Kosztolányi kávéscsészéje, avagy kis pénzből nagy vendéglátás
A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum „érintései”
MúzeumCafé 16.
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum az egész világon egyedülálló. És bár alapításának ötlete már a 19. században megfogalmazódott, a mai intézmény csak a múlt század hatvanas éveiben nyílt meg. És működik azóta is, rendületlenül, mindenekelőtt munkatársai töretlen lelkesedésének köszönhetően. A múzeumot sokan ismerik – tavaly húszezren látogattak el kiállításaira, rendezvényeire –, ám alighanem azok sincsenek kevesen, akik még soha sem hallottak róla. Az intézmény muzeológusa, dr. Saly Noémi néprajzi ihletésű hasonlattal érzékelteti, miként csodálkoznak rá olykor akár az intézmény puszta létezésére még azok az ifjak is, akik amúgy éppen a kereskedelmi és vendéglátós szakmák különböző szakágait tanulják. Jelesül, mondja: „néznek, mint a kiszántott egér.”
Pedig hasonló tematikával a világban tényleg csak néhány apró kereskedelmi múzeum működik (például Pozsonyban, Bernben vagy Glasgow-ban), míg Finnországban az ottani vendéglátás-történetnek van egy kis bemutatóközpontja. De a magyar intézménynek ezekénél mindkét tárgykörben jóval gazdagabb a kínálata: itt százhuszonötezer tárgyat és ugyanennyi írott dokumentumot őriznek, valamint emellett hatvanötezer fotót és huszonháromezer hangzó-, illetve filmanyagot. A múzeum könyvtára huszonkétezer kötetet számlál. Az intézmény munkatársai tizennyolcan vannak, ebből – az igazgatót is beleszámítva – öten muzeológusok. Évente tíz-tizenkét kiállítást rendeznek saját épületükben és másutt. Mindezt százhúszmillió forint központilag utalt költségvetésből. A pénz nagy része természetesen bérköltség. Tény, ami tény: marketingre, hírverésre alig futja. Így hát a múzeum eseményeiről inkább csak az interneten vagy az itt-ott fellelhető programfüzetekből lehet értesülni.
A jelenkori intézmény története messziről indul. A nemzeti büszkeségtől fűtött, ám a tradíciókat okosan értelmező honfiak – a kereskedelem és az ipar jelesei – elsőként 1885-ben, a nagyszabású Országos Kiállítás idején gondolták úgy, hogy a nemzet nem lehet meg egy olyan, a hazai kereskedelem múltját és jelenét bemutató intézmény nélkül, amelyben szép és míves relikviák mellett a kor gazdasági életét bemutató tárgyak, termékek is helyet kapnak, elsősorban a mindenkori ifjak okulására. A kereskedelmi múzeum meg is nyílt, és csak a 20. század legviharosabb évtizedeiben lett az enyészeté.
Szinte ezzel egy időben a kor egyik legjelesebb hazai vendéglátósának, Glück Frigyesnek ugyancsak eszébe ötlött, hogy hivatásának bemutatására egy történeti tárhelyet kellene állítani. Glück Frigyes nem volt akárki. Ma is az ő nevét viseli az általa kigondolt – és nagyrészt általa is finanszírozott –, a János-hegyi Erzsébet-kilátóhoz vezető út. Glück volt amúgy az ott megnyílt étterem üzemeltetője is. Mint ahogyan ugyancsak ő volt a millennium évében megnyílt Royal Szálló „felfuttatója”, majd a Pannónia Szálloda alapítója. Mindemellett az is ő volt, aki megindította a magyar vendéglátós szakoktatást is. A hazai vendéglátás történetét bemutató terveihez hatalmas magángyűjteményt hozott össze, ám hivatalos intézményt végül mégsem sikerült összegründolnia; a Glück-hagyaték az Iparművészeti Múzeumban landolt.
A ma is működő Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum megindításáról Glück Frigyes utódai évtizedekig ötleteltek, de komolyra csak az 1960-as években fordult a dolog. Mindenképpen illik megemlíteni az első igazgatót, Borza Tibort; és Gundel Imrét, aki tárgyakkal és mély szakismeretével segítette az előkészítést. A honi vendéglátás tradícióit, emlékeit bemutató múzeum végül 1966-ban nyílt meg a budai várban, az egykori Fortuna fogadó földszintjén. A gyűjtemény 1970-től egészült ki a kereskedelemtörténeti anyaggal.
A múzeum 1989-ig a Pest-Buda Vendéglátó Vállalattal élt társbérletben az ódon falak között, de az épület felújítására egyik intézménynek sem futotta. Az egykori fogadó tetőgerendái-ról moszatként lógott a könnyező gomba, ez pedig azzal fenyegetett, hogy a Fortuna-ház teteje előbb-utóbb rászakad a magyar kereskedelem és vendéglátás „múltjára”.
Az illetékesek ennél azért értelmesebb megoldásnak találták a múzeum elköltöztetését – ez 2005-ben meg is történt –, a házat pedig elpasszolták egy befektetőnek. Utóbbi érdemeit dicséri, hogy a szállodának átalakított épület – ma már Szent György Fogadó – felújítása közben nem garasoskodott. Így például amikor tizenhét réteg festék és vakolat alól előkerültek a hajdani étterem és kávéház falait és mennyezetét díszítő, 18. századi freskók, azok restaurálási költségeit is vállalta. A klasszicista és a keleties, rokokó stílusú terem a vendéglátás korabeli kulturális igényességét bizonyítja – és bármilyen ilyen témájú múzeumnak dísze lehetne.
Persze a Várnegyedből elköltöztetett Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új otthona sem igénytelen. A Szent István tér 15. számú ház udvarában rejtőző épületet Hecht Jónás textil-nagykereskedő építtette, valószínűleg a fiatal Lajta Bélával. A Hecht szó magyarul csukát jelent, így érthetők a külső homlokzat Zsolnay-kerámiából készült halmotívumai. (Ha az egész ház nem is, a portál biztosan Lajta munkája.) A kétszintes épületet üvegtető borítja, amely anno a textíliák megtekintéséhez biztosított kellő fényfürdőt. Utóbb a ház banki tulajdonba került, a pincében széfek sorakoztak. A beköltöző múzeum megörökölte a pinceszint többtonnás páncélajtaját is. A kiköltöző bank tetemes összeget kért a múzeumtól a pénzügytörténeti szempontból is érdekes, mamutnehéz relikviáért. „Vigyék el nyugodtan” – mondtak le róla a múzeumiak. Végül persze maradt…
A múzeum vendéglátás- és kereskedelemtörténeti részének is saját tárgy- és dokumentumtára van. Mindkettő évről évre gyarapszik, ahogyan a múzeum könyvtára is. Utóbbi nemrég egy magángyűjtő adományának köszönhetően jelentős biztosítástörténeti könyvgyűjteménnyel lett gazdagabb.
A múzeumnak amúgy is célja, hogy a gyűjtőkörébe illeszkedő tárgyakat, dokumentumokat egy fedél alatt hozza össze. Hiszen például a kereskedelmi bankok, a biztosítás és más hasonló speciális területek történetéről fellelhető anyagok ma számos más múzeumban és magángyűjtőknél vannak „szétszóródva”. A Szent István téri intézménynél ezért is ösztönzik a magángyűjtemények bemutatását. Az április végén megnyíló A fekete leves – a kávéfőzés története című kiállításuk technikai különlegességeinek egy részét például egy jogász házaspár bocsátja a múzeum rendelkezésére.
A világszerte egyedülálló Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum működését ugyanakkor máig meghatározza, hogy nem tudható: új otthona véglegesnek tekinthető-e. Könnyen lehet: távozniuk kell az önkormányzati tulajdonú, értékes belvárosi épületből. Állandó kiállítás ezért nincs az intézményben. Időszaki bemutatóik azonban különlegesek. Április elejéig voltak láthatók a szocialista korszak plakátjai, egy korábbi kiállítás folytatásaként, amely az 1880-as évektől datálódó magyar plakátművészet korszakait sorakoztatta, a második világháború végéig. A pincében az Utasellátó Vállalat hatvanéves történetére emlékeznek. A legújabb időszaki kiállítás a budapesti játékkereskedelem történetét összegzi a 19. század végétől 1989-ig. (képünkön fenn). A régi boltok és portékáik megidézését ugyancsak magángyűjtők segítették.
Saly Noémi szerint a múzeum gyűjteményének talán azok a legizgalmasabb tárgyai, amelyeken keresztül „kezet foghatunk” a múlt legendás kereskedőivel, vendéglátósaival vagy éppen alkotóival. A múzeumi látványtárban adott esetben megérinthető például egy évtizedek alatt milliméter vékonyságúra fent tortakés. Németh József cukrászmesteré volt, aki tizenkét éves korában csapta fejébe a cukrászsüveget és – képletesen szólva – csak nyolcvankét évesen tette le. Késének érintésével hetven év konyhamelegét, szakmaszeretetét idézheti meg a szerencsés látogató. A muzeológus úgy tapasztalja: a szakiskolák diákjai – amikor eltalálnak a múzeumba – pontosan érzik az ilyen érintések jelentőségét. Nem is szólva az olyan tárgyak üzenetéről, mint a Japán, a New York, a Múzeum, a Philadelphia meg a többi híres kávéház megmaradt kávéscsészéi, egyéb kellékei. Egykor olyan művészek érintették őket, mint Kosztolányi Dezső, Babits Mihály vagy József Attila.
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak persze bőven lenne még mit megmutatnia, hiszen két raktárhelyiség őrzi további kincseit. Az egyik Nagytétényben, a másik a XIII. kerületben búvik meg. Az ott pihenő tárgyakat a múzeum saját gépkocsi híján csak ritkán tudja mozgatni a raktárak és a bemutatótér között.
A múzeum egyik munkatársa az intézmény Kultea nevű kis színháztermének programjait is szervezi: dzsessz- és világzenei koncerteket, vetítéseket, pódiumbeszélgetéseket, kamaraszínházi előadásokat. Arra persze végképp nem futja, hogy mindezeket óriásplakátokon hirdessék városszerte. Ahogyan arra sem, hogy az egyes kiállítások – a költséges, legkorszerűbb technikai eszközök hiányában – igazán interaktívak legyenek.
A múzeum létezését kis tábla jelzi a kapun. Ez nem elsősorban pénzkérdés: önkormányzati tiltás miatt nem lehet nagyobb felirat az épületen. De azért nincs baj. Saly Noémi azt mondja: a társintézmények, magángyűjtők összefogásával komolyabb anyagi háttér nélkül is jelentős múzeumi eseményeket lehet rendezni. Tavaly a kiállításokkal, egyéb eseményekkel együtt 225 rendezvényük volt. A muzeológus úgy fogalmaz: mindezt elképesztően kis pénzből hozták össze. Ám még így is egyre többen találnak el hozzájuk.
Az persze már más, messzebbre vezető kérdés: ez lenne-e az igazi útja a modern kori közművelésnek?
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
1051 Budapest, Szent István tér 15.
www.mkvm.hu
Telefon: +36-1-212-1245, +36-1-375-6249
E-mail: mkvm@iif.hu
Nyitva tartás: kiállítások kedd kivételével mindennap
11.00-től 19.00-ig. Könyvtár: előzetes bejelentkezés alapján
hétfőtől péntekig 9.00-től 16.00-ig.
A könyvek csak helyben használhatók.
Belépődíj: felnőtt 800 forint, 6 és 26 év közötti diák 400 forint,
62 és 70 év közötti nyugdíjas 400 forint,
családi jegy (két felnőtt és gyerekek) 1500 forint