Egy gobelintől a quartier-ig
A Kogart Alapítvány szerteágazó tevékenysége a kortárs képzőművészetért
MúzeumCafé 9.
A recept tulajdonképpen roppant egyszerű: nem kell hozzá más, mint ötlet, elhivatottság, meg pénz. Persze jó ötlet, sok elhivatottság, és – főleg – jó sok pénz. Ha mindez megvan, hozz létre egy alapítványt, vegyél neki egy házat (ha „története” van – pláne kulturális, még plánébb sokakban nosztalgiát ébresztő avantgárd-beütéssel – még jobb), majd mindezt működtesd. Az eredmény pedig: nagyszabású, művészettörténetileg fontos kiállítások, fiatal, az egyetemről épphogy kikerült művészek pályakezdését támogató díjak és nem utolsósorban egy folyamatosan bővülő-épülő, kortárs magyar képzőművészeti gyűjtemény. Csupa olyasmi, ami nagyon jót tehet a hazai képzőművészetnek. És persze a közönségének.
Térben, időben és gondolatokban is hosszú utat járt be Kovács Gábor, amíg a Békés és Csongrád megye határán mindössze néhány házból álló Kakasszéktől – az ottani kocsmáros fiaként – az orosházi általános iskolán és gimnáziumon, a moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében megszerzett vörös diplomán, majd fontos hazai és londoni banki pénzügyi pozíciókon át eljutott az 1989-ben általa alapított Bankár Holding vezetői székéig, s közben egyúttal a leggazdagabb magyarok listájának az élmezőnyébe. Meg az Andrássy út 112-be, a mai Kogart Házba, sőt, ma már az azt körülvevő épületekkel együtt a tervezett „Kogart Quartier”-ig.
Az útnak – a mi mostani szempontunkból – az egyik legfontosabb állomása egy találkozás volt: az üzletember találkozása egy műtárggyal. Ez a műtárgy – amely ma természetesen Kovács Gábor tulajdonában van – Péreli Zsuzsa textilművész Aequilibrium című nagyméretű gobelinje. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt – ám ez a pillanat sok további másikat hozott magával: olyan napokká, heteké összeálló pillanatokat, amikor Kovács Gábor azon töprengett, hogyan is tudhatna „visszaforgatni” valamennyit az általa megkeresett pénzekből nem a maga hasznára, hanem a művészetkedvelő közönségére; hogy hogyan tudná hozzájuk is közelebb vinni a kortárs képzőművészetet, amelyet az ég és a föld között lebegő szőtt angyalt meglátva ő maga azonnal felfedezett magának. (Klasszikus alkotásokat már korábban is gyűjtött; az első, még pusztán irodadekorációként megvett képektől is hosszú út vezetett a mai, több száz darabos, a 17-től a 20. századig ívelő magyar festészeti kollekcióig, amelyből már több kiállítás, meg egy album is született.)
A művészettel „megfertőzött” üzletember töprengéseinek eredménye végül a Kogart Alapítvány ötlete lett, egy művészeti alapítványé, amelynek célja a kortárs művészet támogatása és egy 21. századi kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása. Az alapítvány alaptőkéjét, hárommilliárd forintot Kovács Gábor tette le (ez jelenleg a legnagyobb összegű hazai magánalapítvány, ráadásul egy speciális konstrukciónak „köszönhetően” ezt a pénzt ő akkor sem tudná visszavenni, ha alapítóként megszüntetné az alapítványt), s az „új cég” működéshez megvásárolta az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán álló egykori Landauer-, később Ohrenstein-palotát, azt az épületet, amelynek aljában az 1960-as évek elejétől a hazai avantgárd művészet egyik fellegvára, a legendás Fiatal Művészek Klubja működött. Az alagsortól a tetőig teljesen felújított épület 2004 tavaszán nyílt meg, s benne három kiállítási szint (valamint egy étterem és egy múzeumshop) áll a művészetek és a közönség rendelkezésére.
Az azóta eltelt időben ezen a három szinten többek között olyan magyar művészeknek rendeztek itt önálló, nagy kiállítást, mint Péreli Zsuzsa, Hencze Tamás, Fehér László, Csernus Tibor, Kondor Béla, Harasztÿ István, Szőnyi István és Patay László, vagy éppen a legutóbbi, hatalmas sikerű tárlaton Gulácsy Lajos, de vendégeskedett itt olyan világsztár is, mint az amerikai Dennis Oppenheim. Kovács Gábor időről időre bemutatta itt saját gyűjteményének egyes darabjait, de itt volt először nyilvánosan látható a Magyar Külkereskedelmi Bank évek óta épülő képzőművészeti kollekciója is. És volt nagyszabású válogatás portrékból és női alkotók munkáiból, az egykori Fiatal Művészek Klubjának szellemiségéről és a százéves magyar film történetéről, volt évente karácsonyi képvásár és minden évben a végzős képzőművészeti egyetemisták bemutatkozó tárlatai. (Utóbbiak résztvevői között az alapítvány évente díjakat is oszt, munkáikból rendszeresen vásárol, s esetenként külföldi tanulmányutak finanszírozásával is támogatja közülük a legjobbakat.) Minden kiállításhoz készül katalógus is (ezeket a különleges kiadványokat a MúzeumCafé 2007/1-es számában mutattuk be – a szerk.)
Mindezeknek a művészetet sokféleképpen segítő törekvéseknek a láttán halála előtt Polcz Alain író-pszichológus úgy döntött, hogy a néhai férjével, Mészöly Miklós íróval az életük során összegyűjtött képzőművészeti anyagot a Kogart Alapítványra hagyatékozza. A csaknem félszáz grafika és festmény így bekerült azok közé a folyamatosan gyarapodó számú műtárgyak közé, amelyeket az alapítvány kuratóriuma rendszeresen vásárol, hogy azokból az alapító szándéka szerinti kortárs magyar képzőművészeti gyűjteményt felépítse. És ide került az a kereken hatszáz Szalay Lajos-grafika is (részben egy hagyatékból, részben a művész lányától Amerikából), amelyekből március 22-ig látható a Kogart jelenlegi nagy („háromemeletes”) kiállítása.
Kovács Gábor az elmúlt két évben azonban mindezek mellett még tovább lépett: folyamatosan keresi meg a hazai gazdaságnak hozzá hasonlóan az üzleti életben sikeres szereplőit, és igyekszik rávenni őket arra, hogy ők is „szálljanak be” a gyűjteményépítés nemes programjába. (Korábban a Kogart Baráti Kör megszervezésével, vagy éppen a kör tagjai számára esetenkénti műtárgykölcsönzéssel is próbálta már a kortárs képzőművészet szeretetére „nevelni”, gyűjtésre ösztönözni „kollégáit”.) Sőt, ehhez a magánkezdeményezéséhez már az állam is csatlakozott: Hiller István kulturális miniszter tavaly tavasszal jelentette be, hogy minden, a magánszférából érkező egymillió forint mellé a költségvetés további félmilliót ad a gyűjteménygyarapítás (illetve általában a hazai gyűjteménygyarapítások) céljaira. A tavalyi első százötvenmillióból összevásárolt több mint száz műalkotást a Kogart az év végén már be is mutatta a nagyközönségnek, illetve egy vaskos katalógusban is közzétette az első szerzeményeket.
És Kovács Gábor halad tovább a maga kijelölte úton: az elmúlt évben újabb épületet vásárolt meg a Kogart Ház mellett, amelyben azóta már meg is kezdte működését a Kogart Oktatási Centrum, ahol az érdeklődők különböző előadássorozatokat hallgathatnak művészettörténetről, műgyűjtésről, műkereskedelemről. Egyszóval mindarról, ami Kovács Gábor szerint fontos lehet mindazoknak, akiket érdekel a képzőművészet. Legalább annyira, amennyire őt érdekli, aki mindezt megteheti, és meg is teszi érte.