A sarkvidéki nyúl bosszúja: finn kortársak a Ludwigban
MúzeumCafé 10.
Gyökeresen mást szimbolizálva jelenik meg a nyúl, illetve a kitömött állat motívuma Pekka Jylhä installációin. A Szeretném megérteni hatalmas, lapos vizestál felett merengő kitömött nyula, a Reszketés és tisztelgés nyuszijának kezében remegő tejjel teli tányér, valamint a Bűnbak című munka kitömött kecskéje felett lebegő fekete „rossz gömb” mind egy meditatív, az élet mélyebb összefüggéseit kereső világba visz bennünket.
A február elején megnyílt, és Magyarországon április 12-ig látható tárlat – amelyet először 2008-ban New York-ban mutattak be – egyaránt feldolgozza a kulturális identitáshoz kapcsolódó tradíciókat, hagyományokat, valamint szlogeneket és közhelyeket. Teszi mindezt a legkülönbözőbb médiumok, a festmény (Tea Mäkipää), a helyspecifikus installáció (Pekka Jylhä), az alumíniumra ragasztott, monumentális, aprólékos naturalista ceruzarajz (Stiina Saaristo), a dokumentumfilm, az adott múzeumi tértől függő, számos darabból álló fotósorozat, a video (Salla Tykkä), a C-print (Ilkka Halso), a vörösáfonya, a nád (Anna Rapijona) és a zene segítségével.
A művek mindegyike a Marko Tapio által az 1950-es évek végén diagnosztizált „sarkvidéki hisztéria” jelenségére reflektál ironikusan. A finn szociokulturális légkört Tapio e különös jelenség tudatosításával értelmezi, és ennek a gondolatnak a továbbfejlesztése, karikírozása, a nemzetközi diskurzusba való beépítése jelenti a kurátorok, Marketta Seppälä (Helsinki, FRAME Finnish Fund for Art Exchange) és Alanna Heiss (New York, P.S.I. Contemporary Art Center) kiinduló koncepcióját. Tapio szerint a finn nemzetkarakterológiához kapcsolódó sztereotípia a magas, hallgatag, nyugodt, kitartó, a sötétséggel, hideggel, zord körülményekkel szívósan küzdő, melankolikus alkat, az introvertált magatartás, a természethez, a természetességhez és a „finnséghez” való elemi ragaszkodás. Időről-időre bekövetkezik azonban, hogy az addig szinte a mogorvaságig nyugodt, törvényt és Istent tisztelő ember megvadul, kivetkőzik a bőréből, felfokozott, irracionális állapotba, mintegy transzba kerül, tombol, zokog, nyugtalan, heteken át iszik, elmeséli keserves élettörténetét, nem találja helyét, kóborol, mígnem egyik napról a másikra minden visszatér a régi kerékvágásba. Erről a jelenségről kapta tehát figyelemfelkeltő, hatásos, ötletes címét a kortárs finn bemutató, és meg kell hagyni, az alkotók igen invenciózusan és empatikusan dolgoztak: ilyen dinamikus, trendi, friss, lendületes, provokatív, sokszínű, zajos, sőt harsány, valamint technikailag professzionális kiállítást régen láthatott a legkortársabb művészetre fogékony magyar közönség. Ugyanakkor a látványosan magamutogató, exhibicionista attitűd, az extremitás és a provokáció, a vizuálisan, hangzásában, folyamatos mozgásában egyaránt sokkoló tárlat számomra túl „sok” volt, túlzottan egy irányba erőszakolta a befogadást, túltervezett és enyhén didaktikus volt. Egyesével szemlélve azonban minden mű tökéletesen kivitelezett, groteszk, ironikus és megható egyszerre. Ilkka Halso gyönyörű művei (Szponzorok erdeje, Hullámvasút, A természet Múzeuma) a természettől való elidegenedés szorongató jövendölése, művein a természet már nem a minket körülvevő organikus, lélegző valóság, hanem egy vitrinen keresztül, speciális körülmények között megtekinthető rezervátum, szinte múzeumi tárgy, speciális látványosság jelenik meg.
Anni Rapijona Az élet körforgása sorozatából szereplő művek (Életkör, Földanya kabátja stb.) szerint viszont a természet örök, ciklikus, meg-megújuló és mindenek felett álló. Az ember ennek az örök organizmusnak icipici, korántsem meghatározó, múlandó része. Különleges, természetes anyagokból készített, mitikus tartalommal is felruházott ruhadarabjait, a csodaszép nádkabátokat, vörösáfonyából készült tűsarkú cipőt panteisztikus, áhítatos divatparódiaként kategorizálnám.
Tea Mäkipää A bőség világa című nagyméretű olajfestménye viszont egy túlzsúfolt, morbid, édeskés világot mutat be; olyat, ahol minden és mindenki harmóniában, édeni tájban boldog, de alaposan szemlélve ez a tökéletesség és túlzsúfoltság riasztóan abszurddá válik. Szellemes, üdítő, bár enyhén blőd húszperces videómunkája a Petteri: Életem rénszarvasként, ahol a finnek emblematikus állatának agancsára szerelt video-kamerán keresztül élhetjük át az állati létet, és szemlélhetjük meg a technika és az állat által az ember közvetítésével létrejött műalkotást… Nincs is olyan nagy különbség köztünk… Stiina Saaristo nagyméretű (305 × 300 centiméteres), fekete-fehér, grafittal rajzolt, aprólékosan naturális munkái szintén groteszk tartalmakat rejtenek. Az ünneplésen durva, terebélyes, zord tekintetű, maszkulin jelenségként ábrázolja önmagát, királynőruhában, giccses, kislányoknak való konzumtermékek, Barbie-kellékek között. Szintén morbid A nyuszi bosszúja, ahol a rókaprémmel borított, tollakkal koronázott, vaskos, durván férfias domina ölében kövér házinyúl szendereg.
Gyökeresen mást szimbolizálva jelenik meg a nyúl, illetve a kitömött állat motívuma Pekka Jylhä installációin. A Szeretném megérteni hatalmas, lapos vizestál felett merengő kitömött nyula, a Reszketés és tisztelgés nyuszijának kezében remegő tejjel teli tányér, valamint a Bűnbak című munka kitömött kecskéje felett lebegő fekete „rossz gömb” mind egy meditatív, az élet mélyebb összefüggéseit kereső világba visz bennünket.
Kifejezőek, kamaszosan érzékenyek Salla Tykkä Erő és Lasszó című videofilmjei, amely a nő férfiakkal szembeni erő-, hatalmi, és ezzel összefüggésben szexuális viszonyára kérdez rá. A kritikusok felhívják a figyelmet, hogy a finn nyelvben – éppúgy, mint magyarul – csak egy „ő”, egy névmás fejezi ki mindkét nemet. Egyenlőség, alá- és fölérendeltség, nemi identitás – erről szólnak a filmek.
Sajnos a terjedelem nem teszi lehetővé minden mű elemzését, amit egyébként az ingyenesen rendelkezésre álló kiskatalógus becsületesen és inetelligensen tematizálva megtesz, nem beszélve a bőséges sajtóanyagról és a számos kritikáról, úgyhogy cikkemet a számomra két legfontosabb mű rövid méltatásával zárnám.
Mika Ronkainen Ordító Férfiak című, 2003-ban forgatott, 73 perces dokumentumfilmje, valamint Tellervo Kallainen és Oliver Kochta-Kallainen filmje egy-egy komplex művészeti program része. Az Ordító Férfiak egy létező, észak-finnországi kórus, világszerte turnéznak. Művészeti produkciójuk lényege, hogy konfirmálásukra kapott fekete öltönyükben, hófehér ingben és nyakkendőben csapatostul kivonulnak a jégre és ott ordítanak, üvöltenek, együtt. A kollektivitás, a csapatmunka, a közös sors, a feszültség oldása ezzel a különös, performance-szerű művészeti produkcióval rendkívüli hatással van a szemlélőre.
A Panaszkórusok alapgondolata hasonló, a szerzőpáros különböző városokban összehozza a panaszkórust, ahol egy közösségben mindenki kiénekelheti magából búját-baját, szomorúságát, keserűségét, és ez az egy térbe és sok hangba zárt fájdalom a helyzet halálos komolyságának és ugyanakkor abszurditásának következtében kollektív jókedvbe és feloldódásba torkollik. Ez a két világhírű, paradox és lényegében morbid, ugyanakkor végtelenül humánus terápia dokumentálása, mint művészet, jelentheti a kiállítás emblematikus csomópontjait.
A kis katalógus záró mondatát („A lokálisnak manapság több szinten is globális jelentősége lehet”) úgy írnám át, hogy leginkább a lokálisnak van jelentősége, a nagy globalitás-elv kétségbeesetten és elég számító módon próbálja integrálni az életet továbbvivő lokális tradíciókat, valamiféle hamis fölény tudatában.
Végül egy mondat a LUMÚ-ról, a kiállítás koordinátoráról és a kis katalógus szerkesztőjéről, Székely Katalinról. Szép terű, jól rendezett, gördülékenyen és hatékonyan működő intézményben jártam. Székely Katalin nagyvonalú segítsége, perfekt szervezőmunkája újabb tehetséges, nem csupán hazai terepen, hanem „globálisan” is felkészült, nemzetközileg is elismert kurátort sejtet.