Lendület az erőfeszítéseknek
Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója
MúzeumCafé 15.
Két fontos hazai múzeumban is főigazgatóváltás történt. A Magyar Nemzeti Múzeum élére Csorba Lászlót nevezték ki, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója Csák Ferenc lett. Staféta rovatunkban bemutatjuk mindkét új intézményvezetőt. Megismerhetik, hogyan vélekednek az általuk irányított múzeum szakmai munkájáról, gyűjteményük sorsáról, és a lehetőségről, hogy mindezt a jövőben is a lehető legszélesebb körben ismertté és elismertté tegyék. Csorba László szerint a legnemesebb tudományos és erkölcsi tartalom is csak akkor jut el a nemzet tagjaihoz, ha korszerű látvánnyal mutatják be, és alapos reklámmunkával hívják fel rá a figyelmet. Csák Ferenc szerint a kollégákkal, a szakemberekkel, valamint a közössénggel kialakított hatékony párbeszéd az egyik leghatékonyabb eszköz arra, hogy itthon és külföldön is megismerhessék a magyar képzőművészet leg-fontosabb alkotásait. Mindkét főigazgató arra törekszik, hogy megmutassa, mi a helye, küldetése és közszolgálati-társadalmi szerepe múzeumának a 21. században.
– Mi az elképzelése a „nemzeti múzeumról”, mint küldetésről az európai országokban?
Talán nem is küldetésről, inkább szükségletről beszélhetünk. Minden jel arra mutat, hogy még hosszú ideig szükség lesz nemzeti múzeumokra a kontinensünkön. A szociológusok ma már ténynek tekintik, hogy a globalizáció érvényesül ugyan a világban, de ez a nemzetet – mint az emberi közösségi együttélés egyik alapvető formáját – nem szünteti meg. Ahogy egységesedik Európa, a nemzetállamok jelentősége valamennyire csökken, így könnyen lehet, hogy a 21. században a nyelv mellett a kulturális identitás lesz a nemzet fő összetartó ereje. Kultúra és történelem között pedig hallatlanul szoros a kapcsolat, hiszen a jelen kultúrájának egyik fő tartalma és feladata annak megoldása, hogy a korábbi korszakokból örökölt hagyomány ne akadályozza, hanem segítse mai életünket. Ennek érdekében a nemzeti múzeumoknak egyfelől tudományos módszerekkel továbbra is gyűjteniük és őrizniük kell az adott nemzet múltjának és tágabb lakóhelyének jellegzetes, átfogóan reprezentatív tárgyi anyagát, másfelől élményszerű kiállítások sorával segíteniük kell abban, hogy a nemzet a múlt tükrében szemlélhesse, vizsgálhassa, kritizálhassa (és néha dicsérhesse) önmagát. Röviden: amíg lesznek nemzetek, addig szükségük lesz nemzeti múzeumra, mert ez úgy a hagyomány őrzésének, mint annak folyamatos újraértelmezésének az egyik legfontosabb helyszíne és eszköze.
– De egy nemzet múltjának az is része, hogy nemzeti múzeuma hogyan mutatja be ezt a múltat. Így ha ezen változtat, akkor valójában azt a hagyományt változtatja meg, amelyet az előző nemzedékek ráhagytak. Nincs ebben ellentmondás?
De van. Ám ez termékeny ellentmondás, amelyet kulturális cselekvéssel lehet feloldani. Mert mit is jelent ebben az esetben a hagyomány őrzése? Egy hajdan volt világból – amely éppen olyan végtelenül összetett, mint amilyenben most élünk – kiemelünk pár fontos személyt, helyzetet, gondolatot, és megpróbáljuk ezeket valamiképpen mintaként kezelni mai gondjaink megoldásában. Ezt azonban „egy az egyben” nem lehet csinálni, mert a történelemben semmi sem ismétlődik. Csak hasonlóságok, párhuzamok vannak, amelyeket fel lehet úgy fogni, hogy igyekszünk tanulni belőlük. Ezért a hagyományt nem lehet másként megőrizni, mint hogy állandóan újraértelmezzük. Ez napi feladat – és amikor így teszünk, az a kulturális cselekvés fontos formája. A 19. század a magyar történelem egyik legragyogóbb korszaka volt; Szent Istváné után talán a legsikeresebb évszázad a magyar történelemben. De pillanatok alatt tragédiákhoz vezetne, ha ma a társadalmi, közösségi problémákról szóról szóra úgy akarnánk gondolkodni és beszélni, ahogyan azt reformkori eleink tették. Amit például Széchenyi István a horvátokról mondott, azt ma nem lehet gyakorlati receptként felhasználni. Azt lehet csak figyelembe venni, hogy ő beszélt a horvátokról, és tágabban a nemzetiségi problémákról, és – persze másokkal, Wesselényivel, Kossuthtal együtt – már az 1840-es években rájött arra, hogy baj lesz abból, ha a velünk élő népek igényeivel nem foglalkozunk. De sok más példát is hozhatunk arra, hogy mit is jelent a hagyomány állandó újraértelmezésének követelménye. A Magyar Nemzeti Múzeum a 19. század első felében született, a magyar polgárosodás és a nemzetté válás nagyszerű, alapozó korszakában, és létével, működésével megteremtett egy nagyon fontos hagyományt. Nem egyedül persze – hasonló intézmények akkoriban sokfelé alakultak szerte Európában. Amiként azt a múzeumtörténészek manapság gyakran felidézik, a nemzet hőskorában a múzeum különleges „templomként” működött, és megtekintése sajátos rítus volt, amely megerősítette a nemzethez tartozás kvázi-vallásos élményét. Aligha véletlen, hogy a kor uralkodó építészeti stílusirányzata, a klasszicizmus a görög templomok formájába öltöztette ezeket a múzeumokat. Az a múlt pedig, amelyet kiállításain bemutatott, az események kizárólagos, kanonizált értelmezésén alapult, és a modern nemzetállam komoly dotációval segítette az intézményt, hogy maradéktalanul ellássa ezt az „emlékezetpolitikai” feladatát. Amikor valaki megnézett egy kiállítást, akkor valamiféle szertartásban vett részt, aminek során lelkileg átélte a nemzet múltjának sorsfordító eseményeit. Számára egy pillanatra egyidejűvé vált a jelen és a múlt, vagyis lélektanilag hasonlóan katartikus élményben lehetett része, mint egy templomi szertartás résztvevőjének – és ennek következtében megerősödött identi-tásában, a közösséghez tartozás élményében. Nos, ez az a hagyomány, amely napjainkra teljesen összeomlott. Méghozzá nemcsak minálunk – szerte az egész világon.
– Hát az biztos, hogy a fiatalokat, a huszonéves generáció tagjait manapság nem nagyon érdekli ez a fajta megközelítés, sem a 19. századi múlt-értelmezés.
Pontosan így van. Ennek az az oka, hogy a 20. század második felére a mai demokráciák pluralista kulturális életében a nemzeti ideológia elveszítette korábbi uralkodó szerepét. A világháborúk, népirtások iszonyatai, amelyek kapcsolatban álltak a nemzeti érzés rasszista eltorzulásával, majd az 50-es évektől a határokon átívelő gazdasági-politikai együttműködés sokféle hatása oda vezetett, hogy az államok már nem várták, várják el a múzeumtól az „állami-nemzeti templom” szerepének betöltését (emiatt kevesebb pénzt is adnak). Ugyanakkor a tudományos gondolkodás változása is ebbe az irányba hatott: ma már a korábbiakhoz képest sokkal inkább tudatában vagyunk annak, hogy a múltat, mint objektív valóságot, nem lehet helyreállítani. Mindig mai világunk adja azt a látószöget, amely felől – a szakma szabályainak aggályos betartásával – a múlt végtelen tény- és adathalmazából valamennyit kihasítunk, hogy abból modellt fabrikáljunk. Ezáltal nyilvánvalóan megszűnik a múlt szemléletének egyértelműsége, többféle múlt keletkezik, attól függően, hogy ezerarcú mai valóságunk milyen szempontokat ír elő a múltat faggató történészek fejében. A módszer tudományossága persze határt szab a megközelítési módoknak, de az érvényes variációk száma mindig több lesz egynél. Márpedig ha a múlt már nem egyetlen és kizárólagos, akkor már nem lehet „világi szertartással” megidézni.
– Az ember – szerintem, én ezért lettem régész – egy szertartás során a rítus betartásával „a történetiséget” egy az egyben kapja.
Kapta! És ha valódi vallási rítuson vesz részt, akkor megkaphatja ma is az „időtlen történelemnek” ezt az élményét. De a „nemzetvallás” világi rítusában már nem, mert a „posztmodern” korban a látogató képtelen úgy tekinteni a kiállításokon ábrázolt, vagy a könyvekben olvasható múltra, mint egyetlen és kizárólagos objektív valóságra. Elveszett az a nyilvánvalóság, hogy amit lát, az „az igazság”. Amit a hit meg tud adni ma is, de a „világi hit” már nem, mert a valóság megváltozása állandóan leleplezi. Ebben az új helyzetben a muzeológus is új kihívások között találja magát. Már nem a „nemzetvallás” papja, hanem alkotó értelmiségi. Egyfelől szaktudósként továbbra is ellátja alapvető feladatát: a nemzeti örökség tárgyi anyagának gyűjtését, őrzését, feldolgozását. Másfelől viszont úgy mutathatja be a múltidéző tárgyakat, hogy ezzel hozzászól a nemzet új dilemmáihoz, mai útkereséséhez, azoknak a súlyos együttélési gondoknak a megoldásához, amelyekkel ez a közösség napjainkban küszködik. Ráadásul ezt olyan új, hatásos formákban kell megtennie, amivel képes magára vonni a sokféle látvánnyal elkényeztetett-elrontott közönség figyelmét. Az így megszülető tárlatok pedig bizonyos szempontból – ezt persze nagyon vigyázva mondom – valamennyire emlékeztetnek a művészeti kiállításokra.
– Erre aztán… kard ki kard!
Igen, igaz, a különbség ugyanilyen lényeges! Mert amíg a kiállítási mondanivaló és látvány megteremtésében a művész szabadsága elvileg és gyakorlatilag végtelen és határtalan, addig a muzeológusnak mindig tartania kell magát a saját korában érvényes módszertani paradigmához, különben a tudományon kívülre kerül. Ám ha egy múltbeli jelenség bemutatásánál és értelmezésénél vállalni tudja, hogy nem az egyetlen, csalhatatlan igazságot közvetíti, hanem igazságokat mutat fel, alternatívákat, párhuzamos megoldásokat, ha nemcsak a tudását osztja meg a közönséggel, hanem akár a kételyeit is, akkor abban a pillanatban mintha felidéződne valami a művész alkotói szabadságából! Ne feledjük: Klió személyében a történetírásnak, mint irodalmi műfajnak is van szépséges múzsája a Helikon hegyén…
– A művészt és a tudóst tehát a módszer különbözteti meg egymástól. De tudjuk, a tudományos megközelítés is folyamatosan változik…
Ez igaz, és a tudományos kutatás természetes velejárója, hogy a tudósok nemcsak tartalmi eredményeiket, hanem a módszereiket is folyamatosan felülvizsgálják és meghaladják. A 19. század nyelvtudományában például a nyelvrokonság vizsgálata során érvényes eljárásnak tekin-tették az úgynevezett szó-összehasonlításos módszert, ám ha valaki ma ezzel bíbelődik, olyasmit tesz, mint amikor eleink füstöléssel igyekeztek védekezni a járványok ellen. A módszer változása, fejlődése tehát része a tudomány napi gyakorlatának. Mindez benne van a tudós muzeológus mindenkori teljesítményében, az általa létrehozott kiállítások szellemi színvonalában – és amikor vállalja a kulturális cselekvést, jelentős mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a nemzet is új módon reflektáljon saját múltjára. Úgy vélem, mindennek elősegítése a Nemzeti Múzeum egyik legérdekesebb, legfontosabb feladata lehet a közeljövőben.
– Milyen forráscsoportokra épít? A Nemzeti Múzeum gazdag raktáraiban vannak régészeti leletek az őskortól, a római kortól a középkoron át a kora újkorig; textil-, bútor- és hangszergyűjtemény, fegyver- és fotótörténeti gyűjtemény, vagy akár a Történelmi Képcsarnok nagyszerű képanyaga.
Nincs korlát – ennek a valóban lenyűgöző mennyiségű és minőségű tárgykincsnek bármelyik darabja új életre kelhet egy új szemlélet fényében. A magyar szabadságharc, 1848-1849 volt honvéd mérnökkari tisztjei által a kaliforniai aranyláz idején veretett aranydollár éppúgy új módon mesélhet el egy régi „történetet”, mint mondjuk egy doni kurgánból előkerült palmettás-madaras hajkorong, amelynek kapcsolata van a Kárpát-medencével.
– Ezen a ponton adódik a kérdés: mit gondol arról, hogy a korábbi leletek felvethetik-e a restitúció kérdését? A nagyszentmiklósi kincsről tudomásul vesszük, hogy a bécsi császári kincstár tulajdona lett. De beszélhetünk restitúcióról akkor is, ha valahol a Kárpátokon kívül előkerülő anyagról kiderülne, hogy komoly közünk van hozzá?
Restitúcióról – tehát egy korábbi állapot helyreállításáról – inkább csak a modern polgári jogviszonyok körében van értelme beszélni, vagyis nagyjából az utóbbi száz-százötven év viszonylatában. Ha ezalatt valamilyen okból (háborús események, lopások stb.) a muzeális értékek vitatható módon cseréltek gazdát, akkor a sérelmet – a jogi helyzet tisztázását követően – orvosolni lehet. Más a helyzet a „történelmi jogok” terén, ahol sokszor szétbogozhatatlanul fonódnak össze a mitikus, ideologikus mozzanatok az egykori és a mai valósággal. Ám ha elfogadjuk, hogy a tárgyak történetéhez nem csupán az előkerülési körülményeik tartoznak hozzá, hanem az is, ami azóta velük történt, akkor például vitathatóak azok az egyiptomi, vagy görög követelések, amelyek az európai múzeumokban őrzött tárgyak „hazaszállítását” szorgalmazzák. A származási hely tiszteletben tartása nagyon fontos alapelv, de nem szabad abszolutizálni. Különösen nem egy olyan, régóta előkerült tárgy esetében, amelynek a konkrét megtalálási körülményei rég rekonstruálhatatlanok, így tudományos szempontból mindegy, hogy a világ melyik pontján őrzik. A modern korban azonban már van mindenféle magánjogi szabály, kulturális egyezmények, így ha jogvita van, ezek alapján lehet dönteni.
– A Nemzeti Múzeum ebből mindig kimaradt – kivéve a média-hírt a Sigray-örökösökről.
Ebben az esetben az örökösökkel szemben a magyar állam áll, ám konkrétan három „arca” van: a vagyonkezelő múzeum, az azt fenntartó minisztérium és a múzeumi anyag eszmei állami tulajdonát megjelenítő kincstár (mai jogi formájában a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.). Még ha mindenki maradéktalanul jót is akar, akkor sem könnyű az egyeztetés, mert amíg nem derül ki teljesen egyértelműen, hogy nem állami vagyonról van szó, addig indokolt a különösen aggályos eljárás, hiszen ez – könnyű belátni – mindannyiunk közös és fontos érdeke.
– Szakmai főigazgatóságot tervez, vagy a ma „divatos” menedzser-igazgató lenne?
Ezt nem lehet, nem is akarom szétválasztani. Az előbb odáig jutottunk, hogy a múzeum nem tud másképpen dolgozni, csak ha kilép a látványpiacra, ha bekapcsolódik az élménygazdaságba, mert a látogatókat így tudja magához vonzani, és ennek folytán anyagilag is talpon maradni. A legnemesebb tudományos és erkölcsi tartalom is csak akkor jut el a nemzet tagjaihoz, ha korszerű látványban mutatjuk be, és közben alapos reklám-munkával felhívjuk rá a figyelmet. Az esélyek persze nem rosszak, mert minden múzeumnak van valamije, amivel kiléphet erre a piacra: a saját gyűjteménye, az a sok különleges tárgy, amivel csak ő rendelkezik. A saját gyűjtemény titkait tudományos szakmunkával lehet feltárni, és az így születő eredményt kell azután menedzselni, reklámozni. A Nemzeti Múzeum – sok társintézménnyel együtt – már elindult ezen az úton, így az én feladatom az, hogy újabb lendületet adjak ezeknek az erőfeszítéseknek.
– Mik a tervei a filiálékkal: Esztergommal, Visegráddal, Sárospatakkal?
A filiálék füzére a Nemzeti Múzeum mérhetetlen kincsei között is a legnagyszerűbbek közé tartozik. Van abban valami lenyűgöző, ahogyan egymáshoz illeszkednek: Esztergom a korai középkor, Visegrád a virágzó középkor és a korai reneszánsz, Sárospatak pedig az érett reneszánsz és a barokk kor különleges gyöngyszeme! És ennek a nagyszerű kronológiai láncnak az elején a vértesszőlősi kiállítóhely áll az emberré válás ősi periódusának megidézésével, a végén pedig Pollack Mihály remekműve, a múzeum budapesti palotája, amelynek története már a modern korba, sőt napjainkig elér. Azt hiszem, ennek a láncnak az egybetartozását érdemes lesz a múzeumi reklámban is még jobban hangsúlyozni. De talán olyan kiállításokról is gondolkodhatunk, amelyek valamiképpen végigjárják ezeket a tereket. Miközben tiszteletben fogom tartani a filiálék szakmai önállóságát, egy ilyen együttműködést nagyon támogatnék.
– Milyen kiállítási politikában gondolkodik? Hozzányúlna az állandó kiállításokhoz?
Egy kiállítás építésének elvei, megfontolásai mindig a maguk korához kötődnek – csak az változik, hogy ennek a muzeológusok mennyire vannak tudatában. Ez az önreflexió manapság erősebb, mint korábban, így gyakran előfordul, hogy az a forma, amelyben felépült egy-egy tárlat, maga is történészi kritika tárgyává válik. Biztos érdekes lenne egy állandó kiállítást bizonyos idő után teljes egészében átvinni egy historiográfiai múzeumba, és ott megőrizni, hogy mutassa: mit is képzeltek a múltról húsz, harminc, száz évvel ezelőtt! Ám ha erre nincs mód, akkor a maga idejét becsülettel kiszolgáló, már nem korszerű állandó kiállítást határozottan le kell bontani, és energiát, pénzt nem sajnálva újat, modernt, a mai tudásunkat tükröző tárlatot kell építeni helyette. Ez a munka immár elodázhatatlan, és bármilyen nagy erőfeszítésre van szükség, bele kell vágni, mert ezt követeli az a felelősség, amelyet a magyar népnek nevezett történelmi közösség kulturális emlékezetének formálása, az új nemzedékek nevelése, bármely betérő látogató hiteles tájékoztatása terén a Nemzeti Múzeum visel.
Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója
A legnemesebb tudományos és erkölcsi tartalom is csak akkor jut el a nemzet tagjaihoz, ha korszerű látványban mutatjuk be, alapos reklámmunkával felhívjuk rá a figyelmet. Az esélyek persze nem rosszak, mert minden múzeumnak van valamije, amivel kiléphet erre a piacra: a saját gyűjteménye, az a sok különleges tárgy, amivel csak ő rendelkezik. A saját gyűjtemény titkait tudományos szakmunkával lehet feltárni, és az így születő eredményt kell azután menedzselni, reklámozni.