Második ütem – megnyitásra várva
Csonka János Múzeum a XI. kerületben
MúzeumCafé 8.
Van egy hely Budapesten, a XI. kerületben, ahová különösen jó érzés belépni. Egy letűnt kor kevéssé ismert, ám annál izgalmasabb világa elevenedik meg itt. Stroboszkóp, sztereónéző, logarléc, petróleumlámpa és számológép – csak néhány tárgy azok közül, amelyek a Bartók Béla út 31. szám alatti helyiségben fogadják a betérőt. Múzeum a világhírű magyar feltaláló, Csonka János emlékére, az egykor az ő saját tulajdonában volt házban.
Az eredetileg géplakatos végzettségű Csonka János – akit már 35 évesen a Királyi Magyar Természettudományi Társulat rendes tagjává választottak – és felesége személyes emlékei korabeli üvegajtós szekrényben kaptak helyet, mindjárt a bejárat mellett. Nem messze, a sarokban pedig az a gipsz mellszobor áll, amit Csonka egyik munkatársa készített róla, és amely később a legtöbb őt ábrázoló kültéri szobor mintájául szolgált. „Ezek a családi hagyatékból való tárgyak a műszaki érdeklődőket talán kevéssé értékelik, ám a laikusok szívesen nézegetik – mondja Stróbl Alajosné Csonka Lívia, a feltaláló unokája. – Csonka János felesége német rokoni ágának eljegyzési ajándéka a vitrinben látható talpas váza, de itt vannak azok a jegygyűrűk is, amelyekbe maga Csonka János gravírozta bele a nevüket és a dátumot. Mellettük látható a nagymama kis bronz órája, fényképe, millenniumi érmék, és az az ezüst óra, amit a nagyapám kapott Párizsban, 1900-ban, a világkiállításon.”
Továbbsétálva a tablókra elrendezett képekből, a tárolókban elhelyezett iratokból, levelekből, újságcikkekből és fényképekből kirajzolódik számunkra a magyar autó- és gépjárműgyártás megindítójának nem mindennapi életútja. Számos világraszóló találmánya már az életében híressé tette Csonka Jánost, elég, ha a porlasztóra, vagy a Bánki–Csonka-féle motorra gondolunk, amelyekből – sok más műszaki berendezés és gép mellett – néhány korabeli modell ugyancsak megtalálható az alagsorban kialakított 340 négyzetméternyi kiállítótérben. Tervrajzok bizonyítják, hogy a jelenlegi helyiség egykor Csonka János és felesége tulajdonában volt, sőt, hogy ebben a műhelyben már 1929-ben gépgyár működött, ami később a Budafoki úti teleppel, majd 1941-ben a Fehérvári úti új gyáregységgel bővült.
Az, hogy az egykori műhely és gépgyár helyén érdemes lenne kiállítóteret létrehozni, már a rendszerváltás előtt megfogalmazódott, ám akkor a terv még kivitelezhetetlennek tűnt. Nem sokkal a rendszerváltás után azonban ismét felvetődött az ötlet, hogy itt rendezzenek be múzeumot Csonka János emlékére, ami amellett, hogy komoly előrelépést jelenthetne a magyar tudósok és a műszaki tudományok megbecsülése terén, könnyedén betagozódhatna a kerület, sőt a főváros mindennapi életébe – így például az oktatási hálózatba – is. „Édesapám, Csonka Pál révén kerültem kapcsolatba nagyapám hagyatékának ápolásával – meséli Csonka Lívia. – Amikor muzeológusok nagy tisztelettel felkeresték, láttam, hallottam, hogy melyikük mit tart fontosnak, ki mire figyel föl a lakásunkban fellelhető emlékeket nézegetve. Apám halála után édesanyám és jómagam vettük át a hagyaték gondozását, és anyám hozta létre, mint alapítványtevő, a Csonka János Alapítványt, nem utolsósorban a múzeum létrehozásának az érdekében.”
A máig magánalapítványként működő szervezetet 1991-ben jegyezték be, később csatlakozott hozzá többek között a Csonka Gépgyár, a Magyar Posta és a Matáv. „Az induláskor számos cég és vállalat támogatott bennünket, de később gondot jelentett, hogy a privatizáció során több megszűnt közülük – idézi fel a kezdeteket Csonka Lívia, aki az alapítvány titkári teendőit is ellátja. – Tovább nehezítette a dolgot és lassította a múzeum létrejöttét, hogy a korábban más-más funkciójú, szétszabdalt helyiségeket csak részletekben kaptuk meg az új tulajdonosoktól és bérlőktől, így azokat nem tudtuk egyszerre a megfelelő módon átalakítani. Közben ki kellett cserélni az elektromos-, gáz- és vízvezeték-hálózatot, be kellett szerelni az előírásoknak megfelelő tűz- és biztonságvédelmi rendszert. Mindezekkel egy időben pedig gondoskodni kellett az időközben hozzánk került gépek tisztításáról, javításáról is.”
Az alapítványhoz az elmúlt tizenhét évben számos kisebb-nagyobb adomány érkezett, amelyeknek segítségével megindulhatott a múzeum kialakítása. Komoly előrelépést jelentett 2005-ben a kerületi önkormányzattól kapott tízmillió forint, amit elsősorban a burkolómunkák fedezésére fordítottak. És bár ígéret volt rá, hogy a befejezéshez szükséges összeg sem marad el, ennek átutalására végül nem került sor. Az, hogy ma ott tart a múzeum ügye, ahol tart, nemcsak a támogatók által juttatott anyagi segítségnek köszönhető, hanem számos jó szándékú ember, iparos és mester önzetlen munkájának is.
Minden nehézség ellenére a Csonka Múzeum jelenlegi állapotában is képes arra, hogy látogatókat fogadjon. A világos és tágas, süttői mészkő-burkolatú kiállítótér – ahol mára a bemutatásra szánt tárgyak és gépek jelentős része a helyére került – terveit az Ybl-díjas építész, Zsigmond László készítette. Külön díszhely várja az 1905-ben a Magyar Királyi Posta által útjára indított Csonka-autót, amit a Közlekedési Múzeum ajánlott fel és az áthelyezése folyamatban van. A legtöbb gép és motor Csonka János egykori műhelyéből, a Műszaki Egyetemről, és gyárának utódjától, a Kismotor és Gépgyártól származik, ugyanakkor vannak további „lelőhelyek” vidéken is, de ezek felkutatására a temérdek adminisztrációs munka mellett sajnos nem marad elég idő. Sok egykori „Csonkás” hozott már anyagot, tárgyakat, és többen is jelezték, hogy hoznának még többet, sőt, a családi hagyatékból is rendre kerülnek elő újabb és újabb dokumentumok. Az Országos Műszaki Múzeumból pedig többek között porlasztókat, gázkalapácsot és csónakmotort ígértek.
Mindenekelőtt azonban a legfontosabb, hogy hivatalosan is megnyílhasson a múzeum. „Igaz, hogy a minisztériumi működési engedély még hiányzik, ám ez nem befolyásolja, hogy látogatókat fogadjunk, hiszen a használatbavételi engedély április óta a kezünkben van” – mondja Csonka Lívia, aki, ahogyan ő fogalmaz, „megörökölte” a Csonka János emlékére létrehozandó múzeum ügyét. És noha az elmúlt évek alatt többször érezte úgy, hogy nincs értelme folytatni, mert lehetetlen vállalkozásba fogott, mégsem adta fel. „Örülnék, ha ez a jó szándékú kezdeményezés nem hiúsulna meg – mondja. – Sokszor gondoltam úgy az elmúlt évek alatt, hogy ha nem figyelnek fel rá, ha nem kell ez a múzeum, akkor le kell állni a szervezéssel, de olyankor mindig eszembe jutott, hogy milyen sokan mellénk álltak, hogy ez már nemcsak az én ügyem, hanem mindazoké, akik önzetlenül segítettek, hogy eddig eljuthassunk. Nemcsak a nagyapám személye, hanem a magyar műszaki tudomány megszégyenítésének érezném, ha egy ilyen kis intézményt nem tudna az ország megtűrni. Ez a múzeum országos gyűjtőhely lehetne, olyan, amire büszkék lehetnénk.
És nemcsak Csonka János páratlan életútját, korszakos találmányait ismerhetné itt meg mindenki, hanem a korabeli magyar ipar és technika magas fejlettségét, a kortársak alkotásait, a szociális hátteret, az ország, sőt, a kerület történetének egy szeletét is. Nem beszélve arról, hogy Csonka János itt bemutatott – annak idején valóban korszakváltó – alkotásai ötleteket sugallhatnak korunk műszaki fejlesztőinek is a ma problémáinak megoldásához, szellemiségének ipar- és gazdaságfejlesztő gyakorlata pedig példát adhat a mai iparpolitika, a szociális igazságosság és a gazdasági fejlődés kialakításához.”