A boronaház lánya
Kovács Zsuzsanna
MúzeumCafé 12.
Élettel telnek meg a zalaegerszegi Falumúzeum boronaházai. Kovács Zsuzsanna, a Göcsej Múzeum etnográfusa azt vallja, hogy a régmúlt tárgyi emlékei egyben jelenünk fontos eszközei is, amelyek ismerete nélkül hiányozna egy fontos láncszem a múlt és a jövő között. Munkájának jelentős része jóval túlmutat szakképesítésén, mégis helyt kell állnia, hiszen mellette nem dolgozik marketinges-csapat, vagy látványtervezői gárda.
– Miért lesz valaki etnográfus, tárgyi néprajzos a 21. században, amelyben egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a virtuális tér?
Nem könnyű felelni erre, hiszen az emberrel együtt a motivációi is változnak. A pécsi egyetemen komoly képzést és tárgyi tudást kaptam, ám csak a gyakorlatomon, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban éreztem meg igazán, hogyan kapcsolódik ez a sok tudás egy olyan szakmai pályához, amit szívesen végeznék, s amely munka során átadhatom a tudásomat másoknak. És bár ma már valóban számos digitális eszköz segíti átadni a tudást, ám a szabadtéri múzeumban minden a rendelkezésemre áll a maga valóságában. Ezt egyetlen virtuális világ sem tudja másolni, vagy pótolni. A falumúzeumban minden megérinthető, befogadható, átélhető.
– Ez érthető egy múzeumi kutató, egy etnográfus szempontjából, de mi az, ami felkelti egy laikus, egy látogató érdeklődését?
Éppen ez az egyik legnagyobb kihívás. Nem lehet mindenkit ugyanazzal a módszerrel elérni. Az sem elég, ha azt mondjuk, hogy íme, itt egy kiállítás, és kiírjuk egy táblára, hogy mit látunk. A látogatók figyelmét nem köti le az olyan múzeum, amelyen átfuttatják őket, ám azonnal vonzóvá válik bármilyen tárlat, ha megtaláljuk a módszert, amivel érdekessé tehetjük. Legyen az tábor, kézműves foglalkozás, zenetanulás, tánc, vagy éppen gasztronómiai találkozó. Persze nem szabad elfelejteni, hogy nem játszótér vagyunk, hanem múzeum. Jelenleg azon dolgozunk, hogy a falumúzeum egyik boronaházát úgy rendezzük be, hogy az alkalmas legyen a tudás élményszerű átadására, hogy foglalkozások, múzeumi órák keretében használhatóvá váljon. A házat az 1930-as évek hangulatában rendezzük be, kivéve az első szobát, amiben múzeumi órák megtartására alkalmas helyet alakítunk ki.
– Ilyenkor a múzeum keresi meg az iskolákat, vagy az iskolák képviselői, tanárok, igazgatók maguktól jelentkeznek?
Önmagától senki nem jelentkezik.
– Miért?
Talán mert mindenkinek az a kép él a fejében, hogy a múzeum a régmúlt emlékeit, tárgyait őrző hely, ahol csendben kell járni, szemlélődni, és megilletődve kell a kiállításokat megnézni.
– Ezzel szemben milyen hely ma egy múzeum?
Természetesen továbbra is a régmúlt emlékeit őrző hely, ám ez ma már nem elegendő. A kiállításokat is be kell vezetni a köztudatba. A legkülönfélébb módszerekkel, a személyes találkozókon át az információs füzetek elkészítéséig. El kell érnünk, hogy az emberek bejöjjenek a múzeumba, ahogyan tették ezt például a Tatárjárás című utazó kiállításon. Tolongtak a népek, örömmel nézték a kiállítást. Élmény volt nekik és élmény volt nekünk is, mellette pedig rendkívül fárasztó volt az állandó tömeg kezelése. Ezek a látogatók hírét vitték a múzeumnak, márpedig a szájhagyomány fontos eszköz. Ebből is látszik, milyen fontos szerep hárul a közönségkapcsolatra, miközben meg kell őriznünk a múzeumi jellegünket, profilunkat is. Nem fogunk fluoreszkáló lufikat árulni csak azért, hogy még többen jöjjenek, arra ott vannak a búcsúk és a vásárok.
– Miért most gondolják újra az átalakítás előtt álló épületüket? A boronaházak eddig is részei voltak a múltnak.
Igen, de a múzeum ezen speciális épületének most találtuk meg a helyét, úgy, hogy nem tértünk el a felépítésekor rá szabott funkciótól sem. Amikor 1968-ban elkészült a Falumúzeum, akkor a többi épülettel szemben, amelyben kiállításokat helyeztek el, ezt azzal a céllal adták át, hogy alkalmas legyen oktatási feladatokra.
– Mi változott azóta?
A társadalom. Annakidején még történelemórát tartottak a nagykutasi torkos pajtában. Ma már erre se idő, se igény nincs. Ma sikeres, élményt nyújtó tárlatokra, kiállításokra van igény.
– Ez a feladat azonban, ha jól sejtem, túlmutat az egyetemi szakmai-kutatói képzésen. Ez azt feltételezi, hogy a modern etnográfus már nemcsak kutató, hanem – divatos szóval – entertainer is, nemde?
Etnográfus vagyok, erre képeztek ki, ám a munkám során van olyan projekt, amelyben hetven százalékban vagyok etnográfus, és van, amelyikben csak ötvenben. A fennmaradó részben bizony entertainernek kell lenni. Miközben muzeológusként nem feladatom az, hogy kitaláljam, hogyan kell eladni egy ötletet, egy kiállítást, mégis rákényszerülök, mert nem dolgozik mellettem marketinges-csapat, vagy látványtervezői gárda. A főváros nagy múzeumaiban kialakult már ez a munkamegosztás. Egyszer azért kipróbálnám, milyen lehet úgy dolgozni. Mi még önerőből tervezünk, és csapatmunkában adjuk össze az ötleteinket. A Falumúzeum negyvenedik évfordulójára például nekem kellett összeállítanom az ünnepi programot, és rám hárult az ünnepi rendezvény megszervezése is. Ez utóbbi végképp nem tartozik a szakmai profilomhoz, de a kollégáim a segítségemre voltak, és a közös munka meghozta az eredményt: látogatórekordot értünk el – főként az ötletek segítségével. Meghívtuk a múzeumhoz tartozó falvakat, hogy vegyék birtokba a házaikat, amelyek tőlük származtak, töltsék meg őket élettel. A polgármesterek pedig felismerték, hogy ez kiváló lehetőség arra, hogy megmutassák magukat másoknak, segítve ezzel falujuk turizmusát.
– Biztosan van egy ideális képe a múzeum működéséről. A valóságban mekkora az eltérés ahhoz képest?
– Az volna az ideális, ha nem a gombhoz kellene varrni a kabátot. Mert az eltérés nagy. Amikor kiállítást rendezek, érzem, hogy elkelne egy látványtervező-csapat, amely kitalálná, hogyan lehet megjeleníteni kívánt kort, történetet, jelenetet, és nem én amatőrködnék. De nem mondom, hogy nincs változás. Mert jó, hogy pénzt nyertünk egy épületünk szakmai megújítására, de van még néhány házunk, ami beázik, és azokban elkelne egy állagmegóvó beruházás. Egy múltunk van. Ám ahogyan az életünket sem tudjuk eltervezni a halálunkig, minden új helyzet magában hordozza a megoldást is.
Kovács Zsuzsanna 2004-ben végzett a PTE-BTK néprajz-kommunikáció szakán. Az egyetem utolsó évében egy fél évet töltött Norvégiában a Tromsøi Egyetem társadalomtudományi karán Link to Norway ösztöndíjjal. 2004 óta dolgozik a Göcsej Múzeumban néprajzos muzeológusként. 2007-ben Klebersberg-ösztöndíjjal Hanti-Maszijszkban töltött egy hónapot a Természet és Ember múzeumában. Munkája mellett jelenleg doktori dolgozatán dolgozik.