A tárgyak közérzete
Járó Márta vegyész, restaurátor a kockázatos műtétekről és a gondos ápolásról
MúzeumCafé 17.
„Nemrég egy hallgatóm azt mondta, amióta részt vesz az óráimon, nem tud egy kiállítást megnézni, hogy ne azt figyelné, milyen a vitrin, a világítás, hogyan van alátámasztva a műtárgy, és mennyi a levegő páratartalma. Megfertőződött, nem tudja átadni magát a műélvezetnek, mert bosszantja, ha például reflektorral világítanak telibe egy műtárgyat” – meséli Járó Márta vegyész, restaurátor, a Magyar Nemzeti Múzeum műtárgyvédelmi módszertani és képzési osztályának munkatársa. Pedig a panaszosnak tűnő hallgatói észrevétel valójában a legnagyobb dicséret, amire egy megelőző műtárgyvédelemmel foglalkozó szakember számíthat.
Járó Márta fémekre szakosodott vegyészként a történeti textíliák díszítéséhez használt fémfonalak nemzetközileg elismert kutatója. Speciális szaktudásának köszönhetően ráadásul olyan műtárgyakkal foglalkozhat, amelyekre a hazai restaurátorok többsége gondolni sem mer: volt alkalma például megvizsgálni a koronázási palástot, kézbe venni a Szent Koronát. Az elmúlt három és fél évtizedet mégis leginkább annak szentelte, hogy a megelőző konzerválás szemléletét, módszertanát, praktikáit terjessze a hazai restaurátorok és muzeológusok körében. „Talán hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy ne csak a látogatók, hanem a tárgyak is jól érezzék magukat a kiállításokon” – érzékelteti a látásmód lényegét egy írásában.
A műtárgyak „közérzetéért” aggódni nem előzmény nélküli gondolat: Gaël de Guichen, a római székhelyű Nemzetközi Restaurátor Központ munkatársa – később tiszteletbeli elnöke – egy magyarországi előadásán például kórházakhoz hasonlította a múzeumokat, ahová „pusztulni tér kultúrjavaink jó része”. A hasonlat nagyon is találó, hiszen tudományos szempontból éppen a kockázatos műtétet és a gondos ápolást kell különválasztani a műtárgyvédelemben: a beavatkozó restaurálást és a megelőző konzerválást. A szemlélet korábban is ismert volt ugyan Magyarországon, tudatos követői azonban csak Guichen professzor 1977-es veszprémi előadása nyomán akadtak. Közéjük tartozik Járó Márta is, aki ezekben az években, véletleneknek köszönhetően csöppent a múzeumok világába.
A Magyar Pedagógusok Háza Könyves Kálmán körúti épületében találkozunk. Itt, az egykori „Tündérpalotában” indult Járó Márta karrierje, és ma a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaként és a Magyar Képzőművészeti Egyetem docenseként szintén itt tanít alapvető anyagtani ismereteket a restaurátorjelölteknek. „Már gyerekkoromban érdeklődtem a régészet iránt, de szerettem a reáltárgyakat is, ezért végül vegyészként végeztem az ELTE-n” – meséli. Érdeklődésnél persze valamivel többről volt szó, hiszen szakdolgozatát is régészeti leletek vizsgálatából írta. Ezért ajánlotta be professzora, Zimmer Károly az 1974-ben alakult Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ igazgatójának. A Képzőművészeti Főiskolával összefogva – ahol a művészeti tárgyakat tanítják – itt indult a hazai tárgyrestaurátor-képzés.
Festmény-, faszobrász- és kőszobrász-restaurátorokat képeztek már ekkoriban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, de textillel, papírral, bőrrel, kerámiával, fémmel és ásatási anyaggal még nem dolgoztak természettudományos felkészültségű szakemberek. „Volt egy korai próbálkozás az Iparművészeti Főiskolán, de alapvetően ügyes asztalosok, ötvösök, varrónők és könyvkötők alkották a tárgyrestaurátori gárdát.” Járó Mártának egy váratlanul távozó kolléga helyett kellett beugrania az újonnan indult képzésre először fémtant, később általános és szervetlen kémiát tanítani. „Jegyzetek nem voltak, tanárok nem voltak, hiszen nem is képeztek olyan szakembereket, akik tárgyrestaurátorokat taníthattak volna felsőfokon. Ezért biológust, kémikust, fizikus kerestek az új intézetbe, hogy az oktatás természettudományos vonalát biztosítsák.” A képzés struktúrája és szakirodalma tehát a tanórákkal párhuzamosan alakult ki. Így történhetett, hogy harmincesztendősen Járó Márta már a saját könyvéből tanította a fémtant nemegyszer tíz-húsz évvel idősebb kollégáknak.
A hetvenes évek közepe más szempontból is úttörő korszaknak számított. Ekkoriban indította útjára a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ az országos restaurátor-konferenciák sorozatát, egyik munkatársa, Tímárné Balázsy Ágnes vezetésével pedig létrejött a műtárgyvédelmi szakfelügyelet, amelyhez csatlakozva Járó Márta is sorra látogatta az ország múzeumait. A Módszertani Központ igazgatója, a történész-régész Éri István egy négy hónapos UNESCO-ösztöndíjnak köszönhetően ebben az időszakban látogathatta végig Európa jelentősebb múzeumait, régészeti intézményeit, és friss európai kapcsolataira alapozva 1976-ban munkatársaival megszervezte az első nemzetközi restaurátorszemináriumot Veszprémben.
„A mi területünkön elvétve lehetett csak hivatalosan külföldre utazni, akkor is leginkább a keleti blokk országaiba, sőt ilyen szempontból még Jugoszlávia is Nyugatnak számított. Ezért Éri István azt találta ki, hogy ha valaki magánúton eljut egy nyugati országba, annak kötelező felkeresnie egy-egy múzeumi intézményt, központot, és az ott tevékenykedő valamelyik ismerősének levelet, üdvözlőlapot átadni. Én így ismertem meg például a római Nemzetközi Restaurátor Központ munkatársait…” A kapcsolatteremtésnek ez a korántsem hagyományos módja hatásosnak bizonyult, Éri István „futárai” útján egyre több nyugati tudóst csábított Magyarországra. A vasfüggönyön inneni világ annyira egzotikusnak számított, hogy a személyes invitálásra szívesen és csapatostul jöttek az előadók a kétévenként megrendezett veszprémi konferenciákra, amelyek a keleti és nyugati szakemberek tapasztalatcseréjének fórumává váltak. Voltak rendszeres visszatérők is, mint például Gaël de Guichen, aki nevezetes előadásán – afféle termékbemutatóként – egy maroknyi, a páratartalom szabályozására használt nedvességszívó szilikagéllel együtt gyakorlatilag a preventív konzerválás igéjét is elszórta az ámuló közönség soraiban.
„A betyáros vadromantikát, az itteni közállapotokat kellett ellensúlyoznunk azzal, hogy mindig a vendégek rendelkezésre álltunk, a hazai múzeumokon túl megismertettük őket a magyar tájakkal, gasztronómiával. Idővel már nem is kellett csalogatni őket, életre szóló barátságok köttettek itt” – meséli Járó Márta. Ide kapcsolódik egy kedves anekdota is. Évekkel később, egy római konferencián a résztvevők látogatást tehettek Néró császár félig feltárt palotájában, egy nyirkos barlangrendszernek tűnő pincelabirintusban. „Odasündörgött mellém egy holland hölgy, és azt mondta, hogyha ez a palota maguknál lenne, most biztosan ott várna minket valamelyik fal mögött egy kis asztalon a pálinka…”
A restaurátor-szakma keleti és nyugati képviselőinek magyarországi találkozói a rendszerváltással elvesztették ugyan jelentőségüket, és ’89-ben véget ért a veszprémi sorozat, Guichen professzor előadása azonban nem maradt visszhangtalan. A műtárgyvédelmi szakfelügyelők sorra látogatták a hazai múzeumokat, széles körben propagálták a megelőző konzerválás szemléletét. Az ideális hőmérséklet és páratartalom folyamatos biztosítása, a megfelelő megvilágítás, illetve a légszennyezők károsító hatásának csökkentése – röviden ennyire van szükség ahhoz, hogy a tárgyak „jól érezzék magukat” a múzeumban. Az országos vizitek közben azonban kiderült, hogy a hazai közgyűjtemények nagyobb nehézségekkel küzdenek annál, mint hogy a műtárgyak környezetére ügyeljenek. Mielőtt felfuthatott volna, apróbb-nagyobb eredmények után a szakfelügyeleti rendszer is megszűnt. Szemléletváltás helyett ezért inkább csak aggódva szemlélhették a szakemberek, hogyan öregszik tovább a harmincmilliósra becsült hazai műtárgyállomány. „Gyakran látok olyan tárgyakat, amelyek utoljára vannak kiállítva, és a kezeim között tartottam nem egy műtárgyat, amelyet már restaurálni sem lehet, annyira tönkrement a tárolási körülmények miatt” – meséli a vegyész.
Járó Márta az ezredforduló után, már a kulturális tárca állományvédelmi akcióbizottságának munkatársaként kezdte elölről az országjárást. „Amit lehetett, az elmúlt évtizedekben megtettek a múzeumok a megfelelő körülmények megteremtésére. Sok helyen azonban – tisztelet a kivételnek – még mindig hajmeresztő állapotokkal szembesül az ember, ha a kulisszák mögé néz. Meg vagyok győződve róla, hogy már nem a tudáshiány, hanem az emberhiány és az anyagiak hiánya hátráltatja a problémák megoldását” – összegzi tapasztalatait.
A szemlélet terjesztésében azonban sikerült áttörést elérniük a megelőző műtárgyvédelem híveinek. A hazai műtárgyállomány állapota nem kielégítő, de jól dokumentált, és ha szakszerűen felszerelt raktárakra, drága berendezésekre nem is mindig jut forrás, legalább megfelelő mérőműszerek birtokában követik országszerte a muzeológusok, restaurátorok és a gyűjteménykezelők a rájuk bízott műtárgyak és környezetük állapotát. Múzeumi állományvédelmi füzetek címen egész kis brosúrasorozatból tájékozódhatnak már a felelős szakemberek a megfelelő műtárgykörnyezet kialakításáról, s ha egy Járó-tanítvány érzékennyé válik a tárgyak „közérzetére”, a műtárgykörnyezet értő kritikusaként kezdi a szakmát, az újabb apró siker.
Életműnek ez sem kevés, Járó Márta azonban ennél többet is köszönhet a tanításnak. „Általános elvárás volt az intézetünkben, hogy a kollégáknak az oktatás és a műtárgyvédelem mellett legyen saját kutatási területük. Kezdetben a római kori falfestmények készítéstechnikájával és az ezzel kapcsolatos pigmentvizsgálatokkal foglalkoztam, majd a nyolcvanas évek elején kezdtem érdeklődni a fémfonalak iránt.” Ekkor indult a textilszak a főiskolán, ezért a vegyészt arra kérték kollégái, adjon néhány órát ő is a történeti textíliákon található fémek konzerválásáról. „Elmentem az Iparművészeti Múzeumba, és megkértem a főrestaurátort, E. Nagy Katalint, mutasson nekem textileket, hogy felmérhessem, milyen fémgombok, csatok találhatók rajtuk. Fémfonalakra akkor nem is gondoltam. A kolléganő kihúzott néhány fiókot a textilraktárban, és a kezembe adott egy nagyítót. Szerelem volt ez első látásra…”
Járó Márta belevetette magát a fémfonalak tanulmányozásába, és rövidesen kiderült, meglehetősen ritka kutatási területre lelt. „A textilesek inkább szerves anyagokkal foglalkoznak, a fémesek pedig inkább szervetlenekkel. Nagyon kevés kutató vizsgálja a fémfonalakat, a két kezemen meg tudom számolni, világviszonylatban hányan vannak.” A szerencsés választás nem csak publikációk, meghívások, előadások sorát eredményezte: ennek köszönhetően kapcsolódott be Járó Márta annak a kutatócsoportnak a munkájába is, amelyik 1978 után a magyar koronázási jelvényeket vizsgálta. A fémfonalakról szerzett ismeretei hasznosnak bizonyultak a palást vizsgálatakor, közreműködésével jelent meg az ezredforduló után A magyar királyok koronázópalástja című monográfia az évtizedes kutatási eredményekről.
A palásthoz kapcsolódik egy szemléletbeli fordulat is, nevezetesen, hogy nem kell mindent restaurálni. Az „eredeti állapot” relatív, a korábbi javítások, átalakítások is a műtárgy történetéhez tartoznak, mesélnek róla, tehát szintén megőrzendők. E. Nagy Katalin például a palást vizsgálata során arra jutott, hogy a három, különböző korból származó réteget és az azokat összetartó durva öltéseket nem szabad megbontani, a palástot a maga teljes történeti valójában kell megőrizni. Ezzel a kijelentéssel a nyolcvanas évek elején még sokkolta a koronabizottságot. Később azonban, 2006-ban, amikor a Szent Korona Testület tudományos szakértői bizottságát felállították, és tagjai közé választották Járó Mártát is, már ez az „etikus” szemlélet vált általánossá. „Megmondom őszintén, a korona restaurálása fel sem merült, a vizsgálatáról, a műszeres állapotfelmérésről kérték ki a véleményünket. Számomra az igazi kérdés az, ami rengeteg vitát is kivált, hogy a korona két része egyidős, esetleg egy helyen készült-e vagy sem, és a különböző javaslatok, amelyek ennek vizsgálatára születtek, választ adnának-e a kérdéseinkre.”
Járó Márta szerteágazó munkásságának talán ez az egyik legfontosabb tapasztalata: a restaurátorok nem egyszerűen műtárgyfelújító szakemberek. Céljuk sokkal inkább a megelőzés, a műtárgyak természetes öregedésének lassítása. Mert nem maguknak és a mának, hanem a tudománynak, a közösségnek, a jövőnek mentik át a műkincseket. „Nem elég egy tárgyat leírni, bevizsgálni, publikációkat megjelentetni róla. Lehetőséget kell biztosítani arra is, hogy ötven év múlva is bemutatható, tanulmányozható, kézbe vehető legyen, és a technika fejlődésével a korábbi vizsgálati eredményeket új kutatásokkal lehessen kiegészíteni. Ehhez szükséges a megelőző konzerválás, emiatt kell tényleg úgy közeledni a tárgyakhoz, mint a gyenge kis madárkákhoz.”