Miért nincs Magyarországon múzeuma a filmnek, avagy szüksége van-e a magyar filmművészetnek állandó kiállításra?

Kovács Lehel illusztrációja

Kitzinger Dávid a Neumann-ház ügyvezető igazgatója

Ma nem lehet választ adni arra a kérdésre, hogy vajon kétszáz év múlva hálával emlegetné-e az utókor egy filmmúzeum alapítójának a nevét. Az is lehet, hogy addigra mindenki elő tudja húzni a zsebéből a saját filmmúzeumát. Manapság a tanulásnak, szórakozásnak, tájékozódásnak egyre kevésbé kiemelkedő helyszíne a múzeum. De elmondható ez az iskolákra is. Nem arról van szó, hogy elvesztették volna a jelentőségüket ezek az intézmények. Sokkal inkább arról: általánossá, demokratikusabbá vált a szellemi javakhoz, ismeretekhez való hozzáférés. A közgyűjtemények erős piaci és civil versenytársakat kaptak, ami arra kényszeríti a tudás átadásának klasszikus intézményeit, hogy újra kitalálják magukat. A hajsza eredményeként az új múzeumok egész kellemes helyekké váltak. Amit lehet, ellestek a sétálóutcáktól, a bevásárlóközpontoktól, a szórakoztatócentrumoktól. Nagy presztízsű épületeikből próbálnak az utca felé nyitni; új és újabb témák igyekeznek az utcáról a múzeum tekintélyes falai közé.

Méltatlan sorsú gyűjteményekről és nemlétező közgyűjtemények történetéről vastag köteteket lehetne szerkeszteni. Különösen sok a panasz egy olyan helyen, ahol még mindig az állam felelősségének szokás tartani, ha a múzeumi világ nem enciklopédikus kiegyensúlyozottságot mutat. Ahol magas a beruházási igény és túlzott az állam szerepe, ott akár jogos is lehet a kérdés, hogy mennyi kőtárra mennyi műszaki múzeum jut. Talán méltatlannak tűnik egy filmmúzeum hiánya a terényi Orsósmagnó Múzeum létének ismeretében. De ez utóbbi magánkézben van. Az internetes jelenléthez hasonlóan mára a múzeumi kínálatot is egyre kevésbé határozza meg a jövedelmet újraelosztó hivatalok és egy maroknyi kultúrlobbista szűk vitája.

Mire is van szükség egy jó múzeumhoz? Manapság nem is gyűjteményben, vagy alkalmas ingatlanokban van hiány, hanem életképes koncepciókban. Egy filmmúzeum létrehozásához a koncepciónak reflektálnia kell a versenytársaira, számot kell vetnie a kommunikációs zajjal, a látogatók szokásaival, a médiakörnyezettel. A technológia lehetővé teszi, hogy az egyre több információból egyre többet rendszerezzünk és őrizzünk meg. A szédítő perspektívák mellett egyre fontosabb szerepe van az önmérsékletnek. Ma super8-as kamerákból egy hónap alatt jobb gyűjteményt lehet összeszedni az online árverési portálokon, mint pár évtizeddel ezelőtt egy élet munkája árán. Pusztuló örökségről, veszélyben lévő kincsekről, felbecsülhetetlen értékekről beszélünk egy olyan korban, amikor térdig járunk a képekben, állandóan szól a zene, és komoly környezeti terhelést jelent a birtokba vehető kulturális javaknak már a csomagolása is. Ebben a környezetben könnyebb a dolga a régi közgyűjteményeknek, amelyek még szűkös és reprodukálhatatlan szellemi termékeket gyűjtenek. Minél elérhetőbb és illékonyabb a szellemi jószág, annál feleslegesebbnek tűnik a megőrzése a közönség szemében.

A nyilvános gyűjtemények 19. századi megjelenése mögött az állt, hogy a közönség számára nehezen elérhető volt a tárgyiasult és a szellemi kulturális örökség. Ezzel szemben a filmek a kezdetektől fogva saját, jól működő csatornákkal rendelkeztek a közönség elérésére. A vásári vándorvetítők után a mozihálózat, majd a televízió és számtalan analóg és digitális formátum teszi hétköznapi módon fogyaszthatóvá az alkotásokat. A szerzői jogvédők problémája éppen az, hogy egyre újabb technológiák terjednek el, amelyek a filmek szabad áramlását segítik.

A film befogadása sajátos körülményeket igényel, és sok időt. Manapság a kiállítások színesítésére használt vetítéseket is csak addig nézik a látogatók, amíg vissza nem tér az élet a lábukba. Véleményem szerint a film, mint művészet megértéséhez nem hatékony eszköz a múzeumi rendszerezés és bemutatás. Ugyanakkor ipartörténeti és társadalomtörténeti hatása alkalmas lehet a bemutatásra. A történeti perspektíva lehetőséget teremthet arra is, hogy a média kapcsán folytonosan újnak tűnő jelenségek mögött felismerjük a tömegkommunikáció időtálló sajátosságait is. Ebből pedig automatikusan következik, hogy a film témáját érdemes más tömegkommunikációs eszközök társadalomtörténetével együtt tárgyalni. A legtöbb nemzetközi példában a filmgyártás ilyen házasításban jelenik meg a múzeumokban. Magyarországon azonban a filmművészet alighanem még a filmgyártással együtt sem tudná fenntartani az érdeklődést egy kifejezetten erre a célra létrehozott múzeumban. Ugyanakkor sok filmmúzeummal rokon kezdemény és intézmény létezik. A Magyar Nemzeti Filmarchívum tudományos műhely és a megőrzést végzi, emellett az Örökmozgó filmszínházban filmtörténeti érdekességeket vetít és szakmai rendezvényeket tart. Létezik egy múzeumnak nevezett előtér a Róna utcai filmgyárban néhány ereklyével. Van három televíziós csatorna, amelyik régi filmek vetítésére szakosodott. Végül van a Pasaréti úton a Múzeum Lakóparkban az 1916-ban alapított Star Filmgyár és Laboratórium egyetlen megmaradt épülete, amelyiket egy Filmművészeti Múzeum céljára ígérte oda a beruházó.

Létezik egy-két filmtörténeti weboldal is, és a Nemzeti Audiovizuális Archívum, ahol nagy számban találhatók a magyar filmgyártás alkotásai.

Szilánkokból tehát egyáltalán nem állunk rosszul. De szükséges-e, hogy ezek egy múzeumban álljanak össze? Lehet, hogy szükséges, de biztosan nem sorsszerű. Csak filmmel nem működik; a legutóbbi kiállítás, amelynek erős médiatartalma volt, a Jövő Háza, bedőlt. Nem tudjuk, hogy miért járna valaki szabadidejében egy filmmúzeumba. Komoly ráfordítás nélkül egy ilyen intézmény biztosan elbukná a versenyt az internetes, kábeltévés nappalink és a szomszédos iMax mozis plázánk egyesített erejével szemben.

Az általam vezetett Neumann-ház egy tisztán digitális közgyűjtemény, ahol közérdekű adatbázisokat és kulturális adattárakat aggregálunk, illetve a sugárzott médiatartalom produktumait archiváljuk digitális technológiával. Minket nemhogy a falak, de még a hordozók sem kötnek. Ezzel együtt le kellett mondanunk a közgyűjtemények minden szakrális vonásáról. Cserébe intenzív a kapcsolatunk a közönségünkkel, akik nehezen fogadják el a hozzáférés korlátait. Ez a közönség, ha a film érdekli, akkor utánaolvas a interneten, illetve letölti onnan, amire kiváncsi. Múzeumba csak akkor fog menni a filmekért, ha viszik. Később talán akkor, ha nem tud mit kezdeni a gyerekével otthon egy szürke téli napon. Ugyanakkor szívesen merül el az információban, és aktívan használja az archív tartalmakat.

Alig két éve, 2008 karácsonya körül hat hét alatt félmillió régi filmet és televíziós műsort néztek meg az internetes oldalunkon a látogatók. A 2009 novembere utáni két hónap alatt hétszázezer filmhíradót néztek meg a Neumann által létrehozott Filmhíradók Online oldalon. Hasonló eredményeket ért el a kortárs játék- és dokumentumfilmeket bemutató Index.hu hírportál filmvetítő szolgáltatása. A tanulság, hogy oda kell menni, ahol a közönség van. Azon a csatornán, azzal a technológiával kell őket megszólítani, ami ismerős a számukra. Azt a szabadságot kell adni nekik az örökség megismerésénél, amihez egyébként is hozzászoktak. „Természetes élőhelyükön” érjük el a ma és a holnap kultúrafogyasztóit, -értelmezőit, -előállítóit. Ha mindez a közgyűjtemények rendszerező munkájával és hiteles forrásaival párosul, akkor a kulturális örökség élőbb lehet, mint bármikor korábban. A klasszikus közgyűjteményi arzenált és megbízhatóságot adjuk a közönség kezébe az értelmezések, narratívák kialakításához.

Amit fontosnak tartok, az egy olyan nyílt hozzáférésű adatbázis, amelyben a filmek, a műsorok és a róluk szóló információk szabadon elérhetők. A kurátorok, látogatók, kutatók számára szabadon felhasználhatók, értelmezhetők, kiegészíthetők. Egy befejezetlen, alakítható gyűjtemény, amelyik rugalmasan követi a felhasználási igényeket. Ezzel biztos alapja lehet a tudományos feltárásnak, egy szórakoztató tévécsatornának, a tantermi oktatásnak, vagy egy múzeumnak is. Vagy akár mindenki saját, zsebből előhúzható filmmúzeumának.

Szabó István Oscar- és Kossuth-díjas rendező

Sok mindenre lehetne azt mondani, hogy szükség volna rá, ám tudomásul kell venni a realitásokat. Van filmmúzeuma Magyarországnak, az Örökmozgó mozi, de valóban nincs hagyományos értelemben vett „kőmúzeuma” a magyar filmnek, mint Londonban, Berlinben, vagy Párizsban. És hogy kellene-e? A 60-as évek óta tragikusan csökkent a mozik nézőszáma. Az volna a cél, hogy a mai, fiatal generációban is kialakuljon a mozgókép szeretete, amely megvan ugyan az idősebb generációkban, de nagymértékben csökkentette a televíziózás elterjedése, az internet-hez való hozzáférés és a forgalmazási politika. Másrészt egyre kevesebbeknek van idejük és pénzük moziba járni, ez pedig kihat a filmkészítés folyamatára. Elegendő beszorozni a nézőszámot az átlag mozijegy árával, és kiderül, ennyi néző nem tudja eltartani a magyar filmgyártást – miközben egy kétgyermekes család egy hétvégi ebéd árát költené egyetlen filmre.

Egyrészt tehát a filmkultúra alapjait kellene megerősíteni ahhoz, hogy beszélhessünk bármiféle múzeumi lehetőségről. Másrészt figyelembe kell venni, hogy egy múzeum költséges vállalkozás. Különösen akkor, ha épített házról, „kőmúzeumról” van szó. Azt ugyanis fenn kell tartani, fizetni kell az alkalmazottakat, azok járulékait, a rezsit, a fűtést, az áramot, őrizni kell a tárgyait. Egy ilyen múzeumot ma nem tudna eltartani a filmszakma, és a jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor kórházak, iskolák működnek fenntarthatóságuk határán, aligha volna olyan kulturális kormányzat, amelyik múzeumot építene a magyar mozgóképnek. Szép gondolat, de nincs itt az ideje. Vannak országok, ahol olyan hatalmas raktári anyagok állnak rendelkezésre – filmvállalatok, gyártók, stúdiók kellékei, jelmezei, makettjei –, hogy azokkal több múzeumot
is megtölthetnének. De Angliában, Németországban, vagy Franciaországban sem pusztán a létező filmgyártás biztosítja az ilyen típusú vállalkozások hátterét, a filmgyártást lehetővé tévő gazdasági csoportok is érzékelik a filmkultúra fontosságát, ezért támogatják, segítik annak létrejöttét és népszerűsítését. Büszkék arra, hogy náluk játszott Marlene Dietrich, Leslie Howard, vagy Laurence Olivier; a Lumiére-testvérek mellett kiállítják a Franciaországba emigrált Trauner Sándor díszlettervező vázlatait is, amelyeket Marcel Carné filmjeihez készített a 30-as évek második felében, vagy bemutatják Korda Sándor életét – igaz, Sir Alexander Korda néven. Ezek a múzeumok felismerték, milyen fontos bemutatni a filmgyártás ereklyéit, de az emberek is ismerik az országuk számára fontos művészeket, szakembereket, és büszkék rájuk. Ezek a múzeumok végigvezetik a látogatót a filmtörténet jelentős állomásain, bemutatják a film tárgyi emlékeit, olyan nagy gondossággal és anyagi ráfordítással gyűjtik össze nemzeti filmgyártásuk ereklyéit, amelyet nehéz volna utolérni nekünk a mai gazdasági helyzetünkben. Gondoljunk bele, mennyi pénz, idő és energia kellene ahhoz, hogy összegyűjtsük a világban meglévő, szétszóródott ereklyéket. Mert volna kitől gyűjteni, ám beszerzésükért horribilis összegeket kellene fizetnünk. Elég csak arra gondolni, mennyibe került a Capa-örökség egy részének hazaszállítása. Mibe kerülne vajon a Lugosi Béla-hagyaték, a Korda család hagyatéka, vagy egyetlen Kertész-kópia jogdíja? Ám félek, Magyarországon még ahhoz is segítségre
volna szüksége a fiatalabb generáció túlnyomó részének, hogy tudja, ki volt Latabár Kálmán, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Uray Tivadar, vagy éppen Korda Sándor, Zukor Adolf, Cukor György, Lugosi Béla, Kertész Mihály, vagy Fejős Pál. Tudják-e, hogy a Casablanca valójában magyar film? Kabos Gyula, vagy Csortos Gyula nevét talán jobban ismerik, köszönhetően a Magyar Nemzeti Filmarchívum eddigi munkájának, gondolok például a Hyppolit, a lakáj című film felújított kópiáira; Karády Katalint viszont alighanem csak a dalairól tudják hová tenni. Megkockáztatom, sok színi- és filmnövendék is gondolkodóba esne, ha meghallaná egy-egy magyar filmes nevét, akárcsak a közelmúltból: Gertler Viktor, Bán Frigyes, Benedek László, André de Toth. Összetett dolog egy filmmúzeum ügye. Mert nem csupán szándék kérdése.

De nézzük inkább a valóságos, elérhető lehetőségeket. Az épített múzeum helyett más irányba indulnék el, olyanon, amelyik nem is kerülne plusz pénzbe, legfeljebb a források átcsoportosításával járna. Sokkal fontosabbnak tartanám, ha Magyarországon elindulhatna egy olyan, ha úgy tetszik filmmúzeumi program, amely támogatja a nemzeti és az európai filmkultúra visszacsempészését a köztudatba. Kiváló terep lehetne erre a közszolgálati televízió, amely végiggondolt, tudatos sorozatban vetíthetné a filmeket. Szervezhetnének a tévék akár filmklubokat is, korokra, alkotókra bontva, ahol nézők, filmesek, szakemberek beszélgetnének a filmekről, elmagyaráznák, miért fontos egy-egy alkotás, hogyan lehet értelmezni, hogy miért készült el egyáltalán. Ha ugyanis a magyar állam – nagyon helyesen a nemzeti kulturális értékek védelme érdekében – közpénzből felújítja és felkészíti megőrzésre a régi kópiákat, illenék be is mutatni a Nemzeti Filmarchívumban húsz éve folyamatosan végzett munka eredményét. Vannak szép törekvések, a Duna Televízió filmválogatása és a közszolgálati tévék: évek óta igen komoly alkotásokat tűznek műsorra; és számos olyan néző akad, aki gyűjti ezeket a filmeket, kiírja azokat DVD-re, mert úgy érzi, fontos alkotások ezek, amelyeket szívesen nézne meg később is, ahogy újra és újra elolvasunk egy regényt, vagy megnézünk egy-egy képet a múzeumban. A film leginkább azzal válik a nemzeti és az egyetemes kultúra részéve, ha vetítik. Ehhez viszont nem feltétlenül van szükség „kőmúzeumra”. A technológia fejlődésével otthon, a képernyők, a számítógépek monitorjai előtt ülve is élvezni lehet a játék- és dokumentumfilmeket, a nézők pedig az interneten „tárlatlátogatásokat” is tehetnének egy-egy jól szerkesztett virtuális, tárgyakat, filmtörténeti korokat, alkotókat bemutató filmes (múzeumi) honlapon. A kérdés csak az, eszébe jut-e valakinek, hogy az internet virtuális világa erre is alkalmas. Kiállításokra, vetítésekre és a filmek terjesztésére egyaránt – természetesen a szerzői jogok betartása mellett. Ezzel épített múzeum nélkül is vissza lehetne adni a közönségnek a mozgókép szeretetét, és tisztelegni lehetne a filmművészet alkotói előtt.

Pálfi György rendező

Mit állítanánk ki? Régi filmek tárgyi emlékeit? Kabos Gyula zakóját? Latyi cipőjét? A beszélő köntöst? A Szegénylegények díszletének egy darabját? Illés Papi keresőjét? Kíváncsi erre valaki? Ott van példának a Petőfi Irodalmi Múzeum. Filmhez közeli példa. Régi íróink bútorait, egész rekonstruált szobáját, porladó kéziratokat, régi könyveket gyűjtöttek össze. Mégis: Móricz Zsigmondból, József Attilából nem a töltőtolla és a pipája érdekel, hanem az írásain átható gondolat és tehetség, a világlátás, amivel csak akkor találkozom, ha kinyitom a könyveiket és olvasni kezdem. Bárhol legyek a világban, hazatalálok, legyek akár a New York-i Nyolcadik utcai bérelt garzonban, vagy egy mumbai szálloda hűs szobájában.

Hosszantartó módszertani diskurzus alakult ki a műelemzés problematikája körül: csak az adott versről, regényről, filmről beszéljünk-e, vagy elengedhetetlen része az elemzésnek a mű születésének körülménye, alkotójának magánéleti vonatkozásai, történelmi és társadalmi kora. A vita nem zárult le, mindenki maga dönt, mi és mennyi érdekli egy adott műalkotásból. Az azonban biztos, hogy az az alkotó, aki nagy hatást gyakorolt ránk művével, emberként is érdekel, mert minden alkotás mögött egy személyiség képe, egy arc sejlik fel – gyakran nem ugyanaz az arc, mint aki az alkotója volt a műnek. A konkrétumok ismerete gyakran csalódással jár.

Mi célból jöhet létre egy múzeum? Melyek lehetnek, lehetnének egy filmes múzeum funkciói: tárgyi emlékek gyűjtése, őrzése; szakszerű, tudományos feldolgozása, és kiállítása (a kultusz őrzése); kutatás; programok, rendezvények szervezése; promóció; helység biztosítása a közönség számára; kiadványok megjelentetése. A kutatást, a kiadványok megjelentetését és a filmek őrzését, felújítását, tudományos feldolgozásának feladatát a Filmintézet végzi szorgos munkával, néhány könyvkiadó is lát üzletet a témában, ezért alkalmanként meg is jelenik néhány filmes témájú könyv. A DVD-kiadások, a régi filmeket műsoron tartó televíziós csatornák nagyjából teljesítik a régi művek nézőkhöz juttatásának feladatát. A filmes rendezvényeknek pedig helyet adhat bármelyik mozi, művelődési ház. A filmeseknek van saját helyük. A Petőfi Irodalmi Múzeumban külön helyiségeket rendeznek be erre a célra, de nekünk, filmeseknek, ott vannak a mozijaink is. Mi az Uránia Filmszínház, ha nem egy élő, működő moziként funkcionáló múzeum? Ott készült az első magyar film, amit ismerünk: a Táncz. Az épület tetején forgatták. A falakból árad a nosztalgia: még mindig tükrös a terem, ami a legalapvetőbb filmvetítési követelményeknek sem felel meg, mert nemcsak a termet világosítja, de még a vásznon futó képet is megsokszorozza. De mégis. Örülünk neki, hogy ilyen, mert ennek a moziteremnek története van.

Tehát a legtöbb feladatot a különböző cégek, intézmények és mozik ellátják. Csak külön-külön. Csupán a tárgyi emlékeket nem gyűjti még senki intézményes keretek között. Pedig egy ilyen jelentőségű filmgyártással rendelkező országnak igenis kötelessége lenne. Múzeum tehát kell.

Külföldön léteznek ilyen, valódi tárgyi emlékeket őrző filmes múzeumok. Torino, Párizs, London, Toronto, és számos más nagyváros rendelkezik ilyennel. És látogatják őket. Én messze elkerülöm… Nekem a film annak nézéséről szól. Az élményről. Engem a filmes múzeumoknak azon szélsőséges megvalósulásai érdekelnek, amelyek a szórakoztatást tekintik fő feladatuknak. Ide sorolom azokat az interaktív „kiállításokat”, amelyeket a Disney parkokban, a tudományos ismeretterjesztő „Csodák palotáiban”, vagy a nagy hollywoodi filmstúdiók szórakoztató parkjaiban találunk. Mert amíg sorba állok az Indiana Jones hullámvasúthoz, vagy a Csillagok háborúja űrsiklóhoz, addig a vitrinből rám mosolyog, a hős életnagyságú figurája, az eredetihez nagyon hasonló ruhában, Darth Vader – talán eredeti – lézerkardja, sőt a vidámparkozás után megvásárolhatom a filmben használt ostor, vagy sisak másolatát is a szomszéd boltban. Mi ez, ha nem egy bújtatott múzeumi tárlat: nem főfunkció, de célja ez is.

A múzeum ugyanis nemcsak az emberiség kultúrtörténetének egyes részleteit megjelenítő hely. Nekem sokkal fontosabb a kiállítást létrehozó ember, vagy csapat szándéka. Úgy tekintek egy kiállításra, mint egy alkotó ember üzenetére, aki a térrel és a tárgyakkal mesél valami érdekeset, hasznosat, fontosat. Ez az ember a kiállítás rendezője, szervezője, kurátora. A bejáratnál megfogja a kezemetet, és végigvezet egy világon, amelyben mégis szabadon közlekedhetem: az egyik képet, tárgyat átugorhatom, másiknál többet időzöm, vagy éppenséggel megfordítom a javasolt irányt. Közben pedig nemcsak a tárgyakat, hanem az azokat kiállításba foglaló személy világlátását is megismerem. Egy jó kiállítás ugyanis elsősorban nem a benne kiállított tárgyakról szól, hanem már-már önálló műalkotás. Én tehát ugyanazt keresném egy filmmúzeumban, mint amit a filmekben, a színházban, az irodalomban, a zenében – a szerző teremtő szándékát.

Kovács András Bálint egyetemi tanár

Van-e szükség mozimúzeumra? Erre a kérdésre nehéz nemet mondani. Természetesen van. Mindenféle múzeumra szükség van, ami az emberi kultúra emlékeit őrzi és nyilvánosság elé tárja, hát még egy olyan múzeumra, amely a 20. század legfontosabb művészeti ágának kialakulását, fejlődését mutatná be! A kérdés természetesen nem az, hogy szükség van-e rá, hanem, hogy milyen mozimúzeumot lehet csinálni. Elsősorban: hol van az a gyűjtemény, amelyet egy ilyen múzeum kiállítana? Másodsorban: mi legyen az időkerete ennek a múzeumnak? A mozi, vagy a magyar mozi története és emlékei – meddig: 1980-ig? 2000-ig? A mai napig? Harmadsorban az a kérdés, hogy egy magyar film-kultúrtörténeti múzeumban mely tények, vagy adatok volnának reprezentánsak. Ha úgy tetszik: mi legyen a magyar muzeális mozikánon?

Egyáltalán, mi a mozi története? Ipartörténet? Kultúratörténet? Művészettörténet? Technikatörténet? A jó hír az, hogy mindez egyszerre, a rossz az, hogy nincs olyan kiállítási mód (vagy én még nem láttam ilyet), amely egyszerre ennyiféle történetet el tudna mondani. Akárhány média- és mozimúzeumot láttam, valamelyik irányba mindegyik eltolja a hangsúlyt. Mivel mindebből a legérdekesebb és a legalkalmasabb egy múzeumi kiállításra a technika, a legtöbb ilyen típusú múzeum technikatörténeti. Kétségtelen, hogy a film művészettörténetének a múzeumát – amilyen mondjuk egy képzőművészeti múzeum – a legnehezebb megépíteni, különösen egyetlen nemzeti keretben. Majdnem esetleges, hogy egy nemzeti filmgyártás mely aspektusait reprezentálja az egyetemes filmtörténetnek. És kétségtelen, hogy a legegyszerűbb egy nemzeti kultúr- és ipartörténeti múzeumot összeállítani, csak félő, hogy egy ilyen kiállítás nem állna sokkal többől, mint fényképekből és fénymásolt dokumentumokból. A kérdés tehát az, hogy mit látnánk egy ilyen múzeumban.

A film-művészettörténeti múzeumban vajmi keveset látnánk. Egy fénykép nem mond sokat egy filmről. Be kéne ülni, és végignézni mindazokat a filmeket, amelyek a filmtörténet nagy korszakait és összefüggéseit reprezentálják. De hát ilyen múzeumunk van! Örökmozgónak hívják, ott van az Erzsébet-körúton. A film kultúr- és technikatörténeti múzeumban látnánk egy sor gépet (szerencsés esetben) a camera obscurától az augmented realityvel felszerelt steadycam kameráig; továbbá rengeteg fényképet forgatásokról, helyszínekről, alkotókról és producerekről, elsárgult papírokat, igazolványokat, néhány díszletelemet, jelmezeket, maketteket stb. És igazság szerint be kéne mutatni a Filmgyárban megmaradt utolsó musztervetítőt is, amelyet alig használ már valaki, mert a filmesek többsége is csak számítógépen néz már musztert és vág filmet. Itt a kultúrtörténeti rész nyilván csak nemzeti keretben képzelhető el, hiszen, ha vannak, Magyarországon főleg erre vannak tárgyi emlékek.

Persze a technikatörténeti múzeum lenne a legérdekesebb – ezzel csak egy baj van. Hol vannak azok a tárgyak, amelyek a 19. század közepétől kezdve reprezentálhatnák a mozi kialakulását? Nem tudom, hogy Magyarországon magángyűjtőknél mi minden lelhető fel, és milyen állapotban, de annyi bizonyos, hogy egy igazán érdekes múzeumra való anyagot nagyon kevés ország tud felmutatni. Ehhez ugyanis ezt a dolgot korán kellett (volna) kezdeni. Mint az angoloknál, ahol egy Will Day nevű ember a 20-as évektől kezdve gyűjtötte a mozival kapcsolatos tárgyakat, de az angoloknak nem kellett, ezért André Malreaux 1959-ben az egész kollekciót megvette a Cinématheque Francaise számára. Úgyhogy most az egész Párizsban van, mindazzal együtt, ami egyébként is eleve ott volt. Természetesen sok minden van Rochesterben is, meg a MoMA-ban is New Yorkban, minden, ami Edisontól és George Eastmantől maradt. Magyarországon lehet, hogy nem lehetne bemutatni Marey eredeti filmpuskáját, vagy egy eredeti és működő Edison-féle Kinetoscope-ot, de van annyi tárgy, amely felújítva és működőképessé téve valami képet adhatna a film és a mozi kialakulásának technikai hátteréről. Mindenesetre ha a Cinématheque Francaise mozimúzeumának színvonalát és gyűjteményének értékét nem érhetnénk is el, a kiállítási koncepciót és a funkciót meg tudnánk valósítani: egy alapvetően technikatörténeti múzeumot, amelyben a technikai fejlődés egyes állomásait lehetőleg a nemzeti filmipar megmaradt emlékei illusztrálnák. Mennyiben érdekes ez? Annyiban, amennyiben ezek az emlékek megszólalnak. Nem az az érdekes, hogy megvan-e az a dokumentum, amely bizonyítja, hogy ezerkilencszázhányban jelent meg Magyarországon a Tobis-Klang, hanem az, ha halljuk, milyen volt. Ha el lehetne érni, hogy lássuk ezeket a tárgyakat működés közben, halljuk és lássuk, milyen hangot és képet állítottak elő Magyarországon, akkor nemcsak a filmtörténészeknek lehet érdekes ez a múzeum.

Ez volna a „moziélmény-múzeum”. Korszakonkénti mozitermekkel, moziszékekkel, zongorával és hangtechnikákkal és perecessel. Ez az a mód, amelyen keresztül van értelme egyáltalán elérni a digitális korszakhoz, és amely biztosítja, hogy ne lezárt gyűjteménnyel rendelkezzen a múzeum, hanem olyannal, amely folyamatosan bővül, ahogyan a mozgókép-élmény is folyamatosan gazdagodik. A technika- és ipartörténetnek ma már szerves részét képezi a restaurálás és a digitalizálás. A múzeum nagyon látványos kiállítással mutathatja be a különféle restaurálási műveleteket, illetve azt, hogy milyen módon folyik a filmek digitális előállítása, illetve digitalizálása.

Ehhez szükséges még egy feltétel. Olyan épületre van szükség, amely a mozgókép- és mozikultúra különböző aspektusait egyszerre tartalmazza. Egy helyre kellene költöztetni legalább a MNFA könyvtárát, az Örökmozgót és egy fentebb vázolt mozimúzeumot. Ezek az intézmények külön-külön talán ritkán látogatottak, de együtt felerősítik egymás hatását. Persze erre is a legjobb példát a franciák adják az új Cinématheque-kel, amelyben egyesült a BIFI (filmes könyv- és dokumentumtár) a régi filmmúzeum, a Cinématheque vetítőhelyével. Ha egy ilyen épületben lehet olvasni, filmeket nézni – mai és korabeli díszletek között –, DVD-n megnézni a magyar filmtörténet bármely alkotását, a múzeumban pedig azok tárgyi emlékeit, akkor azt mondhatjuk, méltóképpen megtiszteltük és ápoljuk a 20. századi magyar kultúra egyik nemzetközileg is elismerten legfontosabb ágát.

A MúzeumCafé a múzeumi szakma, az ahhoz kapcsolódó kutatási területek jeles képviselőit keresi meg, hogy a magazinban lehetőséget kapjanak arra, hogy bemutassák munkájuk legfontosabb, legérdekesebb területeit, részleteit; hogy megismertethessék másokkal is kutatásaik fontosságát, annak egyes fázisait; felfedezéseik hátterét; hogy kifejthessék véleményüket, álláspontjukat. Amennyiben észrevétele van, vagy szeretné Ön is publikálni tudományos eredményeit, írjon nekünk a mc@muzeumcafe.hu címre.