Kórház a város mélyén
LOSK 0101/1
MúzeumCafé 9.
Titkos katonai bunkerkórházat rejt a Várhegy gyomra Budán, amit évtizedekig építgettek, gondoztak, mégsem volt kellően atombiztos, és 1956 óta – szerencsére – nem is kellett használni. Orvoslástörténeti múzeumként, ipartörténeti emlékként azonban Európában is egyedülálló jelenség a Sziklakórház. Aki ide betér, az úgy érzi, hogy a hegy gyomrában mintha valóban megállt volna az idő. A történelmi panoptikum világa leginkább azt mutatja meg, amitől az ember alighanem a legjobban fél: önmagát.
Magyar történelmi sajátosság, hogy a Várhegy barlangjait az első komolyabb, a 30-as évek végi átalakítások óta még polgári védelmi raktárként, alkalmi színházként, sőt lassan múzeumként is hosszabb ideig használták, mint kórházként, azaz eredeti céljának megfelelően. Ötévnyi építkezés után, 1944 februárjában nyílt meg a Sziklakórház.
Tejeskocsi fékez a Tóth Árpád sétány és a Szentháromság utca sarkán. Két tagbaszakadt, szúrós tekintetű fiatalember ugrik ki meglepő fürgeséggel a furgonból. Feszült várakozás, némi igazítás a szelepeken, aztán már hajtanak is tovább. Még egy jóféle Terv-cigarettára sincs idő… Ismerős jelenet ez a 60-as, 70-es években a budai Várban. Ahogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódott, mind gyakrabban jártak ide a „tejesemberek” és a locsoló-kocsival érkező „kertészek” az árvácskák közé üríteni a tartályt. Szigorú titoktartás mellett gázolajat pumpáltak a Várhegy gyomrába a Bástya-sétány „virágágyásain” keresztül.
Mintha egy James Bond-filmből kölcsönözték volna az ötletet: ötemeletnyi mélységben, egy hivatalosan nem is létező barlangpincében hatalmas tartályok várták a mannát, hogy a zegzugos, keskeny folyosókkal összekötött járatrendszer túlsó végén két GANZ dízelmozdony-motort hajtsanak a mindig három hétre elegendő üzemanyaggal. A közbülső termekben csupa futurisztikus gépezetet tápláltak az aggregátorok: sugárzásmérő-műszerek, víztisztító és harcigáz-szűrő szerkezetek szolgálták folyamatos üzemben a rendszert. Amire soha nem volt szükség, mégis, a titkosítás hét évvel ezelőtti feloldásáig még rejtjelszámán, LOSK 0101/1-ként sem volt illő emlegetni az objektumot; az összekötött és megerősített barlangpincéket, a Légoltalmi Szükségkórházat, amit − ahogyan a városi legendákból sejteni lehetett – a hidegháború alatt építtetett át atombiztos bunkerkórházzá az ancien régime.
Persze nem kell gépházra, tágas kórtermekre, kényelmes ellátásra gondolni. A húsz-harminc teremből álló létesítményt még csak nem is a kor csókosainak tervezték. A Mátyás templomtól rövid sétányira, a Szentháromság utca alatti barlangokban a János Kórház kijelölt személyzete vészelt volna át egy esetleges atomtámadást. Hetvenkét óra elteltével nyitották volna meg a kórházat a túlélők előtt. Az itt felhalmozott gázálarcok, vegyi mentesítő-készletek, sugárbetegség elleni készítmények hibátlan rendszert sejtetnek: zsilipkapuk hosszú során át előbb vetkőzni, borotválkozni, zuhanyozni, majd gyógyulni küldték volna az életben maradtakat. Hogy hányan vészeltek volna át egy nukleáris támadást Budapesten, anakronisztikus találgatás csupán. Atombiztossá alakítva nem is használták rendeltetésszerűen a világháború és az 56-os forradalom idején működő szükségkórházat. A korszerű röntgengépet is csak Mohácsi bácsi üzemelte be egyszer, a kórház titkos őre, miután szokott ellenőrzőkörútján egy véletlen mozdulattal az ujjára csapta a zsilipajtót. A műtő éke, az altatógép is egyszer működött élesben: Madonnát kábították vele a Budapesten forgatott Evita jeleneteiben.
A múzeummá alakított Sziklakórházban mindez kedves gegnek, poros anekdotának tűnhet. Ám mielőtt mosolyognánk a kommunizmus konzervbe zárt utolsó leheletén, vagy a retró-őrületben népszerűvé lett Lenin-plakátokon a pénztárnál, felháborodnánk a tébolyon, hogy szorgos munkával atombunkert vájjanak a Várhegy kellős közepébe, érdemes elgondolkodnunk a valós fenyegetettségen, amiből az elgondolás fogant. Kelet és Nyugat határán járunk: török, német, orosz, japán, itt bármikor, bárki szembejöhet az utcán. A Várhegy mélyén kanyargó tíz kilométeres barlangrendszer történelmi idők óta természetes védelmet jelentett az itt élőknek. Nem csoda, hogy a véres 20. században az adott kor hadászatának megfelelő színvonalon alakították, erősítették tovább a barlangrendszerhez igazodva a termeket. A technikai fejlődés ama vitatható pontjára, amikor már úgysincs hová bújnia saját maga elől, csak a század második felére érkezett el az emberiség. Ekkora derült fény arra is, hogy egy jelentősebb, a város szívét célzó atomcsapást nemhogy a betonba bélelt bunker, hanem a sajttá lyuggatott Várhegy sem viselne el.
A múzeumi túra kezdetén rövid videófilm, afféle történeti összefoglaló hivatott lehűteni a kedélyeket, mielőtt a földalatti kórház hűvös termeibe lépnénk. A gyors akklimatizáció után egy hosszú folyosón előbb a melegítőkonyhába, a rádiósszobába, majd újabb járatok, termek keresztezésével a barlangokból kialakított műtőkbe, elfekvőkbe, kórtermekbe jutunk. Külön túra vezet a gépházba, az ipartörténeti emléknek számító GANZ-motorokhoz és az „atombiztos” orvoslás feltételeit biztosító szerkezetekhez. Az összességében 2300 négyzetméteres létesítmény és a múzeumi berendezés nemzetközi szintű szenzáció, hiszen az élethű viaszfigurákkal, korabeli tárgyakkal felszerelt kiállításon minden az eredeti környezetben látható. A világháborús és 56-os orvosok, nővérek, lábadozó és szörnyű kínokat kiálló katonák, gyerekek és asszonyok látványa bizony nem éppen szívmelengető. Műtők közt rohangáló, lábat amputáló, sebet kötöző orvosok, öreg kórlap, vér, kötszer és a nagyon is könnyen hozzáképzelhető kórházszag és jajgatás mindenütt. Ehhez fogható had- és orvoslástörténeti kiállítást legközelebb Anglia partjainál találunk; talán csak furcsa véletlen, hogy ott is egy nemzeti jelentőségű hegyorom, a doveri fehér sziklák mélyébe vájták a ma már szintén panoptikumként működő sziklakórházat.
Az már inkább magyar történelmi sajátosság, hogy a Várhegy barlangjait az első komolyabb, a 30-as évek végi átalakítások óta még polgári védelmi raktárként, alkalmi színházként, sőt lassan múzeumként is hosszabb ideig használták, mint kórházként, azaz eredeti céljának megfelelően. Először ötévnyi építkezés után, 1944 februárjában nyílt meg a Sziklakórház. Bár önálló áramfejlesztőinek köszönhetően legtovább – gyakorlatilag az ostrom után is – itt látták el a sérülteket, s ezzel a János Kórház kivezényelt orvosai és a Vöröskeresztes önkéntes ápolók sok ezer magyar katona és civil életét mentették meg, a víz-, eszköz- és gyógyszerhiány, a járványok és a túlzsúfoltság miatt igen magas volt a halálozási arány. A hidegháborús készülődés jegyében az 50-es évek elején titkosították az objektumot, és az ÁVH felügyeletével megkezdték az átépítését, gépesítését, így az 1956-os forradalom első napjaiban már korszerűen felszerelt kórházként nyílt meg újra a barlangrendszer. A gyorsan változó külvilág azonban nemigen értékelte a mélyben folyó munkát: a szükségkórházat a világháború idején vezető orvosok – dr. Kovács István és dr. Seibriger András – a „felszabadulás” után évekre tilalmi listára kerültek, a forradalom idején itt lábadozók közül pedig volt, akit innen egyenesen a börtönbe szállítottak. Sőt, 1958 és 1962 között állítólag 56-os elítéltekkel építtették át vegyi- és nukleáris támadást is tűrő bunkerré a barlangokat. De kórházként már soha többé nem üzemelt.
Bár polgári védelmi gyakorlatokat még a 80-as években is szervezetek itt, s a LOSK 0101/1-et hosszú évtizedekig szellőztették, karbantartották őrei, gondosan cserélték a készleteket, sőt kéthetente újraágyaztak a kórtermekben, arra egészen tavalyig kellett várni, hogy a leromlott állapotú bunkerkórház megtalálja új szerepét. 2008 tavasza óta világháborús, 56-os és hidegháborús múzeumként, egyedülálló orvoslás- és hadtörténeti tárlatként működik az egykori Sziklakórház. De leginkább egy letűnt kor mementója, amit megismerve, megértve, borzalmait feldolgozva és túlélve talán nem tiszteletlenség egy jóízűt nevetni a tejesemberek buzgalmán, s a lakásnak álcázott Lovas utcai mentőáthajtó-állomás kapuján kilépve kifújni azt a bizonyos utolsó leheletet.
A titok nyitja
„Ha Imre bácsi belelendült a mesélésbe, egy ponton mindig megállt, és azt mondta, neki igazából nem is szabadna beszélni a kórházról, mert 67-ben aláírt egy titoktartási nyilatkozatot. És hát nem tudni, mikor veszik elő újra a papírt…” – meséli Mohácsi Imréről, az egykori gondnokról a bunkerkórházat múzeummá alakító Dégi Tamás, a János Kórház főmérnöke. 2007-et írunk. Szakmai segítőjük, a Hadtörténeti Múzeum kérésükre kiállított egy igazolást, amely feloldozta a gondnokot a rég elkeveredett nyilatkozat hatálya alól. Mire azonban elkészült az irat, Imre bácsi meghalt. Pedig lett volna mit mesélnie: közel negyven évig gondozta a rendszert. „A létesítményt úgy tervezték, hogy bizonyos típusú nukleáris támadást kibírjon. A 60-as években, ahogy kezdték jobban kiismerni az atombomba hatásmechanizmusát, megállapították, hogy még modernizálni kellene a Sziklakórházat ahhoz, hogy mindennel szemben ellenálló legyen. Ez akkori, 1968-as áron ötmillió forintot jelentett volna, de ennyit már nem áldoztak rá” – mondja a főmérnök. A János Kórház irataiból lehet tudni, hogy 1983-ban kértek utoljára pénzt a kórház tisztasági festésére, tehát már ekkor leromlott állapotban lehettek a termek. Festékre ugyan nem jutott forrás, minimális karbantartási munkálatokat azonban még végeztek itt néhány évig a nagyobb károk megelőzésére. De 2007-ig már jórészt üresen állt a kórház, legfeljebb a Krétakör Színház alkalmi előadásai verték fel a csendet 2004 és 2006 között.
A hosszú hányattatásnak köszönhető azonban az is, hogy a gondosan bedobozolt, elraktározott készletek, a bútorzat, az orvosi műszerek és a polgári védelmi felszerelések javarészt érintetlenül vészelték át az elmúlt évtizedeket. „Amikor elkezdtük a felújítást, elég nagy összevisszaság volt itt, de lényegében csak ki kellett csomagolni a raktárkészleteket és megkeresni a tárgyak helyét” − magyarázza Dégi Tamás. Mivel a kórház műemlék, Rádi Gábor kollégájával arra törekedtek a felújítás során, hogy ha bármihez hozzányúlnak, mindent a régi állapotnak megfelelően, lehetőleg eredeti anyagokból pótoljanak.
Tisztasági festéssel, apróbb gépészeti beavatkozásokkal, az elektromos vezetékek cseréjével és a bútorok újrafestésével, visszarendezésével telt a 2007-es év. És nem utolsósorban a még élő szemtanúk felkutatásával. A II. világháborús levéltári anyag jó része ugyanis 1956-ban megsemmisült, a forradalom idején pedig a retorzióktól tartva nem dokumentálták a munkát az itt dolgozók. A titkosítás miatt ráadásul számtalan legenda tapadt a Sziklakórházhoz. „Sokan máig azt hiszik, pártvezetőknek készült a kórház, hogy itt vészeljenek át egy atomtámadást. Pedig nem óvóhelynek épült. Abban az értelemben számított bunkernek, hogy vegyitámadásokkal és nukleáris kiszóródással szemben is védett volt” – oszlatja el a gyakori félreértést Dégi. Ma is tartó tanúprogramjukra azonban számos egykori fiatal ápolónő, katona, 56-os orvos jelentkezett, és másodkézből, hagyatékokból is kerülnek elő fotók, leírások, dokumentumok. Sőt, a hidegháborús átalakítás tervezői és kivitelezői közül még sokan élnek, és – titkosítás ide, vagy oda – fél évszázad távlatából is szívesen mesélnek az egykori munkálatokról.