Deus ex machina, avagy Az örökség mint néma partitúra
A pécsi iskola emlékezetpolitikai filozófiája
MúzeumCafé 15.
A Krisztus utáni 4. században a Mecsek lábánál élő nép már ismerte a Te Deumot, a korai kereszténység hálaadó himnuszát. „Halál mérgét megtiportad, Mennyországot megnyitottad.” (Tu devicto mortis aculeo, aperuisti credentibus regna caelorum.) Megsemmisülés után öröklét: az új vallás ezt ígérte. A tetem őrzése és előkészület a feltámadásra: az új vallásnak ez lett az egyik legfontosabb parancsa. Temetni és imádni egyetlen komplexumon belül. Mi más fejezhetné ki markánsabban a későókori Pécs, azaz Sopianae sírokkal kombinált szakrális építményeinek mondanivalóját, mint az a rom-együttes, amelyet az UNESCO 2000 novemberében vett fel a Világörökség-listára. A díszesen festett sírkamrák fölé nem csak a gazdagok emeltek karéjos kápolnákat, téglából rakott végső nyughelyek tömegéről tudnak a régészek. A lakók többsége követhette a vallás alapszabályát, a Traditio Apostolicát, amely A temetkezési helyekről szóló passzusában kimondta: „Ne szabjanak súlyos feltételeket ahhoz, hogy valaki a temetőbe temetkezhessék, mert az minden szegény számára hozzáférhető kell hogy legyen”.
A véletlen hozta, még 1782-ben, hogy előbukkant az első – festésében mindmáig a legpazarabb – emlék, az úgynevezett Péter-Pál, azaz az 1. számú ókeresztény sírkamra. Bontottak éppen, a románkori székesegyházhoz tapasztott reneszánsz kápolna vált fölöslegessé. (Pedig az megmaradt a török, megmaradt a kuruc, megmaradt a Habsburg restauráció korában is.) A vak véletlen képekkel, díszes boltozattal (krisztogrammal, pávákkal, fejekkel, talán portrékkal) és gazdagon dekorált falakkal (Ádám-Évával, Dániellel, Jónással, Noéval, Máriával és három, rejtélyesen siető férfival, talán „háromkirályokkal”) jutalmazta a múlton esett sérelmet.
A história újabb fejezete 1939-ben íródott. Ekkor bukkant elő a Korsós, azaz a 2. számú sírkamra. A történelem iránt érzett alázat ezúttal nem párosult szerencsével. A födém – se képekkel, se nélküle – nem maradt meg, elpusztult az már a népvándorlás korában. A jogcím nélküli lakók a biztos búvóhelyet alaposan „lelakták”: tűznyomok és betörött sírkőlapok bizonyítják, hogy nem csak a „vandálok” voltak érzéketlenek az örökségvédelem iránt. Errefelé alighanem gepidák, longobárdok, vizigótok, hunok, avarok jártak. És még így is: a fülkeszerű mélyedésben megmaradt egy karcsú korsó képe; eucharisztikus szimbólum lehetett, akár a 3. századi római katakombafestményeken, például a római Santi Giovanni e Paolo bazilika alatti titkos teremben. Körülötte szőlőinda tekereg, jelkép ez is, ikonográfiailag kódolható tartalmat hordoz, akár kortársa, a szintén római Santa Costanza köralaprajzú boltozatán a mozaikok. A párhuzamok persze még akkor is túlzóak, ha tudjuk, hogy a pécsi utókép éppolyan távol maradt az Örök Város illegális katakombáitól és a császárnőhöz méltó templomi dekorációtól – lévén földalatti, de már a „legális” kereszténység sírépítményei –, mint a sopianaei falakat díszítő, márványt utánzó festmények a patríciusi fényűzés elegáns kellékeitől, a valódi kristályos kőzetből metszett többszínű burkolattól. Valeria provincia, ahová Sopianae is tartozott, messze is volt Rómától, az észak-keleti limeshez meg nagyon is közel: itt az imitációnak is nagy volt a becsülete.
Az örökség az évtizedek során pedig egyre nőtt. 1913 és 2004 között – miközben a régészek tudták, hogy a házak alatt van még több tucat megkutathatatlan emlék – feltártak és láthatóvá tettek négy további szarkofágnyomot hordozó romot. A dómhoz közel egy díszített ikersírt, közelében egy furcsa, nyolcszög alaprajzú, és még a „saját korában” átalakított temetőkápolnát, a Káptalani Levéltár alatt egy alaposan kirabolt krisztogramos kamra-torzót, néhány évvel ezelőtt pedig azt az építményt, amelyben együtt nyugodhatott talán az apa, az anya és a korán elhalt gyermek. A koporsók mérete és elhelyezése legalábbis ezt feltételezi. De minőségben, színvonalban, látványban egyik sem vetekedhet két másik objektummal. Az egyik a benne talált képzőművészeti, a másik az ásó nyomán kibontakozó építészeti értékei miatt.
Az úgynevezett Ókeresztény mauzóleum a temető déli részében állt, és nem funkciója, hanem mérete alapján, mintegy ragadványként kapta mai nevét. Az akkori felszín fölé nyúló templom, valamint a földalatti sírkamra – a maga óriási szarkofágjával és a két másik elpusztult koporsóval – önmagában is szenzációszámba ment. De Fülep Ferenc régész 1975-ben kiásott lelete – amelyet 1986-ban restauráltak, és a nagyszerű szakember halála után 2007-ben tették a közönség számára láthatóvá –, a rómaias és balkánias stigmákat egyaránt hordozó újabb falképciklussal, benne egy másik Ádámmal, egy újabb Évával és egy egészen életszerű, oroszlánokkal körített Dániellel az egész rommező minősítését emelte meg. Három kifestett sírkamra ugyanis több, mint háromszor egy sírkamra. A véletlenszerűen előbukkanó első két freskó-együttes ezután már nem mint magányos minőségi mű kápráztathatja közönségét. A mauzóleum-képekből, az északra szakadt ókereszténység e páratlan dokumentumaiból immár egész rendszer szimulálható. Számosságuk érzékelteti: szorgalom, pénz és persze szerencse kérdése, hogy társaik előbukkannak-e. Helyük éppúgy sejthető, mint a Mengyelejev-féle periódusos rendszerben a még fel nem fedezett, de vegyértékük szerint kikalkulálható elemeké.
A művészettörténeti jelentőségű festett sírkamráktól keletre terül el az a különös alakú építmény, amely a régészet számára is rejtély. A Cella Septichora. Falindításai maradtak meg csupán, a falakon emelőszerkezet illesztésére utaló nyílások. Körülöttük követ és téglát vegyítő szilárd szerkezet található. A szerkezet festetlen (bár a törmelékek között találtak színes vakolatdarabokat). Koporsó sehol, szakrális tárgy sehol, három vaskapán és a közelébe rejtett ezüstkincsen kívül „forró nyom” nem maradt. Az ablaknyílások eredeti magasságát is találgatják a régészek, az eresz szintjét nem különben. Lehet, tömzsi volt ez az épület (mint azt a feltáró régész, Visy Zsolt véli). Lehet, a falak vastagsága sokkal sudárabb termetet is megengedett – amilyenek például a római Caeliuson a Konstantin-kori építmények voltak. De ami így is tudható, az is lenyűgöző. Egy hosszított nyolcszög-alaprajz hét oldalát hét karéjjal bővítette az egykori ismeretlen pallér. Mint egy díszes fülbevaló, vagy inkább – maradva a vallási szimbólumoknál – érett fürt szőlő, olyan formájú az alaprajz. Valószínűleg sosem fejezték be, hiába készült halottak házának, tetemet egyet sem látott. Építői hanyatt-homlok menekülhettek az akkori Pannónia „rendszerváltói”, a hunok elől.
A harmadik út élménye
A filozófus Schelling az építészetet megdermedt zenének nevezte. Vele vitatkozva Goethe e művészet megértetéséhez találóbb hasonlatot ajánlott: „az architektúra elnémult zene”, írja a Maximák és reflexiók című gyűjteményében. S mihez hasonlít akkor az az építészet, amely a múlt nyomait az utókor felé kívánja közvetíteni? Amely őrizve a maradványokat az illúzió élvezetétől sem akarná az új látogatót megfosztani? Háttérzenének? Kísérőzenének? Ráadásul olyan alkalmazott muzsikának, amely a múlt előtt a csenddel tiszteleg? Lássuk be: a goethei hasonlat az időtengely függvényében akkor se nagyon működik, ha tudjuk, éppen ő volt az, aki az antikvitás és a saját kora közötti viszonyt újraértelmezte. Az örökség számunkra inkább olyan, mint egy megfakult, rejtjelekkel teli régi kotta. Értelmet, örömöt, élményt akkor szerez, ha lesz olyan csapat, amely megfejti az ősi partitúrát; amely tudását – erkölcsi és pedagógiai okokból – közkinccsé kívánja tenni; s amely tervéhez – társadalmi és politikai okokból – az anyagi erőt is mozgósítani tudja. Nyitóképünknél maradva: ha a befogadó nemcsak megérti a Te Deumot éneklő régi nép szokásait, hanem az elhalt dallam szinte még fülében cseng, és a megképződött áhítatot még nem rombolta le a külvilág.
Bachman Zoltán professzornak és munkatársainak, a Pécsi Iskolának az érdeme, hogy az örökség régen elhangzott zenéje mai instrumentumokon új térben, új eszközökkel, új anyagokkal megszólalhatott, vagy – visszatérve a goethei metaforához – inkább elnémulhatott. A módszer elleshető, a módszert szülő magatartás már bonyolultabb dolog, de arról lejjebb. Sommásan: a világban ma, amikor az épített örökséget a közönség elé tárják, „az előtárók” általában két, egymással ellentétes hagyományos koncepció között szoktak választani. (Van ennek ezernyi alfaja, de a lényeg a dichotómiában rejlik.)
Az egyik koncepció képviselője figyelmen kívül hagyja az idő múlását, és addig nem nyugszik, míg az illúziókeltés kedvéért kitalálja, s újrakonstruálja a monumentumot. Akkor is, ha az elemek illeszkedését hitelt érdemlő dokumentumok támasztják alá – a leglátványosabb példa erre a varsói Királyi Palota, vagy a drezdai Frauenkirche. De akkor is így tesz, ha a források csak egy álom inkarnációjához nyújtanak segítséget – mint tette azt Szaddam elnök a ninivei kapu testet öltött víziójával, vagy a Mussolini vezette régész-építész csapat a rodoszi lovagvár politikailag intencionált rekonstrukciójával. A másik koncepció képviselője nem vitatkozik az elmúlt idővel, és az örökség érzékien eredeti megjelenítését nem tekinti feladatának. Kínosan ügyel az igazság ábrázolására, a komfortérzést kiváltó részleteket pedig megtartja a tudomány elit világának – példa erre az agrigentói Jupiter-templom terepen szerteszét hagyott kövei, s az anyagra épülő, de egymásnak ellentmondó makettek a múzeumban. De akkor is így tesz, amikor a toldalék rideg anyagával üzeni a mának: a fal eddig „igazi”, innentől talmi anyagból tákolt díszlet – példa erre nagyon sok magyarországi műemlék dezilluzionista helyreállítása az ötvenes-hatvanas évekből. És mégis: létezik egy harmadik módszer, egy kevesek által és ritkán alkalmazott partitúra-olvasási gyakorlat. Az ebben testet öltött magatartás titkát leginkább az építész ars poeticája fedi fel. „A műemléki épületben, ami legfontosabb – írja Bachman –, hogy ami élményt én, az építész szereztem a feltárás során, ha megleltem a kincset, kutya kötelességem megosztani a bemutatandó épületegyüttes kapcsán a nézővel, aki sokkal kevesebb információval rendelkezik, éppen ezért didaktikus, interaktív, mindenki számára, még az óvodás korú gyermek számára is érthető módon kell hozzáférhetővé tennem.” Nagy pedagógiai furor és még nagyobb alázat kell az efféle produkcióhoz. S persze az építészi hybris – ez az oly gyakori szakmai tulajdonság – teljes hiánya.
Az Ókeresztény sírkamrák bemutatási metodikájának ezért aztán magyar párja nincs, Európában sem sok. Talán a máltai Hypogeum – ez is sírépítmény, igaz, a neolitikumból – mélybe kanyargó kreált fémsztrádája emlékeztet még leginkább a pécsi megoldásra, vagy a bresciai Museo di Santa Giulia fórumot, katakombát, ókeresztény templomot, palotát egyetlen egységbe szervező „in situ” emlékparkja vállalkozott valami hasonlóra.
A pécsi bejárati fal üvegbeton téglái már a nyitóképet is beemelik a virtuális térbe. A magyar találmány az időutazáshoz illő másvilági derengő fénnyel üdvözli a látogatót, de csak addig, amíg nem öleli körül az ének első tétele, a Cella Septichora karéjos tere, s nem káprázik el a járószint magasságába lefektetett üvegtető természetes napfényétől és az új padozat közönségbarát, sima, tompa csillogásától. A hétkaréjos sírt kívülről is meg lehet nézni: a befogadó-ház látni engedi a követ, téglát borító tapicskolt burkolatot. Belülről is megfigyelhető, közösségi rendezvényekre hasznosítható. Sőt, egyszer talán megnyitják azt a mélyből a felszínre, a Dóm mögötti múzeum elé vezető külön lépcsőt is, amely sokkal több, mint egy használaton kívüli, szellemesen tervezett egérút. Ez a ma még titkos ösvény érzelmileg is összekapcsolhatná Pécs föld alatt is egymástól elszakított, diszkontinuus rétegeit: a feledésre ítélt keresztény ókort, a gondatlanul kezelt, s ezért töredékeiben maradt magyar érett románkori emlékeket, s persze a 19-21. századot, amint bepillantást enged a székesegyház romantikusan neoközépkori látványára, de a pillantást lehetővé tevő impozáns, hatalmas üvegfalat tartó szerkezetre is. Az út, egyelőre, a föld alatt folytatódik tovább. Pontosabban a föld alatt, de a levegőben, az akna légterébe szerkesztett mesterséges járószinten. Fémrács és nyersbeton az alvilági kíséret, szándékosan más anyagi minőség, mint az ásatás teremtette látvány. Ahogy a jó tanár (aki kicsit színész, pap és agitátor is) a lényeg előtt leviszi a hangot, hogy aztán a drámai csúcsponton hatásosabb ékesszólással fejezze ki a lényeget, Bachmanék is úgy fogják vissza az effekteket, hogy a célhoz érve gazdagabb architektonikus eszközök közvetíthessék a mondanivalót.
A Korsós sírkamra esetében egy acél védőszerkezet gyöngéden öleli körül az épületmagot, hogy a nedvességtől óvja. A föld szinte szétnyílni látszik a néző előtt, fémoszlopokra „akasztva” a fülke már-már lebeg. És mégis: megmutatja magát kívül-belül, érvényesíti a cella festett falát, a klíma szabályozott rendszerével a kárt okozó emberi leheletet közelébe sem engedi, felvezetteti látogatóját az elpusztult födém helyére illesztett üvegdongához, onnan leshető ki a festett inda és borostyán, a korsó és a műmárvány.
Az utat másik irányba folytatva, a Péter-Pál sírkamra esetében a néző a látvány kedvéért még mélyebbre száll alá. Csigalépcső vezeti le a padozatot üveggel helyettesítő szint alá, innen figyelhetők ki a donga festett arcai és a biblikus témájú falfestmények „Alpoktól északra” talált páratlan csodája.
Elhagyva a Cella Septichorából induló rejtelmes alagutakat, a festetlenségében is izgalmas alaprajzú, „nyolcszögű” sírkamrát, a méreteiben is lenyűgöző középkori falmaradványokat, felbukkanva a felszínre, majd lejjebb ereszkedve a Szent István térre válik igazán érthetővé az ismeretterjesztés módszere, pedagógia rendszere és – nincs erre jobb kifejezés – a Pécsi Iskola emlékezetpolitikai filozófiája. Mert az Ókeresztény Mauzóleum esetében is van technikai bravúr. Kitermelt föld a cella körül, akasztófaszerű tartószerkezet a fal szilárdságát védendő, a freskók egyenletes klímáját biztosító, tapintatosan oldalra helyezett műszerezett fülke, a föld nedvességtartalmát elvezető ravasz csövek. Mindez működik is, akár a padozatot burkoló ólomszigetelés, vagy a freskók épségét óvó, kívülről és utólag felhordott mészhabarcs. De ezeken kívül van valami nagyon nehezen definiálható plusz, egy érzelmi többlet. A cella fölött a templom alaprajzi rekonstrukciója a tér felszínéből kiharap valamennyit. A rézsútos mélyedést növények borítják: babér, füge, leander, ilyesmi. Egy darabka mediterrán liget, az elsüllyedt ókor visszaidézett darabja.
Deus ex machina – amint Isten megjelenik a gépezet által, ezerhatszáz évvel az elzengett Te Deum után.
Cella Septichora Látogató Központ
7624 Pécs, Szent István tér
www.pecsorokseg.hu
Telefon: +36-72-224-755
E-mail: info@pecsorokseg.hu
Nyitva tartás: keddtől csütörtökig 10 órától 17:30-ig,
péntektől-vasárnapig 10 órától 19:30-ig.
A téli időszakban keddtől vasárnapig 10 órától 17:30-ig.
Belépődíj: felnőtt 1200 forint, diák-nyugdíjas 600 forint