Érdemes lenne-e Budapesten Múzeumi negyedet létrehozni, és ha igen, akkor hol?

Berlinben ott van a Museuminselen „egy rakáson” az Altes, a Neues, a Pergamon és a Bode Museum, valamint az Alte Nationalgalerie. (A tervek szerint nemsokára már egy külön erre a célra létrehozandó, részben virtuális „folyosó”, az úgynevezett Archeológiai Promenád is összeköti majd őket, ami ugyancsak intézményi-urbanisztikai „egységüket” lesz hivatott egyrészt jelképezni, másrészt erősíteni.) Bécsben a Burggal átellenben, a Ring másik felén, Mária Terézia szobrának két oldalán egymással szemben állnak a Kunsthistorisches és a Természettudományi Múzeum „ikerépületei”, s tőlük alig egy jó kőhajításnyira hozták létre néhány éve egy régi épületegyüttesben a MuseumsQuartiert, a város legújabb kulturális negyedét, benne két új, hatalmas épülettel – a Leopold Museummal és a MUMOK-kal, vagyis a kortárs képzőművészetet gyűjtő-bemutató múzeummal – és számos egyéb kiállítási és ehhez kapcsolódó (gyermekfoglalkoztató, gasztronómiai és üzleti) tevékenységnek helyet adó intézménnyel. Másutt, mint például Párizsban, Londonban vagy akár, hogy ne menjünk messzire, éppen Budapesten is, a nagy, jelentős, sok látogatót vonzó kiállítási intézmények szétszórva helyezkednek el a városban. Hogy melyik, történelmileg hol így, hol úgy kialakult megoldásnak melyek az előnyei és/vagy a hátrányai, nyilván arról (is) sokat lehetne vitatkozni. Mivel azonban nemrégiben – és ne legyünk naivak: minden bizonnyal nem teljesen függetlenül már az őszi önkormányzati választásokra felkészítő kampány „bemelegítésével” összefüggésben – az egyik főpolgármester-jelölt környezetéből a magyar főváros kapcsán is felmerült egy a jövőben esetlegesen létrehozandó múzeumi negyed kialakításának-megvalósításának a terve, a MúzeumCafé szerkesztősége arra kért fel négy építész szakembert, hogy fejtsék ki a véleményüket arról, szerintük van-e ma (a közeli jövőben) létjogosultsága egy ilyen, Budapest urbanisztikai, közlekedési, kulturális és még ki tudja, milyen valós, illetve virtuális szerkezetét nyilván alaposan átalakító beruházásnak, ha igen, akkor hol (természetesen figyelembe véve azt a tényt, hogy a javaslattevők nagyon is meghatározott helyhez kötik a projektet; egyébként ahhoz a területhez, amelyre már az előző kormányzat is jelentős, igaz, nem kulturális, hanem államigazgatási beruházásokat szánt), illetve hogy szerintük mi minden elméleti-tervezési előkészületnek kellene megelőznie egy ilyen beruházást. Az építészszakmai, illetve az ezzel összefüggő egyéb gondolatok kifejtését alább olvashatják. Ezeket lapunk vitaindítónak szánja, és várja mindazoknak a jelentkezését, akik elsősorban a múzeumi, de akár bármilyen más érintett szakma képviselőiként el kívánják mondani a véleményüket ebben a szerintünk a magyar főváros muzeológiai jövőjét (is) alapvetően meghatározó kérdésben.

Finta József Kossuth-díjas építész, a MTA rendes tagja

Sokszor, sokféle kritikát kaptam a Westendről. Nem elsősorban a házat, annak beépítését vagy formáját kifogásolták a recenziók, hanem a nagy bevásárlóközpontok benyomulását a budapesti várostestbe, annak centrumába. Sok igazsága van ennek a felszólalásnak, bár hitem szerint a város kiskereskedelmének, a kereskedelem emberléptékének „kihalásában”, a Rákóczi út vagy a Kossuth Lajos utca tragikus kiüresedésében nem csupán ez a jelenség a bűnös, hanem az önkormányzatok üzlet- és bérletpolitikája is. A Westend ebből a problémahalmazból éppen urbanisztikai gesztusával emelkedik ki, azzal, ahogyan elkezdte befedni a Nyugati pályaudvar sínkanyonját. A 19. század második felében kialakuló fejpályaudvarok rendszere (a Nyugati, a Keleti és a Déli) akkor még nem érintette a várostest belterületi részeit, mára azonban ezeket a pályaudvarokat teljesen körbenőtte Budapest, s ennek következménye, hogy sínviláguk durva késként hatol be a városszövetbe, szervesen egymáshoz tartozó területeket vágva el egymástól. A Terézváros esete a Nyugatival talán a legtragikusabb: ez a kerület (miközben része a város legszebb sugárútja, az Andrássy út) a Podmaniczky út felé egyre jobban szlömösödik, s belvárosi állapotához méltatlan minőségű életet él. Ezen a helyzeten csak az Újlipótváros és a Terézváros sínek feletti egyesítése segítene! Már 1998–99-ben készítettünk olyan terveket, amelyek ezt az egyesítést, ennek formai és tartalmi lehetőségeit feszegették. Ennek a sokszor körüljárt felülépítési-vágánybefedési képletnek a lényege mindig kettős volt: egyrészt egy zöld zóna létrehozása az Eiffel-csarnok és a Dózsa György út között, másrészt ennek a zónának a közösségi-közcélú tartalommal való megtöltése. Maga az Eiffel-csarnok is alkalmas lehetne arra, hogy (akár a vasúti forgalom részbeni megtartásával) egy hatalmas városi télikertként, közösségi csarnokként működjön tovább éttermeivel, kávéházaival, galériáival, s arra is, hogy innen a vágányok feletti új világot „elindítsa”. Felvetődhet egyesekben az a kérdés, hogy miért nem a vágányok lesüllyesztésében gondolkodtunk ebben a várostest-egyesítési akcióban (és persze, valóban a lesüllyesztés oldaná meg a legegyértelműbben és véglegesen a problémát), ám egy ilyen építkezés olyan összegbe kerülne, hogy az évtizedekre bebetonozná a jelenlegi, szerintünk tarthatatlan állapotot. Úgy gondolom, hogy ha az említett zöldpromenád, amely a vágányok felett az állatkertig, a Hősök teréig vinné ki a centrum gyalogosforgalmát, egy a Lehel tér és a Szinyei Merse Pál utca–Bajza utca zónáját összekötő, a Köröndig érő keresztirányú, nagy gesztussal a Terézváros felértékelése nagy lendülettel megkezdődhetne – és ez a cél! Valójában a korábban ide tervezett kormánynegyed-pályázat is megcélzott egy ilyen „jövőt”, ám a „zöldálom” elvérzett gondolata és a kormánynegyed erősen spekulációs habitusa hamar felülírta ezt az elképzelést – szerencsénkre. Jómagam egyértelműnek tartom azonban – s abban egyetértek az új kormány és Tarlós István elképzeléseivel is –, hogy a kimúlt kormánynegyed immáron üres állami telkeire egy egyértelműen közhasznú-közcélú (kulturális) funkciónak kell betelepülnie – és ez a múzeumi negyed!

A világ és Európa ma hatalmas versenyben él különféle – informatikai, kulturális, gazdasági és persze politikai – pozíciók megszerzéséért, s ebben a versenyben az az ország, amelyik nem lesz képes felmutatni valamilyen saját, egyedi értéket, véglegesen beleolvad a kontinens „újgyarmatosított” közép-európai közegébe.

Magyarország számára messzi jövője a tét, ha Budapest meg tudná szerezni Közép-Európa kulturális fővárosának a pozícióját, s e pozíció megszerzése érdekében több jelentős kulturális-turisztikai beruházást kellene elindítani – így jelesül a múzeumi negyedet is. A város jövője a Duna és a Duna-partok kihasználása, a városi élet intenzifikálása, a belváros „funkcióérzékeny” rekonstrukciója, a turisztikai jellegű befektetések preferálása, a vár újraélesztése, a budai zöldterületek tudatos kihasználása és újra és újra az egyetemes európai és az unikálisan magyar kultúra támogatása – akár az említett építkezéseken keresztül is! Nagyon nagyot téved, aki a múzeumi negyed gondolatát valamiféle megalomán állami építkezésnek fogja fel, s téved az is, aki olyan naivnak tart, hogy ennek az építkezésnek az idejét egy-két kormánykurzusban mérném. Arról azonban már lehetne szó, hogy a „negyed” funkcióit, az ide kerülő múzeumok programját, az ezeknek a programoknak a befogadására alkalmas beépítést már a következő négy évben megtervezhetőnek tartsuk. A beépítésekhez szorosan kapcsolódnak azok az elképzelések, amelyek a Lehel téri oldalhoz „tapadnak”, így az ide kerülő körülbelül két hektár méretű közpark, a Westend bővítése, a Ferdinánd hidat kiváltó alagút megépítése, egy ilyen forgalmi célú alagút a Bulcsú utca vonalában, a Dózsa György úti vasúti és gyalogoscsatlakozások megoldása, a pályaudvar felújítási munkáinak megtervezése, kivitelezésének ütemezése stb. Igen, ez egy új városrész, amelyről írok, s amelynek funkcióit, beépítéseit, közlekedési rendszerét csak komplex módon lehet kezelni, tervezni, költségeit becsülni.

Az alábbiakban azokról a múzeumokról és kulturális jellegű beruházásokról írnék röviden, amelyek erre a helyre, a Podmaniczky utca mentén elhelyezve megvalósulnának.

A Néprajzi Múzeum mai helyén, az egykori Kúriában alig működik. A ház pompás, hatalmas előcsarnoka és a ráfűződő, immár jóval szűkebb karakterű térstruktúra teljesen idegen a múzeumtól, amelynek kiállítási terei lehetetlenül „feszengenek” adott helyükön, a raktározási gondok pedig kezelhetetlenek. Úgy hiszem, a ház teljesen alkalmas lenne valamilyen minisztériumi feladat betöltésére, az előcsarnok pedig különféle állami fogadások helye lehetne. Az új múzeumi negyedet éppen a Néprajzi Múzeummal lehetne kezdeni. (Megjegyzem, vannak olyan elképzelések, hogy ez a múzeum a Szentendrei Skanzenbe kerülne, ám a skanzen is helygondokkal küszködik, s a látogatottságot is negatívan befolyásolná ez a változtatás.)

A Modern Magyar Művészetek Múzeuma helyét a Művészetek Palotájában az oda beköltöztetett Ludwig Múzeum alapvetően „ellopta”: ráadásul a nemzetközi intézménnyel az ország – saját jelenkori képzőművészetét ily módon mintegy eltitkolva – önnön kultúráját becsüli le. Felvetődhet persze az a kérdés, hogy ez a múzeum milyen gyűjteményekre épülne, de azt hiszem, hogy egy ilyen deklarált építési szándékra már rá lehetne építeni a tartalmat is!

Építészeti Múzeum ma egészen egyszerűen nincs Magyarországon: bár létezik némi szervezete és kutatórészlege, de kiállítóhelyisége és raktározási lehetőségei teljesen hiányoznak. Márpedig a magyar építészet hallatlanul gazdag múltja és formálódó jelene megkövetelné a folyamatos jelenlétet a köztudatban, oktatásban (vizuális nevelésben), a kultúra egészében. Az Építészeti Múzeum építésének követelő szüksége nem vitatható!

A Magyar Műszaki Tudomány és Technika Történetének Múzeuma hasonló sorsú, mint az Építészeti. Műszaki tudományunk, felfedezéseink, találmányaink bemutatása talán az ebben a kérdésben leépülő jelenünkön is tudna valamit segíteni, s deklarálná a világ felé is mindazt, ami effajta tudásban, cselekedetekben országunkhoz tartozik, innen eredő érték.

A Gyermek- és Ifjúsági Vizuális Központ építését éppen ilyetén nevelésünk részben öröklött, részben a jelenünkre teljesen leépülő katasztrofális helyzete igényli, követeli. Azt a kreativitást, amely az óvodáskorú gyerekben még elevenen létezik, az iskolák rajzoktatása (az egyébként lehetetlenül alulméretezett óraszám miatt is) teljesen kiirtja. Egy ilyen céllal tervezett centrum nem csupán múzeum, nem galéria, kiállítótér, de didaktikus nevelő központ is lehetne, amely kidolgozná a jövő effajta oktatási rendszerét vagy – északi példákra utalva – a környezet- és lakáskultúrára, az ízlésre nevelés metodikáját.

Az Európa Ház némiképpen a saját ötletem: olyan épületről volna szó, amelyben vagy az EU, vagy az egész kontinens minden országa megépítené a maga művészeti galériáját (kulturális centrumát), gasztronómiai központját (kávéházait, éttermeit), illetve információs-turisztikai irodáját, akár kis vendégházát is. Az egy térbe szervezett országbemutatkozások sora színes kínálatával hatalmas idegenforgalmi vonzerő lehetne, s vonzó hatással lenne az egész tágabb környezetre, messze nem csak a múzeumi negyedre! Nyilvánvaló, hogy a befogadó nagy tér-egységen belül az egyes országok már maguk terveznék meg a saját világukat!

A fentebb felsorolt múzeumok mellett kérdés lehet a Nemzeti Galéria lehozatala is a várból (ott ugyanis nem működik!), de hogy azt erre a helyre vagy az ilyen célra szintén kiszemelt, a Műcsarnok mögötti Dózsa György úti területre kellene-e tenni, az további megfontolások, számítások kérdése, s ebben az ügyben a teljes művésztársadalmat meg kellene kérdezni. Hasonló hely- (és működési) problémákkal küzd a várban az Országos Széchényi Könyvtár is, de úgy gondolom, ezt az intézményt ez az alapvetően lineáris szerkezetű múzeumi negyed nehezen lenne képes befogadni.

Mondhatnák sokan – s nem állítom, hogy nem lenne ráció a véleményükben –, hogy egy ilyen pénzügyi-gazdasági értelemben lepusztult országban nem lehet elsőbbsége az effajta léptékű kulturális építkezéseknek. Mégis hiszem, hogy előre kell menekülnünk! Egy ilyen múzeumi negyed létrehozása (akár uniós pénzekre is támaszkodva) kezelhető költséget jelentene 8-12 évre elosztva, a hatása pedig messze nagyobb léptékű lenne, mint a befektetésé.

Fontos szempont persze, hogy Budapest egészének fejlesztése a város jövendő képletének megkonstruálásával kell kezdődjön, azzal tehát, hogy milyen szerep kellene jusson a városnak Európában, és milyen életet akarunk mi élni benne. Nyilvánvaló primátusa kell legyen a Duna-part-fejlesztéseknek, a nagy bevételt hozó turisztikai beruházásoknak, a belváros komplex rehabilitációjának, a városi élet intenzifikálásának, és mindezek felett egy olyannyira szükséges „nagytakarításnak”, azaz Budapest kiseprésének, rendbetételének. A graffitik, a szemetelések, az üzleti portálok vizuális szennyezései, az aluljárók helyzete mindenekelőtt való – és elsősorban morális alapú – cselekedetsor kellene legyen. És aztán jöhet a múzeumi negyed…

Cselovszki Zoltán a Belváros-Lipótváros (V. kerület) főépítésze

A MúzeumCafé egyik korábbi számában rövid, de kiváló elemzést olvashattunk a magyar múzeumokról a turizmus szemszögéből. Szerintem az ott megfogalmazott elvárások a hazai múzeumjárókra is igazak, de mielőtt egy közismert fejlesztési koncepcióról kifejteném a véleményemet, egy nagyon egyszerű városfejlesztési alapelvet szeretnék bemutatni, amelyet a „két vödör víz” elvének szoktam nevezni. Ez az egyszerű trükk valószínűleg mindenki előtt ismert: két vödör tartalmát ugyanis csak egy harmadik vödör segítségével lehet kicserélni. Nagyon régóta képviselem a településfejlesztésben, hogy mindig szükség van egy új negyed, egy új fejlesztési terület kijelölésére, hogy a város belső dinamikája, az állandó változás városbarát levezénylése megtörténhessen. A múzeumi negyed koncepciójáról ez jut először eszembe. Pláne a benne felsorolt múzeumi ötletek kapcsán, amelyek mintha már rég kitalált, de még el nem indult fejlesztési elképzelések katalizátorai szeretnének lenni. A Kossuth tér szerepének újragondolásától a várrekonstrukciós programig, az Építészeti Múzeum hányattatott sorsának jobbra fordításától egy igazi modern művészeti galéria alakításáig mind-mind ismerős gondolatok. Némelyiknek a megalkotásában magam is részt vettem.

A következő gondolatom egy ismert közmondás átfabrikálásából keletkezett, amely így szól: „Vigyázz, mire vágysz, mert megcsináljuk!” Arra gondolok, hogy az 1998 és 2002 között működő kormány pont az idevágó kulturális fejlesztések területén egyedülállóan nagyot alkotott Budapesten. Következésképpen a múzeumi negyed akár meg is valósulhat. Arról nem is beszélve, hogy – sejtésem szerint – ugyanaz a fejlesztői szándék és csoport áll mögötte, mint a ferencvárosi Duna-part kiépítése vagy a Westend megvalósítása mögött.

A mérvadó elemzéshez azonban először is a múzeumi negyedbe javasolt intézmények működésének elemzése és az új, megalakítandó intézmények gyűjtési tervének, működési alapelveinek megteremtése szükséges. Ezt követheti egy nagyon gondos elemzés, amely a helykijelölést célozza. Sajnos a hazai gyakorlatban ezt pályázattal szokás megúszni. Példa erre az új kormányzati negyed helykijelölése, ami szerintem alapvető tévedés.

Nézzük a konkrét helyszínt. Néhány alapvetés, ami már az előző folyamatban kiderült. A Nyugati tér ma már belvárosi tér kell legyen, vagyis a Bajcsy-Zsilinszky útról érkező villamost át kell engedni a Váci út felé a felüljáró eltüntetésével. A Podmaniczky utcán szintén villamosnak kellene csilingelnie a VI. kerületi oldalon felújított lakóépületek előtt, ugyanis ma ez a negyed a város egyik szégyenfoltja. Természetesen értem, hogy állami múzeumok, állami rehabilitáció, állami tömegközlekedés-fejlesztés, állami sínlefedés… A Ferdinánd híd elbontásának és a helyén egy közúti alagút építésének a csaknem húszmilliárd forintos forrásigényéből következően azonban a koncepcióban szereplő terület felkészítése és a projekt megvalósítása erősen százmilliárdos léptékű. Persze PPP-konstrukció is felmerülhetne, de ez a beruházási forma véleményem szerint Magyarországon levitézlett, emiatt ezt a megoldást nem látom járható útnak. A helyszínkeresést én két szempont alapján kezdeném. Egyfelől legyen jóval olcsóbban alkalmassá tehető a terület, és legyen rajta valamelyik városi turisztikai tengelyen, másfelől feleennyi intézmény elhelyezéséhez szükséges terület is elegendő lenne.

Egy kicsit a turizmusról. Vajon melyik az a két turisztikai tengely, amelyikről írok? Sajnos egyik sem látható, egyik sem működő. Az első egy girbegurba tengely, amelyet nap mint nap a terepen dolgozó turisztikai cégek és idegenvezetők alakítanak ki. Ez egyszerűen megismerhető, csak elő kell venni a bármelyik szálloda portálján megtalálható buszos városnéző-szolgáltatási kínálatot. Érdemes megfontolni, hogy erre mi és hogyan fűzhető fel. A másik szintén egy latens tengely, amelyik a Hősök terét köti össze az Andrássy úton keresztül a Dunán átívelő gyalogoshídon át a budai várral. Ehhez hiányzik a Vigadó tér és az Ybl-bazár között a gyalogoshíd, amelyben akár elrejthető a Millenniumi földalatti is, megállóval a bazár, majd a Széchényi könyvtár alatt. A koncepció leírásában halványan megjelenik a multiplikátor hatás létrejötte is. Nagyon fontos ugyanis, hogy a közfejlesztések felértékeljenek területeket, létrehozzanak olyan hiányzó infrastrukturális elemeket, amelyek az adott térséget lendületbe hozzák, és akár konkrét épületek piaci értékét is növeljék. Ez azonban felveti azt, hogy az értéknövekményből a köz is részesüljön. Vagyis valamilyen módon visszafolyjon az elköltött közpénzek egy része.

Az értéknövekmény-adóval kapcsolatos viták évek óta zajlanak. Számomra ez a téma mindig ugyanazt a kérdést veti fel. Ki fejleszti a várost? A főváros? A kerületek? Az Európai Unió? A magánfejlesztők? Húszéves tapasztalatom azt mutatja, hogy a MÁV, a BKV és egyéb hatalmas, finanszírozhatatlan mamutok, a máig ottfelejtett, elhanyagolt, a város szerkezetében esetlegesen elhelyezkedő területeiket koncepció nélkül dobják „piacra”, miközben a város elvesztette stratégiai területeit, amelyeken expót, olimpiát, P+R parkolót, új központi pályaudvart építhetne. Arról nem is beszélve, hogy a Nyugaton lezajlott folyamatokkal ellentétben, amelyek az ottani belvárosi pályaudvarokat megszüntették és újrahasznosították, én az itteni pályaudvarokról pont az ellenkezőjét gondolom. Budapest egyik értéke és bája, hogy a Déli pályaudvar a várra néz, hogy a Nyugati pályaudvar a Körútra nyílik. Persze tudom, hogy szükséges lenne a nemzetközi átmenő vonatok számára egy nagy vasúti alagút a város alatt, de ettől még az alapélménynek nem szabadna elvesznie. Néhány évtized múlva sajnálnánk.

Végezetül néhány szó a múzeumalapításról. Első lépésként a legfontosabbnak azt tartom, hogy a Szépművészeti Múzeum mellé még két-három múzeum tudjon felfejlődni ugyanolyan dinamikával. Ez már talán eléri azt a kritikus tömeget, ami megfelelő látogatószámot produkál. Nagy vonzerő tud lenni a különleges, formaalkotó építészeti megoldás: ezt tapasztalhatjuk Bilbaótól a bécsi múzeumi negyedig. Ezt az ikonszerű építészetet a múzeumbővítések területén a világon versenyszerűen űzik. Például a prágai központi könyvtár építészeti tervpályázatán több mint négyszáz pályamű szerepelt a világ minden tájáról. Összehasonlításképpen: a kormányzati negyed pályázatán a résztvevők száma a tízet is alig haladta meg. Márpedig nem ártana felírni Budapestet a világ térképére. De mindezt megelőzi egy megalapozó intézményalapításról szóló gyűjtési tervet, nemzetközi marketingkoncepciót tartalmazó megvalósíthatósági tanulmány és gazdasági elemzés készítése, elkerülve, hogy ne csak egy újabb, érdektelen, üresen tátongó, drága helyre költsünk sok állami pénzt.

Kíváncsian várom az újabb fejlesztéseket!

Finta Sándor építész, a Kortárs Építészeti Központ kuratóriumi elnöke

Otthon beülünk a kényelmes autónkba, kis utazás, majd az óriási mélygarázsból a felszínre érkezve a hatalmas parkban álló számtalan kulturális intézet, múzeum, kiállítótér közül kiválasztjuk az éppen kedvünknek megfelelőket. Az egész napos látogatás, barangolás közben találomra beülünk valamelyik intézmény kulináris élvezetet kínáló éttermébe, kávézójába, hogy elegáns múzeumshopos szatyrainkkal az oldalunkon bevárjuk a múzeumpedagógiai foglalkozásokon szorgoskodó gyermekeinket. Később pedig átöltözve és felfrissülve visszatérhetünk párunkkal az egyik múzeum kiállítótermében megrendezett elegáns céges estélyre.

Elképzelhető-e ma Budapesten mindez, vagyis egy ilyen „sokfunkciós” múzeumi negyed, ha el is képzelhető, szükséges-e egyáltalán, és ha igen, akkor vajon hogyan és hol kellene azt létrehozni? A kérdés kapcsán két dologról kell mindenképpen elgondolkodni.

Egyrészt érdemes megfigyelni a hazai és a világban előforduló kultúrafogyasztási szokásokat: vajon mennyire vélt vagy valós az a tendencia, hogy – hasonlóan a megváltozott vásárlási szokásainkhoz – egy ilyen kulturális centrum nagyobb érdeklődést, értsd látogatottságot generál majd, mint szingli társaik. Ne tévesszen meg senkit a szomszéd példa: a híres bécsi MuseumsQuartier (amely több mint húsz intézményével ma a világ egyik legnagyobb kulturális központja) köztereit felkereső nagyszámú látogató közül jóval kevesebben térnek be magukba az intézményekbe. Vitathatatlan azonban, hogy a MuseumsQuartier, már csak szimbolikus erejével is, kulturális fővárosi rangra emeli Bécset; és vajon ki tiltakozna Budapesten olyan jó minőségű, életteli közterek ellen, mint amilyenek az ottaniak. De a hely nem mindig meghatározó: a múzeumokba elsősorban jó kiállítások, aktív programok kellenek (ahogy a bécsi városközponttól kicsit távolabb eső MAK-ba is szívesen kifáradunk), ezek hiánya pedig aligha pótolható egy adott területen tömegesen megjelenő intézményekkel. A hazai múzeu-mok túlnyomó többségének, ha nem a múzeumi rendszer egészének, egy szükségszerű és nem éppen fájdalommentes szemlélet- és struktúraváltáson kell keresztülmenniük, amit nem utolsósorban a gazdasági racionalizálás is diktál. A megőrzés, a rendszerezés, az alapos, de a kívülállónak sokszor száraz művészettörténészi kutatómunka mellett egyenrangú szempont kell legyen a minden korosztály által kedvelt, látogatóbarát múzeum is. Érzik ezt maguk az intézmények is, hiszen néhányukat már elérte az Európában korábban hódító múzeumbővítési láz. Kérdés, hogy komplex stratégia híján spontán vagy hosszú távra tervezhetnek-e a hazai múzeumok, mennyire illeszkednek a valós igényekhez a fejlesztések ebben a kapkodó, szigorú feltételekhez és határidőkhöz kötött uniós pénzelköltési rendszerben. A múzeumi intézményrendszert összefüggésében tekintő, országos szinten kidolgozott kultúrpolitikai elhatározás kellene ezekben a kérdésekben, hiszen a kultúrát sokféleképpen lehet az élet központi részévé tenni: ez nagyrészt marketing kérdése, s ennek csak egyik lehetséges módja a múzeumi negyed. Az sem mellékes, hogy milyen programmal jönne létre egy ilyen új centrum, miközben csak Budapesten állítólag nyolcvanöt múzeum van, amelyek nagy részéről még csak nem is hallottunk. De például a kortárs fotóművészetnek nincs méltó bemutatkozási helye, és egy önálló Építészeti Múzeum helyett is inkább egy a kortárs építészettel nemzetközi összefüggésben foglalkozó, élő platform lenne szükség. Éppen ezért a címben feltett kérdésre aligha lehet választ adni egy átfogó, hosszú távú, gazdaságilag is megalapozott múzeumstratégiai koncepció kidolgozása nélkül. Nehéz elképzelni, hogy ma az ország teherbíró-képessége elegendő egy ilyen óriási beruházáshoz és később a fenntartásához, a jelenlegi múzeumi struktúra érintetlenül hagyásával pedig egész bizonyosan elhibázott lépés lenne belevágni.

Másrészt viszont tekinthetjük úgy is a múzeumi negyed kérdését, mint egy nagyméretű területrehabilitációhoz szükséges ürügyet. Ha a város egy jelen pillanatban alulhasznosított, elhagyott területén múzeumi negyed épülne, annak közvetlen és közvetett környezete is jelentősen felértékelődne egy ilyen beruházás hatására. Ha az építtető főváros vagy az állam a kulturális intézmények megépítésén túl a környező, kapcsolódó beruházásokban is jelentős érdekeltséget tudna szerezni, akkor talán érdemes lenne elgondolkodni egy ilyen nagy ívű, komplex fejlesztésen. Egy lehetséges helyszínként a Nyugati pályaudvar mögött, a Váci út, a Lehel utca és a Rottenbiller utca közötti, a Dózsa György útig elnyúló terület a méreténél fogva alkalmasnak tűnik a kulturális negyed létrehozását és fenntartását segítő, további jövedelemtermelő beruházásokhoz is, iroda-, kereskedelmi vagy állami bérlakásprogramok beindításához. A terület városszerkezetileg központi helyzetét, valamint tömegközlekedési adottságait tekintve kiemelkedően jó helyzetű, talán túlságosan jó is, ha a Nyugati pályaudvarba befutó rengeteg vágányt nézzük. Természetesen ez a terület csak úgy jöhetne szóba fejlesztési helyszínként, ha a vasútvonal végállomását kijjebb szorítanánk a városból, így valamennyi vágány megszűnne, vagy a pályaudvar érintetlenül hagyásával felülépítéssel, illetve lesüllyesztéssel tüntetnénk el az oda bevezető síneket. Ez utóbbi megoldások már a kormányzati negyed ötletének idején is heves szakmai vitát váltottak ki, nem utolsósorban hatalmas költségvonzatuk miatt. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához viszont még valami hiányzik: Budapest hosszú távú, átfogó közlekedési infrastruktúra-fejlesztési stratégiája, amely nélkül az én véleményem – hogy tudniillik Budapestben pont az a jó, hogy a Nyugatiba szinte a centrumába jön be a vonat – csak egy érzelmileg felfokozott vélemény marad. Ezek a stratégiák alapozhatnak meg döntéseket, hogy mi legyen az olyan épületekkel, mint például a Nyugati pályaudvar fejépülete. Ez is az előkészítés része, és elengedhetetlen, csakúgy mint később a nemzetközi tervpályázatok kiírása, amelyek egy igazán jó építészeti és tájépítészeti minőséget biztosíthatnak. Hiszen amíg bármikor szívesen kimegyünk a Ludwig Múzeumba egy jó kiállításra vagy programra, az épületen kívül a korábbi millenniumi kulturális központ-kísérlet közterein – a Dunától elszakítva, egy nagy forgalmú autóút közötti keskeny területen, egy híd tövében – nem szívesen múlatjuk az időt.

Végezetül bizonyos, hogy senki nem tiltakozik majd a kultúra reprezentációjának erősítése, a rozsdazónák eltűnése és az új, élhető közterek megjelenése ellen, ha mindez egy komplex stratégia mentén történik, gazdaságilag önállóan megáll a lábán, és nem valami eltúlzott méretű beruházás születik, amely hosszú időre megbénítja a kulturális költségvetést, ellehetetlenítve a vidéki múzeumokat s megfojtva az alulról jövő kulturális kezdeményezéseket.

Szemerey Samu építészmérnök

A közelmúltban Bécsben rendezett, múzeumi negyedekről szóló konferencia kevéssé ígérkezett szenvedélyektől fűtött eseménynek – ehhez képest éppen a bécsi MuseumsQuartiert elemző előadás vitája alakult látványos üvöltözéssé az akadémiai előadóteremben. Hogy az MQ története mennyiben kirobbanó siker, és mennyiben tükrözi egy letűnt birodalom központosító reprezentációs igényeit, finoman szólva sem eldöntött tény. Így aztán ha egy budapesti múzeumi negyed kérdését vizsgáljuk, érdemes néhány témát körüljárni ahhoz, hogy a politikai propagandán túl komolyan vehető érvekhez is eljuthassunk.

A múzeumok és az őket körülvevő városok kapcsolatában meghatározó volt az a fordulat, amikor a túlnyomórészt hatalmi reprezentációra, az ideális társadalmi értékrendek megjelenítésére felépített intézmények a gyorsan növekvő középosztálybeli közönség új köztereivé váltak. A kortárs múzeum csomópont és infrastruktúra: a városfejlesztésben betöltött szerepe intézményi programján túl egyre inkább összemérhető a városokat életben tartó más rendszerekkel. A múzeumok ma a kultúra speciális, de nem kizárólagos intézményei, mert ahogy programjaikat egyre intenzívebben áthatja a nyilvánosság, úgy válnak a városfejlesztés hagyományosan technokrata hatáskörbe utalt területeivé, mint a közlekedés vagy a kommunikáció, egyre inkább nyitott, kulturális tartalmakat megjelenítő helyszínekké. Nem véletlen tehát, hogy a kereskedelmi siker és a városfejlesztésben betöltött katalizátor szerep egy időben jelent meg a múzeumok életében azzal a nyitással, amellyel a kortárs város, a tömegkultúra és a nyilvánosság új struktúrái bekerültek az intézmények falai és a kutatói programok közé; ilyenformán kapcsolataik sem korlátozódnak a látogatható archívum és referenciatár szerepére, a városokba irányuló idegenforgalom kitüntetett helyszíneiként pedig növekvő befolyással bírnak a globális hálózatba rendeződő városok közötti erőviszonyok alakítására is.

A múzeumépítés látványos fellendülésének érdekes oldalága a múzeumi negyedek sorsa: ezek jelentős része hosszú idő alatt, jellemzően uralkodói rezidenciák és adminisztratív negyedek átalakulásával jött létre, és közülük számos a mai napig magán hordozza a birodalmi, nemzeti vagy más állami reprezentáció kereteit. Ezen átalakulások gazdasági, városfejlesztési szerepe minimálisnak mondható, és leginkább akkor tud sikert felmutatni, ha a múzeumok nyilvánosságot kapnak, kereskedelmi és látogatói forgalmat hozó programokkal bővülnek, vagy éppenséggel ilyen programok közé települnek. A komplexumok hol az idegenforgalomra koncentrálnak, mint Madridban, hol a helyi színházi és szórakoztatóiparra, mint Bécsben, hol pedig döntően állami finanszírozásra, mint Berlinben, de általánosságban mindnek kevesebb kapcsolata van a környezetével, mint a városba közvetlenül beépülő múzeumoknak.

Mik lehetnek egy múzeumi negyed feladatai Budapesten? Városfejlesztési szempontból egy olyan katalizátor szereppel bíró, az elmúlt évtizedek beruházásait léptékében meghaladó komplex programról lehet csak szó, ami megépülése után működésével jelentős szerkezeti és piaci változásokat generálhat a fővárosban. Üzemeltetői szempontból az állam és a főváros belátható időn belüli erőforrásait tekintve elengedhetetlen, hogy döntően önfenntartó és szolgáltatásaiban rugalmas legyen. Kulturális szempontból pedig olyan országos jelentőségű intézmények együttműködését hozhatja, amelyek fokozottan erősítik egymás programját, komplex szerepköröket tudnak ellátni, ennélfogva komoly hatást gyakorolhatnak Budapestre, és nemzetközileg is vonzó idegenforgalmi célpontként jelenhetnek meg.

Előre bocsátható, hogy egy pusztán kulturális programmal bíró múzeumi negyed a fenti feltételek ismeretében jelenleg sem városfejlesztési, sem üzemeltetési, sem muzeológiai szempontból nem reális elképzelés. Egy ilyen beruházás a zárt struktúrájú, állami finanszírozású megaintézmények sorát bővítené, amelyek sem programjukban, sem városszerkezeti kapcsolataikban, sem működésükben nem alkalmasak egy kortárs múzeum feladatainak betöltésére. Nehéz továbbá – különösen mindenfajta megalapozó tanulmány és szakértői konzultáció híján – felmérni, hogy egyáltalán milyen intézmények jöhetnének szóba egy ilyen múzeu-mi negyed létrehozásakor. Az őszi választásokon vélhetően sok nyilvánosságot kapó javaslat listája a legjobb indulattal is csak naivnak és komikusnak nevezhető – különösen ha a projektleírást és annak hangnemét összevetjük a szöveg elején a politikai motivációjú kultúrafejlesztést élesen elítélő kijelentésekkel. Végigtekintve az elmúlt évtizedek hasonló játékszabályok szerint beindított fővárosi fejlesztésein – és hozzátéve azt a könnyedséget, ahogyan a jelenlegi intézményi struktúrával egy építész és egy főpolgármester-jelölt eljátszik – nehéz a kormányzatit leváltó múzeumi negyedre másként gondolni, mint egy újabb beruházásra, amely a kulturális tartalomra egy magát semleges technokrataként beállító városfejlesztő és a városra reprezentációs alapanyagként tekintő politikus sajátosan találkozó nézőpontjaiból tekint. Meglehet, ez az „erős város” víziója – csak éppen nem a nyitott városé, azé a fejlesztői gondolkodásé, amely mögött a városi infrastruktúrák komplex szemlélete és integrált, gazdaságilag és társadalmilag is fenntartható fejlesztése áll.

Budapest új múzeumi negyedének akkor lehet létjogosultsága, ha a programja és beavatkozásai nem állnak meg a kijelölt terület határain belül, és ha a város életét sem állítja meg ezeken a pontokon. A város jelenlegi sűrűségét, belső mobilitását és gazdasági erejét tekintve a jelenlegi (királyi palota a várban) és a korábban felvetődő (Óbudai Gázgyár, Dél-Buda) helyszínek valószínűleg nem alkalmasak a megfelelő forgalom megteremtésére. A főváros utolsó egybefüggő, példátlanul értékes területei szinte mind a vasúthoz kapcsolódnak: ezek átgondolt fejlesztésével Budapest a jövőjét alapozhatja meg. Eddig ezt leginkább a magánbefektetők ismerték fel, így cserélődtek le a közintézmények kereskedelmi központokra a pályaudvarok körül. A Nyugati lehet a kivétel: a vasúti csomóponttal összeépülő kulturális városnegyed kiegyensúlyozott programmal vonzó modell lehet, bár felvetődik a kérdés, hogy hová lesz akkor a kormányzati infrastruktúra átalakítása? Vajon a kulturális vagy a politikai közeg koncentrációja jobb-e a városnak? Szükséges-e a város leginkább tőkeerős területein állami beruházásokkal fejleszteni, nem volna-e több értelme ott befektetni, ahol más forrásokra nem lehet számítani? Hiszen a városi kultúra a mindennapi élet minőségében rejlik: ez az a tapasztalat, ami tudást, piaci potenciált, nemzeti identitást és inspiráló jövőképeket teremthet.

Egy múzeumi negyed feladata is csak ez lehet – a múlt átrendezése, újrateremtése és keretbe foglalása helyett.