Korunk közgyűjteményi hőse: a digitális médiaigazgató
Múzeumok, internetes hálózatok és közösségi szoftverek
MúzeumCafé 18.
Ha valaki mostanában New Yorkban egy a múzeumkultúra és az új média viszonyáról szóló konferenciára téved be, legkésőbb a kávészünetben biztosan összefut a legújabb múzeumi homo novusszal, akit általában digitális médiaigazgatónak (vagy valami más, de hasonlóan jól csengő néven) neveznek. Az illető többnyire a harmincas éveiben jár, gyakran iPhone-jába mélyed, öltözködésében az egyetemista cool külsőt árnyalja halványan a hivatali kultúra valamely szimbólumával (például nyakkendőt köt retropólója fölé), felelősségteljesen kommunikál és otthonosan forgolódik a múzeumértő közegben, de láthatóan képviseli az új médiauniverzum demokratikus szabadságát és ignoranciáját is. Miközben a digitális médiaigazgató jelképe egy jelentős technológiai és kulturális fordulatnak, egyúttal küzd a ráhelyezett felelősség és a diákos külső kiváltotta vizuális ellentmondással. Jól előkészített és látványos előadásaival azonban többnyire mindenkinek bizonyítja, hogy igazgatói szerepe nélkülözhetetlen, s a belévetett bizalomért keményen megdolgozik. Előadása után aligha kétséges, ha ugyan bármikor is az volt korábban, hogy nélküle ma már elképzelhetetlen a sikeres múzeumvezetés. A digitális médiaigazgató ráadásul nemcsak az adott intézmény gyűjteményének digitalizálásáért és hivatalos honlapjáért felel, hanem kapcsolatot teremt a múzeum tágabb közönségével, sőt új online közösségeket is épít, amikor összekapcsolja múzeumát a digitális médiavilágban olyan sikeres és ma már gyakorlatilag megkerülhe-tetlen szereplőkkel, mint a Twitter, a Facebook, a YouTube és a Wikipédia.
Bár nem tartozik a múzeumok közé, digitális médiaigazgatója révén mégis a New York Public Library vált a múzeumi digitális forradalom élharcosává a New York-i intézmények közül. Nem költségvetési okokból, és nem is az intézmény jelentős hírneve okán, hanem mert Joshua M. Greenberget választotta médiaigazgatónak. Az új vezető számára kitalált pozíciót Director of Digital Strategy and Scholarshipnek nevezték el. Greenberg a Johns Hopkins és a Cornell Egyetemeken szerzett diplomát, 2002-ben védte meg doktorátusát a tudomány és technológiai tanulmányok (science and technology studies) tanszéken, kutatási területe a tudományos ismeretek szociológiája. Munkaköri leírása szerint nemcsak azzal bízták meg, hogy a könyvtárat digitális intézménnyé formálja át, hanem azzal is, hogy igyekezzen az eddiginél alaposabban feltérképezni a New York Public Library látogatói körét és potenciális új közönségét.
Greenberg megállapodást kötött egy kreatív videohasználatra szakosodott szoftvercéggel, a Kalturával, hogy a könyvtár hatszázezer vizuális dokumentuma szabadon juthasson el a befogadókhoz. Az izraeli tulajdonosi kézben lévő, New York-i székhelyű cég célja az volt, hogy a felhasználók közösen tudjanak videókon és képsorozatokon dolgozni, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a Wikipédia-oldalakon felhasználók milliói képesek együtt formálni egy adott szöveget. Ám ahhoz, hogy legyen hozzáférhető tartalom, amelyet a felhasználók azután szabadon variálhatnak, a Kaltura hagyományos memóriaintézményekkel kötött szövetséget. A megállapodás mindkét félnek előnyös: a hagyományos intézmény szélesebb közönséghez tud szólni, dokumentumai az új médiahétköznapok részeseivé válhatnak, a Kaltura – és a hasonló újdonsült médiavállalkozások – pedig közösségeket építhetnek a tartalom köré, s fogyasztóik számára izgalmasabbá tehetik a vizuális dokumentumokon való közös „munkát”. A New York Public Library digitális fényképei immár beépíthetők videókba és képsorozatokba is, így nemcsak a kulturális emlékezet megőrzését szolgálják, hanem részt vesznek a kortárs kultúra alakításában is. A fényképek között éppúgy megtalálhatók amerikai polgárháborús fotográfiák és a 19. századi éttermi étlapok oldalai, mint az egykori New York megsárgult térképei.
Greenberg révén a New York Public Library csatlakozott a Flickr Commonshoz is, amelynek negyvenkét intézmény a tagja, többek között a Smithsonian Institution, a Brooklyn Museum, a Getty Research Institute és az Imperial War Museum. A 2008 elején indított Flickr Commons célja – saját meghatározása szerint –, hogy „megmutassa a világ fotográfiai közgyűjteményei-nek rejtett kincseit, és rámutasson, hogy az ön részvétele és tudása még gazdagabbá teheti ezeket az intézményeket”. A Flickr közösségi szoftver használói könnyedén kommentálhatnak a közgyűjtemények fényképeire, és eljátszhatnak a képekkel saját céljaiknak megfelelően.
A Flickr Commons híres, majdhogynem mitologikus története a Smithsonian Institutionhoz és Carl Malamud transzparenciamozgalmárhoz köthető. Malamud a kulturális és közigazgatási információkhoz való hozzáférés aktivistája, a Public.resource.org alapítvány vezetője. Mozgalma a „Yes We Scan” szlogent skandálja, utalva Obama népszerű „Yes We Can” üzenetére. Malamud azokat a public domainben lévő jogi (például vízvezeték-szerelési szabályzatok) és kulturális dokumentumokat (például ikonikus fényképek történelmi eseményekről) szeretné eljuttatni a széles közönséghez az interneten, amelyekhez elvileg szabad hozzáféréssel kellene bírni, ámde adminisztratív és egyéb akadályok miatt valahogyan mégsem valósul meg a hozzáférés. Malamud már 2007-ben felfigyelt arra, hogy a Smithsonian Insitution 6288 fényképe, annak ellenére, hogy a public domainben található, roppant körülményesen közelíthető meg. A felhasználóknak számtalanszor kellett klikkelniük a rendkívül bonyolult weboldalon, mire eljuthattak az alacsony felbontású és vízjellel ellátott képekhez. Malamud – miután sikertelenül próbált kapcsolatba lépni a Smithsonian vezetésével –, támogatói segítségével egyszerűen letöltötte a több mint hatezer fényképet, majd mindet felhelyezte a Flickr közösségi oldalra. Erre a lépésére már felfigyelt a hagyományos memóriaintézmény, s végül csatlakozott a Library of Congress kezdeményezte Flickr Commons mozgalomhoz. Mára a Flickren kommentálható és letölthető a Smithsonian képgyűjteményének azon része, amely a public domainbe tartozik.
A történetben két világ találkozott: a nagy tekintélyű Smithsonian Insitution, amelyet James Smithson végrendelete alapján 1846-ban alapítottak, illetve a 2004-es alapítású Flickr közösségi platform. Smithson, az angol ásványkutató úgy hagyta vagyonát az intézményre, hogy sohasem járt korábban az Egyesült Államokban. (Miután megalakulása után néhány évvel leégett a Smithsonian épülete, a lángok elhamvasztottak szinte mindent, amit a rejtélyes angol alapítóról egyáltalán tudni lehetett.) Az intézmény idővel elismert múzeumkomplexummá nőtte ki magát, hogy aztán a 21. század elején egy hipermodern cowboyjal találkozzon, aki újból igazolta az individuum jelentőségét a történelem formálásában. A Smithsonian azóta kiváló digitális médiaigazgatóval rendelkezik, akinek a segítségével az intézmény meghatározó online jelenlétet vívott ki magának. Michael Edson, aki a Director of Web and New Media Strategy címet viseli, a Wesleyan Egyetemen szerzett diplomát, azóta pedig a „múzeum és digitális média” tágas szakterületének szinte minden részén dolgozott a digitalizálástól a számítógépes játékok fejlesztésén át a grafikai dizájnig. Húsz éve dolgozik a Smithsonianben, első munkahelye az alagsorban volt: plexiüvegeket sikált.
Edson nevéhez köthető a Smithsonian történetének első web- és új médiastratégiája. Ő hozta létre az intézmény első blogját Eye Level címmel, s az első olyan alternatív valóságjátékot is (Ghosts of a Chance), amelynek révén a Smithsonianben sétálva kezünkben mobiltelefonnal titkos kódokat és bonyolult rejtélyeket fejthetünk meg. A múzeumkomplexum digitális stratégiáját wikioldalon osztotta meg a közönséggel, ezen hétről hétre lehetett követni, hogyan módosul a tervezet. Edson feladatát ráadásul különösen megnehezítette, hogy a Smithsonian hatezer dolgozóval, hatezer önkéntessel és legalább tizenkétezer magas szintű döntéshozóval rendelkezik, és ez a nagyfokú intézményi tagoltság nyomot hagy az intézmény weboldalán is, amely tartalmában és megjelenésében inkoherens, nehezen használható, és hiányzik belőle az egységes identitás. Ha a felhasználó a Smithsonianben található tárgyakról szeretne többet megtudni, izgalmasabb és alaposabb információkhoz juthat, s főképpen könnyebben például a YouTube-on. Edson felmérte, hogy a Smithsonian információszolgáltatásban immár mindenkivel versenyben áll, s a felhasználó nem feltétlenül az intézményhez fordul majd, ha máshol használhatóbb ismeretekhez juthat. Hosszú távú célja az Edsonnak, hogy a Smithsonian mind a 137 millió kiállítási tárgya virtuálisan láthatóvá váljon a Smithsonian Commons keretében, s egy egyszerű Google keresésben a Smithsonian honlapja nyertesként kerüljön ki mind a felhasználhatóság, mind a kereshetőség mutatóiban.
Példaként szolgál múzeumi közegekben a British Museum döntése is, amelynek alapján Lian Wyatt Wikipédia-szerző öt hetet tölthetett a múzeumban, a New York Times szerint azzal a céllal, hogy „kapcsolatot építsen a két intézmény között, amelyek egyikét 1753-ban, a másikát 2001-ben alapították”. A múzeum akkor szánta rá magát az első Wikipedian in residence alkalmazására, amikor észrevette, hogy legbecsesebb műtárgyát, a Rosette-i követ ötször annyian kutatták a Wikipédia oldalán, mint saját honlapjukon. Amikor a múzeum weboldalának kezelője jelezte a vezetőségnek, hogy szorosabb kapcsolatot kellene kiépíteni a Wikipédiával, meglepően kevés ellenállásba ütközött, s Wyatt megérkezése után is hasonló maradt a hangulat: a kurátorok hamar megtanulták, hogyan kell Wikipédia-oldalakat szerkeszteni, a Wikipédia-szerzők pedig gyakorolhatták a múzeumi kommunikáció dzsungelében való eligazodást.
A konferenciákon többnyire látványos a különbség a művészeti és a nem művészeti múzeu-mokból érkezők véleménye között abban a tekintetben, hogy miként ítélik meg a digitális média szerepét intézményeik átformálásában. A tudományos és történeti intézményekből érkezők többnyire kevesebb aggodalmat fogalmaznak meg a digitális reprodukciókkal kapcsolatban, s a honlapon vagy közösségi oldalon való látogatást nem tekintik eredendően különbözőnek a valós intézménylátogatástól. Az egyik legpatinásabb New York-i művészeti múzeum kurátora ezzel szemben úgy látja, hogy a múzeumi honlap elsődleges feladata, hogy becsábítsa a látogatót az épület valós falai közé, ahol aztán elmélyedhet a műtárgy szemlélésének semmihez sem hasonlítható élményében. A Walter Benjamin-féle auraelmélet e kortárs felbukkanása egyáltalán nem ritka a múzeumok és a digitális média viszonyát boncolgató konferenciákon. A gondolatmenet a kilencvenes évek végének internetfelfogását tükrözi, amelyben a honlap különleges, egyedi hírforrásként szerepelt. Ez a felfogás több szempontból is támadható. Egyrészt a nagy intézmények esetében a honlapra látogatók túlnyomó többsége sohasem látogat el valójában is az adott intézménybe. A honlapot használó sokszor kutatási forrásnak tekinti a weblapot, esetleg csak arra téved egy hiperlink révén, és az is lehet, hogy távoli földrészen élve csak kíváncsiságból böngészi az oldalt. Nyilván sokakat továbbra is a nyitva tartás és a múzeum melletti parkolási lehetőségek érdekelnek a múzeumi weblapon, ők aztán valóban a honlap segítségével jutnak el a valós falak közé. A honlap kortárs funkciója azonban nem korlátozódhat a faliújság szerepre: a mai médiahasználó multimédiás élményt vár a honlaptól, s annak tartalmát szeretné megosztani ismerőseivel is. A múzeumról több forrásból kíván ismeretekhez jutni, s igényli a hozzászólás és a tartalomszolgáltatás jogát is.
Egyes művészeti múzeumok időben és hatékonyan reagáltak a technológiai és kulturális kihívásra, például a The Museum of Modern Art (MoMA) követhető a Facebookon és a Twitteren, videókat közvetít saját csatornáján a YouTube-on, előadásokat tölt fel az iTunes Universityre, s blogja népszerű olvasmánya a múzeum iránt érdeklődő nemzetközi közönségnek. A múzeumlátogatáson készült magánfényképek pedig felkerülhetnek a Flickren az erre a célra létrehozott csoportba, onnan pedig kis szerencsével végül a MoMA hivatalos honlapján landolhatnak. A MoMA honlapjáról egyetlen gombnyomással oszthatunk meg tartalmakat a Facebookon és más közösségi platformokon, ahol ismerőseink is tudomást szerezhetnek legújabb kulturális élményünkről. Beth Harris, a MoMA digitális médiaigazgatója (Director of Digital Learning) sok évig művészettörténetet tanított a hagyományos diavetítős módszerrel, majd egy személyes látogatás Rómába elbizonytalanította addig töretlen hitét a társadalmi kontextus nélkül oktatott művészettörténetben. A MoMA YouTube-videóival a műtárgyak körüli római „nyüzsgést” próbálja reprodukálni: visszaadni a műalkotások közösségi élvezetének lehetőségét. Harris kinevezése a MoMA digitális igazgatójává azért is érdekes, mert személyében „vérbeli” művészettörténész jutott ilyen szerephez, nem pedig az egyetemen frissen végzett számítógépes, esetleg kommunikációs szakember vagy technológiatörténész.
Az utóbbi időszak legizgalmasabb digitális médiaigazgatói döntése azonban a kanadai emberi jogi múzeumhoz köthető. A winnipegi Canadian Museum for Human Rights 2012-ben nyitja majd meg kapuit az érdeklődő közönség előtt. 1967 óta nem nyílt új nemzeti múzeum az országban, a múzeum tárgya is egyedi, tehát alapítását rendkívül nagy érdeklődés övezi. Az új múzeum digitális médiaigazgatóját évekkel a nyitás előtt, a múzeum általános igazgatójával egy napon nevezték ki. Corey Timpson Design and New Media Manager az ottawai Algonquin College-ban végzett interaktív multimédia szakon, korábban nyolc évig a Canadian Heritage Information Network és a Virtual Museum of Canada munkatársa volt, múzeumi munkáján kívül digitális művészettel és kreatív dizájnprojektekkel is foglalkozik. A leendő emberjogi múzeumban fő feladatának az múzeum online és offline közönségének összehozását tekinti. Személyében egy még nem létező intézmény kapott digitális médiaigazgatót, kinevezésének időpontja pedig megtörte azt a „hagyományt,” hogy az általános igazgató kinevezése sürgősebb feladat, mint a múzeumi kommunikációért felelős munkatárs megjelölése.
A hagyományos intézményekben tehát permanensen sátrat vert az új média reprezentánsa. Elsődleges feladata nem a múzeumi gyűjteményről való minimális információszolgáltatás, amely esetleg rábírja az érdeklődőt az odalátogatásra. A di-gitális médiaigazgató ideális esetben élvezhető és kutatható módon mutatja be a gyűjteményt a virtuális térben odalátogatónak, kapcsolatot teremt a múzeum iránt érdeklődők közt, és inspirálja a múzeumrajongókat a műtárgyakról való online és offline párbeszédre. Az intézmény rajongói által készített szövegeket és képeket pedig beépíti az intézmény hivatalos kommunikációjába. Az új médiaigazgató még keresi a helyét a szövevényes múzeumi hierarchiában, s gyakran küzdenie kell azért, hogy elfogadják. Ám a 21. századi múzeum-igazgatás elképzelhetetlen nélküle. Ezt egyre gyakrabban nemcsak ő érzi így, de már főnökei és kollégái is, nem beszélve az ifjabb múzeumlátogatókról, akik előszeretettel töltenek fel képeket a Facebookra a legendás MoMA-beli zöld helikopterről, főleg ha maguk is szerepelnek a képen.