Hogyan lehet korszerűen, de szakmailag hitelesen bemutatni a 21. században a Feszty-körképet?

Megújult nemrégiben az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark rotundája és benne a Magyarok bejövetelét ábrázoló Feszty-körkép installációja. A már eddig is látogatók hosszú sorát vonzó látványosság az átalakítással újabb „közönségcsalogató” elemmel bővült: a kép középpontjában lévő kilátótól, ahonnan Fesztynek és alkotótársainak monumentális műve, valamint az optikai „szemfényvesztést” elősegítő, a „valóság” és a festmény közötti átmenetet biztosító dioráma eddig megcsodálható volt, mostantól egy úgynevezett panorámaösvény vezet a terepasztal fölé, a vászon közvetlen közelébe; ha úgy teszik: mintegy bele a (kreált) „múltba”. A körképek klasszikus hagyományától élesen eltérő megoldás szakmai körökben nem kis vitákat váltott ki, szerkesztőségünk ezért most a körkép, illetve a téma néhány alapos ismerőjét kérte fel, hogy fejtse ki véleményét arról, vajon hogyan is kellene-lehetne szerinte ma bemutatni egy ilyen, a nemzeti romantika korszakában megalkotott – és annak technikai megoldásaihoz kitalált – komplex művet. A válaszok után Műhely rovatunk élén, ha ott kicsit más szemszögből nézve is, de szintén az ópusztaszeri körképpel foglalkozunk.

Tokovics Tamás az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark ügyvezető igazgatója

Emlékparkunk 1995. október 1-jén nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. Azóta sok minden változott itt mind a lehetőségek, mind az adottságok tekintetében. A 21. században már egy teljesen más tempójú, igényű világ kulturális és szabadidős igényeit kell kiszolgálnunk. Megnyitásakor az emlékpark igen erős pozícióból indult a hazai kulturális létesítmények versenyében. Nemcsak a Dél-Alföldön, hanem országosan is megkülönböztethető, egyedi pozícióját azzal alapozta meg, hogy létrejött az egyetlen olyan kiállítási és szabadidős kulturális-idegenforgalmi tér, amely profilját a magyarság történelmi, kulturális, népi értékeinek, örökségének megőrzésével, piacképes modell formájában alakíthatta ki. Az emlékpark már indulásakor több volt, mint múzeum, és jobb volt, mint egy kirándulóközpont. 2010-re pedig az ország legnagyobb tematikus parkjává vált.

Az ötvenöt hektáros terület szívében elhelyezkedő rotunda épületében van kiállítva Feszty Árpádnak A magyarok bejövetele című, a honfoglaló magyarságot ábrázoló monumentális körképfestménye. Az 1995. őszi indulást követően az elsősorban ennek a látványosságnak köszönhető 115 ezer fős, majd a következő esztendőben 546 ezer fős éves látogatószámmal sikerült a nemzetközi múzeumok látogatócsúcsának közelébe jutnunk. A Feszty-körképet megnyitásától 2010 áprilisának elejéig csaknem négymillió, döntően hazai látogató tekintette meg. Ez a hatalmas látogatószám arra ösztönöz bennünket, hogy újra visszacsábítsuk azokat a vendégeinket is, akik egyszer már látták a körképet.

Ennek jegyében a DAOP-forrásból megvalósuló turisztikai látványfejlesztés keretében 640 millió forintnyi támogatás érkezik az Európai Uniótól és Csongrád megyétől Ópusztaszerre. A rotunda épületében több kiállítás jön létre, amelyek tematikájukat tekintve a Feszty-körképhez kapcsolódnak. A teljesség igénye nélkül: a Szer a középkorban és a Honfoglalás című kiállítások 217–217 négyzetméteren lesznek megtekinthetők, míg A körkép új galériája 91 négyzetméteren várja a látogatókat. A harmadik emeleten az Államalapítás című poszterkiállítással, valamint A honfoglaló és az Árpád-kori magyarság embertani képe elnevezésű antropológiai, egyedülálló kiállításunkkal újítjuk meg kínálatunkat. A Feszty-körképhez kapcsolódó kiállítási terek összesen 881 négyzetméterrel gyarapodnak. Az akadálymentesítés jegyében a rotundaépületbe két liftet építenek be, illetve ezer négyzetméter zöldterület újul meg a Feszty-körképnek otthont adó épület körül.

Törekszünk arra, hogy az általános iskolai történelem, magyar nyelv és irodalom, illetve a környezetismeret tananyaghoz szorosan kapcsolódó, illeszkedő foglalkozáskínálattal segítsük a pedagógusok munkáját, a gyermekek ismeretanyagát a magunk módján bővíthessük, és a Feszty-körkép monumentalitásának varázsával elevenebbé, vizualizálhatóvá tegyük az iskolai tananyagot. Az ehhez kapcsolódó foglalkozások közül többfélét kínálunk kicsiknek és nagyoknak is. Érdekes kiegészítése lehet a történelem- és az irodalomórák törzsanyagához kapcsolódó tantermi oktatásnak a Feszty-körkép tárlatvezetése, ezen a terepasztal fölé vezető ösvényen új dimenziója nyílt meg a körképnek, ugyanis olyan közel lehetünk a festményhez, mint annak készítői, első szemtanúi lehettek. A turisztikai látványfejlesztő beruházás keretében a fény- és hangrendszer is újjászületik. A portalanított körkép, a felújított terepasztal – új tereptárgyaival – megújult, a feladatát stabilan ellátó hangrendszerrel bővül ebben az évben terveink szerint. Ezzel a teljes megújulással a Feszty-körkép új arcát mutatja majd, s eddig láthatatlan horizontokat nyit meg a vendégek előtt. Így bizton kijelenthetem, hogy a körképet minden olyan látogatónak is érdemes újból megnéznie, aki korábban már járt itt!

A körképfestménytől elválaszthatatlan annak magántörténelme, a létrejöttéhez fűződő történetek, legendák. Feszty Árpád kingyesi alkotótanyájának és e legendáknak a Regélő kingyesi gerendák kiállításunk állít emléket. A „Tündér-tanya” ihlető ereje fontos szerepet játszott nemzeti kincsünk, a körkép megszületésében. Ez a hely volt egykor a híres festőművész, Feszty Árpád kedvenc tartózkodási helye. Ide, erre az eldugott tanyácskára járt feltöltődni, elmélkedni, ihletet meríteni, ha elfáradt a nagyváros mozgalmas világában. A magyarok bejövetelének több vázlatrajza is a kingyesi műteremben készült. Mi több, a körkép több alakjának portrészerű arcához a közeli Martos parasztjai álltak modellt…

De hol is van ez a Kingyes? Maga a művész így ír erről: „Hiába mondanám meg, úgysem találna oda senki sem. A Vág és a Nyitra folyók kanyargásai között terül el az a dzsindzsalás-csalitos vidék, amelynek földjét még nem szántja eke, nem töri borona. Ős föld, amilyen lehetett egész Magyarország a tatárjárás előtt.” Szlovákia területén, Komáromtól néhány kilométerre, Martos községet elhagyva ma autóval is elérhető a Feszty-család hajdani kingyesi tanyája.

Ma már csak egy düledező tornyocska emlékeztet arra az épületegyüttesre, amely egy műteremből és egy parasztházból állt. Pedig régen szebb napokat is megélt a „Tündér-tanya”! Éjszakákon át beszélgettek itt a kor meghatározó személyiségei, művészei, Feszty Árpád barátai. Csak néhányukat megemlítve: Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Bródy Sándor, Dankó Pista. Látogatásaikat mindig „dokumentálták” is, elég sajátos módon: rövid versikéket írtak a parasztház mestergerendáira. És bár a ház már nem áll, a gerendák és rajtuk a „barátság örök lenyomatai” megmaradtak, és a Feszty-család jóvoltából méltó helyre kerültek: az emlékparkba, a Feszty-körkép mellé. Felújításuk után a nyolc darab gerendán összesen ötvenkét hosz-szabb-rövidebb, többnyire verses felirat olvasható. A gerendák körül hamarosan újabb, izgalmas, újszerű kiállítás lesz látható Ópusztaszeren.

Ópusztaszer közös kincsünk. Államiságunk bölcsője, keresztény múltunk őrzője, jövőnk biztosítéka. Üzenete ma is ugyanaz, mint ezerszáz évvel ezelőtt: életerő, céltudatosság, folytonosság, összetartozás, megmaradás és hűség.

Bereczky Loránd művészettörténész

A Feszty-körkép történetével az ötvenes években, általános iskolás koromban találkoztam először. Rajztanárunk, Színi Zoltán – egyébként remek festő – többször, visszatérően mesélt a körkép nagyszerűségéről, bemutatásának körülményeiről és az azzal kapcsolat anekdotákról. Emlékezetemben leginkább az maradt meg: a tanár úr a látvány valóságszerűségét és valósághűségét emelte ki. Elmesélt egy történetet, miszerint egy idős parasztbácsi a kép közelébe kerülve egy izzó parazsat is mutató gerendavégről akarta meggyújtani éppen kialudt pipáját. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az tulajdonképpen festve van, de olyan nagyszerűen, hogy becsapta őt a látvány. Ma már pontosan tudom, hogy ez a jelenet a kép szerkezetéből adódóan nem lehetett való, hiszen a kép előtt lévő diapanoráma nem tette lehetővé, hogy a bácsi közvetlen kontaktusba kerüljön a festett vászonnal.

Hosszú ideig az általános iskolában kapott kép élt bennem, míg szembe nem találkoztam a körkép maradványainak sorsával. A szegedi múzeum igazgatója, Trogmayer Ottó a hetvenes években meghívott egy megbeszélésre, amelyen a körkép új hordozóelemének variációs lehetőségeit mutatta be. Ezt megelőzően különféle híradásokból már lehetett tudni, hogy a körképet a szegedi múzeumba adták kezelésre, és ott elindult az állagmegóvás, illetve a restaurálás előkészítésének munkálata. Bevallom őszintén, annak ellenére nagyon érdekes volt a megbeszélés, hogy a hordozóanyaggal kapcsolatos ajánlathoz érdemben nemigen tudtam hozzászólni, annál is inkább, mivel a különböző ajánlatok olyan eltérő megoldásokat javasoltak, hogy az számomra zavarba ejtő volt. Egy biztos: ekkortájt merült fel az az ötlet, hogy Ópusztaszeren, a honfoglalás emlékparkban megvalósuló skanzen mellett kapjon helyet a körkép. Fellángolt tehát a vita, hogy a háborúban megsérült művet restaurálni vagy rekonstruálni kell-e. Végül is mindig restaurálásról esett ezután szó, tekintettel arra, hogy a jelentős hiányosságok ellenére is a tulajdonképpen fontos, tartalmilag és festészetileg jelentős darabok megmaradtak.

Legközelebb akkor hozott össze a sors a körképpel, amikor hosszas vita után kiderült, hogy kik végzik majd el a restaurálást. Erre vonatkozóan a körkép előzményeit és utóéletét is bemutatva Trogmayer Ottó többször összefoglalta ennek a történetét (és ezt teszi ebben a lapszámunkban is – A szerk.). Arra emlékszem, hogy a Művészeti Alapnál döntött egy zsűri, de miután nem voltam részese a zsűrizésnek, egy darabig magam sem értettem, hogy miért éppen a lengyelek kapták meg a munkát. Azóta már egyértelmű, hogy két szabadalmuk is a javukra döntötte el a kérdést, hiszen a hordozóanyag és a felfüggesztés tekintetében megvalósult munka igazolta eljárásmódjukat, illetve a „függőleges dublírozás” tekintetében is előnyben voltak. Volt egy ma már számomra világos, akkor nemigen értett gondolat is, ami a lengyelek javára döntött: odatelepültek Ópusztaszerre, ahol is nem sok inger volt, ami a figyelmüket elterelte volna a munkától. Egymás között éltek, csak a gyermekáldás bővelkedése mutatta, hogy mivel foglalkozhattak még a munkán kívül.

A döntés után a magyar kormány vállalt kezességet és anyagi áldozatot a restaurálás munkálatainak elvégzésére. A megye a befogadóépület tervezését és megvalósítását finanszírozta. Közben szépült és nőtt a park. A jó hangulatú, kis léptékű, de vonzó skanzen is megvalósult. Ebben külön kiemelt vizuális erőt jelentett a tanyasi iskola és a hozzá kapcsolódó kiállítások.

A megkapott anyagi lehetőség kezelésére a megyei önkormányzat alapítványt hozott létre, amelynek – az akkori állásom következtében – elnöke lehettem. Az alapítvány kuratóriuma gondozta a pénzt, folytatta a tárgyalásokat a restaurátorokat szervező lengyel vállalattal, illetve szervezte az elvégzett munkák minősítését és az új feladatok meghatározását. A kuratóriumot ebben a munkájában nemzetközi szakértői testület segítette.

A kuratórium legfőbb feladata a szakmai kontroll megszervezésén és működtetésén kívül az anyagi eszközök felhasználásának szervezése és ellenőrzése volt, miután a kormány azzal a kikötéssel támogatta a munkát, hogy az általa adott eszközök csak a restaurálásra fordíthatók. Létrejött egy elhagyott katonai bázison egy jól felszerelt műhely, amelyben a viasztalanítás után a szükséges restaurálási munkát is elvégezték. Újjászülettek azok a darabok, amelyekből már az eredeti helyén össze lehetett állítani a körképet, s ezt követően ott folytatódhatott a szükséges kiegészítések megfestése is. Egy pillanatra előre gondolva, a történetben hihetetlen nagy veszteségként éltem meg, hogy a munka befejezése után nem lehetett azt az igen jól felszerelt műhelyt fenntartani, pedig alkalmas lett volna a magyar múzeumi terület, elsősorban a művészeti karakterű restaurálások munkái központi laboratóriumának, illetve műhelyének. A szándék a hovatartozás eldöntésén, illetve természetesen az anyagiakon múlott. A munka befejeztével a műhelyt felszámolták.

A körkép kapcsán sohasem volt egyértelmű a mű megítélése. Vurstliba valónak tartotta az egyik oldal, nemzeti ereklyének tekintette a másik oldal. Az előbbiek veszélyeztetve látták a nemzeti öntudatot, hivatkozva arra, hogy legendából merített történet alapján festődött a mű, amelynek láttán hamis kép rajzolódik a honfoglalásról a látogatókban. A másik véglet a nemzeti öntudat kizárólagos hordozójának tekintette a körképet, ahol még azt is élvezheti a látogató, hogy hogyan vesztettek csatát az akkor itt élők a honfoglaló magyarokkal szemben. Úgy hiszem, a restaurálási munka közben sikerült kikerülni ezeket a gondokat. Nem ezzel foglalkoztunk, hanem az volt az elvünk, hogyha már csináljuk, akkor becsületesen, tisztességesen, szakmailag hitelesen végezzük el a munkát. Ami pedig a legendát illeti, meggyőződésem, hogy minden népnek, nemzetnek joga van a saját legendáihoz, és nem a legenda, illetve annak érzelmi tanúsága, vonzereje tesz kárt az emberben, hanem az, ha lelketlen emberek más célok bemutatásához akarják a legendát használni. A honfoglalás tény, ezeréves államiság bizonyítja ittlétünket, s annak az ezen a művön – a Gesta Hungarorum alapján – történt megfestése csak elmélyítheti, és nem veszélyezteti a normális nemzeti öntudatot. Láttán érzelmileg is viszonyulhatunk történelmünkhöz. Úgy hiszem, ebben a szellemben ténykedett az emlékpark, legalábbis addig, amíg a restaurálást szervező, illetve még néhány évig a működést segítő alapítvány megvolt, s amíg kapcsolatom volt a parkkal. Nagy tisztességgel gondolok az időközben kht.-vá lett nemzeti emlékpark első vezetőire és munkatársaira.

Egy biztos, nagyon körültekintően, a történelem tanúságainak és tényeinek megértésénél és a szakmai kérdések megfelelő kezelésénél kell a történelmi emlékparknak a kulturális közéletben játszott szerepét meghatározni. Ez a körkép részleteiben és egészében is a képzőművészet törvényei szerint, az európai körképek között is kiemelkedő nívón valósult meg. Nem szégyellni, vitatni, hanem értelmes önbecsülésre kell „használni” mindazt az élményt, amit a körkép adhat. Tisztelve az eredeti szándékot és az alkotók munkáját.

Szentkirályi Miklós restaurátor

A honfoglalást megörökítő monumentális alkotás a nemzeti romantika szülötte. Jókai Mór találta ki, veje, Feszty Árpád és még tucatnyi kiváló festő készítette rövid két esztendő alatt. 1894-től – a kényszerszüneteket leszámítva – Magyarország egyik legkeresettebb művészeti látványossága. A második világháború alatt bombatalálat érte, a fennmaradt töredékek megmentésének, restaurálásának története is hosszú. Bemutatását mindig valami titokzatosság lengte körül. Igaztalanul nevezték a művet romantikus hőzöngésnek, nagy nemzeti giccsnek, a nagyközönséget ez a felülmúlhatatlan szellemi alkotás ma is bámulatba ejti.

A szájhagyományból és Morelli Gusztáv metszetéről ismert körkép roncsaival az 1970-es évek végén találkoztam először, majd végigkísértem Kisterenyei Ervin restaurátor sokéves, a körkép konzerválásának és újbóli felépítésének lehetőségeit kutató munkásságát, a hengeres merevhordozótól egészen a végül megvalósult változatig. És azt is láttam, ahogy az intenzív használat következtében tizenöt év alatt a körképet befogadó rotunda épülete és környezete elhasználódott, ismételt beázások veszélyeztették a festmény állagát, és hogy ezért megérett az idő arra, hogy teljes szellemi (a kiállítások átértékelése) és fizikai (építészet, infrastruktúra) megújulás tanúi legyünk – felkészítendő a művet a 21. század igényeinek kiszolgálására.

Hogy ez az újonnan tervezett és beépített, a terepasztal domborzatát követő „panorámaút” valóban hozzájárul-e a körkép látványának teljességéhez, esetleg eddig nem ismert nézőpontjainak jobb megismerését szolgálja, azt nem tudom. Azt viszont érzem, sok embernek jelenthet új élményt, hogy kulisszatitkokba tekinthet bele a honfoglalás helyszínein, esetleg a 19. század végén megálmodott legendák világában tehet történelmi utazást, és az üvegpadlón letekintve a rekvizitumokat, a csataterek maradványait szemlélheti.

A panorámaút beépítése felvet néhány kérdést – mégpedig szakmai, etikai és szerzői jogi vonatkozásúakat egyaránt. Köztudott, hogy Budapest ostroma alatt a körkép egykori épülete bombatalálatot kapott. A vászon súlyosan megsérült, nagyjából 25 százaléka megsemmisült. A dioráma a rekvizitumokkal, a patakkal együtt elpusztult. A ma látható dioráma az egykorinak rekonstrukciója, de annál teljesebb és merészebb munka, amely igazolja a lengyel kollegák magas színvonalú tudását és kulturált mértékadását. Hogy van-e jogunk egy jogvédelem alatt álló, jól funkcionáló alkotásba belenyúlni, az szerintem a tulajdonos-üzemeltető döntésén múlik.

Restaurátoretikai szempontból vizsgálva elsődleges, hogy minden beavatkozásnak visszafordíthatónak kell lennie. Az elhasználódott, fizikailag lebomlott növények pótlását, cseréjét megoldhatónak és mindenképpen szükségesnek tartjuk. Az újonnan beépített acél-üveg-fa panorámaút a dioráma szerkezetét nem alakítja át, bármikor szétszerelhető és nyomtalanul eltüntethető. Ami a szerzői jogi kérdést illeti, a dioráma rekonstrukciójával kapcsolatban a panorámaút elfogadható hozzátételnek tekinthető, ugyanis az eredeti (Jókai–Feszty, 1893–95) az új (Wójtovicz, 1992–95) és a legújabb (Vasáros, 2009–2010) dioráma egymást kiegészítő tervezés, adaptáció eredménye, egyik a másikra épül, így az eszmei értékek megmaradnak, miközben egyúttal az újabb és újabb igényeket is kielégíteni hivatottak.

Hogy a körkép életében ez utóbbi hozzátétel maradandó értéket képvisel-e majd, az az üzemeltetőn is múlik. Meggyőződésem, hogy a közönség mindenre kíváncsi, ami a „színfalak mögött zajlik”, csak nagyon vigyázni kell, hogy a festett környezet centrumába lépő látogatót ne fosszuk meg a körkép lényegétől, az optikai csalódásra épülő látványtól, illetve hogy a képet szemlélő továbbra is részesévé váljék a tájnak, a tájban lezajló eseménynek.

Mindenesetre néhány pozitív eredménye már van a felújításnak. Az eredeti kilátó iparipark-stílusú sárga csőkorlátja kikerült az épületből, helyére – a panorámaúttal összhangban – új tervezésű korlátot építettek be.

A panorámaútról, amely a Vereckei-hágó erdőségei és a Volóci-völgy mellett halad el, a látogató közelről gyönyörködhet a kitűnően megfestett részletekben. Persze ehhez jó lenne, hogy az üzemeltető többet áruljon el a képről a látogatóknak, hiszen kevesen tudják, hogy nevezett tájképrészletet Mednyánszky László festette helyszíni vázlatai felhasználásával. Ez a tény a kiállításban ugyanúgy a feledés homályába vész, mint ahogyan Vágó Pál szerepe is. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy nélküle nem lenne Feszty-körkép! A panorámaút alsó kanyarjának vonalában közelebbről is megcsodálhatjuk a táltos áldozatának jelenetét a kitűnően megfestett, ágaskodó, fehér paripával, amely Vágó egyik legharmonikusabb kompozíciója. Innen visszatérve a régi nézőtérre újra az eredeti távlatból szemlélhetjük meg a nagy lovasrohamot, a Vereckei-hágóról nyugati irányban alázúduló megszámlálhatatlan harcos vágtáját. Ez a csaknem negyvenméteres részlet a körkép festőileg legjobban megoldott figurális kompozíciója. És akkor még nem kerestük meg Spányi Béla, Újvári Ignác, Pállya Celesztin, Olgyay Ferenc és társaik munkáit, akik mind-mind hozzájárultak a hatalmas mű megszületéséhez.

Velledits Lajos festő-restaurátor

Őrült hajsza folyik manapság a múzeumokban és a kiállítóhelyeken a látogatószám növelé-séért. A szenzáció erejével ható látványosságokon túl a mai közgondolkodás toposzaira is sikerrel számíthatnak a kommunikációs marketing szakemberei. Sok egyéb mellett kitűnően eladható elnyomott nemzetünk s igaz magyarságunk története. Az ilyesfajta igények kielégítéséhez le kell mondanunk a hiteles bemutatásról, s helyette fölerősíteni a magyar őstörténet számtalan, közszájon forgó torzulását. Nem lehet célunk az új keletű nemzettudat sajátosságainak taglalása, mindössze egyetlen aspektusát szeretnénk kiemelni annak a szemléletnek, amely akadályát jelenti számos műalkotásunk és műemlékünk hiteles megjelenítésének, tévútra vezetve a helyreállításokat, s ezen keresztül tovább torzítva a művekről, művészetről és történelemről megszerezhető tudásunkat. Ez pedig nem más, mint a művek ismeretének hiánya. Ha nem ismerjük a helyreállításra vagy bemutatásra váró alkotás történetét, és nem vagyunk tisztában azzal a művészeti szándékkal, amely olyanná formálta azt, amilyen, akkor csupán a tévképzetek mankójára támaszkodhatunk. Az ismeretek hiányából adódó üres helyre könnyen utat találnak a dilettánsok hamis vélekedései, érdekeik érvényesítése és a korrupció.

Amikor Feszty Árpád A magyarok bejövetele címen körképet tervezett, egy csaknem száz év alatt tökéletessé formálódott látványosság lebegett a szeme előtt. A panorámaképet mint szabadalmat, Robert Barker (1739–1806) edinburghi festő jegyeztette be 1787. június 19-én. A legenda szerint Barker fizetési nehézségei miatt adósok börtönébe került, s itt figyelt fel egy különös fényhatásra. Cellája egyetlen ablaka a mennyezeten helyezkedett el, közel a falhoz. Egy levél olvasásakor csodálkozva vette észre, hogy a börtönfal megvilágított része milyen meglepően világos. A jelenség oly különösnek tűnt előtte, hogy szabadulása után erre alapozta nagy formátumú képeinek megvilágítását. Függetlenül a történettől, az biztos, hogy ő vázolta fel a panorámaképek alapötletét: „A festészet és az építészet technikai és művészi eszközének segítségével összefogni egy illuzórikus egységet, és lehetőség szerint természethű ábrázolást teremteni.” Barker nem a hagyományos táblaképeknek a valóságból kivágott hatását kívánta nyújtani, hanem 360 fokos festett körpanorámát tervezett bemutatni.

A panorámaképek megjelenése összefügg a 18. század végének egyenlőségeszméjével: a művészet többé nem az uralkodó osztály kiváltsága, a belépőjegy megváltásával bárki mű-élvezethez juthat. Ennek ellenére a korabeli reklámok legtöbbször nem művészetet, hanem látványosságot ígértek. Először kaptak széles tömegek lehetőséget arra, hogy egy idegen város vagy egy történeti esemény közepébe kerüljenek. A képek témáját először a világ nagyvárosainak látképei jelentették, később az újságokból megismert események vagy csataképek álltak az érdeklődés középpontjában, s végül Jézus életének jelenetei vonzották az embereket. Becslések szerint a 19. század végén 250 panorámakép létezett a világon.

Már korán kialakult a képeket befogadó épületek formája és a teljes illúziót szolgáló eszközök. A nézőket egy ablaktalan folyosón vezették be a henger alakú épület közepén álló nézőtéri platformhoz, amelyre csigalépcsőn juthattak fel. Fejük fölött hatalmas textilernyő (velum) takarta a pavilon tetejének gerendáit. Barker ötlete alapján a fény a kúp formájú tetőn körbefutó ablakokon át jutott az épületbe. Az ablaksor természetesen az oldalfal mentén helyezkedett el, ahogy Barker cellájában is. A beeső fény a velum éléhez rögzített fehér vászon felületéről szétszóródva világította meg a képet; a felső részt erősebben, a festmény alját kevésbé. A kép alsó élét a nézőtéri platformról lefutó terepasztal (faux terrain) takarta. Az átmenetet a festett vászon és a terrénum között félig festett, félig valóságos elemek biztosították. Szerepük szerint el kellett takarniuk a festett díszletek határát a sötét folyosóról a nézőtéri platformra érkező látogató elől. Az illúziókeltés különleges példájának tekinthetjük az 1892-ben készített Le Vengeur panorámát. A francia és angol flotta 1794-ben megvívott ushanti csatáját ábrázoló kép nézőtéri platformjához egy fregattot építettek a korabeli ábrázolások és leírások alapján. A hajót egy hidraulikus szerkezettel himbálták, így a fedélzeten szorongó látogatók tökéletesen átélhették a tengeri csata élményét. Egy jól megépített körképre igazán ráillik a ma is divatos Gesamtkunstwerk kifejezés.

A mi körképünk akkor veszített először több műfaj segítségével megalkotott egységéből, amikor épületét a modern építészet eszközeivel többfunkcióssá tették. És minél erősebben csorbult Barker eredeti ötlete az illuzórikus egységről, annál jobban emelkedett az egykori látványosság rangja: mire a nagyközönség is láthatta a Feszty-körképet, az már „felbecsülhetetlen nemzeti értékké” vált. A kegyelemdöfést a most átadott „látogatói ösvény” jelenti. A mindenéből kiforgatott mű ma már csupán arra szolgál, hogy teret biztosítson hazug és érzelgős szónoklatoknak – és látványnak.