kisebb maradványok alapján azonosított terület feltárása mellett döntött. A Magyar Roncskutató Egyesületet bízták meg a terület felmérésével, amit Kocsis István kutató végzett el. A feltáráshoz szükséges engedélyek beszerzése és a két érintett ország, Románia és Németország nagykövetségének hozzájárulása után kezdődött el a munka, amelyet az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis és a Magyar Roncskutató Egyesület kutatói együttesen végeztek, a szolnoki alakulat parancsnoka, Lamos Imre dandártábornok támogatásával. Az alakulat vállalta a szakszerű feltárás mellett a gép darabjainak azonosítását, és előkészítését a kiállításra.
A munkálatok elkezdése után már a felszínen is kisebb lemezek és csontszilánkok kerültek elő. Fél méter mélységben elérték az őstalajt, ahol már jól azonosíthatóan látszott a 3,5 méterszer 11 méteres becsapódási kráter. Innen már nagyobb, húsz-harminc centiméteres törzsdarabok is felszínre kerültek, és egyúttal bizonyossá vált, hogy a kráterbe nem dobálták vissza annakidején a gép nagyobb darabjait. 110 centiméteres mélységben azután erősen lelassult a munka, mivel egyre több roncsdarabot rejtett a föld, és a sűrűn előkerülő csontszilánkok miatt az exhumálás feltételeinek betartása is lassította a munkát. A kráterből villanyborotva, naptej és egy arany medál is napvilágra került. Nyilvánvalóvá vált, hogy a gép törzsének becsapódási helyét nem tisztították meg a roncsoktól, itt minden alkatrész ott pihent, ahova zuhant. Két és fél méteres mélységben megdöbbentő dolog derült ki: a repülőgép törzsének közel öt méteres darabját, bal oldalának a 24. és 36. törzskerete, valamint a 10. és 16. hosszmerevítője által határolt részét az utasok testével együtt őrzi a mély. Ide préselődött be annakidején a hátsó poggyásztér. A legmegrendítőbb tárgy a hároméves Angelika Cierlitza évtizedek után napvilágra került úszógumija és homokozó-játékai voltak.
A csontok környékén talált, személyhez köthető tárgyakat az utasok maradványaival együtt a Semmelweis Egyetem Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézetébe szállították. A vizsgálatukat végző Magyar Lóránt megállapította, hogy a szakszerűen végzett feltárás során ép csontváz nem került elő, és hogy a maradványok javarészt 40 évnél fiatalabb férfiaktól és nőktől származnak, gyermek nem volt közöttük. Sérüléseik megfelelnek a repülőgép lezuhanása okozta roncsolásoknak.
A munkálatok befejeztével az önkormányzat képviselői és a kutatók, a feltárást vezető Magó Károly főtörzsőrmester és Kocsis István, továbbá Hegedűs Attila, Csibra Tibor zászlós, Nagy Krisztián főtörzsőrmester, Dományi István szakaszvezető koszorút helyezett el a gödör legmélyebb pontján. Felolvasták az áldozatok névsorát és néma csenddel tisztelegtek emlékük előtt. A gödör betemetését követően a polgármesteri hivatalnak átadták az előkerült ékszereket, személyes tárgyakat és roncsdarabokat.
Halottak napjára elkészült a katasztrófa áldozatainak emlékműve Békéssámsonon. Évtizedekkel tragikus haláluk után megadta a falu a szerencsétlenül járt utasoknak a végtisztességet.