Shakespeare, a svéd király és a Teleki téri jeges
Beszélgetés Bereményi Géza író-rendezővel
MúzeumCafé 17.
Ötévesen, a Józsefvárosban találkozott először Shakespeare-rel. A Nap mozi és a hamleti középkor borzongató sötétségéből iparkodott is vissza a Teleki térre, ahol a négyévesen rongyosra olvasott indiánregények, a nagypapa oltalmazó zöldségesstandja és a piaci ősközösség misztikus figurái várták: az alpakkapáncélba öltözött drótos, a mindig rekedt jeges és a savanykás szagú káposztás. Mire 1970-ben Bereményi Géza néven megjelent első novelláskötete, már kijárta a pápai kollégiumot, kétszer nevet cserélt, végzős bölcsészként negyvenöt percre pedig még Csokonai ükunokájának is kiadta magát. Az írónak filmes, a filmesnek író – summázza nevetve művészi identitását a legendává intézményesült kalandor, aki az irodalom rajtkövéről újra és újra elrugaszkodva vált többek között az Eldorádó című novella és film szerző-rendezőjévé, jegyezte a Cseh Tamásnak írott dalszövegeket, és sűrítette Széchenyi életének negyven évét kétórányi játékfilmbe. Ha múzeumról faggatják, Krétát, a Pradót és a tatabányai művházat idézi.
– Megesik, hogy az arra járó író borrá válik a Teleki téri piacon. Na de hogy lesz a lókupec unokája íróvá?
– A nagypapa nap mint nap varázsolt. Aki szemrebbenés nélkül odaáll a halál elé, és visszakéri az unokáját, az nem ismer lehetetlent. Márpedig Bereményi nagypapa odaállt, és intézkedett: üzletet ajánlott a Teremtőnek, aranyrudat kínált az élet-halál földi helytartójának, az orvosnak. Túléltem. Pontosan úgy, ahogy később megírtam az Eldorádóban. Neki köszönhetem az első könyveimet is, azt, hogy a dinnyével, almával, krumplival tornyozott standok között visszafordíthatatlanul olvasó ember vált belőlem. Akinek először a nagypapa mesélt, vagy az erre felbérelt kofák, és aki aztán négyévesen már maga betűzte ki a ponyvairodalom legjavát, Cooper cz-vel nyomtatott, cirkalmas rézkarcokkal illusztrált Vadölőjét és a többi indiánregényt, vagy a ponyva közé keveredett Hemingwayt. Aki a Teleki téri piacon nő föl, annak semmi különös nincs abban, hogy a mindent a saját képére formáló univerzumba tévedő írót, Mándy Ivánt borrá változtatja nagypapa, és lelkesen számol be később arról, hogy itt járt a híres Mádi, aki ráadásul ismeri az unokáját.
– A zabárus nagymama és a lókupec nagypapa ismeretsége a Teleki téren köttetett. A piacos dinasztia egy pillanatig sem fájlalta, hogy bölcsészként kikerül ebből a világból?
– A feltétlen biztonság és boldogság piacáról, sajnos, sokkal hamarabb kiszakadtam. Mindössze hat évre szólt a nagyszülők és a rejtélyes piaci világ boldogságára szóló „bérlet”, aztán a születésemkor köddé váló apám helyére került új apa, új név, új élet. Anyám újra magához vett. Így lettem Vetróból Rozner, olvasó gyerekből a pesti gimnáziumok nehezen kezelhető diákja, végül a pótapa görcsös szigorától Pápáig menekülő kollégista. Ott aztán elkezdtem tanulni, önképzőkört szerveztem, élveztem a korai függetlenséget. Alapoztam a szellemi szabadfoglalkozásúként élt életre, amelyet a bölcsészkar könyvtáraiban el is nyertem. De még inkább a bölcsészkaron kívül. Mindenhol, ahol az olasz–magyar szak Dantéval átitatott levegőjét hátrahagyva néhány barátommal írónak vágyakoztunk.
– Hamarosan első novella és első kötet is kerekedett a vágyakozás gerjesztette füllentésekből.
– Az első, rövid hangulatnovellám a magány ellen született: be akartam kerülni az évfolyamomba járó Bódy Gáborék irodalmi körébe, ahol egymásnak minden írásukat felolvasták, megbeszélték. Amikor megkérdezte tőlem, van-e készen valami írásom, rávágtam, hogy persze, aztán rohantam haza megírni. Ezt az „irodalmi belépőmet”, ma is ott őrzöm a fiókban. Rajtuk kívül azóta sem látta senki. Nem úgy a következő, sokkal súlyosabb füllentés eredményét. A könnyelmű kijelentést, miszerint egész kötetre való novellám van, már a Magvető Kiadónál tettem, ahol az előző évben megjelent Svéd király című írásom alapján saját kötetet ajánlottak. Nem lehetett visszakozni. Miközben a kiadó azt hitte, a haladékul kapott húsz nap alatt gondosan megválogatom és összerendezem a felgyülemlett írásokat, azalatt a húsz nap alatt írtam meg a bemutató példányon kívül valamennyit. És hogy teljesen tiszta lappal álljak az írói hivatás előtt, még a nevemet is megváltoztattam, a nagypapa iránti tiszteletből felvettem a Bereményi nevet.
– A kritikusok egyaránt dicsérték a mesélői virtust és a nyelvi leleményt. És az otthoni visszhang?
–– A nagypapa például nem olvasta a kötetet. Sőt miután kikérdezett, mit adnak egy ilyen munkáért, rögtön átszámította a zöldségesstand napi forgalmára, aminek alapján meglehetősen sikertelen vállalkozásként könyvelte el a Svéd királyt. Mármint anyagilag. A hivatalnok anyám persze legalább annyira nem tudott mit kezdeni az újdonsült író énemmel.
– Fordítva viszont nagyon is működött a dolog. Számos novella hőseként tűnnek fel a családtagok. Az Eldorádóban például egy az egyben az ő karakterüket őrzi. Ezt a fajta kitárulkozást sosem vették rossznéven?
– Rendes ember élő családtagokat nem hoz ilyen helyzetbe. Én hoztam. Magával ragadott a megélt események lendülete, és egy pillanatig nem gondolkoztam azon, milyen lehet könyvben olvasni, később a mozivásznon viszontlátni az embernek a saját múltját. Amikor a hatvan felé közelítő anyámat elvittem az Eldorádó vetítésére, hazafelé menet sokáig nem szólt hozzám egy szót sem. „Ki ez a nő – kérdezte aztán nagy sokára –, aki engem játszik?” „Eszenyi Enikő” – mondtam. „Szép nő” – jegyezte meg halkan, és nem beszéltünk a filmről többet. Később mégiscsak megbocsátott.
– Könnyebb a történelmi figurákkal? A harmincas évek miniszterelnökével, Teleki Pállal és a kor közigazgatási jogtudósával, Magyary Zoltánnal, akik az 1985-ben forgatott első filmben, a Tanítványokban jelennek meg, vagy a sok vihart kavart 2002-es Hídember Széchenyijével? Könnyebb helyzetben volna a régóta tervezett Kádár-film kapcsán, vagy a szintén régóta dédelgetett téma, az ősmagyar kori Levédia megfilmesítésekor?
– Hogy könnyebb volna-e? Inkább más miatt nehéz. Míg az emberbe egy életre beleégnek személyes történelmének képei, a régmúlt pillanatait magának kell előhívnia százévnyi távlatokból. Mindig is rajongtam a történelemért, úgyhogy ezek várva várt időszakok. Kutakodni a saját könyvespolcon, bogarászni az interneten, beszélgetni történészekkel, kutatókkal. Amikor például pár éve az Apacsok című színdarabot írtuk Kovács Krisztina dramaturggal a Radnóti Színháznak, a néhány évtizedre visszatekintő és a jelenig ívelő, elképzelt szereplőkkel berendezett, de valós történelmi helyzeteket feldolgozó dráma kapcsán megnéztünk egy ügynököknek készített oktatófilmet, átnéztünk levéltári anyagokat, belügyminisztériumi aktákat. Az egykor indiánosdit játszó nagyszülő története során kibontakozó besúgótörténet előkészületei közben legnagyobb meglepetésemre saját megfigyelési dossziéimra is rábukkantam.
– Ezekért még talán hálás lesz az utókor. Komolyra fordítva a szót, ha jól tudom, a Széchenyi életéből készített 2002-es nagyjátékfilm, A Hídember elkészítéséhez felhasználták a Széchenyiről megőrzött besúgói iratokat, jelentéseket.
–– Az információi helytállók: valóban sok mindent kiderítettünk a bécsi levéltárban őrzött iratokból. Metternich saját feljegyzéseiben is kutattunk, amelyek megtalálhatók az interneten, de a legtöbb hasznát a Széchenyi-féle Naplónak vettük. Az apró mozaikok összeillesztésével talán sikerült élőbb, árnyaltabb jellemet festenünk, kisegíteni a grófot a másfél évszázada köré kövesedett skatulyából. Végigkövetni negyven évet, hogyan vált a felelőtlen, örömlányoknál mulatozó arisztokratából felelős, szabadgondolkodó, megszállott reformer. Olyan valaki, aki angliai útja után előbb vezeti be az úgynevezett angol vécét a nagycenki kastélyban, mint teszik azt a bécsi Burgban, a kastély parkjában pedig Bécset lekörözve építtet öntözőrendszert. Aki a kaszinó és a lóverseny intézményét éppúgy meghonosítja, mint ahogy tizenhatezer eperfa, vagyis ahogy ő nevezte, szederfa, telepítésével és szakcikkek írásával igyekezett előmozdítani a hazai selyemhernyó-tenyésztést. Aki evezőshajókat hozatott Angliából, és versenyeket is rendezett, például a Lánchidat építő munkások között, aki támogatta a magyar színház ügyét és a balatoni gőzhajózást. Eközben extravagánsan öltözött, sárga lovaglócsizmát viselt, pepita öltönyt és óriási kalapot, egyszerre hordott kardot és esernyőt. Széchenyi mindig is Kossuth radikális, harcos jellemével szembeállítva jelent meg a nemzet tudatában, miközben a legnagyobb magyar leginkább saját magával harcolt: a szenvedélyes és a megfontolt reformer, a polgárosult arisztokrata és az arisztokratikus polgár. Politikusi tetteit mindig a felelősségtudat mozgatta.
– A történetmesélés szerzőtársával, Can Togayjal közös ügyük. Ő hívta a közös munkára, évekig dolgoztak együtt, a forgatókönyvnek kilenc verziója született. Az apró részletek, mint hogy például milyen festmény kerülhet Széchenyi dolgozószobájának falára, milyen frizurát viselhetnek a szereplők, ez is mind ennek az időszaknak a „leleménye”?
– Múzeumi magazinként biztos örömmel vennék, ha erre azt válaszolhatnám, hogy képtárakban bolyongtam például a szalonokba, dolgozószobákba illő, korabeli képek után kutatva. De sajnos ezeket a mozzanatokat egy ekkora vállalkozásnál muszáj a film köré szerveződő, hatalmas háttéripar láthatatlan szereplőire bíznunk. Öröm végre róluk is beszélni, aminek talán az is az oka, hogy ez az év hivatalosan is Széchenyié. Végre, nyolc év után talán elcsitult a filmet övező vita, végre nem az anyagiak és a pártállás feszegetése a kérdés, hanem ezeknél sokkal érdekesebb dolgokról is szó eshet. Önmagában a hajak, szakállak, bajuszok előállítása borzasztó nehéz kérdés volt, hisz régen nem készült ekkora kosztümös film, ahogy maszkmester-kollégáim nevezik, szőrös film. Külön kihívás ennyi alapanyagot szerezni és annyi hozzáértőt, aki fel is tudja applikálni a színészekre a megfelelő „kiegészítőt”. Elképzelni, milyen frizurát viselhetett a fiatal Kossuth, miután róla nem létezik hiteles arckép a korai időszakból. De legalább ilyen izgalmas feladat megszerezni Budapest négy, még eredeti kondícióiban megmaradt polgári lakásának egyikét, amelyben a szédítő belmagasság, a terek, az ajtók, az ablakok korabeliek. A filmben egyébként egy Bródy Sándor utcai polgári miliő szerepel. A ruhák egyenesen Bécsből érkeztek, a kint végzett jelmeztervezőnk kapcsolatainak és az osztrákok jó szokásának hála. Ott a hagyatékok történelmi értékű ruhadarabjait jelmeztáraknak ajándékozzák ugyanis.
– Sokat emlegette Oliver Stone Nixonról készítette moziját a Széchenyi-film kapcsán. Ha történetesen nem Széchenyi-, hanem egy Nixon-filmre kérik fel, elvállalja?
– Nem. Vagyis igen. Nehéz kérdés, de megcsinálnám. Széchenyi alakját korábban beleszőttem már novellába, de szerepelt Cseh Tamásnak írott dalszövegben is, ahol éppen az öngyilkosságtól próbáltam eltéríteni a grófot. Széchenyivel foglalkoznom személyes ügy, magyarságom ügye. Nixont magyarként talán nehezebb lenne megfejtenem.
– Más film születne róla itthon és Amerikában?
– Lényegét tekintve nem. A jó film mindkét közönségnek jó film, a rosszat egyik sem díjazza. Éppen úgy vannak vele, mint a zenével.
– Mennyire foglalkoztatja a közönség véleménye?
– Színházi és filmes emberként ma már tilos fittyet hányni a közönség érzéseire. A hetvenes években az osztrák botrányszerző, Peter Handke ezt még könnyű szívvel megtehette, Közönséggyalázás címmel még darabot is írhatott. Ma már a nézők bosszantása a legritkább esetben kifizetődő. Igaz, csak néhány éve, de végre lezajlott itthon egyfajta szellemi rendszerváltás, és a közönség válogatósabbá vált.
– Kérdés persze, hogy meddig mehet el a rendező, legyen szó filmről, színdarabról vagy éppen egy kiállításról. Meddig áldozhatja fel a szakmaiságot a népszerűség oltárán?
– Egyszerre kell tudást közvetíteni és szórakoztatni, a szó nemes értelmében. Persze nem úgy, ahogy azt én tettem gyakorló tanárként, a hetvenes évek elején, egy jó nevű pesti gimnáziumban. Csokonai következett a tananyagban. Helyettesként beállítottam az osztályba, és közöltem, én volnék Csokonai Géza, a felvilágosodás költőjének ükunokája, és olyan iratokat is őrzök ükapámtól, amelyek létezéséről nem is tudnak. Amikor a tanári kar tagjai a szünetben kérdőre vontak, azt hajtogattam, úgy tanultuk, a felütésen múlik minden. Ma már nem tennék ilyet, de tény, hogy feszült figyelem kísérte negyvenöt percnyi ténykedésemet.
– Azóta tanított írást, dramaturgiát több egyetemen, a Közép-európai Egyetemen az év tanárának is megválasztották. Ezernél is több dalszöveget írt, főként Cseh Tamásnak, amelyeket egy egész generáció dúdol a mai napig. Kilenc évig művészeti vezetőként írt-rendezett a zalaegerszegi színházban. Most éppen Pécsen rendezi az Eldorádóból írt drámát, ráadásul újabb titokzatos szinopszison is dolgozik a kereszténységre térő magyarokról. Mindeközben egyre többször bukkan fel múzeumokban.
– Múzeumokban?
– Az elmúlt évek retrohullámában a korszak kultikus szereplőjeként idézik. Két éve a Terror Házában rendezett, a hatvanas–hetvenes éveket megidéző tárlaton egy bőrfotelből hallgathattuk, hogyan idézi meg ezt a korszakot, de mondatait mottójául választotta több ’68-as kiállítás is.
– Még színházat is rendezhettem 1991-ben egy, a hetvenes éveket idéző kiállítás tárgyai közé, Tatabányán. Bizarr élmény volt látni ezeket a holmikat múlt időbe téve. Miközben még elevenen él bennem a kép, ahogy sikerül útlevelet szereznünk Cseh Tamással, megérkezünk ’72-ben Párizsba, ahol saját, magyar besúgó vár, ahogy a Bastille-metrómegállóban lévő, hibás telefonról szinte ingyen hívjuk Budapestet, nekem ajánlat érkezik Amerikából, hogy menjek és maradjak, de én visszajövök. Írjuk a rengeteg dalt, Tamás énekel, én figyelem őt a függöny mögül. Pörögnek előttem a képek, élesek, holott mindez már történelmi távlat. Egyszemélyes múzeumom pillanatai. Sokat időzöm közöttük.
– És nyilvánosan látogatható múzeumokban?
– A legkedvesebb múzeumom a Prado, Velazquez emblematikussá vált, kis infánsnője miatt.
– Őt is olyan régen „kapta”, mint a nagypapáékkal látott, Laurence Olivier-féle Hamlettel Shakespeare-t?
– Velazquezt nem a nagyszüleimtől kaptam, őt később választottam ki magamnak. Úgy húsz évvel ezelőtt, átutazóban, csak miatta tettem kitérőt Madridba. Hogy élőben is láthassam különleges színeit, hangulatait, alakjait. Megnyugtat hosszan elgyönyörködni munkái előtt. Nem volt ez mindig így, de megtanultam élvezni a képzőművészetet. A művészektől, akik körülvettek. A Százados úti művésztelep szobrászaitól vagy például Pauer Gyulától, aki egyébként nem egy filmemhez tervezett díszletet. De ha már említettem a Pradót, nem hagyhatom ki a moszkvai Puskin Múzeumot sem. Elképesztő gyűjtemény, a képzőművészet óriási labirintusa.
– A történelmet ezek szerint „egyszemélyes múzeumában” őrzi, nem izgatja a tárlókba rendezett múlt.
– Ami azt illeti, a krétai főváros, Iraklion régészeti múzeuma lenyűgözött. A minószi kultúra, a liliomos freskók, a gömbölyded amforák, a kígyós istennő szobra…
– És ha egyszer arra kérnék, adjon egyetlen, önre jellemző tárgyat egy kiállításra, mi lenne az?
– Az Erika írógép. Évtizedekig ezen írtam valamennyi forgatókönyvemet, drámámat, novellámat, regényemet, egészen a számítógép megjelenéséig.
– És azóta?
– Újítottam. Kézzel írok mindent.