A lelkesedés energiáitól a gyűjteményezés szempontjaiig
Tíz múzeum kortárs vásárlásait segítette az osztrák mecénás
MúzeumCafé 17.
Létrehozásának tizedik évfordulóját ünnepelte az elmúlt esztendőben a klosterneuburgi Essl Múzeum – a gyűjtő házaspárra, Agnes és Karlheinz Esslre, valamint az általuk toborzott munkatársi gárdára jellemzően azonban nem annyira vissza-, mint inkább előretekintéssel. Többek között az Aspects of Collecting (A gyűjtés aspektusai) című kiállítással (2009. november 20.–2010. február 28.), amelyre tíz neves modern-kortárs gyűjteményt hívtak meg, hogy az általuk a rendelkezésükre bocsátott összegből vásárolt művekkel szemléltessék gyűjteményépítésük szempontjait. A megvásárolt művek a klosterneuburgi tárlat után tartós letétként tíz évre az adott múzeumba kerülnek. A meghívottak, az Arken Museum for Moderne Kunst (Ishoj, Dánia), az India Habitat Centre (Újdelhi, India), a Luisiana Museum for Moderne Kunst (Humlebaek, Dánia), a Museo de Arte Moderna e Contempora-nea di Trento e Rovereto (Mart – Olaszország), a Museum der Moderne (MdM – Salzburg, Ausztria), a Museum of Contemporary Art (MOT – Tokio, Japán), a Muzeum Sztuki w Lodzi (Lengyelország), a Muzej suvremene umjetnosti (Zágráb, Horvátország), a Städel Museum (Frankfurt am Main, Németország), valamint a Tate Liverpool (Nagy-Britannia) mellett tizenegyedikként maga az Essl Múzeum is részt vesz a játékban, amelynek komolyságát az adja elsősorban, hogy az egész világot érintő gazdasági válság idején kerül rá sor, amikor a csökkenő állami mecenatúra szükségessé teszi új források bekapcsolását a gyűjteményezésbe – illetve egyáltalán a múzeumépítő koncepciók újragondolását.
Ahogyan a katalógus előszavában Karlheinz Essl fogalmaz, a projekt hozzájárulás kíván lenni ahhoz, hogy „fölerősödjön a nyilvános disputa a gyűjtésről és annak individuális koncep-cióiról”. Éppen a kiváló gyűjtő mondatai azok, amelyek a jövő körvonalait vázoló projektet szorosan összekapcsolják a múlttal és benne az Essl Múzeum történetével is. Hiszen egyrészt kétségtelen, hogy az elmúlt tíz évben a házaspár magángyűjteményéből létrehozott, saját forrásokból fenntartott múzeuma Közép-Európa egyik legfontosabb modern, illetve kortárs gyűjteményt létrehozó, e tárgyban kiállításokat szervező, fontos kiadványokat publikáló központjává, ezzel együtt pedig a mecenatúra erős láncszemévé vált. Olyan intézménnyé, amelynek bemutatói – mint például az egyik legutóbbi tárlat, a kortárs indiai művészetet reprezentáló összeállítás – határokon átívelő vonzerővel bírnak, ahogyan az általa létrehozott, a kelet-közép-európai térség országaiban dolgozó fiatal művészeknek immár harmadszor átadott Essl Award is. Ugyanakkor következetes gyűjteményépítő és -publikáló tevékenysége révén az Essl Múzeum a kortárs osztrák művészet értékeit is eredményesen népszerűsíti, megvalósítva ezzel az egyetemes és a nemzeti értékek harmonikus együttélését.
Igaz, távolról sem csupán tíz év munkájának köszönhető az Essl Múzeum hírneve. A gyűjtemény gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza, egészen a Klosterneuburgban ma is látható Schömer-gyűjteményig, amelynek remekei a családi vállalkozás igazgatóságának épületében láthatók. Az Essl házaspár gyűjtőtevékenysége ugyancsak évtizedekkel ezelőtt indult, amikor Agnes az első művet megvette a férjének. Az a kép Klosterneuburg l683-as török megszállását ábrázolta. Azután jöttek a bécsi „meseházakat” is megálmodó Friedensreich Hundertwasser, majd a negyvenes években indult fantasztikus realisták – Hausner, Brauer, Fuchs – művei, a hatvanas évek bécsi akcionistái, Brus, Schwarzkogler, a képzőművészet határait a misztériumszínházig tágító Hermann Nitsch és a többiek. A nagyszabású összeállításhoz merész álmok társultak: a bécsi múzeumnegyed, a Museums Quartier formálódása idején volt egy olyan elképzelés, hogy Esslék az ott felépítendő toronyban helyezik el kollekciójukat. Hatvanméteres lett volna a torony, az Essl-gyűjtemény mellett Leopold doktorét is befogadta volna, de a támadások következtében átlagos magasságú épületté zsugorodott. Az Essl-gyűjtemény így Klosterneuburgban maradt, s itt kapott saját épületet. Karlheinz Essl ezt „tipikus osztrák sors”-ként értékelte, s talán igaza is van. Mindenesetre annak, ami azóta történt, méltó folytatása a gyűjtés aspektusait bemutató mostani kiállítás.
Már csak azért is, mert a meghívást elfogadó múzeumok között több igen rangos intézmény és több új vagy újabb alapítású, de máris szép eredményeket felmutató múzeum található. A legrégebben a Städel Múzeumot alapították, 1815-ben, amikor a frankfurti kereskedő és bankár, Johann Friedrich Städel vagyonát, illetve műgyűjteményét felajánlotta Németország egyik legrégebbi művészeti intézménye, a Städelsche Kunstinstitut megalapításához. Az európai művészet hétszáz évét fogja át a múzeum hatalmas – 2777 festményt, hatszáz szobrot és százezer egyedi és sokszorosított grafikát – tartalmazó gyűjteménye, Dürertől Baconig, Rembrandttól Richterig. A múzeum legutóbbi években restaurált épületét hatalmas Botticelli-bemutatóval nyitották meg néhány hónappal ezelőtt. A Tate Liverpool gyökerei is a 19. században keresendők: 1897-ben rakták le Londonban az egyébként Liverpoolban született s vagyonos kereskedővé is ott váló Henry Tate támogatásával épült Tate Gallery alapkövét. A liverpooli Tate Gallery az első a négy, nem londoni székhelyű Tate-intézmény közül, 1998-ban nyílt meg az Albert Dock egyik régi, James Stirling tervei alapján átalakított raktárépületében. A lodzi Muzeum Sztuki a nemzetközi avantgárd egyik jelentős európai központjaként nyílt meg 1930-ban, a lengyel konstruktivista művészek egyik csoportjának kezdeményezéseként: gyűjteményében a konstruktív és neoplaszticista művészet alkotásai dominálnak.
Két dániai múzeum is meghívást kapott a kiállításra, a résztvevők csoportjának talán legismertebb és legkevésbé ismert tagja. Az első a Luisiana Museum of Modern Art, amely rendkívül látványos elhelyezése miatt is népszerű, hiszen épülete egy hatalmas szoborpark közepén, nagy, tengerparton elterülő kertben áll. Az 1945 utáni törekvéseket bemutató gyűjteménye mintegy háromezer darabból áll. Az Arken Museum für Moderne Kunst, amely Koppenhágától délre található, tizennégy évvel ezelőtt jött létre, államilag elismert, támogatott magánalapítvány, főként a skandináv művészetre koncentrál 13 500 négyzetméteres kiállítóterében megrendezett állandó és időszaki kiállításaival. A zágrábi MSU a kortárs művészet városi galériájaként jött létre 1954-ben, gyűjtési tevékenysége az 1950 utáni horvát és nemzetközi művészetet fogja át. 2003-ban kezdték meg új épületének építését Novi Zagrebben, ennek 14 500 négyzetméteres alapterületéből ötezer szolgálja a kiállításokat (lásd MúzeumCafé 14. szám). Hozzá hasonlóan többlépcsős bővítés eredményeként jött létre a Mart, a Museo di Arte Moderna e Contemporanea di Trento e Rovereto, amelyet 1987-ben alapítottak. Kezdetben a trentói Palazzo delle Albere épülete fogadta be a 19. századi gyűjteményt és a roveretói Casa d’ Arte Futuristica adott helyett a helyi születésű és élete jelentős részében itt is alkotó Fortunato Deperónak, a második futurista generáció egyik legsokoldalúbb képviselőjének. Az ő múzeumát tavaly, a futurizmus megszületése századik évfordulója alkalmából újították meg. A Mart harmadik központja, a világ egyik legszebb kortárs múzeumépülete 2002-ben épült fel Mario Botta tervei szerint; a mintegy húszezres gyűjtemény jelentős részét ma itt mutatják be. Ugyancsak a kortárs múzeumépítés remekei közé tartozik a salzburgi MdM új épülete, a Museum der Moderne Mönchsberg, amelynek nagy része a hegy mélyében kapott helyet, a múzeum másik központja, a Rupertinum pedig az óváros egyik barokk palotájában működik.
Két Európán kívüli múzeum kapott még meghívást a kiállításra, a tokiói MOT és az Újdelhiben működő India Habitat Centre. Előbbi 1995-ben nyílt meg, a modern és a kortárs művészet minden törekvést felölelni kívánó intézményeként, gyűjteménye ma mintegy négyezer műtárgyat számlál. Az utóbbi mint város a városban működik Újdelhi szívében, hiszen a majd négyhektáros területen, Joseph Allen Stein tervei alapján megszületett központ 37 irodát, könyvtárat, továbbképzési centrumot, előadótermeket és galériákat foglal magába, kiállító tevékenysége széles körű kulturális, illetve azon is túlmutató, az élet különböző aspektusait magába foglaló aktivitásba ágyazódik.
A tradíciók gazdagságának, sokféleségének a tudata érzékelhető a központ kiállítási, illetve gyűjteménygyarapító tevékenységében is, amelyet a klosterneuburgi kiállításon Manisha Jha indázó vonalhálóból épülő rajzai, a New Yorkban tanult Suhasini Kejriwal nagyméretű műanyag szobra és Viren Tanwar egy-egy fő motívumra egyszerűsített „életmetszetei” képviselnek. Ahogyan Alka Pande, az India Habitat Centre kurátora fogalmaz, mindegyik művész munkái „India csodálatosságát, jellegzetes szellemiséget testesítik meg. Mind fiatalok, életerősek, és a mai India nyelvét beszélik. Műveiket egyféle nemzetközi, sőt kozmopolita szellemiség jellemzi, identitásuk ugyanakkor szorosan gyökerezik szülőföldjükben.”
A másik távol-keleti múzeum, a MOT viszont európai művész, a svájci Pipilotti Rist munkáját választotta ki gyűjteménye számára, amely új variációban mutatja be a művész által újra és újra körüljárt gondolatot, „a természet és a társadalom közötti kibékülést”. A munka előzménye egy 2008-as, London által inspirált mű, az A Liberty Statue for Löndön, a mostani címe A Liberty Statue for Tökyö, és mintegy összefoglalója Rist japán kultúráról formált elképzeléseinek, amelyek több, a szigetországban tett látogatásának hatására érlelődtek meg benne. Egyszerre kötődik a helyhez, és őrzi meg nemzetközi szellemiségét – véli Seiichiro Ujie, a MOT igazgatója –, ezért alkotása a múzeumban központi helyre kerül.
Max Hollein, a Städel Kunstmuseum igazgatója is olyan műveket választott múzeumgyarapítási törekvéseinek illusztrálására, amelyek egymástól igen távolinak tűnő értékek között közvetítenek, vagy éppen egyensúlyoznak: Martin Barré (1924) és Raoul de Keyser (1930) festményeit. Ezek a kevéssé ismert, de magával ragadó művek – állítja Hollein – alkalmasak arra, hogy revízió alá vegyük az ötvenes–hatvanas évek művészetét, a különböző izmusokról alkotott elképzeléseinket, és hogy szakítsunk azzal a tévhittel, amely szerint már mindent tudunk az 1945 utáni festőművészet nagy vonalaiban valóban feldolgozott, kategorizált törekvéseiről. Barré 1960 körüli és De Keyser legutóbbi években készült festményei egyaránt a művészi eszközök minimumát használják, és nemcsak egymással folytatnak izgalmas párbeszédet, de érzékeltetik azokat a kölcsönhatásokat is, amelyek az európai és az amerikai, a figurális és az absztrakt, a geometrikus és a gesztusokon alapuló művészet között léteznek. És mindenekelőtt olyan művészi-alkotói problémákról beszélnek – túl a figuráción és a romanticizmuson –, amelyekből a jelen festészetről szóló diskurzusa is táplálkozik.
Mintha csak ellentételt fogalmazna meg, az MdM Salzburg igazgatója, Toni Stoss a kortárs figurális törekvések két nagyágyúja, Stephan Balkenhol, illetve a Muntean/Rosenblum alkotópáros munkáit vásárolta meg a rendelkezésére álló összegből. Nem ötletszerűen természetesen, hanem azért, mert a fotográfia mellett az MdM gyűjteményének súlypontját jelenti egyrészt a festészetben és szobrászatban megfogalmazott Menschenbild (emberkép), másrészt az absztrakt/geometrikus művészet. Ezzel a vásárlással olyan festménnyel, illetve szobrokkal kívánják gazdagítani a múzeumot, amelyek jelentősen hozzájárulnak az új figuratív művészet részéről a Menschenbild gazdagításához. A lehetőség annál örvendetesebb – fogalmaz az igazgató –, mert Balkenholtól eddig csupán letétként tudott valamit is kiállítani a múzeum, most pedig a 2008-as térdeplő női akt és a 2006-os négy férfi sarokfigura kombinációjából nagyszabású térinstallációt mutathat be. Muntean/Rosemblumtól is volt egy mű letétben a múzeumban, annak visszavonása után a 2008-as Cím nélkül kompozíció megszerzése lehetőség arra, hogy a figuratív festészetnek ezt a sajátos osztrák pozícióját bemutathassák.
A kortárs törekvések és a mára klasszikussá váló művek, történelemmé vált ideológiák kölcsönhatásának érzékeltetése minden időben aktuális feladata a Muzeum Sztuki szakemberei-nek: a múzeum gyűjteményét meghatározó klasszikus avantgárd művek mellett – főleg az ms2 nevű kiállítóhelyen – jelentős teret kapnak a klasszikus avantgárddal szembesített kortárs művek is. Ennek a kölcsönhatásnak a szemléltetésére teremtenek új lehetőséget a múzeum számára a projekt keretében megvásárolt művek: Thea Djordjadze szőnyegből, textilből, fémből, efemer anyagokból készült installációi, Liam Gillick geometrikus elemekből összeállított, iparilag gyártott elemekre emlékeztető művei és Heimo Zobernig minimal art faplasztikái. Jaroslaw Suchan igazgató szerint ezek a művek kiemelik eredeti kontextusukból a művészet hasznosságáról alkotott avantgárd utópiákat, a funkcionalizmus és az absztrakt művészet modernségéről szóló koncepciókat, a saját természetes hátterük nélkül mutatják be, és saját, nem mindig örvendetes következtetéseikkel konfrontálják azokat. Az avantgárd előfutárokkal folytatott dialógusok azután felerősítik a kortárs művek forradalmi potenciálját is – jut el az igazgató fejtegetésében a végkövetkeztetésig.
A potencia, az energia, ez a reneszánsz óta a művészet és a tudomány vizsgálódásainak középpontjában álló jelenség a központi kérdés Gabriella Belli, a Mart igazgatója számára is, és aligha véletlenül, hiszen a roveretói múzeum alighanem Európa egyik, ha nem a legnagyobb futurista gyűjteményének őrzője, de az erő, a mozgás, a dinamika a főszereplő a Depero-gyűjteményben is. Nos, aki Arcangelo Sassolino roncsolódott, egy gépi eszköz ritmikus ütései nyomán a kiállítás folyamán is tovább deformálódó fatörzseit vagy Patrick Tuttofuoco iróniát sem nélkülöző triciklijeit látja, aligha kérdőjelezi meg, hogy lehetséges kiváló kortárs művekkel gyarapítani a problémához kötődő múzeumi gyűjteményt. Micol Assaël áttételesebb módon, a matematika felől közelít az energia problémájához, Eliseo Mattiacci elektromágneses eszközöket alkalmaz, hogy az ég, a kozmosz különböző erők egymásra hatásából, folytonos feszültség állapotából létrejövő egyensúlyi állapotait modellező kiegyensúlyozott korongjait létrehozza, Nunzio di Stefano pedig a tűz energiáját használja fel plasztikái felületének végső megformálásához.
Hasonló módon az energia kérdése áll a központjában annak a műnek is, amellyel Christoph Grunenberg, a Tate Liverpool igazgatója kívánja példázni az intézmény gyűjteményének súlypontalakítását. Sarah Morris nagyméretű, 2006-os diptichonja, amely az 1972 (Rings) címet viseli, annak a sorozatnak a része, amelyen a művésznő az utóbbi négy évben dolgozik. A művészi projekt kiindulópontja az öt egymásba fonódó olimpiai karika, amelynek önálló üzenete van, de amelyet újra és újra variálva a művész lehetőséget kap rá, hogy – amint Walter Benjamin 1935-ös megjegyzését idézve mondja az igazgató – „a felület apró szimptómáin keresztül teljes erejét megmutassa”.
A legújabb évek termésével gazdagítja múzeumi gyűjteményét a két dán múzeum. A Luisiana igazgatója, Poul Erik Tojner négy fő egységből álló gyűjtési stratégiából indult ki a választásnál. Ennek egyik fő eleme a történeti gyűjtemény hiá-nyainak a pótlása, a másik egyes jelentős művészek különböző periódusainak érzékeltetése, a harmadik a kortárs művészet kiemelkedő képviselőinek különösen az emberiség és környezete viszonyát kutató munkáknak a gyűjtése, és végül annak a törekvésnek a megjelenítése, hogy az egyes kiállítások maradandó nyomot hagyjanak a gyűjteményen. Simon Englis és Tal R kifejezetten személyes élményekhez, saját életükhöz kötődő műveivel a kortárs művészet jelentős értékei kerülnek a múzeumba. Hasonló a helyzet az Arkennel is, amely a projekt kínálta lehetőséget egyrészt arra használta fel, hogy gyűjteményét egy figyelemre méltó hazai tehetség, a gender kérdéseivel foglalkozó Jesper Just videomunkájával gazdagítsa, másrészt arra, hogy a gyűjtemény nemzetközi jellegét erősítse. Hans Hamid Rasmussen norvég-algériai művész a festészet és a puha anyagok, a textíliák viszonyával, Anselm Reyles a festészet és korunk vizuális kultúrájának kapcsolatával foglalkozik. Utóbbitól már korábban is birtokolt egy művet a gyűjtemény, de mindkét vásárlás jól beleillik az utóbbi évek gyűjtési törekvéseibe.
A zágrábi szakemberek becsvágya nem kicsi, szeretnék, ha az új múzeumépület és a benne folyó munka a térség kulturális megújulásának motorja lenne. E becsvágy mögött – ahogyan Snjezana Pintaric igazgatónő fogalmaz – a művészet iránt érzett szenvedély áll, amely rokonná teszi törekvéseiket a klosterneuburgi kollégákéval. Utóbbi megjegyzéssel arra a kiállításra utal, amelyet az Essl-gyűjtemény fennállásának 35. évfordulója alkalmából rendeztek 2007-ben, s amelynek a címe Passion for Art volt. Ez a szenvedély az, amely annak a munkának a hátterében áll, amellyel a műtörténész mintegy „muzealizálja” a kortárs alkotásokat, gyűjteményébe emeli, feldolgozza, publikálja, bemutatja azokat. Ez a kiállítás – teszi hozzá – és a hozzá kötődő vásárlás alkalom arra, hogy a horvát és a külföldi művészek (Lovro Artu-ko-vic, Miriam Bäckström, Milovoj Bijelic, Jan Fabre, Group ABS, Ana Husman, Alem Korkut, Silvio Vujicic, Chen Zen) művei egymás mellé kerüljenek, különböző generációk, eltérő pozíciók legyenek képviselve. Magyar szemmel nézve irigylésre méltó nyitottsággal minden olyan törekvést támogatni kíván a múzeum, amely értékes hozzájárulást jelent a kortárs művészethez. A „lelkesedés energiájával” így véli a legjobban bővíteni a zágrábi szakember az Aspekte des Sammels, azaz a gyűjtés szempontjait.