A Fővárosi Képtár múltja és jelene – avagy egy nemzet képi hagyatéka
MúzeumCafé 13.
A Fővárosi Képtár első állandó kiállítása 1992. március 24-én nyílt meg a kiscelli kolostor/kastélyépület első emeletén, a romtemplom tere a Képtár időszaki kiállításainak színhelye lett. A Fővárosi Képtárat tárlataiban és gyűjteménygyarapításában is a minőségre való törekvés jellemzi. Ezt a megállapítást azonban az utókor ítélete bizonyára árnyalni fogja. A képzőművészeti állandó kiállítás a gyűjtemény történetiségét illusztrálja, de érzékelteti kiemelkedő kvalitását is.
A Budapesti Történeti Múzeum honlapjára látogató érdeklődő a következő kijelentést olvashatja az ismertető első mondataként: „A Fővárosi Képtár az egyik legrégebben működő hazai képzőművészeti gyűjtemény Magyarországon”. Ha már idáig eljut, talán nem is éri meglepetésként ez a tény, mert ez esetben feltételezhető, hogy tudja, hogy a Fővárosi Képtár a Budapesti Történeti Múzeum egyik gyűjteménye.
A már több mint százesztendős Fővárosi Múzeum megalapításának ötletét az 1885. évi Országos Kiállítás adta. Budapest itt önálló pavilonnal szerepelt, s a később Gerlóczy Károly alpolgármester által benyújtott múzeumalapítási javaslatban éppen az Országos Kiállítás műcsarnokát javasolta a múzeum leendő épületeként (a mai városligeti Palme-ház). A múzeumépítési határozatot 1887-ben hozták, de a tényleges berendezés csak a millenniumi kiállítás után történt meg. Kuzsinszky Bálint, az első igazgató elsősorban a nagyvárosi fejlődés által veszélyeztetett, pusztuló, vagy eltűnőfélben lévő tárgyi emlékek megmentésére, rekonstruálására törekedett. A képzőművészetet is ebből a célból tartotta elsődlegesen fontosnak – a művek a megörökítés, a dokumentáció eszközei voltak a számára.
Az első kiállítás régiségtár-jellegét is ez a koncepció határozta meg. Bárczy István polgármestersége idején, az ő elnökségével múzeumi bizottságot hoztak létre. Ekkor merült föl először az a máig sem megvalósult, de a mindenkori városvezetés által időről időre felelevenített elképzelés, hogy egy budapesti „kultúrpalotában” képzőművészeti kiállítást mutassanak be a közönségnek. A tervezett modern képtár anyagának összegyűjtését a polgármester Márffy Ödönre bízta. Már akkor is kérdés volt, hogy ez a képtár a Fővárosi Múzeum része legyen-e, vagy önálló intézményként működjék. A Fővárosi Múzeum átalakításának elméleteiben a gyűjtés és a bemutatás esztétikai, illetve történeti elvei váltakoztak egymással. Ez a koncepcionális vita lényegében azóta is tart, ma sem zárult le – sőt, úgy tűnik, hogy napjainkra még inkább aktuális kérdésként jelenik meg a múzeumi működésben, rendszerben.
Meghatározták a képzőművészeti gyűjtés céljait is. 1933-ban a Károlyi-palotában megnyílt a Fővárosi Képtár, a korábbi várostörténeti gyűjte-mény képzőművészeti anyagából, gróf Zichy Jenő gyűjteményéből és a Lotz Károly-hagyatékból. 1936-ban bezárt a városligeti épület kiállítása. A „polgári arczképcsarnok”, az 1884-es városlátkép-pályázat egyaránt jellemzi a gyűjtés körét: a képzőművészeti műfajok mindegyikében minden, ami a város múltjához, történetéhez kapcsolódik. Ez kezdetben meglehetősen kevés műtárgyat jelentett. A tartalmi, illetve az esztétikai gyűjtési szempont közül érdekes módon általában csak az egyiket tartották követendőnek. Nem kis mértékben tükrözi, illetve követi ez a 19. század utolsó évtizedeiben bekövetkező átrendeződést, amely a mai intézményi struktúra létrejöttét eredményezte. Ez Pulszky Ferenc és fia, Károly törekvése volt az első magyar képzőművészeti gyűjtemény, a Nemzeti Múzeum Képtárának szétválasztására, esztétikai és történeti szempontból (inkább) jelentős művek csoportját kialakítva. Az előbbiek kerültek a későbbi Szépművészeti Múzeumba, míg az utóbbiak maradtak az anyaintézményben 1884-ben létrehozott Történelmi Képcsarnokban. Hogy miért nem lehetett megvalósítani a két elv együttes alkalmazását? Valószínűleg a gyűjtemény-, illetve intézménytípusokban való gondolkodás olyan erős keretet adott, amely meghatározta, sőt körülhatárolta a gyűjtés irányát, lehetőségeit.
Előtérbe került azonban egy újabb szempont is, a műpártolás. Az 1892-ben alapított önálló fővárosi művészeti díjat, a „Ferencz József koronázási jubileumi-díj”-at már ezzel a szándékkal alapították. Ekkor már úgy vélték, a „helyi és a városra vonatkozó művészet ápolása mellett a modern művészet gondozása kiválóan városi föladat”. Mindez folyamatos vásárlást jelentett a kortárs művészek munkáiból, de szükségesnek vélték a történeti anyag gyarapítását is.
A II. világháború után 1946-ban újra megnyílt a Fővárosi Képtár, amelyet 1949-ben így jellemeztek: „A Fővárosi Képtár az utolsó másfél évszázad képzőművészetének legjobb darabjait gyűjtötte össze, ami lehetővé teszi a továbbiak folyamán egy nemzeti galéria kialakítását”. Megismétlődött a korábbi történet: előbb kivált a Székesfővárosi Múzeumok köréből, mint „nem történeti” gyűjtemény. 1951-ben megkezdődött a várostörténeti vonatkozású műtárgyak (városképek, arcképek), 1059 darab, át-, illetve visszaadása a főváros várostörténeti múzeumának, majd 1953-ban a „tiszta esztétikai szempontok” alapján vásárolt anyag beolvadt a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó Országos Képtárba, majd 1957-ben, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. A „maradék” jutott a Kiscelli Múzeumba. 1959-ben ismét elkezdődött a képzőművészeti anyag gyűjtése Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának határozata alapján. Ez elrendelte egy „fővárosi vonatkozású, mai tárgyú” gyűjtemény, az úgynevezett Fővárosi Képzőművészeti Gyűjtemény megalapítását. 1961-ben a Tanács átadta a Budapesti Történeti Múzeumnak a kialakuló gyűjtemény nyilvántartását, és meghatározott feltételek mellett a gyarapítási és kiállítási hatáskörét, de fenntartotta tulajdonjogát.
Az 1960-as évek gyűjteménygyarapítása jelentős 20. századi művekkel gazdagította a Képtárat. Ekkor kerültek a gyűjteménybe a nagybányai művészek képei, a Rippl-Rónai-festmények, a századelő és a két világháború közötti évtizedek anyagának túlnyomó része. Sajátságos módon – a körülmények ellenére – a kortárs művészektől vásárolt anyag is kvalitásos művek sorát tartalmazza, például Schaár Erzsébet és Vilt Tibor szobrait, vagy Barcsay Jenő, Kokas Ignác és Kondor Béla képeit; utóbbitól életében például csak ez az egy közgyűjtemény vásárolt. Az 1960-ban elkezdett gyűjteménygyarapítás eredményét elsőként A felszabadult Budapest művészete című kiállításon ismerhette meg a közönség. Ez 1961. október 1-jén a Kiscelli Múzeum épületében nyílt meg. Az 1966-os kiállítás 1860-tól mutatta be a gyűjtemény legszebb darabjait. 1969-ben a kiscelli barokk épület északi és nyugati szárnyában megnyílt az állandó képzőművészeti kiállítás – miközben a budai királyi palota épületében több képzőművészeti bemutató is látható volt: Hincz Gyula és Somogyi József (1971), Domanovszky Endre és Kerényi Jenő (1971), Bernáth Aurél (1972), Beck Ö. Fülöp (1973) tárlatai. 1973-ban lényeges szervezeti változás történt: az Újkori Osztály gyűjteményeit kettéválasztották, megalakult a Várostörténeti és a Képzőművészeti Osztály. A metszettár, az éremtár, a rajz- és akvarellgyűjtemény, a festészeti és a szobrászati gyűjtemény került a Képzőművészeti Osztályhoz. 1977-ben a Képek, szobrok 30 év magyar művészetéből című kiállítás az 1945 utáni magyar képzőművészet bemutatására vállalkozott. Itt szerepeltek már az Európai Iskola képviselői is, s a 60-as évek művészetét illusztrálva Kokas Ignác, Kondor Béla képei mellett Bálint Endre, Ország Lili, Deim Pál, Csernus Tibor, Lakner László művei is láthatók voltak. A kiállítás újabb alkalom volt a gyűjteménygyarapításra, amelynek célja ezt követően elsősorban az 1945 után készült művek megvétele lett. 1983-ban, az épületrekonstrukció után megnyílt a gyűjtemény egészét bemutatni kívánó képzőművészeti állandó kiállítás. A gyűjtés ekkor már a 60-as évek művészetére is kiterjedt. A 80-as évek kiállításainak célja a gyűjtemény bemutatása mellett egyes fontos művész-életművek megismertetése is volt. 1988-ban nyílt meg a Temp-rom-tér című kiállítás, ezt követően használhatta ismét a Képzőművészeti Osztály 1989-től a Fővárosi Képtár nevet.
A Fővárosi Képtár első állandó kiállítása 1992. március 24-én nyílt meg a kiscelli kolostor/kastélyépület első emeletén, a romtemplom tere pedig a Fővárosi Képtár időszaki kiállításainak színhelye lett. Az elmúlt csaknem két évtized Fővárosi Képtárát a minőségre való törekvés jellemzi, mind tárlataiban, mind a gyűjteménygyarapítás terén. Ezt a megállapítást azonban az utókor ítélete még bizonyára árnyalni fogja. A képzőművészeti állandó kiállítás ma is a gyűjtemény történetiségét illusztrálja, de jól érzékelteti annak kiemelkedő kvalitását is. (Természetesen az állandó kiállítás történeti része is „használja” a képzőművészeti gyűjtemény sok művét, végre sikeresen összehangolva a történeti és az esztétikai értéket.) De a mai állandó kiállítás e két része, a Fővárosi Képtár 90-es évekbeli gyűjtőtevékenysége, valamint időszaki kiállításai ismeretében továbbra is érvényesek az alapítás korának kérdései: milyen módon lehetséges egy várostörténeti múzeum működése, kaphat-e ebben helyet – s ha igen, milyet – egy képzőművészeti gyűjtemény, esetünkben a Fővárosi Képtár.
A kezdeti idők történeti vagy kortárs kérdésfeltevése lényegében értelmetlen: az alapítás korának „kortársa” mára már történetivé lett, s az lesz a mai „kortárs”-ból is egykor. A főváros múzeuma és képtára azonban – ahogy ezt a neve is jelzi – egy adott helyhez kötődő, azáltal egységesített gyűjteményrendszert feltételez. Nem mindegy azonban, hogy ebbe a ma mintegy harmincezer műtárgyat őrző Fővárosi Képtár miként kapcsolódik be – Budapest talán legszebb, legizgalmasabb időszaki kiállítóterével és gyűjteménygyarapítási, valamint kiállítási stratégiájával.