Andy Warhol Művészeti Múzeum, Mezőlaborc
A fénymásolt tehén bánata
MúzeumCafé 8.
Sztárok mosatlan alsóneműjét akarta árulni, többórás filmben örökített meg egymással szerelmeskedő cowboyokat, mellesleg maga is homoszexuális volt. A művészettörténetbe fakó szőke hajjal és bíbor öltönyben bevonuló pop-art fenegyerek, Andy Warhol folyamatosan provokált: tömegbalesetek és villamosszékek ihlették, sarló-kalapácsot rendezett csendéletté, firenzei útján pedig nem átallotta kijelenteni, hogy a városból leginkább a McDonald’s épületét szívleli. Különcködése és allűrjei ellenére a szakma szinte azonnal elismerte: a reklámgrafikusként indult Warhol már első munkáinak egyikével, egy nagyáruháznak készített cipőreklámjával bebocsátást nyert a New York-i Museum of Modern Art kiállítóterébe. Hamar kiderült, hogy az általa bárkinek jó szívvel kiutalt tizenöt percnyi hírnév-adagból neki jóval nagyobb porció jutott. A kelet-szlovákiai Mezőlaborc mégis ódzkodott húsz évvel ezelőtt, hogy múzeumot nyisson Warholnak, csak mert a szülei onnan származnak.
„Ha a szépségről faggatták, elsőként kitaposott cipőjét említette, ha jövőjéről, azt mondta, leginkább Rotschild ujján óriásgyűrű formájában szeretne újjászületni.”
A múlt és a jelen szentélyei – a hófehér görögkatolikus templom és a bevásárlóközpont szürke kockatömbje – közé ékelve ácsorog az egykori művelődési ház betonbunkere és benne Andy Warhol múzeuma Mezőlaborcon. Az épület előtt hepehupás placc, közepén rostokol a szökőkútként üzemelő „réz-Andy”, ernyővel. Rézsút az Andy-panzió élettelen ablakaival nyújtózik, távolabb házfalra erősített Warhol-plakát feszeng.
Amikor Ondrej Warhola és Julia Zavaczky 1909-ben Mezőlaborcon összeházasodott, még csak a templom állt, körülötte lovaskocsik döcögtek, és a falu legnagyobb büszkeségének az számított, hogy galíciai körútja során átutazott itt Ferenc József császár. Nem is marasztalta semmi Ondrejt: a bányász meg sem állt az ígéret földjéig, majd néhány év múlva felesége is követte a pennsylvaniai Pittsburgh-be. Így fogyatkozott újabb két taggal a párszáz fős ruszin kisebbség.
A hátrahagyott világ, a falubeli öregek, a fenyvesek aztán már csak mesékben elevenedtek meg, amelyeket Julia mondott három fiának, Paulnak, Johnnak és Andrew-nak. Vaskos cseh akcentusa fűszerezte a hétköznapokat, az ismeretlen, kelet-európai világról szóló történeteket, akárcsak a Dick Tracy fejezeteit, amelyekért különösen a középső fiú, a ’28-as születésű Andrew rajongott.
Noha Andrew később többnyire a „sehonnan jött emberként” mutatkozott be, Pittsburgh szerepelt születési anyakönyvi kivonatának megfelelő rubrikájában. Ott érte három gyerekkori idegösszeroppanás, apja korai halála, és pittsburghi szupermarketekben dolgozó diákként találkozott először a cseperedő fogyasztói társadalommal, amelynek fémhengerbe zárt paradicsom-, feketebab- és zöldségleveseit, ketchupos ládáit, kólás kupakjait évekkel később ikonná festette, szitázta, fénymásolta. Ahogy tette sztárok cipőivel, majd magukkal a sztárokkal is. Tábláira csente Marylin Monroe arcáról a szépséget, Jackie Kennedyéről a halál felett kelt fájdalmat, Mao Ce-tung bebetonozott pillantásából meg a diktátor rezignáltságát. Warhol New Yorkban alapított művészet-gyára, a Factory kimeríthetetlenül ontotta a remekműveket, amelyeket egy idő után – reneszánsz mesterek mintájára – már csak szignózott az amerikai létbe új néven belefeledkezett művész.
Andy Warhol ikonná lett. Ha egyórás filmet forgatott egyetlen gombát elfogyasztó emberről, vagy éppen hat órán át kamerázott egy alvó férfit, és a mozi láttán felhördült a közönség, legyintett, és hozzátette, célja, hogy a zavaró képkockák láttán szóba elegyedjenek a nézők. Ha szépségről faggatták, elsőként kitaposott cipőjét említette, ha jövőjéről, azt mondta, leginkább Rotschild ujján, óriásgyűrű formájában szeretne újjászületni.
Megszállott tekintete, szőkére festett selyemhaja, extravagáns bársonyöltönyei egy korábban ismeretlen sztárkultusz kellékeivé váltak. Ahogy ő maga meg célponttá: 1968 júniusában többször rálőtt korábbi mozihőse – a Society for Cutting Up Men, azaz a „férfiak feldarabolására felesküdött szervezet” egyetlen tagja –, Valerie Solaris. Munkáinak árfolyama meredeken emelkedett, egyre népszerűbb lett a műértők, majd a műkincstolvajok között: előfordult, hogy frissen kiállított képeinek már a megnyitó napján lába kelt.
Még halála előtt védjeggyé és hívószóvá vált. Aki „beköltözésével” életet vihet akár egy egészen kis település mindennapjaiba is. Ez győzhette meg végül Mezőlaborc eleinte kissé vonakodó döntéshozóit, akik prüdériájukat szőnyeg alá gyömöszölték, és engedtek a báty, John kívánságának. Így lett Andy 1987-es halála után Pittsburgh mellett 1991-ben Mezőlaborcon is saját múzeuma a pop-art szimbólumának.
Emlékének kiutalták a művelődési ház betonkolosszusát, a 6700 fős település pedig nekilátott a falu warholosításának. Harmincmillió koronáról, azaz 230 millió forintról, pop-artosított buszmegállókról, homlokzatokról szóltak a híradások a kilencvenes évek elején. Na meg a gyűjteményről, amelyhez vásárlásokkal és kölcsönzésekkel is hozzájárultak a névtelenségük megőrzését kérő dúsgazdag szlovák mecénások. A múzeum megnyitása kapcsán végre jólesően dőlhetett hátra a tehetségeitől megfosztott Kelet-Európa: kitántorgott ősei távol szőtt mítoszából sikerült visszamentenie valamicskét.
Ezt érzi azóta is a múzeum honlapját böngésző ember, aki a színes üvegtábláknak tetsző homlokzat láttán nyugtázza, néha a világnak ebben a szeletében is összejöhetnek a dolgok. Örömmel olvassa a híreket tavasszal, hogy Warhol nyolcvanadik születésnapját az idén gigantikus tárlattal ünnepli a múzeum: újabb hatvan, szitanyomással készített alkotás érkezik öt szlovák gyűjtő jóvoltából. Minderről önfeledten nyilatkozik a sajtónak a Warhol-rajongó kurátor, Michál Bycko.
Aztán a globális felmelegedés Mezőlaborc szerencséjére is lesújt. Júniusban óriási eső zúdul a falu nyakába, amely kikezdi a múzeum megroggyant tetőszerkezetét, beázik az épület, majd a klímaberendezés is felmondja a szolgálatot. Ősszel még a születésnapi kiállításmegnyitó elhalasztásáról beszélnek, majd az adakozó kedvű gyűjtők végleg visszalépnek. Marad minden a régiben.
A homlokzat évek alatt megfakult színei, a bejárat Warhol-virágmintákkal felmatricázott lépcsői, de a kortárs szlovák alkotók Warholt imitáló táblái sem hozzák hangulatba a látogatót. Az emeleten sem javul az összkép. Az életrajzi teremben véletlenszerűen összeválogatott, a vonatkozó résznél ceruzával vagy tollal benyilazott újságkivágások utalnak Warhol életének állomásaira. Szellemes fotóinstalláción azt figyelhetjük, hogy ugyanúgy mutatott biciklije előtt Pittsburghben, ahogy Mezőlaborcon mutatott volna, ha járt volna arrafelé. De nem.
Óriás tablón láthatjuk napjaink pittsburghi gyerekkórusát, amelynek tagjai talán éppen mind Warholra gondolnak a felvétel pillanatában, és ezzel vindikálnak maguknak előkelő helyet a múzeumban. Ilyen kezdés után katarzist jelentenek az üvegvitrinek, amelyekben Andy fényképezőgépe, mi több, eredeti szemüvege és kígyóbőr zakója is ott pihen. Böngésszük a Warhola-gyerekek keresztelő csipkeköntösét, édesanyjuk virágos kendőjét és leheletvonalakból karcolt angyalrajzát. Örülünk a szemcsésre nagyított, mégiscsak tetszetős fényképeknek, ahol a gyerek Andy, John és Paul vigyorog. Aztán felpörög az időgép és alig három felvétel után ott ácsorgunk Warhol piros tulipánokkal borított sírjánál. Aláfestésként Animals és Rolling Stones-dalok szivárognak.
Belépünk végre a későromantikus szocreálba ágyazott gyűjtemény termeibe. Lombfűrésszel otthon buherált keretbe illesztett koponya-nyomatok, rögtön mellettük egy eredeti, elegánsan tálalt Lichtenstein-kép, aztán Monroe-portré, Lenin, Mao, Jagger és a többiek. Hogy a vizuális orgiában ki ne merüljünk, nem nyaggatnak feliratokkal a kurátorok: mindössze a címek és évszámok olvashatók kajla papírfecliken. Háttérként mindehhez hol fénymásolt paradicsomkonzervek, hol a kócolt hajú Andy portréja, hol a híres tehénfejes tapéta fekete-fehér másolata szolgál. A tehénfejekből néhány már el is engedett, és szomorú cerberusként bólogat. Bámulja a kiállítás területén esetlegesen elszórt kortárs szlovák alkotók munkáit: fából faragott, mélázó Krisztust, derékban elmetszett gipszcsecsemőt és a technika óra hangulatát idéző gesztenyefigurákat. Egyvalami egységes: a mélybarnára festett fűtőtestek, amelyek néhol nagyobb hangsúllyal másznak bele emlékezetünkbe, mint a kiállított tárgyak.
„Valami akkor lesz jó, ha nem gondolkozol rajta” – jut eszünkbe a szívszorító koncepciótlanság láttán egy örökérvényű Warhol-egysoros. Talán erre a vezérfonalra fűzte mondanivalóját a kurátor? De legalább a teremőr boldog lehet errefelé: záráskor jóérzéssel kattinthatja le a villanykapcsolót, miközben elgyönyörködik a kapcsoló köré ragasztott, papírból kivágott Andy Warhol aláírásban.
Bezár a múzeum, lakat alatt a szemközti templom is. Csak a bevásárlóközpont zakatol rendületlenül, de oda meg nincs értelme bemenni. Lezárult rég az akció, amikor is Warhol-belépővel kedvezményesen lehetett vásárolni.
Mondjuk egy jó kis paradicsomleves-konzervet.