Mi volt az autópályák helyén?
MúzeumCafé 16.
Egyik kedvencem a Magyarországon a Park kiadó által jegyzett, eredetileg a Dorling Kindersley Ltd. kiadásában megjelenő Szemtanú című sorozat. Mindig irigyeltem a tipográfiáját, a beszédes képeket, az okos, de egyszerű magyarázatokat, amelyek szakmailag hitelesek, de a gyermekek olvasótáborára szabottak. És mindig sajnáltam, hogy a szép, jól válogatott képeken soha nem láthatunk magyarországi leleteket.
Örömmel üdvözöltem hát a Pest megyei múzeumok feltárásainak anyagát megjelentető kiadványt: végre egy kis „hazai”, ráadásul a képek és a tipográfia vetekszenek a Szemtanúéval (kivéve a címlapot, ami nem szép, inkább zavarba ejtő); úgy látszik, felhagytunk avval a régészszokással, hogy feltételezzük, az olvasó a csúnya, szürke képekből is el tudja képzelni a lehetetlent. Ha még hozzátesszük, hogy a kötetben leírt feltárásoknak ma már nyomuk sincs, hiszen a helyükön bevásárlóközpontok, parkolók, autóutak épültek, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy egy álmom valóra vált. A könyv utolsó két oldalán az Akik a terepen dolgoztak fejezetcím alatt jókedvű munkafotók láthatók az egész csapatról.
A kísérőszöveggel azonban van egy kis baj – már ha van egyáltalán ember, aki nem szakmabeli, mégis végigolvassa. A kiadvány készítői nemigen döntötték el ugyanis, hogy a szöveg szakmai beszámoló legyen, visszaigazolás az ásatási munkásoknak, vagy – a Szemtanúhoz hasonlóan – pedagógusoknak, saját gyermekeinknek, unokáinknak szóljon-e inkább. Igaz, mondják, a ma embere nem szeret olvasni, jobban érdeklik a képek, maximum még a képaláírások. Ezek hiánytalanul megvannak, pontosak is, és néha meglepőek, mint például a váci vár védelmi rendszeréről vagy a rézkori cserzőgödörről készültek. Persze ezekben is rengeteg munka rejlik, hiszen szinte a legnehezebb munkája egy régésznek az anyagi kultúra maradványainak azonosítása (pláne, ha ehhez általában források sincsenek). A régészek által írt fejezetek stílusa viszont túl tudományos. A szocializmus évei alatt senkit sem érdekelt a nagyközönség szakmai meggyőzése, mi, régészek nem is tanultunk ilyen „nyelvet”.
Mi hát a megoldás? Sok szép, hasonló képeskönyv kellene, de valódi múzeumpedagógiai nyelvezettel! Minél több. Akkor talán eladható is lesz egyszer, ha hozzászokunk a csaknem 6000 forintos árhoz. Mert így joggal vetődik fel mindenkiben a kérdés: ki fogja ezt megvenni?
(Bár azért szerencsére ellenpélda is van: Trogmayer Ottónak A ló féktávolsága című kötete; Martin Opitz Kiadó, Budapest 2009, szerkesztő Tóth Csaba. A szerző úgynevezett „húzónév”, a cím is jó, a kis könyv a nagyközönségnek íródott. El is fogyott az utolsó példányig – de lesz második kiadása. Mi a titka? A mesélőkedv, a hitelesség és az őszinteség. „Hiszek abban, hogy a tudós az igazságot kutatja, a tudálékos a szenzációt” – vallja a szerző, és ehhez is tartja magát.).
Képek a múltból – Az elmúlt évek ásatásaiból Pest megyében
Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre 2008
Szerkesztette: Ottományi Katalin