Az egykor volt budapesti gipsz szobormásolatok gyűjteménye
MúzeumCafé 13.
Egy teljes múzeum anyagát, Több száz antik szobor, büszt, dombormű és sírsztélé másolatát fenyegeti időről-időre a kilakoltatás veszélye. a szoboröntvények együttese nem csupán nemzeti kulturális örökségünk része, amelynek további pusztulását és szétszóródását megállítani önmagában is cél kellene legyen, hanem – mint azt a nemzetközi tapasztalatok mutatják – egy élő, a köz- és felsőoktatás legkülönbözőbb területeit segítő kulturális közintézmény alapja lehetne.
Az első budapesti szobrászattörténeti másolatgyűjteményt Pulszky Ferenc (1814–1897) hozta létre a Magyar Nemzeti Múzeumban 1870 és 1875 között, közvetlenül igazgatói kinevezése után. A múzeum magasföldszinti előcsarnokában és kerek termében, valamint első emeleti folyosóin és egy termében felállított mintegy 250 gipszöntvény a görög szobrászat történetét mutatta be az archaikus kortól a hellénisztikusig. Az anyag nagyobb részét athéni szobrok és domborművek másolatai alkották, amelyeket egy római származású, Athénban letelepedett gipszöntő (formatore), Felice Napoleone Martinelli (†1891) készített. Ő eredetileg a British Museumnak dolgozott, de egy öntvénysorozatot elhozott az 1873-as bécsi világkiállításra is. Ezt vette meg a Nemzeti Múzeum, és egészítette ki néhány európai múzeumokba került eredeti görög mű gipszmásolatával, illetve a leghíresebb antik szobrok sorozatával, a görög nagyszobrászat túlnyomó többségükben római márványmásolatokban fennmaradt és a római, nápolyi, firenzei, müncheni és berlini gyűjteményekben őrzött alkotásainak másolataival. Az 1870-es évek második felében akkor frissen előkerült szobrok öntvényeivel is, például az Olympiában akkoriban kezdődött német ásatások leleteiről készültekkel.
Ez a gyűjtemény Pulszky múzeumigazgatói hitvallásának demonstrálása is volt: látványos megjelenítése annak a meggyőződésének, hogy Magyarország akkor egyetlen országos közgyűjteményének nem csupán a „magyar föld és nép” múltjának emlékeit kell gyűjtenie és kiállítania, hanem lehetőséget kell biztosítania az ország polgárainak, hogy Európa, sőt a világ valamennyi kultúrájáról tájékozódhassanak, ismereteket szerezhessenek. A szobrászat történetének bemutatása, illetve a gipszmásolatok mellett az a később is újra és újra hangoztatott érv szólt, hogy Magyarországnak nincs, és belátható időn belül nem is lesz pénze arra, hogy annyi és olyan elsőrangú eredeti műtárgyat vásároljon, hogy egy-egy kultúra, egy-egy műfaj története folyamatos „fejlődéstörténeti sorozatokban” jelenhessen meg Budapesten és minden jelentős alkotó főművekkel legyen képviselve. A szobrok – szemben például a képekkel – jól másolhatók: a gipszöntvények (felületüktől eltekintve) háromdimenziós hű lenyomatai az eredetieknek, érzékeltetik az eredeti mű térbeliségét, nézeteit, méreteit és ebben semmilyen más reprodukciós technika nem vetekedhet velük.
A Nemzeti Múzeum épülete azonban az 1870-es évek végére megtelt. Egyes gyűjtemények leválása, heves viták, országgyűlési és miniszteri vizsgálóbizottságok kiküldése közepette születtek évtizedeken át komoly és komolytalan elképzelések és tervek a budapesti közgyűjteményi intézményrendszer kiterjesztéséről, közöttük az Esterházy-képtár megvételétől kezdve formálódott egy egyetemes képzőművészeti múzeum létrehozásának a gondolata is. Az 1880-as évek közepén e gondolat támogatói már közismert, nyilvánvaló ténynek tekintették azt is, hogy az új múzeumban nem csupán képtárnak, hanem szobrászattörténeti kiállításnak is lennie kell majd. Egy ilyen kiállításhoz való eredeti darabok azonban továbbra is alig voltak az országban, köztulajdonban pedig egyáltalán nem. Gipszmásolatokból kívánták tehát összeállítani az antikon túl a középkori és a reneszánsz szobrászat történetét és alkotóit bemutató művek sorozatait; sőt, az új múzeum első programjaiban még szélesebb kitekintésű elképzelés, például egyiptomi és ókori közel-keleti művek másolatainak beszerzése és kiállítása is szerepelt.
A Szépművészeti Múzeum épületének földszintjét e gyűjtemény számára építették meg 1900 és 1906 között: csarnokai és termei a szobrászattörténet ott kiállítandó korszakának megfelelő historizáló terekként készültek, amelyekben néhány gipszmásolat-sorozatot az architektúra részeként helyeztek el. A dór teremben például a mennyezet alatt az athéni Parthenón frízének másolatai futnak körbe: az eredeti fríznek az a mintegy kétharmada, amely elfért a Parthenónnál kisebb terem párkányzatában. Éppen a keleti oldal központi jeleneteit azonban annakidején külön, szemmagasságban állították ki, és ezek a táblák ma már nincsenek a Szépművészeti Múzeumban. A román csarnok két ajtaja körül állították össze két román kori bélletes kapu, a freibergi úgynevezett Arany-kapu, illetve a gyulafehérvári székesegyház Fejedelmi kapujának másolatát.
Áthozták a Nemzeti Múzeum antik másolatait és nagy számban vásároltak továbbiakat is, a több generáción át működő, eleinte általában olasz családi vállalkozásoktól (mint például a rómaiak mellett a firenzei Giuseppe Lelli, a milánói Carlo Campi, a British Museumhoz kötődő Brucciani-cég, vagy a frankfurti Antonio Vanni és a kölni August Gerber), valamint a nagy európai múzeumok öntödéitől (főként a berlinitől, a münchenitől és a drezdai Albertinumétól). Ehhez járult egy középkori épületek restaurálásán, illetve a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum számára dolgozó nürnbergi kőfaragó, Johann Göschl nagy ajándéka, zömmel bajor késő gótikus emlékek másolataival, valamint a millenniumi kiállítás Történeti Főcsoportja számára épült ideiglenes Vajdahunyadvár épületegyüttesének bontásából származó öntvények magyarországi szobrászati emlékekről.
A másolatok kiállításokká rendezése elhúzódott: csupán 1920 és 1923 között nyíltak meg a termek. Ez az antik gyűjtemény esetében már egy második rendezést jelentett: Wollanka József első, részlegesnek és ideiglenesnek bizonyult kísérlete után Hekler Antal a kiállítótermek addigra zavaróvá vált adottságait is az új nemzetközi trendekhez igazította. A termek eredetileg ugyanis az 1830-as évek közepétől a márvány-, majd a gipszgyűjtemények kiállításában szokásossá vált meleg színhatású terekként készültek el: pompeji vörös oldalfalakkal, a párkányokon és a mennyezeteken kevés mélykékkel és okkerrel. A 19. század utolsó évtizedeire azonban úgy találták, hogy a gipszöntvények szerencsésebben jelennek meg visszafogottan hideg színhatású környezetben, így Hekler halványzöldre festtette át az oldalfalakat. A mennyezetek fehérek lettek, kevés halványzölddel és arannyal; az egyes másolatok mögé redőzött, galambszürke textilháttereket állíttatott, e paravánokkal egyrészt az interieur-ből, másrészt egymástól is lehetőleg elválasztva őket; az eredetileg bronzból készült művek másolatainak felületét pedig bronzot imitáló felületkezeléssel látták el.
A több mint hatszáz darabot számláló antik másolatgyűjteményhez képest a középkori és reneszánsz anyag mennyiségileg csekélyebb volt, de látványos, nagyméretű művek tartoztak hozzá. A román csarnokba kerültek többek között a naumburgi, illetve a strassbourgi székesegyház szobrai, Klaus Sluter dijoni Mózes-kútja, Nicola Pisano pisai szószéke, és a két híres reneszánsz lovasszobor közül ma is ott áll magas talapzatán Donatello Gattamelatája. A reneszánsz csarnokban az emeleti kerengőn sétáló látogató nézhetett Verocchio zord zsoldosvezérének, Colleoninak a szemébe. Michelangelo műveinek öntvényeivel külön termet rendeztek be. A szobrászati kiállítások kiterjedtek a két udvarra is. Az egyikben állt a jáki Szent György-templom nyugati kapujának gipszmásolata, amelyet a magyarországi késő románkori művészet e kiemelkedő emlékének századfordulós restaurálását közvetlenül megelőzően, 1902-ben készített az ország egyetlen „professzionátus gipszöntője”, az epreskerti szobrászati mesteriskolában, Strobl Alajos munkatársaként működő Reichenberger József, és amelyet 1908-ban állítottak fel itt. (1987-ben feldarabolták, s mintegy másfél évtizede egy jáki ház padlásán várja sorsa jobbra fordulását.)
A Szépművészeti Múzeum mai látogatói számára már amúgy is csupán a földszinti csarnokok és termek neve és historizáló építészeti kialakítása őrzi a másolatgyűjtemény emlékét, továbbá a 2000-re rekonstruált dór teremben látható Parthenón-fríz; egy hosszú és egy rövid oldalon a domborműves táblák századelejei, didaktikus színezésének megújításával. A gipszöntvényeket a II. világháború idején nem mentették, és az épület súlyos sérüléseinek kijavítását követően sem rendezték újra, az 1970-es évektől pedig a gyűjtemény nagyobbik része elkerült Budapestről. Az antik szobormásolatokat a tatai Kuny Domokos Múzeum kapta meg. Tatán a volt zsinagóga épületében rendezték be a Görög-római Szobormásolatok Múzeumát, amelyben körülbelül 150 darab tavasztól őszig ma is látogatható. Aminek nem jutott itt hely, azt a komáromi Igmándi-erődben raktározzák. Egy teljes múzeum anyagát, több száz antik szobor, büszt, dombormű és sírsztélé másolatát fenyegeti időről-időre a kilakoltatás veszélye. Többször felmerült a raktár kiürítésének terve, de ez eddig szerencsére nem történt meg. Egyes látványos darabok – a restaurálás és állagmegőrzés feltételével – letétbe kerültek, például a tatai görög étterembe, a Komárom megyei önkormányzat irodáiba és a tatai rajziskolába. A Michelangelo-terem anyaga 1977 óta a kecskeméti Technika Házában található. Ami a középkori és a reneszánsz másolatokból megvan, a Szépművészeti Múzeum épületében a román csarnoknak a Régi Képtár raktáraként használt részébe zsúfolódott. Közülük néhány darabot 1999-ben bemutattak a Remekművek alteregói. Régi gipszöntvények című időszaki kiállításon, néhányuk a múzeum Szondi utcai épületének előcsarnokába került. Kérdés, mi történik, ha a múzeumépület rekonstrukciója elérkezik a román csarnokhoz?
A Nemzeti Múzeumban már az 1870-es évektől elkezdték gyűjteni a magyarországi szobrászati emlékek másolatait is, zömmel középkori épületek restaurálásának segédanyagaként keletkezett öntvényeket eltéve. A lassú gyarapodásnak az 1896-os millenniumi kiállítás előkészületei adtak lendületet. A már említett Reichenberger József ekkor sok középkori és reneszánsz épületszobrászati faragvány, valamint mintegy hatvan síremlék másolatát készítette el. Ezekből, valamint a millenniumi kiállításra zömmel Pécsről, Székesfehérvárról és Esztergomból Budapestre hozott eredeti román kori kőfaragványok másolataiból a Nemzeti Múzeum földszintjén rendeztek be magyar szobrászattörténeti állandó kiállítást, amelyet azonban már a múzeumépület 1920-as évek közepi restaurálását vezető Kismarty-Lechner Jenő szétbontatott, mert a „representatív helyiségek kitisztítására” volt szükség ahhoz, hogy Pollack Mihály architektúrája jobban érvényesülhessen. Az anyag töredékei részben ma is a Nemzeti Múzeumban (például a magyarországi emlékek gipszbe öntésének incunábulumai, a vajdahunyadi vár lovagterméről másolt címerek), részben a Magyar Nemzeti Galériában (például a brassói Fekete-templom szentélyének szobrai és a gyulafehérvári domborművek), részben a Budapesti Műszaki Egyetem egyik előadója előtt és egyik padlásán (például a jáki nyugati kapu oromzatának szobrai és a kassai székesegyház kapuinak domborművei), részben a Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületének aulájában (erdélyi szász királybírók síremlékei), részben pedig az Epreskertben (bautzeni Mátyás-emlék és Schönberg György pozsonyi prépost síremléke) lelhetők fel.
A gipszöntvény-másolatgyűjtemények hosszan voltak a muzeológia mostohagyermekei, de az oktatásban, a művészképzésben, a közművelődésben és a tudományos kutatásban betöltött fontos szerepüket akkoriban sem vitatta senki. Az utóbbi két évtized pedig új virágkorukat hozta: a nagy gyűjteményeket rekonstruálták és újrarendezték, ugyanúgy saját koncepciójú ideiglenes kiállításokat rendeznek bennük tudományos katalógusokkal és közművelődési programmal, mint az eredeti műtárgyak múzeumaiban; nemzetközi szervezetük van, és némelyikük alapos honlappal segíti a kiállított másolatok megértését minden lehető (történeti, ikonográfiai, vallás-, viselet-, tárgy-, művészet- és építészettörténeti) szempontból. A gipszgyűjtemények újjáélesztése azt a felismerést is magával hozta, hogy ez a gyűjteménytípus nem csupán hasznos, hanem látványos és népszerű is. Annál tanulságosabb és annál látványosabb, minél nagyobb és reprezentatívabb sorozatokat mutat be. Hiszen éppen azért jöttek létre, mert a sorozatok teljességében egy közepes nagyságú gipszmásolat-gyűjtemény is messze felülmúlja a világ legnagyobb múzeumainak eredeti anyagát, és lehetővé teszi, hogy sok olyasmit lehessen jól látni és együtt látni, amit eredetiben soha és sehol – ráadásul közel és akár minden nap. Ahogy ezt Pulszky Ferenc az 1850-es évektől kezdve többször megfogalmazta, és bekerült Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1899. december 31-dikén kelt, a Szépművészeti Múzeum ügyében írott jelentésébe is: „… mert a plastika fejlődése a nem rendszeres egybeállítást mutató, esetlegesen egyik vagy másik irányban gazdagodást nyert külföldi gyűjteményekben a maga egészében sehol sem tanulmányozható, és így e téren mintaszerűet és bizonyos tekintetben tökéleteset létesíthetünk”.
Egy közepes nagyságú másolatgyűjteményhez való anyag ma is itt hányódik körülöttünk. 2000-ben készült állapotfelmérése szerint 3500 négyzetméter alapterületű kiállítótérre, a múzeumi kiegészítő-, háttér- és kiszolgálóterekkel együtt ötezer négyzetméternyi területre lenne szükség ahhoz, hogy ismét összeállítsák és bemutassák. De a gipszmúzeum – úgy tűnik – egyelőre nem szerepel a magyar múzeumügy és közművelődés megoldandó feladatainak listáján. Pedig, nagy szavakat használva, a szoboröntvények együttese nem csupán nemzeti kulturális örökségünk része, amelynek további pusztulását és szétszóródását megállítani önmagában is cél kellene legyen, hanem – mint azt a nemzetközi tapasztalatok mutatják – egy élő, a köz- és felsőoktatás legkülönbözőbb területeit segítő kulturális közintézmény alapja lehetne.