A város, amelyet Vargavásárhelynek csúfoltak
A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum
MúzeumCafé 12.
A legtöbb emlék talán a csizmadiák céhétől maradt fenn. Nem csoda, hogy Vargavásárhelynek becézték-csúfolták a várost – a 19. század végén több mint százan dolgoztak közülük Kézdivásárhelyen, míg a lakosok létszáma alig haladta meg az ötezret. Az itteni csizmadiák látták el lábbelivel a Székelyföld nagy részét, de a szomszédos moldvai települések lakóit is. Ahogy azonban a nagyipar elárasztotta a piacot olcsóbb, bár kevésbé jó minőségű termékekkel, ez a kézműves-mesterség sem maradhatott fenn.
A kézdivásárhelyi múzeumot sokan babamúzeumként keresik fel – a maga nemében páratlan Zsuzsi és Andris népviseletben című, 355 darabból álló babaméretű népviselet-gyűjtemény ugyanis messze földön híres. Ám aki a babákat megcsodálni érkezik, előbb amúgy is a földszinti termeket járja végig, és ha addig nem tudott róla, szembesül a ténnyel: itt bizony egy karakteres céh- és helytörténeti múzeumban tapossa a deszkapadlót. A múzeum a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum részlegeként működik. Ez a státus nagyrészt adminisztratív, az intézmény önálló arculattal rendelkezik, az anyaintézmény nem szól bele az éves tervbe, hogy milyen kiállításokat szervezzenek – mondja Dimény Attila, aki 1993 óta a múzeum munkatársa, 2001-től, Incze László alapító igazgató halála óta pedig igazgatója.
Jellegéből adódóan az idelátogatóknak nemcsak a múzeumban található emlékeket mutatják be. Ha szép idő van, az udvaron, illetve az épület előtt, az udvarterek, a jellegzetes épületek, a város sajátosságainak bemutatásával kezdődik az idegenvezetés. A termek kicsik, az épület tanácsháznak készült 1857-ben. Rövid múzeumtörténet következik: az első kiállítás a Turóczi Mózes-házban nyílt meg 1969-ben, a mostani székhelyet 1971-ben adták át a múzeum számára. A ’48-as szabadságharc háromszéki történetét, emlékeit, illetve a kézműves mesterségeket bemutató két alapkiállítás, Incze László történész gyűjtése azóta is nagyrészt változatlan. 1972. március 3-án nyílt meg mai helyén a múzeum, akkor mint a Kovászna Megyei Múzeum részlege. A két alapkiállítás helytörténeti résszel bővült, ám ennek – akkor kötelező módon – bele kellett olvadnia a régészeti, illetve a szocialista ipart, az „aranykorszakot” bemutató kiállításba. Emiatt az 1989-es eseményeket követően gyorsan le is zárták az egészet. 1997-től nyílt meg ismét a helytörténeti kiállítást, a város históriáját 1407-től dokumentálva. Mivel tárgyi emlék kevés maradt, elsősorban levéltári dokumentumokra, fotóanyagra támaszkodtak.
Két teremben láthatók az erdélyi és moldvai fejedelmek kiváltságlevelei, a II. székely határőr gyalogezred dokumentumai, illetve a város fénykorát idéző ’48-as szabadságharc emlékei. Az anyag egy részét a Székely Nemzeti Múzeumtól kapták, de itt látható Vetró András szobrászművész néhány köztéri alkotásának másolata is: Turóczi, Bem, Petőfi, Kossuth mellszobra. Az egyik teremben kizárólag Gábor Áronra vonatkozó emlékek láthatók. A földszinten, nyolc teremben kapott helyet a múzeum céhtörténeti anyaga: a városban létező tizenegy céhes mesterségből kilencet mutatnak be. Gyűjtéskor, a 60-as években a régi mesterek hagyatékát már nehézkes volt megszerezni; a régi céhes iratok rejtegetéséért járó büntetéstől való félelmükben, vagy egyszerű gondatlanságból néha maguk a mesterek semmisítették meg a tárgyakat. De a termek mérete sem engedné meg, hogy bővítsék a múzeum ezen részlegét. Az igazgató sajnálkozik, hogy nincs lehetőségük a mai követelményeknek megfelelően, interaktív műhelyként bemutatni az anyagot a látogatóknak – talán ha a régi terv, vagyis a múzeum átköltöztetése a műemlék kaszárnyába megvalósul, akkor majd erre is nyílik lehetőség.
A legtöbb emlék talán a csizmadiák céhétől maradt fenn. Nem csoda, hogy Vargavásárhelynek becézték-csúfolták a várost – a 19. század végén több mint százan dolgoztak közülük Kézdivásárhelyen, míg a lakosok létszáma alig haladta meg az ötezret. Az itteni csizmadiák látták el lábbelivel a Székelyföld nagy részét, de a szomszédos moldvai települések lakóit is. Ahogy azonban a nagyipar elárasztotta a piacot olcsóbb, bár kevésbé jó minőségű termékekkel, ez a kézműves mesterség sem maradhatott fenn. Megcsodálom az egylábas – ványolt – csizma készítésének folyamatát bemutató kellékeket; praktikus dolog volt ez a lábbeli, felváltva hordták a jobb és bal lábon, hogy egyformán kopjon a sarka. A tímárok alakítottak elsőként céhet Kézdivásárhelyen 1572-ben, de az elsők között is szűntek meg – a 19. század végén kezdődő iparosítás nekik sem kedvezett, de az örmény marhakereskedők is konkurenciát jelentettek. Utóbbiak nemcsak az állatokat adták-vették, de olcsóbban forgalmazták a nyersbőrt, ellehetetlenítve a helyi tímárokat, akik szintén foglalkoztak marhakereskedéssel is. A mészárosok és a szűcsök között is voltak hasonló konfliktusok: fennmaradt egy jegyzőkönyv, amely arról tanúskodik, komoly pereskedések voltak amiatt, hogy a szűcsök adott ponton szintén foglalkoztak állatok levágásával, keresztezve a mészárosok érdekeit – meséli Dimény Attila. Továbbhaladva a kovácsokat bemutató teremhez érünk, ahol a régi műhely felszerelése egy mostani kovácsműhelyben készül panorámafotóval egészül ki. Ez egy most is élő mesterség. A múzeum egyébként nemcsak a régi, kihalt mesterségek bemutatását, hanem a hagyományőrzést is felvállalja azáltal, hogy a szolnoki Damjanics János múzeummal együttműködve két alkalommal is szervezett mesterség-bemutatóval egybekötött kiállítást Kézműves mesterségek határok nélkül címmel. Nyílt napok keretében pedig meghívott mesterek tanítják meg a gyerekeknek az agyagozás, korongozás, bútorfestés, fafaragás fortélyait. Jövőre épített örökség témában szerveznek hasonló interaktív múzeumpedagógiai foglalkozást ácsok, tetőépítők, díszműkovácsok, kőfaragók részvételével.
A céhes anyag ma már nem gyűjthető – viszont nagy része még mindig feldolgozásra, katalogizálásra vár. „Itt szerszámok, műhelyek, mesterségek láthatók, de ezek mögött emberek álltak – én azt szeretném tudni, az az akkori ember hogyan, miként élt” – vallja Dimény Attila, aki társadalomnéprajzosként a városi kultúra, ezen belül Kézdivásárhely polgári életének a kutatója. Dokumentumokat vizsgál, viselet-kiállítást szervezett, a lakossághoz fordult tárgyi emlékekért. Tervben van az étkezési szokásokat bemutató kiállítás is. Az ezúton begyűlt anyaggal tervei szerint szervesen ki lehet majd egészíteni az alapkiállítást. A helytörténeti kiállítás Trianonnal lezárul, ám roppant fontos lenne a román uralom évtizedei, a négyéves „kis magyar világ” és a kommunizmus időszakának bemutatása is. Múlt, de még megfogható, vannak szemtanúk, tárgyi emlékek, amiket be lehet gyűjteni, és kiegészíteni a helytörténeti részleget – sorolja a jövő feladatait az igazgató. Ez szintén nagyobb férőhelyet, más helyszínt feltételez majd. Egy múzeum mindig továbbgondolható, ahogy a jelenből és közelmúltból lassan történelem lesz – egy helytörténeti kiállítás állandó bővítése garantálja a folytonosságot, az új generációk beavatását nagyapáik egykori jelenébe. A céhes-kézműves múlt az előzmény, ám a történetnek van folytatása: az iparosítást követő időszak, a 60-as, 70-es, 80-as évek háztartási kellékei még begyűjthetők. Most azt mondjuk, nem érték, tömegáru, de hamarosan megsemmisül – hívja fel a figyelmet az igazgató.
A Céhtörténeti Múzeumban évente hét-nyolc időszakos kiállítást nyitnak. Bár nincs képtáruk, a kézdivásárhelyi képzőművészek és tágabb kontextusban a magyar kortárs művészet képviselői számos alkalommal állítottak ki az Incze Lászlóról elnevezett teremben. Kistérség-szintű kulturális esemény minden évben a már hagyományos tanév végi diáktárlat Vetró András és Bodoni Zsuzsa rajzosztályos tanítványainak munkáiból. Július-augusztusban pedig a bálványosi Incitato művésztábor anyaga tekinthető meg. A múzeum munkatársai kezelik az egykori Bogdán-fényképészet negatívjainak archívumát is. A páratlan társadalomtörténeti adatforrásokat – a 30-as, 40-es évekből származó 12-13 ezer negatívról van szó – savmentes tasakokban, fémszekrényekben helyezik biztonságba és digitalizálják. A 40-es udvartérben álló Bogdán-ház a magyar állam tulajdona, pályázati támogatásokból újították fel, ám egyelőre nem tudják megnyitni a nagyközönség előtt, mert a fenntartása túl sokba kerülne. Az épület adminisztrátora a Múzeumbarátok Egyesülete.
Erdélyben két napfényműterem maradt fenn, ám ahhoz, hogy a kézdivásárhelyi is megnyíljon a nagyközönség előtt, szükséges, de nem elégséges feltétel a székelyudvarhelyitől kölcsönkapni a polgári-műtermi hangulatot visszavarázsoló szalonbútort. Dimény Attila szerint a költségeket nemcsak a gáz- és villanyszámla, hanem az értékeket védő biztonsági rendszer, egy őrző-védő szolgálat felbérelése vinné fel. Ha kerülne egy támogató, aki legalább öt évre garantálná, hogy ennek költségét fedezi, akkor lenne vállalható a megnyitás, hiszen annak sok értelme nincs, hogy a finanszírozás elapadásával egy-két év múlva ismét be kellejen zárni – érvel.
2012-ben lesz negyven éves a múzeum – 2011 végén olyan időszakos kiállítást terveznek, amelynek keretében az alapkiállításokhoz nem kötődő, raktárban rejtőzködő tárgyakat állítják ki – ezáltal mondanak köszönetet az adományozóknak. Igyekeznek célirányosan gyűjteni, mert a raktárférőhely véges. Az is siker, ha egy-egy régi tárgyat megmentenek az elkallódástól, vagy még inkább, ha a tárgyat eladományozni akaró személyt meggyőzik arról, tartsa meg családi emlékként a dédmamától örökölt régi tintatartót, vagy írófelszerelést. A napi 150-200 látogató arról tanúskodik: a ’48-as háromszéki szabadságharcosok, az egykori iparosok és kereskedők, akik annak idején felvirágoztatták a települést, ma is kulturális – és gazdasági – munícióval látják el az egykor „Háromszék Párisának” nevezett városkát. Örökségük turisztikai vonzerővel bír, és egyre inkább úgy tűnik, a turizmus az az ágazat, amire hosszú távon a város építhet. A helytörténeti emlékeket összegyűjtő múzeum pedig ennek (is) szolgálója lehet, amellett, hogy fontos szerepe van a helyi kulturális öntudat nagykorúsodásában is.