A lelkemben nem vagyok konzervatív
Romics Imre urológus professzor
MúzeumCafé 9.
Romics Imre professzor polihisztor. Ő vezeti az Urológiai Klinikát, tudományos munkát végez és történeti tárgyú műveket, előadásokat tart a 20. századi magyar történelemből, műgyűjtő, történész és szenvedélyes kiállításlátogató. Ha tárlatot szervezhetne, nem egy téma köré csoportosítaná azt, hanem a szépség titkára keresné a választ. Kedvenc múzeuma egy Arnheim melletti magánmúzeum, a Kröller-Müller – főként Van Gogh festményei miatt…
Csinálnék egy kiállítást, aminek az lenne a neve, hogy Szép. Nagy kavalkád lenne, hiszen arról szólna, hogy mi a szépség. Lenne benne varrottas mellény, hímzett terítő, faragott duda, faluvégi pléhkrisztus Olasz Ferenc fotóin, festmények, és gyönyörű zene szólna.
Mintha egy középkori alkimista műhelyébe csöppennénk, amikor áthaladunk az Urológia Múzeumon: különös fémeszközök csillognak a vitrinekben. Romics Imre, az Urológiai Klinika igazgatójának az irodája már sokkal barátságosabb: mintha egy múltszázad-eleji szalonba csöppennénk. A falakon festmények, portrék, tájképek, valamint Petrás Máriától egy Madonna. Némileg visszazökkenti az embert a valóságba, ha elolvassuk a könyvszekrény címeit: csupa szakkönyv, némelyik százévesnél is idősebb. Odébb régi orvosi táskák, egy-két különös, Harry Potter-könyvekbe való szerkezet.
A professzor rögtön meg is adja a választ, miért került ennyi műtárgy az irodájába: gyermekkorában előbb régész, majd művészettörténész akart lenni. Aztán miután évekig hallgatta orvosként dolgozó bátyja romantikus, néhol szívbemarkoló történeteit, félretette a művészettörténeti könyveket és elővette a biológiát, a kémiát és a fizikát. Az egykori szenvedély ma is él, igaz, már nem fest, viszont továbbra is gyűjti a műtárgyakat. „Az első szobrot, egy faragott leányfejet, Szevátiusz Jenőtől kaptam. Korábban magam is belekotnyeleskedtem a szobrászatba, festészetbe, sőt az iparművészetbe is” – teszi hozzá, majd a falon megmutat két képet, amelyeket ő maga készített: portré Bartókról és egy önarckép. „Apám asztalos volt, talán tőle örököltem a munkaszeretetet. Szabad bejárásom volt a műhelyébe, fúrhattam, faraghattam, a szobám tele volt a magam készítette tárgyakkal. Apám gyaluját máig őrzöm” – mutat a polcra.
Amikor arról kérdezem, miért maradt abba a művészkedés, elkomorodik. Az életéről mesél, hogy korábban három-négy állást töltött be egyszerre, hogy eltarthassa családját. „Aztán feltámadt a tudományos érdeklődésem, nyelveket tanultam, előadásokat tartottam. Dolgoztam külföldön is, például Németországban, de 1974 óta az Urológiai Klinikán dolgozom, kisebb megszakításokkal. Sokszor váltottam, de végül mindig itt kötöttem ki” – teszi hozzá mosolyogva.
Aztán „szerelmeiről” mesél: a történelemről, a néprajzról, a 60-as évek kemény rockjáról (telefonja csengőhangja is egy régi rockandroll-sláger), a hadtörténelemről, és persze a nagybányai festőiskola alkotóiról. „Az elmúlt száz év története izgat” – mondja, és közben sorolja, hányféle történelmi folyóiratot olvas. Előadásokat is tart a témában, sőt, jelenleg az Európai Urológiai Társaság felkérésére egy könyvfejezeten dolgozik: egy lengyel kollégával az urológia történetét írják meg a 20. század második feléből, azt, hogy mi történt a vasfüggöny mögött. „Nagy szenvedélyem az elmúlt száz év történelme, talán a személyes érintettség miatt is: nagyapám az első világháborúban harcolt, apám a másodikban, magam pedig gyerekfejjel átéltem az 1956-os forradalmat.” Talán ezért is alakult úgy, hogy ha külföldről érkeznek hozzá vendégek, kollégák, mindig elviszi őket a Terror Házába. „Az ott látottak hatására más szemmel néznek Magyarországra, megértik, miken mentünk keresztül a 20. században.”
Kedvenc múzeuma mégsem ez – bár elismerően szól az intézmény látványelemeiről –, hanem egy Arnheim melletti magánmúzeum, a Kröller-Müller. „Mintegy száz Van Goghjuk van” – lelkendezik. Az impresszionistákhoz való vonzódása azonban nemcsak itt érhető tetten: szenvedélyesen rajong a nagybányai művésztelep alkotóiért, azon belül is az úgynevezett második nemzedék, például Nagy Oszkár, Czóbel Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Ziffer Sándor műveiért. „Amikor a szentendrei Művészetmalomban a nagybányai művésztelep alkotóinak a műveiből állítottak össze egy tárlatot, legalább háromszor kimentem megnézni” – mondja. „Nagyon konzervatív ember vagyok, viselkedésben, öltözködésben, de azt hiszem, a lelkemben nem vagyok az. A nagybányai iskola alkotói szakadtak el először az akadémikus vonaltól, ott köszöntött be először az impresszionisták szabadsága. Tisztelem Van Dyckot, csodálom, ahogy a fénnyel bánik, de nincs rám akkora hatással, mint például Markó Károly színkezelése. Vagy: ha Perlrott Csaba Vilmos pirosait látom, szinte érzem, mire gondolt, amikor azt a csodálatos tájképet festette.”
Aztán az élet értelméről beszélgetünk, merthogy ez egyáltalán nem elvont kérdés. A professzor azt mondja, hogy a szépségért érdemes élni, és hogy a Muzsikás együttes zenéje, egy Kékszakállú-előadás, vagy egy szép kiállítás teszi elviselhetővé a hétköznapokat. Ha pedig tárlatot hozhatna létre, amelyben nem számítanának az anyagiak, csinálna egy kiállítást, „az lenne a neve, hogy Szép. Nagy kavalkád lenne, hiszen arról szólna, hogy mi a szépség. Lenne benne varrottas mellény, hímzett terítő, faragott duda, faluvégi pléhkrisztus Olasz Ferenc fotóin, festmények, és gyönyörű zene szólna.”
Amúgy nincsenek különös elvárásai a múzeumokkal szemben, szerinte Magyarországon fantasztikus országos múzeumok és helyi gyűjtemények vannak, amelyeket zseniális szakemberek egy élet munkájával hoztak össze. „Nálunk az emberek elé kell menni, be kell hívni őket, hogy találkozzanak a szépséggel. Hiszem, hogy az embereket a jóra lehet bírni a művészet eszközeivel.”