Felemelő század
Polgárosodás az 1800-as években Magyarországon
MúzeumCafé 17.
Polgár, polgárság – ezeket a fogalmakat sokat halljuk a rendszerváltozás óta. De vajon tudjuk-e, mit is jelentenek eredetileg?
A polgárjogot nyert, személyi szabadsággal rendelkező városlakó – társadalmi osztályként – átmenetet képezett a nemesség és a jobbágyság között. A 18. század végén, a 19. század elején nemcsak a szabad királyi városokban lakók lehettek polgárok, bár szerepük, súlyuk kétségtelenül itt volt a legnagyobb. Mivel a polgárjog elnyerésének előfeltétele legtöbbször az ingatlantulajdon volt, így a házzal, földdel rendelkező önálló iparűzők és kereskedők voltak kezdetben a városi szabadságjogok élvezői. A 19. század elejére azonban már megváltozott a helyzet: a polgár már nem feltétlenül volt egyben tulajdonos is.
Hogy hogyan alakult ki az a fontos szerep, amelyet a polgárság betöltött az ipar, a kereskedelem, a tudományok, a kultúra, a közélet terén – ezt a folyamatot mutatja be hat „dinasztikus” történeten keresztül az idén és jövőre több hazai és határon túli helyszínen is megtekinthető vándorkiállítás. Ezeket a családtörténeteket megismerve érthetjük meg, miként lehetett bárki – származásra, nemre való tekintet nélkül – „hazájának hasznos polgára”, ahogyan ezt Kner Imre édesapjának írt levelében célként megfogalmazta.
A kulturális eredmények, a piacgazdaság, a modern parlamentáris államszervezet és a civil társadalom létrejötte, mai életünk alapvető értékeinek megteremtése a 19. századot a magyar történelem egyik legsikeresebb időszakává teszik. Ennek bemutatása fontos a társadalom minden rétege, de különösen a felnövekvő nemzedékek, az iskolások és a fiatal felnőttek számára. A vándorkiállítás közönségének szerte az országban világosan kell látnia, hogy mai életünk milyen sok eleme kötődik közvetlenül a 19. századi kultúrához, hogy a 21. század mit köszönhet a „felemelő századnak”. A 2010–2011-ben a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megvalósuló tematikus évad címe is ez: A felemelő század – Nemzeti romantika és polgári felemelkedés a 19. századi Magyarországon. A program lehetőséget ad arra, hogy a közönség képet kapjon a „felemelő század” minden fontos törekvéséről a reformkortól kezdve a dualizmus időszakáig, a modern, polgári Magyarország kialakulásáig, példát mutatva és kapcsolódási pontokat kínálva a mai Magyarországnak.
A látogatók tömegeit vonzó – többnyire képzőművészeti – tárlatok mellett az elmúlt években egyre fontosabb szerepet kapott a vándorkiállítás műfaja, hiszen egy-egy ilyen sorozat keretében az egész ország területén kiemelkedően nagyszámú közönség ismerheti meg a bemutatott anyagot. Programunk első helyszínén 2010 júniusában, a Múzeumok Éjszakája keretében nyílik a kiállítás, míg az utolsó 2011. október végén zár. A helyszínek a következők: Salgótarján, Nógrádi Történeti Múzeum; Nagycenk, Széchenyi Emlékmúzeum; Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum; Nagyvárad, Körösvidéki Múzeum; Nyíregyháza, Jósa András Múzeum; Kassa, Kelet-szlovákiai Mú-zeum; Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum.
A „felemelő század” eredményeit alapvetően mindenhol ugyanazon hat család története révén ismerhetik meg a látogatók.
Fischer Mór (1800–1880), a tatai Esterházy-uradalom kocsmabérlője a herendi porcelánüzemet megvásárolva Európa-szerte ismertté és elismertté tette azt. A magyar arisztokrácia, majd az európai uralkodóházak egyre szélesebb köre vált a herendi porcelán vásárlójává, főként az 1851-es londoni, valamint az 1867-es párizsi világkiállításon elért elismeréseknek köszönhetően. A számukra egyedi tervezéssel készített minták azóta is forgalomban vannak, és az eredeti megrendelők nevét viselik. 1867-ben, a párizsi világkiállítás aranyérme után I. Ferenc József császár Fischer Mórt a porcelánművészetben elért eredményei és érdemei jutalmául nemesi rangra emelte. A si-kertörténet – kisebb visszaesések, nehézségek után – folytatódott a 20. században is, s mindmáig tart. Mór leánya, Fischer Johanna 1866-ban egyik alapítója lett a Pesti Izraelita Nőegyletnek, ami újdonság volt a korabeli zsidó közösségben. Pest gyorsan fejlődő, modern város volt, amelyben a zsidó közösség elsősorban bevándorló, itt családot alapító tagokból állt. A közösség rászorulóinak szociális ellátását meg kellett oldani. A Pesti Izrae-lita Nőegylet ezzel a céllal jött létre, s a jótékony, gazdag asszonyok olyan szociális ellátórendszert alakítottak ki, amelyet mintaértékűnek tekintettek a korszakban. Az intézmények egy része – anyaotthon, népkonyha – a nem zsidók előtt is nyitva állt. Az egyletnek 1873-tól (1898-ban bekövetkezett haláláig) Bischitz Dávidné Fischer Johanna volt köztiszteletnek örvendő elnöknője. A Bosznia megszállása idején megsebesült katonák ápolá-sáért 1879-ben Ferenc József császár koronás arany érdemkereszttel tüntette ki, és nemességet adományozott neki és családjának. Ő volt az első nő – leszámítva a szentek ábrázolását –, akinek Budapesten szobrot állítottak 1889-ben.
A Korányi orvosdinasztia legismertebb tagja, Korányi Frigyes (1828–1913) a pesti egyetem orvosi karán tanult, és hallgatóként rész vett az 1848–49-es szabadságharcban. A nyíregyházi katonakórház főhadnagya, majd a 104. honvédzászlóalj főorvosa volt. 1848-ban családjával együtt áttért a katolikus hitre, ekkor vette fel a Korányi nevet. 1865-ben a Rókus Kórház idegosztályának lett a vezetője, majd a pesti egyetem magántanára, a MTA levelező tagja, 1886-tól az egyetem rektora volt. Bárói rangot kapott, 1891-ben a főrendi ház örökös tagjává választották. Sikertörténetének folytatója lett fia, Korányi Sándor (1866–1944), aki 1889-től apja klinikáján dolgozott.
Ganz Ábrahám 1814-ben született a Zürich melletti Embrachban. Európa számos városában tanulta ki a vasöntőmesterséget. 1841-ben az Első Pesti Hengermalom öntödébe jött dolgozni. 1844-ben önállósította magát, és Budán saját öntödét hozott létre. Fő terméke a kéregöntésű vasúti kerék volt, amelyből több mint százezer darab készült. 1858 és 1862 között épült fel az a vasöntöde, amely a későbbi Ganz ipari birodalom bölcsője lett, s amelyben 1964-ig folyt a termelés.
A bajorországi születésű Mechwart András gépészmérnökként érkezett 1859-ben Budára, ahol Ganz Ábrahám munkatársa lett. Ganz halála után rövidesen a gyár vezetőjeként tevékenykedett tovább. Az ő idejében történt meg a Ganz és Társa Vasöntöde nagyipari vállalattá fejlesztése. Mechwart András számos szabadalmával hozott sikert a Ganz-gyárnak, ezek közül a malomipari hengerszékeket gyártották a legnagyobb számban.
A Sina család Dél-Albániából került a Habsburg Birodalomba. Sina György (1782–1856) kereskedelemmel foglalkozott. 1832-ben bárói címet kapott. A Lánchíd építésének finanszírozását ő szervezte meg, és ő adta hozzá a legtöbb pénzt. Támogatta Széchenyi vasútépítési és folyamszabályozási vállalkozásait is. Az Osztrák Nemzeti Bank igazgatója, Görögország bécsi főkonzulja volt. Fia, Sina Simon (1810–1876) nyolcvanmilliónyi vagyona nagy részben Magyarországon, Ausztriában, Cseh- és Morvaországban és az al-dunai fejedelemségekben fekvő, roppant terjedelmű – 240 ezer holdnyi – és jól művelt uradalmakból állott. Párizsban, Velencében is épített palotákat, de elsősorban azok közé tartozott, akik minden fontosabb magyar gazdasági és kulturális mozgalmat támogattak. Adományaival hozzájárult nemzeti intézmények – a Magyar Földhitelintézet és a Magyar Biztosítótársaság – felállításához, a vasút és a gőzhajózás fejlesztéséhez, a folyók szabályozásához, a mezőgazdaság fejlesztéséhez, iskolai, népnevelési programokhoz. A Köztelek, a Nemzeti Múzeum, a Kisdedóvó Egylet, kórházak, bölcsődék, árvaházak, a Vakok Intézete, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Kaszinó, a lipótvárosi Bazilika, a Magyar Tudományos Akadémia palotája hirdetik nevét mint alapítóét, segélyezőét, adakozóét. 1856 májusától 1876-ig több mint 550 ezer forintot adott jótékony célra és kulturális intézetekre.
Rózsavölgyi Márk (1789–1848) zeneszerző, hegedűművész, a „csárdás atyja” ugyancsak kereskedőcsaládban született, de az ő sorsa másfelé kanyarodott. Tizenkét éves korában került el apja házából, s Nyitrán, Pozsonyban, Bécsben és Prágában folytatott zenei tanulmányokat. 1808-ban Pestre utazott, s itt a magyar színtársulat hegedűse lett. 1813-ban Baján telepedett le.
Az 1819-es bajai tűzvészben egész vagyona megsemmisült, ezért először Pécsre, majd Temesvárra ment. 1821–23 körül visszatért Bajára, s kisebb-nagyobb megszakításokkal 1833-ig ott tartózkodott; ekkor Pestre költözött. Első igazi sikerét az 1842 farsangjára komponált Első magyar társastánc jelentette, amelyet további társastáncok, csárdások és „magyarok” követtek.
Bihari János (1764–1827), a „magyar Orpheus” 1801 körül érkezett Pestre, s itt alakította meg híressé vált bandáját. 1811-ben az országgyűlés alkalmával Pozsonyban zenélt, majd Bécsben Beethoven is hallgatta a játékát. Nyugtalan vándoréletet élt, bejárta egész Magyarországot. Működésének fénykora az 1820-as évek elejére tehető. 1822-ben Liszt Ferenc előtt zenélt, aki nagy elismeréssel emlékezett meg róla. 1824-ben baleset érte, eltörte bal karját, s ez véget vetett virtuóz pályájának. Bár továbbra is hegedült, a prímásságot kénytelen volt másnak átengedni. A 19. század elejének legkiválóbb zeneszerzője és előadóművésze volt, a verbunkos stílus legjelesebb képviselője.
A polgárság önmegvalósítására kiválasztott művészsorsok közül Borsos Józsefé (1821–1883) talán a legérdekesebb. A 19. század elején a művészeti tanulmányok magyarországi ifjak számára leginkább elérhető helyszíne a bécsi Képzőművészeti Akadémia volt. Borsos Márton ügyvéd, lapkiadó és újságíró fia is itt kezdte 1840-től, majd három év múlva már Ferdinand Georg Waldmüller híres magániskolájában folytatta tanulmányait. Bécsben hamar közkedveltté vált, és számos megbízást kapott, de Pest-Budára is eljutott tehetségének híre. Arcképei és életképei elnyerték a közönség tetszését és nagyrabecsülését. 1851-ben Pesten is bemutatták legnagyobb sikerű festményét, a Lányok bál után című képet. A gyorsan szerzett anyagi jólét gyorsan el is tűnt – a festő tőzsdei spekulációkban elvesztette a vagyonát. 1861-ben Pestre költözött, egy ideig a festészetből próbált újból meggazdagodni, végül azonban Doctor Alberttel társulva fényképészeti műtermet nyitott. A festő-fotográfus a budai Szép Juhászné vendéglő tulajdonosaként halt meg – művészből mesterré, majd vendéglőssé válva a 19. századi művészsors egyik lehetséges és különleges példájaként.
Barabás Miklós (1810–1898) a nagyenyedi kollé-gium diákjaként kezdte diák- és tanártársait megfesteni. 1829-ben Bécsben Johann Ender növendéke, 1830-ban Kolozsvárra visszatérve Barra Gábortól a litográfia technikáját sajátította el. 1831-től két esztendőt Bukarestben töltött, ahol keresett arcképfestő lett. 1834–35-ös itáliai tanulmányútján egy angol festőtől a vízfestés technikáját tanulta meg. 1835-től kezdve kisebb megszakításokkal Pesten élt, s jelentős része volt abban, hogy Pest művészi központtá vált. Ő volt az első, művészetéből megélni tudó festőnk, amit főként az tett lehetővé, hogy az arckép minden műfaját és technikáját kiválóan művelte. Szinte minden kiemelkedő kortársát megfestette: politikusokat, művészeket, a közélet szereplőit. Az abszolutizmus idején anyagi nehézségekkel küzdött, átmenetileg fényképezéssel is foglalkozott. 1859-ben kiharcolta a Képzőművészeti Társulat megteremtését, amelynek 1862-től haláláig igazgató elnöke volt. 1867-ben Pest városának képviselője lett.
Jókai Mór (1825–1904) bár nemesi családból származott, Révkomárom lakosaként életmódja inkább polgári volt. A pápai református gimná-ziumban együtt tanult Petőfivel. Kecskeméten jogi stúdiumokat folytatott, ügyvédi oklevelet szerzett. Pesten lapot szerkesztett, politizált és írt. A márciusi ifjak egyik vezéralakja. A világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült, majd menlevélhez jutva visszatért az irodalomhoz. Közéleti tevékenysége is jelentős: főszerkesztő, bankelnök, akadémikus, képviselő, főrendiházi tag. Már életében klasszikussá vált, 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész ország ünnepelte, s megindult műveinek százkötetes nemzeti díszkiadása.
A kiállítás hat „alaptörténetéhez” az egyes helyszíneken további „helyi” történetek is csatlakoznak, amelyeket azonban csak az adott helyszínen ismerhet meg az oda ellátogató közönség.
A salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeum Komjáthy Jenőt (1858–1895), a fiatalon meghalt helyi birtokos család gyermekeként költővé vált magányos ifjú sorsát és általa a századforduló szellemi áramlatait mutatja be. Mellette Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919), a gácsi patikus, majd festőóriás világa jelenik meg.
A nagycenki Széchenyi István Emlékmúzeum id. Storno Ferenc (1821–1907), a kéményseprőmesterből lett műemlékvédő és műgyűjtő mellett Széchenyi István (1791–1861) helyi, megyei szerepét ismerteti meg a közönséggel.
A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Kner Izidor (1860–1935) és legidősebb gyermeke, Kner Imre (1890–1945) történetét dolgozza fel. Az apja által alapított és kiemelkedő jelentőségűvé vált gyomai nyomdavállalatot testvérével együtt az utolsó pillanatig irányító Kner Imrét 1944 áprilisában deportálták, s a gyalogmenet közben ölték meg. Tevan Adolf (1854–1921) a Knerekhez hasonló karriert futott be Békéscsabán. Noha sok területen hozzájárult a város gazdasági fejlődéséhez, emlékét nyomdája és különleges tehetségű gyermekei, elsősorban a nyomda irányítását átvevő Andor miatt ismerhetjük. A gyulai Ladics család egyike volt a legtekintélyesebbeknek Békés megye társadalmában, ez azonban nem az előkelő származásnak, hanem Magyarország dualizmus kori polgárosodásának volt köszönhető, amely nagyobb teret nyitott a társadalmi mobilitásnak, és különleges karrierekre adott lehetőséget, mint azt a család első tagjának, Ladics Györgynek (1834–1906) az életútja is példázza.
A nagyváradi Körösvidéki Múzeum Gozsdu Manót (1802–1870), az erdélyi és magyarországi román értelmiség vezéralakját állítja középpontba, aki 1827-ben a pesti ügyvédek között elsőként vezette be a latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet. A pesti román kultúra legnagyobb mecénása volt, Krassó vármegye főispánja, a Pesti Biztosító Társaság elnöke. 1865-től országgyűlési képviselő, Deák Ferenc barátja és politikájának támogatója. 1869-ben kelt végrendeletében vagyona jelentős részéből magánalapítványt hozott létre, amely ösztöndíjakkal támogatta a magyarországi és erdélyi görögkeleti vallású fiatalokat.
A nyíregyházi Jósa András Múzeum Bencs László (1841–1905) ügyvéd, várostanácsos, polgármester, Nyíregyháza városi fejlődésének legfőbb segítője mellett a festőfejedelem, Benczúr Gyula (1844–1920) és egy kevésbé ismert, kiemelkedően tehetséges művész, Barzó Endre (1898–1953) életművét mutatja be.
A kassai Kelet-szlovákiai Múzeum az intézmény történetének jeles alakját, a magyar művészettörténet és műemlékvédelem nemzetközi hírű megteremtőjét, Henszlmann Imrét (1813–1888) ismerteti meg a közönséggel. A kassai német eredetű családból származó, orvosi pályára készülő ifjú Padovában doktorált 1837-ben. Érdeklődése azonban a művészetek felé fordult, s négy évvel orvosi diplomájának megszerzése után megjelent művészeti tárgyú tanulmánya alapján a Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1846-ban Kassán tartott vándorgyűlésén a magyarországi műemlékek védelme érdekében tett felszólalását tekintik a magyar műemlékvédelem szervezett formájához vezető első lépésnek. Mint országgyűlési képviselő, ő terjesztette elő az 1881-ben megalkotott első műemlékvédelmi törvényt. Az ennek alapján megalapított Műemlékek Országos Bizottságának ő volt első elnöke, egészen haláláig.
A kiállítássorozat záró helyszíne a zalaegerszegi Göcseji Múzeum. Itt a polgári fejlődés szempontjából két olyan különösen jelentős személyiség életművét láthatjuk, akik a megye városainak fejlődésben úttörő szerepet vállaltak. Az olaszországi Gemonából származó iparos, Morandini Tamás (1869–1921) és gyermekei előbb jó építészszakemberként, majd majd városi képviselőként, megyebizottsági tagként is közismert, megbecsült alakjai lettek a helyi társadalomnak. Weiser József (1845–1918) Nagykanizsán született, iskoláit itt és Bécsben végezte, majd európai tanulmányútra indult, hogy tapasztalatait atyjának vas, acél- és szerszámkereskedésében hasznosítsa. Beutazta Ausztriát, Németországot, Olaszországot, Franciaország egy részét és Itáliát, hosszabb ideig tartózkodott Angliában, majd angol mintára megalapította saját műhelyét. Nagykanizsa társasági életében, közéletében is jelentős szerepet játszott, több intézménynek választmányi tagja volt.
A családtörténetek bemutatása nemcsak műtárgyakkal és dokumentumokkal történik: interaktív eszközök, hang- és képanyag, a mai leszármazottakkal készített interjúk teszik teljesebbé a tárlatokat. Emellett konferenciák, zenei és színházi programok bővítik a projekt kínálatát.