Kortársak müncheni múzeuma
A Brandhorst, mint az egyik legszebb ajándék
MúzeumCafé 13.
A kortárs művészet legjelentősebb alkotóinak művei láthatóak München legújabb, 2009. május 18-án állami ünnepség keretében felavatott, majd május 21-én megnyitott múzeumában, amely a Brandhorst-gyűjteménynek ad otthont. Bajorország meglehetősen dinamikusan fejlődik a művészeti kiállítóterek terén az utóbbi évtizedben. A mostani, új gyűjteményre joggal büszke egész Németország, hiszen nemcsak a művésznevek – Joseph Beuys, Cy Twombly, Andy Warhol –, de a műveket befogadó épület és a működtetésére fordítható anyagi forrás nagysága miatt is Európa egyik legjelentősebb ilyen jellegű új intézménye lett a Brandhorst Múzeum. Magyarországtól csak néhány óra autóval, repülővel pedig alig több, mint egy.
A legszebb tavaszi ajándék, amit München kaphatott – több tudósító is így fogalmazott a Brandhorst Múzeum májusi megnyitása kapcsán. És aki megáll az épülettel szemben, valahol a Türkenstrasse és a Theresienstrasse sarkán, aligha kételkedik a megállapítás igazában, s magában nyilván hozzáteszi, hogy nemcsak a gyűjtemény nagysága, a bemutatott művek kvalitása, de külső megjelenése miatt is valóban szép az ajándék. Még Münchenben is – ahol pedig világos tónusok, könnyed formák határozzák meg az épületek, utcák összképét – feltűnő az a sok szín, amely a homlokzaton megjelenik. A múzeum külső falait ugyanis harminchatezer, huszonhárom különböző színben megjelenő, téglalap alakú kerámialap burkolja, amelyek az alsó, sötétebb tónusoktól kiindulva felfelé fokozatosan világosodnak, s amelyek optikai hatása az időjárástól, a Nap mozgásától függően állandóan változik.
Más feltűnő jellegzetességet nem nagyon jegyzünk meg az épülettel kapcsolatban, de nem is nagyon hiányolunk, hiszen a hosszú, kétemeletes főépület és az északi végénél magasodó beton fejrész tömege, statikussága és a homlokzat mozgalmassága, könnyedsége kiválóan ellensúlyozza egymást. Talán éppen ebből a különböző minőségekből kialakuló harmóniának köszönhető, hogy városképi szempontból, szellemileg és funkcionálisan is képes az épület arra, hogy különböző minőségeket kössön össze. Ahol felépült ugyanis, a történelmi óvárossal közvetlenül szomszédos Maxvorstadtban találkozik egymással a múzeumi negyed – ahogyan nevezik: a Münchner Kunstareal – és a Schwabingig húzódó egyetemi városrész. A Brandhorst Múzeum ugyanakkor a müncheni múzeumépítések történetének nemcsak – egyelőre – utolsó láncszemét jelenti, hanem kiegészítője, kiteljesítője annak a folyamatnak, amely a 19. század első felében kezdődött, s amely a sok-sok történés, szereplő, műalkotás ellenére valójában egyetlen szempillantással áttekinthető.
Az épülettől alig néhány száz méterre áll ugyanis az Alte Pinakothek, a 14-18. századi európai festészet és szobrászat remekeit befogadó épület, amelyet I. Lajos bajor király rendeletére emeltek 1826 és 1836 között, hogy a Wittelsbach dinasztia addig több helyen őrzött gyűjteményeinek méltó otthont adjon. Vele szemben, a nagy park északi oldalán ugyancsak I. Lajos építtette a Neue Pinakotheket az akkori kortárs alkotások számára. A II. világháborúban ez az épület elpusztult, évtizedeken át ideiglenes elrendezésben, a Haus der Kunstban mutatták be a 18-19. századi alkotásokat a közönségnek, mígnem Alexander von Branca tervei alapján 1981-re elkészült a Neue Pinakothek új épülete. A Kunstareal harmadik elemeként építették meg a Pinakothek der Moderne tömbjét. A pályázatot már 1992-ben megnyerte Stephan Braunfels, de a munkák elhúzódása miatt ez a 20. századi művészetet, formatervezést, fotográfiát bemutató épület már csak a harmadik évezredre készült el. Pedig nem voltak jellemzőek az efféle zökkenők a müncheni múzeumok történetére, a köztudottan bőkezű bajor mecenatúrára – nyilván éppen emiatt történt, hogy a kölni gyűjtőházaspár is a Rajna partjáról Bajorországba hozta a gyűjteményét.
Az eredeti elképzelések szerint ugyancsak Braunfels tervezte volna a Kunstareal negyedik épületét, amely elsősorban a grafikai művészeteknek adott volna otthont, és egyes elképzelések szerint itt kapott volna otthont a Brandhorst-gyűjtemény is. Nem kellett azonban hozzá sok idő és energia, sem nagyon sok tervezés, hogy a gyűjtőházaspár meggyőzze a Bajor Szabadállam szakembereit, elsősorban Hans Zehetmair akkori kulturális minisztert, hogy a kollekciót önálló épületben kell elhelyezni, az új épület tervezésére pedig nemzetközi pályázatot kell kiírni. Így is történt. A feleség, Anette halála után alig néhány héttel, 1999-ben Bajorország és Udo Brandhorst aláírta a szerződést, s kiírták a pályázatot, amelyet a berlini Sauerbruch&Hutton cég nyert el, s újabb néhány év elteltével, mondhatni rekord gyorsasággal, alig ötvenmilliós költséggel el is készült az új múzeum.
Mi lehettek azok a motívumok, amelyek ekkora meggyőzőerőt képviseltek? Elsősorban nyilván a gyűjtemény nagysága és kvalitása, hiszen a szerződés aláírásakor mintegy ötszáz, ma hétszáz darabos gyűjtemény értékét több mint százmillió euróra becsülik. A házaspár a 70-es évek végén kezdte a gyűjtést. Hogy miből, arra kifejezett utalást alig találunk, azon kívül, hogy Anette Petersen a világszerte ismert mosószer-gyáros Henkel-família örököse. Nagyapja, Hugo Henkel virágozatta fel a családi vállalkozást. A sikerben nyilván az is szerepet játszott, hogy már 1933-ban belépett a náci pártba, valószínűleg azonban csak formálisan volt tag, hiszen az amerikaiaktól már 1947-ben visszakapta a vagyonát, s már 1951-ben díszdoktori, illetve díszpolgári címet kapott Düsseldorf egyetemétől, illetve városától.
Anette Petersen (1936–1999) második házasságát kötötte Udo Brandhorsttal, akinek civil életéről alig tudni valamit; visszahúzódó alkatára jellemző, hogy a múzeumnyitás előtti sajtótájékoztatóra sem ment el. A közös gyűjtés Joan Miró egy alkotásával kezdődött, majd Kurt Schwitters, Kazimir Malevics munkáival folytatódott. Hamarosan Picasso könyvillusztrációira terelődött a figyelmük; máig ezek együttese képezi a gyűjtemény egyik súlypontját. 1993-ban hozták létre a kollekció fejlesztését segítő alapítványt 120 millió eurós alaptőkével, amelyből a múzeum megnyitása után, működtetése során évi kétmillió euró jut majd műalkotások vásárlására (ez mintegy 560 millió forint, körülbelül hússzor annyi, mint amennyi az összes magyar múzeumnak jut évente műtárgyvásárlásra, és ötvenszer annyi, mint amennyivel a Pinakothek der Moderne rendelkezik).
Mindez meglehetősen súlyos érvnek látszott az önálló múzeum létrehozásához, a nemzetközi tervpályázathoz. De ahhoz is, hogy visszacsalogassa a városba a kiváló művészettörténészt, Armin Zweitét, aki korábban, 1974 és 1999 között a Lenbachhaus vezetője volt, s aki Mutasd a sebed! címmel rendezett ott kiállítást Joseph Beuys műveiből, aminek következtében hamarosan csak az avantgárd apostolaként emlegették. S valóban, a többi között Sigmar Polke, Blinky Palermo műveinek megvásárlásával tette naprakésszé és nemzetközivé a nemes tradíciókat ápoló Lenbachhaust. Az elképzelések szerint a gyűjtő és a múzeumigazgató együttműködésével új szakasz kezdődik a gyűjtemény történetében: a viharos gyorsaságú gyarapítás fejezete.
Ez legalábbis azt feltételezi, hogy a nyitó kiállítás anyagát folyamatosan frissítik majd az új beszerzésekkel párhuzamosan. A már meglévő gyűjteménynek is csak egy része állítható ki ugyanis csak a termekben, pedig térből, négyzet- és köbméterből nincs hiány: háromezerötszáz méteres kiállító- és ötezer négyzetméteres hasznos területtel rendelkezik ugyanis a múzeum, ami egyrészt az egyes művek méltó bemutatását teszi lehetővé, másrészt kiváló térélményt ad a látogatóknak. A hatalmas bejárati üvegfal mögötti csarnokban kaptak helyet a pénztárak, az információ, a könyvesbolt és az étterem, mintegy összekötve a benti teret a környező utcák élénk életű mindennapjainak tereivel. Meghatározó jelentőségű a tágas lépcsőház, ahol a fehér falak, illetve a világos színű, dán tölgyfából készült korlátok, falborítások határozzák meg az összhatást. A földszinti teremsort úgy alakították ki, hogy a gyűjteményt maghatározó művek és műegyüttesek – Jean-Michel Basquiat, John Chamberlein, Robert Gober, Alex Katz, Mario Merz, Jannis Kounellis, Bruce Nauman, Sigmar Polke, Mike Kelley és mások alkotásai – nem csupán felrajzolják az 1945 utáni művészet fő fejezeteit, de annak sokrétűségét, kölcsönhatás-jellegét is érzékeltetik azzal, hogy változó vizuális kapcsolatba kerülnek egymással különböző művészek munkái.
A múzeum egyik központi egysége az a több szintet összekötő white cube, amelyben kiemelt helyen szerepelnek a kortárs művészet egyik legismertebb alkotójának, Damien Hirstnek a művei; két alkotása, a Hymn és a gyógyszerpilulákat tartalmazó, kimondhatatlanul hosszú című vitrin, amelyek tulajdonjogát a múzeumnyitás előtt magának vindikálta egy New York-i galériás (a per azóta sem zárult le a tulajdonjoggal kapcsolatban, erre a kérdésre a későbbiekben még visszatérünk – a szerk.). Ezekben a terekben kapott helyet Andy Warhol műveinek együttese is, amely Európában a legnagyobbnak nevezhető. A múzeum felső szintjét, amely összesen négyszázötven négyzetméteres, viszont kizárólag egy alkotó, Cy Twombly alkotásainak szentelik. Már 1966-ban megvásárolta egy grafikáját Udo, s ő az egyetlen művész, akinek munkásságát évtizedeken keresztül figyelemmel kísérte a házaspár, s akinek minden korszakát bőséges anyag mutatja be a gyűjteményben. A különböző nagyságú, alakú, kilenc méter magas termeket az egyes műegyüttesek számára formálták meg, s ezek lépésről lépésre vezetik a látogatót a művész egyik legfontosabb munkája, a Lepanto-ciklus felé, amelyet a 2001-es velencei biennáléra festett. Az együttest az ötvenezer áldozatot követelő, 1571. október 7-i csata ihlette, amelyben a Szent Liga hajóhada döntő vereséget mért az oszmán flottára, s amely a törökök Földközi-tengeri hatalmának a végét jelentette. Történelmi panoráma ez a képsor, egyben nagyszerű példa arra, hogy hogyan fordítható át a kortárs festészet nyelvére, hogyan jelenhet meg színtiszta festészetként a történelem, az elmúlt idő. Ezek után a művek után egyet tehet a látogató: megkeresi azt a termet az emelet délnyugati sarkában, amelyben kényelmes fotelek várják, hogy pihenhessen, s a terem egész falát elfoglaló ablakon át nézhet ki a szabadba, a Kunstareal többi épülete felé, hogy a művészet és a múzeumok világának nagy együttesét szemlélje, s közben magát is eme együttes kicsiny, de egyáltalán nem mellékes részeként fogja fel.
Museum Brandhorst
80333 München, Theresienstraße 35/a.
Telefon: +49-89-23805-2286
www.museum-brandhorst.de
Megközelíthető a 27-es villamossal, Pinakotheken megálló.
Nyitva tartás: keddtől vasárnapig 10-18 óráig, csütörtökön 10-20 óráig.
Belépődíj: 7 euró, kedvezményes jegy 5 euró, vasárnaponként mindenkinek 1 euró.