A magyar filmgyártás láthatatlan múzeuma

Elmúlt ötvenéves a Magyar Nemzeti Filmarchívum, s ez jó apropó arra, hogy elgondolkozzunk, miért nincs a magyar filmnek múzeuma. Azaz: van, de mégsem. Bár számos időszaki kiállítást láthattunk már a mozi, vagy a film történetének fejezeteiből – mint például A magyar film száz éve, vagy a Magyar Filmplakát című kiállítást –, ám állandó kiállítóhellyel, önálló, kifejezetten erre a célra kialakított térrel nem rendelkezik a film, a mozi kultúrája Magyarországon. Egyelőre nem is lesz ilyen, még csak kézzelfogható tervek sem születtek egy ilyen intézmény, „kőmúzeum” megteremtésére. Érdemes megnézni viszont, hogy mi az, ami mégis van, amivel mégis büszkélkedhetünk, vagy legalábbis hivatkozhatunk rá. Az eredmény azonban leginkább láthatatlan, bár vannak kivételek, mint az Örökmozgó mozi, az ország egyetlen – milyen különös is a szó, ugye – filmmúzeuma.

A Magyar Nemzeti Filmarchívumban található a magyar nemzeti filmvagyon. Legalábbis ami megmaradt belőle. Filmtörténészek szerint hazánkban körülbelül hatszáz némafilm készült, ám alig tíz százalékuk maradt ránk. Ha az okokat kutatjuk, az 1910-es évekig kell visszamennünk. Ekkor indult a rendszeres magyar filmgyártás, s már az évtized közepén virágkorát élte. A korszak egyik legnagyobb sikerének számított például Korda Sándor 1918-as Aranyembere. Jókai regényének filmes adaptációját a Korda által 1917-ben alapított Corvin Filmvállalat készítette. A film vágástechnikája figyelemre méltó, valamint Beregi Oszkár és Makai Margit természetes, túlzott mimika nélküli játéka is. Ám a gyártók és a forgalmazók, de még a filmrendezők számára sem volt fontos a film megőrzése: akármennyire döbbenetes ma már, még a megőrzés igénye sem merült fel abban az időszakban, amelyet Jirí Menzel is feldolgozott Mesés férfiak kurblival (1978) címmel. Nemhogy a megőrzésen nem gondolkodtak, hanem csereberélték a filmeket, majdhogynem kilószámra. Arról már nem is beszélve, hogy a megőrzés technikai feltételein sem gondolkodtak. Mindezek miatt – szerte a világban – a némafilmek jelentős része elveszett. A megmaradt hazai tíz százalék azért, néha a véletlen furcsa játéka és a külföldi filmarchívumokkal való jó kapcsolat révén, bővülhet is. Jó példa erre Kertész Mihály 1914-ben készült játékfilmje, A tolonc, ami 2008-ban került az Archívumba.

Filmtörténeti tény, hogy az első hangosfilm az Alan Crosland által rendezett 1927-es A jazz- énekes volt. Érdekessége, hogy a párbeszédet még hagyományos módon feliratozták, ám a filmben elhangzó dal már hangosfilmes technikával szólalt meg. Mégis kellett néhány év a hangosfilm elterjedéséhez, elfogadásához. Kezdetben ugyanis a jelentős némafilmrendezők közül sokan – René Clair és Charlie Chaplin is – féltette a filmet a hangtól. Pedig a némafilm sem volt soha néma, hiszen a kezdetek kezdetétől zenei kísérettel vetítették a filmeket, amelyek akkor vásári komédiának számítottak inkább. Furcsa módon az 1929-es gazdasági világválsággal egy időben indult hódító útjára a hangosfilm. Hazánkban 1929. szeptember 20-án mutatta be a Fórum mozi Az éneklő bolond című hangosfilmet, s ezzel egy új korszak vette kezdetét. A budapesti premiermozikat 1930- ban kezdték hangosítani, egy évre rá már vidéken is elterjedt a hangosfilm, s a Hunnia filmgyárat alkalmassá tették a hangfelvételre. „Van London, van Párizs, van Konstantinápoly, de nékem mindhiába, egy van, csak Pest”. Az első magyar hangosfilmben, A kék bálványban hallhatók ezek a szavak, a lecsúszott dzsentrit alakító Jávor Pál melletti másik főszereplő, Gózon Gyula énekeli Harmat Imre betétdalának szövegét. Mindez először 1931. szeptember 25-én a körúti Royal Apolló moziban volt látható – és hallható. A film egyébként az amerikai krimik gyenge utánzata volt, nem is aratott sikert. Nem úgy a második magyar hangosfilm, a Hyppolit, a lakáj (1931), amely minden idők egyik legsikeresebb magyar filmje lett. Az alkotást a Berlinből hazahívott Székely István jegyzi. Ez a film teremtette meg azt az alaphangot, amelyen a magyar polgári komédia szólalt meg egészen az újhullám koráig, vagyis a 60-as évekig, amikortól viszont korszerűtlenné vált. A Hyppolit, a lakáj digitális restaurálását a Magyar Nemzeti Filmarchívum 2008-ban végezte el, ekkor jutott ugyanis a Magyar Fejlesztési Bank szponzorálása révén 15 millió forinthoz. 1931 és 1945 között 365 magyar játékfilm készült, több mint kilencven százalékát őrzi az Archívum. Az 1945 előtt készült dokumentumfilmekkel már nem ilyen rózsás a helyzet, nagyrészük elpusztult a háború alatt. Nem úgy a heti és más filmhíradók, amelyek szinte teljesen a gyűjtemény részei a kezdetektől a 90-es évekig. És teljesnek mondható az 1945-től napjainkig terjedő időszak magyar játékfilmes állománya is. A Magyar Mozi- és Videofilmgyártó Vállalat (MOVI) híradó- és dokumentumfilmekből álló gyűjteménye is az Archívumhoz került, ahogyan a Balázs Béla Stúdió Alapítvány filmjei is a megőrzés érdekében. Az 1973-as, majd az 1998-as, a sajtótermékek kötelespéldányairól szóló Kormányrendelet segítette a gyűjtemények gyarapodását. Az utóbbi előírja, hogy a filmgyártók kötelesek jó minőségű pozitív kópiát, negatívot és duppozitívot átadni az Archívumnak. Persze az igazsághoz tartozik, hogy a rendeletnek sok esetben nem könnyű érvényt szerezni. A Magyar Mozgókép Közalapítvány segíteni tudja a végrehajtást, méghozzá úgy, hogy a filmgyártási támogatás feltételéül szabja a kötelespéldányok átadását.

Az idősebb generáció tagjai emlékeznek még rá, milyen hosszú sorok álltak Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjének filmmúzeumbéli vetítéseinek alkalmából, arról nem is beszélve, hogy Pasolini Az ezeregyéjszaka virágai című, 18 éven felülieknek ajánlott filmjére sokszor a jegyüzérektől sem lehetett jegyet kapni, talán még ők is beültek a moziba. A Magyar Nemzeti Filmarchívum külföldi filmgyűjteményének tudatos gyűjtése az 50-es években indult meg. A legfontosabb szempont a legfőbb bevételi forrást jelentő Filmmúzeum ellátása volt. A mozi programjában az újhullámok korától, vagyis a 60-as évektől megjelenik a kortárs művészfilm is, amely az új, modern filmformanyelv megszületésében játszott döntő szerepet. Egy 1961-es rendelet az Archívumot filmvásárlási joggal ruházta fel, persze a devizakeret azért elég szűkösnek volt mondható. Mégis eljutott hozzánk a francia, olasz, angol, svéd újhullám legjelentősebb és legnagyobb hatású alkotásainak egy része, amelyeket nemcsak a Filmmúzeumban láthatott a korabeli néző, hanem a zártkörű filmklubok vetítésein is, ahol éjszakába nyúló beszélgetések keretében elemezték, értelmezték az alkotásokat. Az elmúlt öt évben egyébként a filmek megnézése utáni beszélgetős filmklubok hagyományát sikerült feléleszteni, egyrészt Perlaki Tamással, aki már negyven éve vezet filmklubokat, másrészt az új generáció közül Csejk Miklóssal, vagyis jelen sorok írójának a közreműködésével, aki tizenöt éve vagyok filmklub-vezető. Mindketten úgy gondoljuk ugyanis, hogy mind a magyar, mind a külföldi filmgyűjteménye az Archívumnak megfelelő válogatás, valamint megértést és feldolgozást segítő beszélgetések nélkül szinte egyáltalán nem jut el a mai tizen- és huszonéves korosztályhoz. Ha belegondolunk, hogy a film valódi múzeuma a hagyományos mozi, amelynek vetítőtermében ezeket a „régi” filmeket vetítjük, akkor abban is gondolkodnunk kell, hogy elengedhetetlen valamiféle állandó „tárlatvezetés”. Ez pedig a filmklubokban valósítható meg a legeredményesebben, ahol a film előtt mindig van bevezető, a film után pedig közös filmelemzés és baráti filmvita. Arról már nem is beszélve, hogy ahogy a modern múzeumpedagógiai foglalkozások, tesztek, kvízek, rendezvények, gyerekfoglalkozások teremtik meg az új múzeumlátogató közönséget, úgy a régi filmek befogadásának képessége is elsajátítható, ha megteremtjük az új kor követelményeihez igazodó környezetet a beszélgetésekhez, és a diákok filmről és vizualitásról való gondolkodását sem hagyjuk figyelmen kívül. Éppen ellenkezőleg, a beszélgetések kiindulópontjául kell szolgálnia mindannak, amit a fiatal behoz a fejében a moziba, ahol aztán valami teljesen mással szembesül. Ezt a „mást” pedig akkor nem fogja elutasítani, ha segítünk neki a megértő műélvezet elsajátításában.

Másrészről figyelembe kell venni, hogy a hagyományos mozi más, mint a multiplex. Mi is a különbség? Míg a mozi épülettel bírt, addig a multiplex egy kirakat a sok közül, nincsen önálló épülete. A moziban a közönség érezte, látta egymást, a nézőtér még nem lejtett annyira, mint a multiplexben, ahol emiatt magányosabb az ember, bár az is igaz, hogy jobban lehet látni. A moziban még érezte a néző a feje fölötti fénycsóvát, a multiplexben misztikus dolognak tűnik a vetítés. A mozi tehát a lélekről, a közösségről szólt kicsit kényelmetlen székeivel, a multiplex a testről beszél. Kényelmes fotelekben a testünket kényeztetjük, jókat eszünk, iszunk a székre rögzített étel- és italtartókból, s hogy minden érzékszervünk kielégüljön, őrülten hangos hangeffekteket hallunk, s szaporán sorjázó képek követik egymást, amelyeket nincs időnk megnézni, de ezek a képek nem is arra készültek, hogy jól megnézzük őket, akkor ugyanis kiderülne a fantáziátlanságuk, berendezetlenségük. Itt a hatás másról szól: a test élvezetéről. Pontosan úgy, mint egy vidámparkban. No, ehhez képest kellene meghatározni fiainknak és lányainknak, miről is szólt száz éven keresztül a mozi. Annak a generációnak, amelyik talán soha életében nem volt „hagyományos” moziban. Nem is olyan egyszerű feladat ez. Ilyen értelemben tehát a „hagyományos” mozi múzeumként funkcionál. Ezért is nem szabadna egyetlen hagyományos mozit sem bezárni már, alig maradt ugyanis belőlük néhány.

Kincsesbánya a Magyar Nemzeti Filmarchívumban a fotó- és plakátgyűjtemény is, amely sajnos csak az utóbbi években lett kiemelten gondozott státusú. Körülbelül kétszázezer, filmmel kapcsolatos fotó, levelezőlap, nyomat, reprodukció mellett több mint ötvenezer magyar és külföldi filmplakát is megtalálható a gyűjteményben. A kincsesbányán belül a legértékesebb darabokat a magyar némafilmek képzőművészeti értékű plakátjai alkotják. Egyébként 2008-ban vásárolta meg az Archívum a kolozsvári némafilmgyártás nem kevés értékkel bíró fotógyűjteményét is. Ám a kincsesbányában még mindezeken kívül is találhatók szellemi értékek. Közel háromszáz magyar játékfilm díszlet- és jelmeztervei is kiállítóhelyre várakoznak a raktárakban. A korai filmplakátok közül eddig kétszáz restaurálására jutott pénz. Persze a későbbi filmes plakátok között is akad néhány igazi gyöngyszem, az egyik kedvencem a Déry Tibor novellájából készült Makk Károly film, a Szerelem (1970) plakátja, amely egy óriási fotóból áll a feliratokon kívül, rajta Darvas Iván és Törőcsik Mari öleli egymást úgy, hogy közben Darvas megcsókolja Törőcsik kezét. Darvas profilját látjuk, Törőcsik Marinak pedig a becsukott szemét. A filmtörténet egyik legintimebb pillanatát ábrázolja a plakát, magával ragadó bensőséges hangulata mindent elmond arról, hogy mennyire, de mennyire mély is tud lenni a szerelem. Egyébként a gyűjtemény jó néhány felbecsülhetetlen értékű darabját eddig egyrészt a Magyar Filmplakát kiállításon láthattuk, másrészt a 2008. január 18. és március 7. között a Kogart Házban megrendezett A magyar film 100 éve című kiállításon, amelyről Gyürey Vera, a Magyar Nemzeti Filmarchívum jelenlegi igazgatója többek között ezt írta bevezetőjében: „A filmtörténet – így a magyar filmtörténet fogalma is – a legtöbb ember számára azonos a játékfilm történetével. Ez a kiállítás képekkel, tárgyi rekvizitumokkal mutatja be, hogy a játékfilmek a híradó- és dokumentumfilmekkel, animációs alkotásokkal együtt alkotják a magyar filmtörténetet. A 20. század vizuális emlékezetének őrzői a híradó- és dokumentumfilmek, melyekben a történelmi és politikai események és szereplői jelennek meg. A közép-európai országokban, így Magyarországon is a történelem és a politika legtöbbször meghatározta az adott ország játékfilmjeinek témáját, ábrázolásmódját is. A kiállítás termeiben a filmtörténet korszakai kronologikus sorrendben követik egymást a kezdetektől napjainkig, így vizuálisan is érzékelhetővé válik a változás folyamata valamennyi filmtípusban.”

A magyar játékfilmek, híradó- és dokumentumfilmek, valamint az animációs alkotások persze a legmodernebb hordozókon is megjelennek. Sok közülük letölthető az internetről, megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a videotékából, vagy megnézhető a Filmmúzeum tévécsatorna mellett a két közszolgálati televízióban: az MTV-ben és a Duna Televízióban. Van másik oldala is a filmek megőrzésének. Ha a nemzeti filmvagyon megóvását, megőrzését és bemutatását komolyan vesszük, akkor arra nem kevés pénzt kell áldozni. Amióta az Archívum közgyűjteményi besorolást kapott (1991 óta), költségvetési támogatásban részesül. Ez a költségvetésének körülbelül csak 40-45 százalékát teszi ki. Vagyis az Alapító Okiratban meghatározott feladatának eleget csak úgy tud tenni, ha alapítványi támogatásokat is kap. Mindezeken kívül a kulturális tárca 4,5 millió forintot biztosított 2004 és 2008 között a biztonsági berendezések fejlesztésére, 2005-ben ötvenmilliót egy új filmraktárra, 2004-ben harmincmilliót az első színes magyar játékfilm, a Ludas Matyi, valamint az első színes dokumentumfilm (1949. május 1.) digitális restaurálására. Egyébként a Ludas Matyi nemcsak azért volt jó választás, mert az első, teljes egészében színes produkció a magyar film történetében, hanem azért is, mert filmművészeti szempontból is remek alkotás.Nádasdy Kálmán és Ranódy László a nagyszabású mesevilágot eredeti helyszíneken forgatta, Sós Imre is hozta természetes, mindenféle manírtól mentes játékát a filmtörténet két páratlan primadonnája, Ruttkay Éva és Kiss Manyi mellett. A 2004-es esztendő egyébként több szempontból is emlékezetes az Archívum életében, ugyanis az Informatikai és Hírközlési Minisztérium hetvenmillió forinttal támogatta száz magyar játékfilm és 590 heti híradó digitalizálását. „Azóta újabb 84 nagyjátékfilmet, 284 híradót, és 101 rövid- és dokumentumfilmet digitalizáltak a Nemzeti Kulturális Alap és az MMKA éves támogatásaival” – mondja Fazekas Eszter, a program vezetője. Digitális restaurálásra sikerült a Magyar Fejlesztési Banktól tizenötmilliót kapni, melyet úgy, ahogy volt, a Hyppolit, a lakájra költöttek. Ez sem volt ablakon kidobott pénz, a filmet ugyanis már a maga korában is merész újítások jellemezték (ahogy erről már szó is esett). Egyrészt műfajteremtő alkotás volt, a később keresett exportcikké váló „fehértelefonos vígjáték” prototípusa, másrészt a párhuzamos vágás révén pörgős cselekményű mű. Arról már nem is beszélve, hogy a filmben a látványra is sokat bíztak, nemcsak a színészi játékra, amelyről csak annyit, hogy a Csortos, Kabos, Jávor triumvirátus bár később is sokszor volt együtt látható, jó néhány kasszasiker is fűződik a nevükhöz, de ebben a filmben mégis van valami báj, amely az első randevú, az első éjszaka megismételhetetlen misztériumához hasonlatos. Szóval a Hyppolittal kezdődött a magyar vígjáték jó néhány évtizedig tartó fénykora.

Az Archívum kiadványai közül a fiatalos lendületű, a megszokottnál személyesebb hangvételű, a magyar filmes sajtóra éppen aktuálisan jellemző fősodortól bátran eltérő gondolatmenetű esszéket is közlő havi Muszter (szerkesztő: Tanner Gábor) a legfontosabb és legkorszerűbb. Nem véletlen, hogy az Örökmozgó Filmmúzeum havi programja is itt jelenik meg, figyelemfelhívó annotációkkal tarkítva. Modern, 21. századi kiadványnak számít a Filmkultúra is (főszerkesztő: Forgács Iván), amely online formában, az interneten jelenik meg 1996 óta. A szűk szakmai körökben elismeréssel emlegetett Filmspirál című időszaki kiadvány 1992-ben indult útjára Szilágyi Gábor szerkesztésében, azóta 33 száma jelent meg. A filmes szakkönyvkiadásra viszont nagyon kevés jut már a szűk büdzséből, bár az is az igazsághoz tartozik, hogy az egész magyar könyvkiadásra jellemző, hogy nagyon szűkmarkúan bánik a magyar és a nemzetközi filmes szakirodalommal. Viszont fontos vállalkozása az Archívumnak a MozgóKépTár című, magyar és angol nyelvű CD-kiadvány (szerkesztő: Komár Erzsébet), amelynek a magyar filmtörténet a tárgya. A vállalkozás arra tesz kísérletet, hogyan lehet az információkat és az elemző gondolatokat filmjelenetekkel, filmfotókkal új típusú filmtörténetté összekovácsolni.

A Magyar Nemzeti Filmarchívum története a kezdetek kezdetén, a profiltisztítás előtt még összefonódott a színházzal, de már ekkor is hozzá tartozott az Ady mozi, mint Filmmúzeum. 1957-ben „a magyar szocialista színházi kultúra fejlődésének segítésére” hozták létre a Színház- és Filmtudományi Intézetet, amely március 1-jén vette át a Magyar Állami Filmarchívumot. A négyfős igazgatósággal együtt közel ötven munkatárs tartozott az állományhoz, körülbelül a munkatársak fele volt tudományos dolgozó. Bíró Yvette dramturg, filmesztéta vezetésével Filmlektorátust szerveztek a külföldi szakkönyvek feldolgozására, s itt indult útjára 1960-ban a rotaprint technikával sokszorosított Filmkultúra. A hazai filmtörténet felszabadulás utáni korszakának feldolgozása is megkezdődött. Az intézet gazdasági fedezetét biztosító vetítőhely műsorpolitikáját a Dramaturgiai Szakosztály irányította. A Filmmúzeum (korábban Ady, azelőtt Barlang) mozi a Dohány utca és az akkori Tanács körút sarkán nyitotta meg kapuit a ma már szinte hihetetlennek tűnő nézőtömegek előtt. Óriási siker volt például Gaál Béla 1934-es felújított Meseautója, amely hónapokig nem került le a műsorról. A nézők szerették, hogy a Meseautó révén „az arany országút csillámló gyémántporán” a korszak álomüdülőjébe, a lillafüredi Nagyszállóba is eljuthatnak, legalábbis álmodozhatnak erről a mozi székekben üldögélve. A moziban egyébként 569 férőhely volt, egy évben 1882 előadást tartottak majdnem egymillió nézőnek. Ez óriási kihasználtságot és tetemes jegybevételt jelentett. A filmklubok szervezése mellett megjelentek a filmművészeti körök, valamint a színház és filmtörténeti speciális kollégiumok. Ez utóbbi volt az előzménye az 1962-től a felsőoktatási intézményekben induló filmesztétikai oktatásnak. Ezekben az években (egészen pontosan 1960-tól) az intézmény neve: Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. A minisztérium Filmfőigazgatóságának közvetlen irányítása alá került, vagyis háttérintézménnyé vált, rendelkezésre kellett állnia javaslatok, szakvélemények készítése, elbírálása céljából. 1967-ben az intézet 109 működő filmklubról tudott, 1972-ben 342 filmklub működik, Budapesten 97, vidéken 245. Ami egyértelműen arról is szólt, hogy az intézet betölti a funkcióját, kiterjedt hálózaton keresztül juttatja el a magyar és nemzetközi filmtörténet és filmművészet remek alkotásait a nézőkhöz. Sajnos ma már a nézők töredéke jut hozzá a filmtörténet és filmművészet remekeihez, amely folyamat eredménye az igények folyamatos csökkenésével jár együtt. Vagyis amiről nem tudunk, amit nem kínálnak fel nekünk, arra már nem is fogunk vágyni, arról szép lassan meg is feledkezünk. A rendszerváltás utáni kultúrpolitika egyik nagy tévedése a budapesti és vidéki „hagyományos” mozihálózat, s ezáltal a kiterjedt filmklubhálózat felszámolása volt. Az eredmény: a mai tizen- és huszonévesek nagy részének teljesen közönyös hozzáállása a filmtörténet alkotásaihoz..

Ám a problémák gyökere még mélyebbre tehető. A 80-as évek elejére világossá vált, hogy a Filmmúzeum jegybevételéből már nem működtethető az intézet. Megoldási javaslatok nem születtek, a központi támogatás nem valósult meg, de még az intézet legfontosabb feladatainak meghatározásában sem sikerült dűlőre jutni. Úgy tűnt, hogy a fordulat 1984-ben bekövetkezik, amikor is Nemeskürty Istvánt nevezték ki igazgatónak, aki a svéd filmintézet mintájára akarta az átalakítást megvalósítani. A változásokat az új név is jelezte: Magyar Filmintézet. Nemeskürty „a magyar filmkultúra őrzését, gyarapítását, fejlesztését és a társadalom számára hozzáférhetővé tételét” tűzte ki célul. Fontos szerepet szánt a filmforgalmazásnak, a magyar filmtörténet kutatásának, a Filmkultúra című folyóirat havonta történő megjelentetésének és a filmoktatásnak (amelynek megszervezésére Gyürey Verát, az intézet későbbi igazgatóját kérte fel). Miután azonban jelentős és hosszú távon óriási változásokat ígérő tervei nem részesültek anyagi támogatásban, Nemeskürty 1986 végén lemondott az intézet vezetői posztjáról.

A Magyar Filmintézet még a 90-es évek elején is három helyen működött, funkcióját így nem tudta betölteni. Arról már nem is beszélve, hogy például a könyv- és folyóiratgyűjteményeit nedves pincékben volt kénytelen tárolni. Az igazi fordulat 1994-ben következett be, amikor is megoldódott végleg a gyűjtemények elhelyezésének gondja, s megszűnt az archívum, a szakkönyvtár, a gazdasági osztály közötti távolság is. Az intézmény 2000-től Magyar Nemzeti Filmarchívum néven működik, épületei a Budakeszi úton helyezkednek el, mozija, az Örökmozgó Filmmúzeum pedig az Erzsébet körúton. 2001. január 1-jétől, költségvetési támogatással az intézményhez került a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény, amely a Róna utcában van.

Visszatérve kiinduló gondolatunkhoz, a mozi múzeumának kérdéséhez. Az Intézet hányattatott történetének megismerése magyarázatot ad arra, hogy korábban miért nem jött létre a magyar film múzeuma. Gyakorlatilag az ezredfordulóig azért folyt a harc, hogy legalább az archívumként való funkcionálás zavartalan legyen. Mindeközben a „hagyományos” mozik és a filmklubok felszámolása révén lassan, de biztosan a magyar és nemzetközi filmtörténet elvesztette nézőtáborát. Pedig kétféle múzeuma is lehetne a mozinak. Az egyik (ahogy az Örökmozgó Filmmúzeum az országban mára már sajnos csak egyedüliként) maga a „hagyományos” mozi, ahol 1990 (a multiplex mozikhoz való igazodás) előtti filmeket játsszanak. A filmtörténet első száz évének filmjei ugyanis ezekbe a „hagyományos” mozikba készültek, autentikusan csak itt tudnak megjelenni. A másik pedig a modern szemléletű, ám hagyományosabban értelmezett múzeum, ahol folyamatosan megújuló interaktív kiállításokon kellene megmutatni mindazt a kincset, amelyet a Magyar Nemzeti Filmarchívum őriz. Persze jelen pillanatban csak remélni lehet, hogy nem kell erre is újabb ötven évet várni, egészen addig, amíg tényleg mindenki teljesen megfeledkezik arról, hogy a magyar filmnek van története is.

A filmszalag örök?

Míg a filmkészítésben a digitális technológia a mindennapok része lett, addig ez nem mondható el az archiválásról. A képalkotás, a rögzítés, az utómunka, a terjesztéstovábbítás, a tárolás területén a digitális megoldásoké a jövő, viszont mindez az archiválásban még nem játszik szerepet, ugyanis jelenleg nem ismert olyan digitális tárolási megoldás, amely a filmszalaghoz hasonló biztonságot és minőséget nyújtana. Valószínűleg a 4K felbontású (4096 × 3072 pixelszámú) digitális megoldások már megközelítik azt a minőséget, ami helyettesíthetné a filmszalagot, csakhogy az ilyen archiválásnak óriási költségvonzata van. Gondoljunk csak bele, hogy egyetlen film körülbelül hat terabyte adatnyi helyet foglalna el. Arról már nem is beszélve, hogy hasonló minőségű kamerára lenne szükségünk a rögzítéshez, vagy hasonló minőséget kezelni tudó projektorra a vetítéshez. Ráadásul, ha mindez a jövőben megoldható is lesz, akkor sem bizonyított, hogy mennyire biztonságos hosszú távon a digitális tárolás az adatvesztés szempontjából. Akármennyire furcsa is, de egyelőre még úgy tűnik, hogy a film archiválásának továbbra is legjobb megoldása a filmszalag.

Filmes barangolás Berlinben

A Berlini Filmmúzeum nemcsak a látogatók körében örvend igen nagy népszerűségnek, hanem a szakma is elismeri, hogy kiállításai nagyban hozzájárultak a német film széleskörű megismertetéséhez. Éppen ezért ha egyszer a hazai kultúrpolitika is ráveszi magát, hogy a magyar film történetét állandó és időszaki kiállításokkal népszerűsítse, akkor kiindulópontnak, mintának ott lesz a Berlini Filmmúzeum.

Ha időrendben haladunk, akkor túránkat az Úttörők és dívák című kiállítással kezdhetjük. Ez a tárlat az 1895 és 1918 közötti időszakot mutatja be, a némafilm megszületését, hőskorát, díváit. Leginkább három filmcsillag ragyogja be fényével a kiállítótermeket: Henny Porten Berlinből, Asta Nielsen Koppenhágából és Fern Anda Netzka Illinoisól. Három archetípusról beszélünk egyébként: a szenvedő madonnáról, a modern nőről és a vidám, eleven akrobatáról. Remek némafilm-színészek, csodálatos asszonyok. A kiállítás szót ejt arról is, hogy a film már az első világháborúban propagandacélokat is szolgált, sőt a két világháború között is fontos szerepet szántak a filmes manipulációknak.

A következő tárlat a weimari köztársaság leghíresebb filmjét, a Dr. Caligarit (1920) állítja a középpontba. A film egy elmegyógyintézeti ápolt víziója. A magatehetetlen, alvajáró Cesar Dr. Caligari parancsára gyilkosságokat követ el, rettegésben tartja a kisváros lakóit. Az alkotás arról szól, hogy a kaotikus világot őrült zsarnokok irányítják, az emberek náluknál hatalmasabb erőknek kénytelenek engedelmeskedni. Siegfied Kracauer filmtörténész szerint Caligariban Hitler előfutárát kell keresni, aki szintén manipulálta a tömegeket. A film mondanivalójához tartozik azonban még egy fontos momentum: a film rendezője, Robert Wiene szerint a szeretet képes legyőzni minden diktátor manipulációját. Legalábbis a filmekben. Ehhez az alkotáshoz fűződik az úgynevezett caligarizmus fogalma is, amely az expresszionista festészet elemeit egy az egyben átemelte a film díszletvilágába. (Ráadásul a díszleteket expresszionista festők készítették.) Egyébként a ferde vonalak, a girbegurba utak, a torz perspektívák mind-mind az emberi lélek szorongását fejezik ki.

A következő tárlat a weimari köztársaság filmjeit (1918– 1933) mutatja be, azokat az alkotásokat, amelyek valójában elhozták a német filmnek és rendezőknek a világhírnevet. Még a hollywoodi mogulok is kalapot emelnek az 1920-as évek német filmes alkotásai előtt. A kiállítás középpontjában négy filmrendező áll: Ernst Lubitsch, Friedrich Wilhelm Murnau, Fritz Lang és Georg Wilhelm Pabst. Megidéződnek a felsorolt filmrendezők legfontosabb hősei, akiket például Emil Janning, Peter Lorre, vagy Louise Brooks alakított.

A nemzeti mítoszok mellet a hegyvidéki és proletárfilmek, valamint a nagyvárosok életét bemutató mozik is górcső alá kerülnek. Külön figyelmet – és termet – kap a Metropolis (1927), Fritz Lang digitálisan felújított alkotása, amely látványvilágával, vizuális effektjeivel, 36 ezer extra, futurisztikus stúdiószerkezetével nemcsak korának nézőit nyűgözte le. Az eredetileg építészettel foglalkozó Fritz Langot New York felhőkarcolói ihlették a monumentális hatású díszletek megépítésekor. A totalitárius társadalom bemutatásával a film megelőlegezi Huxley 1932-es Szép új világ című utópiáját. A filmben az elgépiesedett társadalom arc nélküli lakói szerves részévé válnak az általuk is működtetett gigászi gépezetnek. A hierarchikusan szervezett társadalom elnyomott tömegeit a testvériség gondolatával vigasztaló Mária, a prófétanő gépi hasonmását készítteti el a város legfőbb ura. A robot lázadásba kergeti a munkásokat. Az álprófétanő hisztérikus és demagóg beszéde a közeli jövő német diktátorát, Hitlert előlegezi. Döbbenetes, hogy a 20-as évek filmjeinek legjava felhívja a nézők figyelmét arra, hogy közeleg a veszély, egy diktátor kerülhet a hatalomba, ha így mennek tovább a dolgok. A filmművészet ekkor viszont még nem volt olyan erős, hogy a társadalmi folyamatokat képes legyen megváltoztatni. A kiállítás egyik fontos tanulsága éppen ez.

Mielőtt azonban betekintést nyernénk a náci filmek lélekromboló világába, „felüdülésképpen” Marlene Dietrich (1901−1992) művészetével ismerkedhetünk meg a múzeumban. Életútjának, munkásságának legfontosabb és legizgalmasabb részleteit mutatja be a kiállítás. Többek között megtudhatjuk, hogy a Thomas Mann fivére, Heinrich Mann írásából készült A kék angyal (1930) című film világpremierje után vándorolt ki Hollywoodba, követve a film rendezőjét, Josef von Sternberget, akinél sokkalta nagyobb és ünnepeltebb sztár lett az Újvilágban. Hűvös, részvétlen, flegma, de mindezek mellett erősen erotikus játékstílusa a halhatatlan végzet asszonyai közé emelik a film panteonjában. A kiállítást fényképek, jelmezek, színházi kellékek, levelek, dokumentumok és iratok teszik tartalmassá, persze a vetített mozgófényképek mellett.

Olympia (1936–1938) címmel külön tárlat várja a látogatót, amely a nemzeti szocializmus alatti olimpiai játékok világáról szól. Ez a terem leginkább a nemzeti szocialista rendszer kiemelt rendezőjének sokat vitatott életművét mutatja be. Hitler egykori lelkes követőjének és házifilmesének, Leni Riefenstahlnak két legjelentősebb alkotása kerül itt górcső alá: Az akarat diadala (1934) és az Olympia (1936). A kiállítás egyébként megjeleníti Berlin Olimpiai Stadionjának modelljét, és dokumentálja, hogyan helyezte el Riefenstahl benne a kameráit. Egyrészt az ötlet igazi filmes kiállításhoz méltó vizuális és intellektuális izgalmat ad, másrészt viszont meg kell említenünk, hogy Leni Riefenstahl gyakorlatilag minden neki tulajdonított „újítását” az akkoriban már a nácik elől Hollywoodban menekült Fritz Langtól „kölcsönözte”. Ilyen például az alsó kameraállásból való fényképezés, a tömegek geometriai alakzatokba való rendezése, a monumentális, erőt és hatalmat sugárzó képszerkesztés.

Mindjárt a következő tárlat szól a nemzeti szocializmus ideje alatti filmekről (1933–1945), amelyeknek a náci ideológia terjesztése volt a fő célja. Ebben az időben a nemkívánatos színészeket és rendezőket száműzték, kirekesztették, vagy fizikailag is megsemmisítették. A kiállítás a meggyilkolt művészeket is megidézi. Külön terem foglalkozik Száműzetésben a film (1933–1945) címmel a náci zaklatások és üldözések elől Hollywoodba menekült német filmrendezőkkel. A kiállítás dokumentálja a sikert és a bukást, a reményt és a kétségbeesést.

Az 1945 utáni időszakot két tárlat mutatja be. Az egyik az második világháború utáni időket (1946–1980) dolgozza fel, a másik az 1980-as évektől napjainkig terjedő időszakot, amelynek központi témája a berlini fal leomlása, majd az ország újraegyesítése. Az első tárlat viszont még Németország kettészakadásának idejébe kalauzol. Egyrészt bemutatja, hogy Kelet-Németország filmipara mennyire államilag irányított, politikailag cenzúrázott volt. Jól példázza

mindezt, hogy 1965-ben majdnem egy egész évnyi produkciót tiltottak be. Nyugat-Németországban viszont megjelent egy egyetemes filmtörténeti viszonylatban is jelentős stílusirányzat, a német újfilm (főbb alkotói: Rainer Werner Fassbinder, Werner Herzog, Wim Wenders), amelynek három legfontosabb célja teszi ma is aktuálissá a filmeket. Az első: szembenézni a történelemmel, s ezáltal a katarzis keretében meg is szabadulni tőle, mármint nyomasztó árnyékától. Németországban mindez megtörtént, s nagyon fontos megemlíteni, hogy a német újfilmnek óriási szerepe volt a problémák feldolgozásában. A második fontos cél: a társadalomban élő előítéletek bemutatása. A korszak német filmrendezői nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Németországban jelentősen csökkent a rasszizmus és az antiszemitizmus. A harmadik fontos célja a német újfilmnek, hogy rávilágítson a hagyományos családmodell kudarcára, arra, hogy a világ olyan mértékig megváltozott, hogy ez bizony jelentősen érinti a társadalom legkisebb, és egyben legfontosabb egységét, a családot. Főbb problémakörei a német újfilmnek: a kudarc és a félelem, a magány és az otthontalanság, valamint az elszigeteltség, vagy éppen a gyökértelenség. Sokszor megjelenik a német történelem folytonosságának, vagy megszakítottságának a problémája, a család és az apai tekintély hiánya, vagy a náci múlt feldolgozásának kérdése.

Ha a Berlini Filmmúzeum egészét röviden szeretnénk summázni, azt mondhatjuk: a német filmművészet két fontos stílusirányzattal gazdagította az egyetemes filmtörténetet. Mind a német expresszionizmus, mind a német újfilm lényege, hogy rávilágított a legégetőbb társadalmi problémákra, mindamellett hogy esztétikai örömben is részesítette a nézőket. Tegyük hozzá: nem csak Németországban. Aki a Berlini Filmmúzeumba látogat, nemcsak megérthet valamit a német mozi, a német film jelentőségéből, hanem megérezheti a német film sajátosságait is. A múzeumból kilépve pedig megvan az esély arra, hogy összeálljon a sok részlet valamiféle egésszé, vagyis kialakuljon valamiféle egységes kép a látogatóban a német filmről. Milyen jó lenne, ha mindez a magyar filmmel kapcsolatban is megvalósulhatna.

Deutsche Kinemathek
10785 Berlin, Potsdamer Straße 2.

www.filmmuseum-berlin.de
Telefon: +49-30-300-903-0
E-mail: info@deutsche-kinemathek.de
Nyitva tartás: keddtől vasárnapig 10-18 óráig, csütörtökönként 20 óráig.
Belépődíj: felnőtt 6 euró,
kedvezményes jegy 4,50 euró