Mesék a levéltár mélyéről
Bonhardt Attila ezredes, a Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatója
MúzeumCafé 13.
Harminc éve dolgozik a Hadtörténeti Levéltárban. Egyetlen napot sem unatkozott. A munkaidő végén máig úgy érzi: mesék közül parancsolják, vezénylik ki. Nincs ebben semmi gyerekes: akinek jól tanították, annak a történelem mese. Komoly, erős tanulságokkal. Vannak részei, amelyekről nem hallottunk soha, és olyanok, amelyekről nem is fogunk. Bonhardt Attila ezredesnek, a Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatójának sok mesélnivalója van.
Bonhardt Attila csepeli srácként kapott rá a „műfajra”. A majdani levéltáros első ihletője az Egri csillagok volt Gárdonyitól. Aztán jött a többi historikus regény. Bonhardt Attila édesapja a Csepel Vas és Fémművekben volt technológus, édesanyja könyvelő az Olaj- és Gázipari Tervező Vállalatnál. Ami biztosan közös bennük: mindketten könyvbarátok voltak. Ilyen lett a gyerek is. Akit, már nagykamaszként, hivatása felé vezettek a hosszú séták is a budai Várban, a Tóth Árpád sétány ágyúi között. És az ácsorgások, bámészkodások a Hadtörténeti Múzeum alagsori ablakai előtt. Mögöttük voltak ugyanis a restaurátorműhelyek. Kardok, pisztolyok, mindenféle fegyverek kaptak azokban új csínt rozsdamarta formájukból. Nem férfiember, legyen bár kamasz még, akit nem ragad meg az ilyesmi. Az efféle elragadtatásokból mesteri tanárok mellett lett aztán szárnyalás. Már a csepeli általános iskola, meg a helyi Jedlik Ányos Gimnázium pedagógusai sem bifláztatták, hanem mesélték a múlt történéseit. Bonhardt Attila aztán az érettségi közeledtével a Hadkiegészítő Parancsnokságon érdeklődött: miként kerülhetne állásba a Hadtörténeti Intézetben. A Katonai Főiskolát ajánlották, hozzátéve, hogy kell még hozzá majd ez, meg az, majd amaz is, hogy tényleg célba érjen. Sok volt a majd. Bonhardt Attila végül az ELTE történelem-földrajz szakára jelentkezett 1973-ban. Előfelvé-telisként Hódmezővásárhelyen katonáskodott. Averziója ott sem támadt a hadsereg iránt. Sem annak jelenét, sem a múltját illetően. Légvédelmi lövésznek képezték, majd jöhetett az egyetem, aholt tanára volt Bak Borbála, aki a Bevezetés a történelemtudományokba című tárgyat oktatta, olyan alaposan, felkészültséget elváró, okos szigorral, mint ahogyan Unger Mátyás a Középkori Magyarország történelmét. Az erős történelmi alapkiképzés után Bonhardt Attila átnyergelt a levéltár szakra. Kiszolgálóműfaj, legyinthet erre az, aki alig tud erről valamit. Hiszen mit csinál egy levéltáros…? Régi dokumentumokat gyűjtöget, rendezget, céduláz, hogy aztán abból komoly tudósoknak legyen elegendő kutatási muníció. Pedig cizelláltabb ügy ez. Levéltárat működtetni, levéltárosnak lenni egyszerre közhivatali és tudományos funkció. Ami az előbbit illeti: hadügyi témában is van jogbiztosítási célja a dolognak. Példának okáért: a rendszerváltás után a kárpótlásban volt komoly szerepe a hadügyi dokumentumoknak. Hadifogságot, sebsülést, vagy éppen vitézi múltat bizonyíthattak. Mondjuk úgy: némi pénzt jelentett annak, aki ezt-azt bizonyítani tudott a levéltári anyagokkal. Ez a pezsgő időszak persze messze volt még, amikor Bonhardt Attila felvette a levéltáros szakot, de azt tudta: a 19. század nagy történészei is levéltárosok voltak.
Bonhardt Attila még diploma előtt állt, amikor Kun József, a Hadtörténeti Levéltár akkori igazgatója férfiembereket keresett a még női túlsúllyal jellemezhető intézményéhez. Még egyetemistaként ösztöndíjat és négyórás gyakornoki állást ajánlottak neki, havi négyszáz forintért, 1978-ban. Így az egyetem elvégzése után egyenes út vezetett a Hadtörténelmi Levéltárba, ahol 1979. augusztus 1-jével vették állományba segédlevéltárosként. A szakterület öröklési alapon hagyományozódott akkoriban: két-három évet töltött el egy nyugdíj előtt álló kolléganő mellett, akinek a Horthy-korszak volt a szakterülete. Tőle vette át ezt a „referenciát”. Aztán jöttek sorra a szakmai lépcsőfokok. Még a 70-es évek végén történt, hogy becipelt az irodájába 30-40 doboz feldolgozásra váró anyagot. A dobozok az első világháború után felállított Magyar Hadifoglyok Fogadó Szervezetének iratait rejtették. Tengernyi mese. Közte dráma, tragédia, olykor tán vígjáték is; vagyis sok szép és bolond történet. Bonhardt Attila legalábbis ilyesféléket olvasott ki belőlük. Ráadásként összejött még azokból egy doktori disszertáció is, majd évekkel később a kandidátusi fokozat. Bonhardt Attila 1989-ben lett helyettes igazgató az intézménynél. Valamint civil munkatársból katona. Tekintettel végzettségére és tudományos fokozatára, mindjárt századosi rangban. Ám a katonai sarzsinak tudományos szempontból komoly előnyei voltak. A magyar hadügyet ugyanis – monarchikus okokból – olyan hosszú ideig irányították Bécsből, hogy bizonyos dokumentumok máig csak osztrák levéltárakban lelhetők fel – amelyekben a magyar levéltári delegációk tagjai, egytől-egyig katonák, szabadon kutathatnak. Bonhardt Attila 1997-ben jutott ki Bécsbe. Öt évet töltött az egykori császárvárosban. Aztán, nem sokkal hazatérése után – az addigi igazgató nyugdíjazását követően – kinevezték a Hadtörténeti Levéltár élére. Immár ezredesi rangban.
Pályafutása során – egyebek közt – feltárta a magyar harckocsigyártás történetét, amelynek eladdig a létezéséről is keveset tudtak. Egyéb témákban is számtalan visszaemlékezésnek eredt nyomába. Interjúkat készített, átélve mások sorsát. A Hadtörténelmi Levéltárban az 50-es évek óta már filmanyagokat is őriznek. Főként katonai propaganda- és oktató-munkákat: a harckocsik ápolásától az imperialista kémek felismeréséig. Mozgóképből tizenhétezer dobozban őriznek három-négyezer „művet”. Iratból mintegy kilencezer folyómétert. Egymásra helyezve kilenc kilométer magasba nyúlnának.
Bonhardt Attila egyet említ az égig érő mesékből. Hol volt, hol nem volt – tegyük hozzá: él ma is – egy férfi, aki 1948-ban Csehszlovákiába ment majálisozni, a szovjet határ közelébe. Nagyon a közelébe. Öt évet töltött kémkedés címén Szibériában, előbb büntetőtelepen, majd papírok nélküli hontalanként szabadon. Hazatérése után – nem volt sima ügy – több száz oldalon írta meg az 50-es évek szovjet kolhozparasztjainak életét. Ritka kincs, de hiába keresett rá kiadót. Végül a Miniszterelnöki Hivatalhoz küldte el a paksamétát. Onnan passzolták át a Hadtörténeti Levéltárba. Bonhardt Attila ezredesnél, vagyis értő személynél landolt. Bekerült a feldolgozott, cédulázott dokumentumok közé. Amelyekből tanulhatunk ma, holnap és holnapután is.