Wilfried Seipel
A bécsi Kunsthistorisches Museum januárban nyugdíjba vonuló igazgatója
MúzeumCafé 8.
Ha Wilfried Seipelnek, a bécsi Kunsthistorisches Museum januárban nyugdíjba vonuló igazgatójának egyetlen napot kellene felidéznie az elmúlt 18 évből, minden bizonnyal 2005. január 21-ét említené. Akkor került meg majd háromévnyi, sokáig reménytelennek tűnő nyomozás után a múzeumból elrabolt, ötvenmillió euró értékű műkincs, Benvenuto Cellini reneszánsz kori, ezüst sótartója. Pedig a direktor élete tele van kalandos fordulatokkal: például azt is elmondhatja, hogy – ha jogosítvány nélkül is, de – vezette a híres régész, Howard Carter almazöld színű, nyitott Chevrolet-ját Egyiptomban.
– Egyiptológus létére 20. századi orosz karikaturisták és propagandaművészek alkotásaiból rendezte meg nyugdíjazása előtti búcsúkiállítását. Réztankok, Marx meg Lenin strázsálnak a második emeleten. Talán fricska?
Semmi fricska. Nagy hibát követ el az a régiképtár-igazgató, aki nem enged friss levegőt a tereibe. Mindig olyan múzeumot szerettem volna, ahova nem csak a sznobizmus hajtja be az embert. Ahol a fiatalok is jól érzik magukat. Ahova jó szívvel hozom az unokáimat.
– Hasonlóan korán kezdte annakidején a múzeumozást?
Igen, de a szüleim a természettudományi múzeumra esküdtek. Bécsi gyerekként gyakran jártam ott, imádtam a dinoszauruszokat. A gimnáziumban aztán megszállottja lettem Egyiptomnak, mindent elolvastam az ásatásokról, fáraókról, múmiákról. Régésznek készültem. Az utolsó osztálykiránduláson aztán el is dőlt: az antik kultúrák irányába indulok tovább. Két hetet töltöttünk Kairóban és Luxorban, és miután a többiek tudtak az Egyiptom-mániámról, engem kértek fel idegenvezetőnek. Elképesztően élveztem. Sőt, további két hetet maradhattam, mert az utánunk érkező lányosztályt is én kalauzoltam. Ráadásul még a Tutanhamon fáraó sírját 1922-ben felfedező egyiptológus, Howard Carter nyitott sportkocsiját is volt szerencsém kipróbálni. Ez volt a legnehezebb: rábeszélni az őrt, hogy jogosítvány nélkül vezethessem az almazöld, nyitott Chevrolet-t. Innen egyenes út vezetett az egyetemre. A bécsi bölcsészkaron klasszika-filológiát hallgattam. Utána jött Németország.
– Vándorútra indult, mint egykor a céhlegények?
Akkoriban az osztrákoknál színvonalasabbak voltak a német egyetemek. De egy friss diplomásnak el kell mennie külföldre, Amerikába, Ázsiába, megtanulni más szempontok szerint is gondolkodni, látni. Gyarapodni.
– Mennyi ideig tartott ez a töltekezés?
Vagy húsz évig. Volt ebben doktori az egyiptomi királynőkről, utána dolgoztam a heidelbergi egyetem papiruszgyűjteményében, majd a berlini, a hamburgi és a konstanzi egyetem következett.
– Ezek szerint inkább elméleti ember, és nem sóvárgott, hogy a tűző napon ásson a homokban, kincsek után kutakodva.
Dehogynem, nagyon vágytam rá. Több hónapot töltöttem a Nílus-delta környéki ásatásokon. Az ottani meghatározó élményeimből született az a kiállítás, amelyet az egyetem anyagából rendeztem Konstanzban. Az egész úgy kezdődött, hogy megkértek, restauráltassam az egyetem múmiáját. Fogtam az „öregasszonyt”, beültettem az anyósülésre, és meg sem álltunk az egyik müncheni múzeum restaurátorműhelyéig. Fél évvel később, amikor befejezték a felújítását, megrendeztem az egyiptomi régészeti kiállítást, csakhogy a múmia nem illett a koncepcióba. Sejtettem viszont, hogy nélküle nincs siker. Így aztán ő fogadta a látogatókat az előtérben.
– Volt nagy riadalom?
A vendégkönyvben mindenki őérte hálálkodott, nem a tudományosan, nagy műgonddal összeállított anyagért. Persze így is szenzáció volt, hogy egy csöndes kisvárosban hasznot hozott egy kulturális vállalkozás. Ilyen tapasztalatokkal aztán még meglepőbb volt az, amit a Kunsthistorisches Museumban találtam 1990-ben, amikor elvállaltam az igazgatói posztot.
– Mi volt olyan meglepő? Az ember azt gondolja, igazi jutalomjáték a Habsburgok – főként I. Ferdinánd és II. Rudolf – sok tízezer darabos császári örökségét felügyelni egy patinás, bécsi palotában.
Igen, de kis túlzással középkori állapot fogadott. Nem fogja elhinni, de nem minden részlegben volt például villanyvilágítás. Az 1891-ben átadott, valóban gyönyörű épületegyüttes nagy részét a megnyitás óta nem korszerűsítették.
– De egy ilyen egyedülálló, egykor uralkodói gyűjtemény szinte magától is életben tart egy intézményt, nem?
Téved. A világ legkülönlegesebb műkincsei is elsikkadnak, ha nincs mögöttük jól átgondolt múzeumszervezői elképzelés. Amikor átvettem az intézmény irányítását, a múzeumok a város halovány pontjai voltak. A bécsiek – akárcsak a külföldiek – szinte kizárólag az Operába és a színházakba jártak. Nem bolygatta fel a város életét egy-egy nagyobb kiállítás. A felújítások mellett fel kellett rajzoljuk magunkat a múzeumi világtérképre. Az évek során szerződéses partnerünkké vált az Ermitázs és a Guggenheim Múzeum. Rendeztünk kiállítást Mexikóban, Pekingben, pillanatnyilag Japánban turnézik 75 csendéletünk. Sikerült megmutatni, hogy tudunk izgalmas tárlatokat szervezni, gondolok itt a Goya-, az El Greco-, a Giorgione-, a tavalyi Benin-, vagy az idei Arcimboldo-kiállításra, hogy az elmúlt tizennyolc év kétszáz tárlata közül csak néhányat említsek. Ehhez persze fel kellett vennünk a kapcsolatot a nagy társintézményekkel, hogy ne mindig csak a saját kincsestárunkból mazsolázhassunk, pontosabban hogy az itt található tárgyakat más műalkotások közé helyezve, új válogatási szempontok szerint mutathassuk be. A Szépművészeti kölcsönképei nélkül például hiányos lett volna a nagy El Greco-kiállításunk, ahogy most a mi egyiptomi házaspár-szobraink láthatók Budapesten.
– Ez kizárólag kulturális misszió, vagy pénzforrás is?
Attól függ. Tavaly 1200 műtárgyat adtunk „kiküldetésbe”. Ez komoly bevételt is jelent, amire nagy szükségünk van.
– De ezzel ugye nem azt mondja, hogy anyagi gondjaik vannak?
Mindig lenne mire költeni. Az állam tíz éve ugyanannyit ad, ez most a költségeink hatvan százalékára elég. A többit nekünk kell előteremtenünk. A szponzorok évente a kiadásaink két százalékát fedezik. A múzeum ezredfordulón alakult, ma már 6300 tagot számláló baráti társasága is sokban támogatja a munkánkat, a műtárgyvásárlásainkat – idén éppen 360 ezer euróval. Egyre több pénzre számíthatunk a belépőjegyekből és a múzeumi bolt bevételeiből, a szerzői jogokból, könyvkiadásból, illetve a kölcsönzési díjakból.
– Jó pénzért bármit le lehet akasztani a múzeum falairól, mármint kölcsönbe?
Pieter Bruegel nagy táblaképeit, a Téli vadászatot és a többit például sosem, semmi áron. Egyszer, évtizedekkel ezelőtt jártak Amerikában, de azóta nem utaznak. Mint a Louvre Mona Lisája. Ő is a hatvanas években mozdulhatott ki utoljára, amikor meglátogatta Jackie Kennedyt.
– A „bebetonozás” az imázsteremtés része? Ha valaki az eredetit szeretné látni, jöjjön el ide?
Egyszerűen nem kockáztathatjuk az épségüket, túl sérülékenyek a középkori táblák. De ilyen féltett státuszban van Raffaello Madonnája is.
– És Benvenuto Cellini sótartója?
Ne is mondja! Még most is beleborzongok, ha arra a hároméves rémálomra gondolok, ami 2003. május 11-én kezdődött. Másnap tele volt az összes újság azzal, hogy egy bécsi biztonságtechnikai szakember éjjel háromkor felkapaszkodott az épületet borító állványzatra, majd egyetlen pajszer segítségével bent termett és vitte a zsákmányt. Az 1540 körül készült, 35 millió euró értékű ezüst sótartót. Legalábbis így szólt később a műkincsrabló tündérmesébe illő verziója. Támadtak emiatt eleget. Sosem derült ki, hogyan is történt a lopás valójában. Mi hívtunk két szakértőt, akik három órán keresztül próbáltak bejutni az épületbe, de hiába.
– Erre majdnem ráment az igazgatói pozíciója.
Felajánlottam a lemondásomat, de a minisztérium nem fogadta el.
– Ezek szerint a politika támogatta.
Igen. Végül aztán a sótartó is megkerült. Nemzetközi lapokban hirdettük, hogy visszavásárolnánk a sótartót. Két hónap után befutott az első zsaroló, aki ötmillió euró fejében visszaszolgáltatta volna, szavahihetőségét bizonyítandó még egy apró zománcdarabot is küldött. Nem sikerült az akció. Aztán jött a következő ajánlat, tízmillió euróval, a szándék komolyságának alátámasztására pedig a sótartónak egy újabb darabja, a Neptun-figura háromágú szigonya egy borítékban. Aztán a zsaroló egyszer egy olyan telefont használt, amelynek a miénk kiírta a számát. Elkapták, és elvezetett ahhoz az erdőhöz, ahol műanyag szemeteszsákba és egy alumíniumládába zárva elásta a kincset.
– Azért ez a történet reklámnak sem lehetett rossz.
Olyannyira nem, hogy amikor a nagyközönségnek bemutattuk a restaurált műtárgyat – abban a teremben, ahol Julius Victor Berger falfreskóján maga Cellini is szerepel, kezében a sótartóval –, rengetegen zarándokoltak el, hogy megnézzék. A restaurálást pedig nagyrészt annak a vacsorának a bevételeiből fizettük, amelyet az előkerülés apropóján rendeztünk a szponzoroknak.
– Ha jól tudom, még az a kétszáz lelket számláló falu is jól járt a történettel, amely mellett a kincsrabló elásta a ládát.
Egy mesterember elkészítette a sótartó mását, amit aztán ki is állítottak a faluban, a kisvendéglő étlapján megjelentek a sótartó, azaz a Saliera nevével fémjelzett ételkülönlegességek, egy internetes portál pedig árult akkoriban pár kiló eredeti, Brandból származó földet.
– Gondolom, nem ilyen reklámlehetőségről álmodozott. „Békeidőben” amúgy sokat költenek reklámra? Például az olyan óriásplakátokra, mint a „Ha a császárt nem is, de a kincseit nálunk bármikor láthatja!” feliratúra.
Ezt a legritkább esetben engedhetjük meg magunknak.
– Amikor a Szépművészeti Múzeum Bécsben és Londonban hirdette magát, sokan felesleges pénzkidobásnak tartották.
Már hogy volna az? Ha lehetőségem lenne rá, én is így tennék. De erről bővebben majd a nyugdíjas éveimre tervezett könyvemben írok. Az itt töltött tizennyolc évről szóló kötetben benne lesznek a kincsrablás tanulságai, és az is, hogyan csinált a közvélemény hőst a rablóból, aki a börtönévei alatt több házassági ajánlatot is kapott. Még saját honlapot is indított a rajongóknak. Legenda vált belőle; amiről egy múzeumigazgató csak álmodhat.