Konferenciák az átalakulásról
A múzeumok és a „valami más”
MúzeumCafé 18.
„A gyűjtő boldogsága, a magányos boldogság […]
Vajon nem ez ama átszellemítés, ami emlékeinket uralja? Hogy bennük dolgokkal vagyunk egyedül, melyek hallgatva körénk rendeződnek, és hogy még az emberek is, akik közben felmerülnek, a dolgoknak ezt a megbízható, szövetségszerű hallgatását veszik fel. A gyűjtő
»elcsendesíti« sorsát. S ez azt jelenti: eltűnik az emlékezés világában.” [1]
A múzeumot lassan felváltja „Valami más”. Ahogy a fegyelem társadalmát felváltja az ellenőrzés társadalma; a zárt, elkülönülő rendszereket a szörfölés határokon túli kényszerítő szabadsága. [2] A vitrinekben, elkerített falrészeken, aprólékos gonddal berendezett enteriőrökben helyükön lévő kiállítási tárgyak önmagukban már kevésbé érdekesek, a hozzájuk kapcsolható, szerteágazó információ annál inkább. A múzeumnak élményközpontúnak kell lennie, a látogatót nem passzív tanítandónak, hanem aktív résztvevőnek, sőt esetenként alkotónak kell tekinteni, ám mindezt úgy, hogy a kommercializálódásnak még a gyanúja se merülhessen fel. A múzeumnak növelnie kell a látogatók számát, a múzeum eladható termék kell legyen, éppen úgy, mint a Mona Lisa-törülköző, de óvnia kell a benne megmaradásra ítéltetett Kultúrát, Értéket, Szépséget, Történelmet (bármit is értsünk ezen illendőségből nagybetűvel írt fogalmak alatt). És ezek még csak a kiállításra vonatkoztatott, jelmondatszerűségükben kissé közhelyessé fakult irányelvek, a gyűjteményezésben, a múzeumi struktúrában rétegzett ellentmondások és továbbgondolandó szépségek nélkül.
A múzeumot érzékenyen érintette a „Valami más” térhódítása. A múzeum egy évszázada az a hely, amelyben megőrződnek a megkérdőjelezhetetlen értékek, hiszen ami bekerül a gyűjteménybe, vagy pláne a kiállításra, szükségszerűen értékes és jelentős állomása a nemzet fejlődéstörténetének. A múzeum tehát nem nagyon változhat, mert lényege, hogy állandóságba szépítve kiemel tárgyakat az időből. A „Valami más” az információhoz hozzáférést engedő kódokat követeli, és korlátlan az információéhsége, nem ismeri a stabil struktúrákat, így abban az olyan szavak, mint érték vagy fejlődés, csak viszonyaikban kapnak mindig változó értelmet. A „Valami más” küzd azzal, hogy képes-e létrehozni a múzeum történetét (történeteit), a múzeum pedig azzal, hogy képes-e megragadni a „Valami mást” – legyen szó gyűjteményezésről, installációs technikáról, belső hierarchiáról vagy külső kapcsolatrendszerről.
A múzeum után és a „Valami más” előtt azonban talán érdemes a „között” állapotát kérdések feltevésére, szempontrendszerek és megvalósítási lehetőségek feltérképezésére használni. Ha a Bajor Gizi Színészmúzeum nem tűzött is ki ilyen ambiciózus célt, de mégis beszélgetéssorozatot indított 2006-ban Szent Iván éjjelének délelőttjén Múzeumok nappala címmel. Az öt beszélgetés középpontjában a kortárs múzeumi szerepek, a múzeum és a színház, a múzeum és a média, a múzeum és a tér, illetve a színházi múzeum sajátosságai álltak. A részt vevő szakemberek a fenti általános témakörökön belül a kortárs múzeumpedagógia lehetőségeit éppúgy érintették, mint a jelenkorgyűjtés és -kutatás kérdéseit, illetve a múzeum mint „brand” társadalmi szerepét.
2008. május 16-án első alkalommal rendeztük meg a kortárs múzeumi szerepeket, illetve a színház és múzeum viszonyát körbejáró Múzeumi szerepek alcímet viselő konferenciát. Az előadók a „high pop” és „slow food” [3] mellett többek között az univerzális múzeumok sorsát, a globális látványtermelés jelenségét, a felhasználóorientált múzeumi működést is érintették.
2009. május 18-án, a múzeumi világnapon Elveszett jelentés – Múzeumi szerepek II. címmel folytatódott az egyre szélesebb szakmai érdeklődésre számot tartó eszmecsere, amelynek célja volt egyfelől a „létező szocializmus”, illetve a rendszerváltás múzeumfelfogásának és -struktúrájának elemzése, másfelől a kortárs történettudomány új megközelítésmódjainak, a Kádár-rendszer sajátosságainak vázolása, mind a vizsgálati korpuszok kijelölésében, mind elméleti alapvetésekben új utakat mutatva a muzeológia és a történettudomány gyümölcsöző együttműködésének.
A 2010-es konferencia a provokatívnak szánt McMúzeum – Múzeumi szerepek III. címet viselte [4], hiszen a globalizáció és a múzeum viszonyát járta körbe, nemzetközi kitekintést is biztosítva a témában. A konferencia célja volt, hogy külföldi és hazai szakemberek bevonásával a kortárs múzeum átalakuló helyzetének legmeghatározóbb kérdéseit felvesse. Mi a kortárs múzeumok funkciója? Hogyan válnak a múzeumok az erősödő piac szereplőivé? Hogyan alkalmazódnak vagy alkalmazhatók az irányadónak tekintett, határokon átnyúló működési sémák? Hogyan birkóznak meg a múzeumok saját múltjukkal, mind gyűjteményük eredetével, mind a felvilágosodásból örökölt normarendszerrel? Milyen a franchise rendszerben működő múzeum? Milyenné alakult a múzeum és a közönség viszonya? Ez utóbbi kérdés megválaszolásához elengedhetetlen volt, hogy a múzeumpedagógiának is jelentős szerep jusson a konferencia programjában. A kortárs múzeum-pedagógiai elméleti és gyakorlati rendszerek, mód-szerek ugyanis arra vállalkoznak, hogy meghatározzák a múzeumba látogató ifjak későbbi kultúrafogyasztó szokásait is.
A kortárs múzeum kapcsán szinte már közhelyszerűen sokat emlegetett változás, hogy a diszkrét tárgyak helyett az összefüggésrendszerekre helyeződik a hangsúly egy-egy kiállításban. Ez a könnyen értelmezhetőnek tűnő „saroktény” jelzi, hogy átalakult a múzeum és a befogadó kapcsolata, a múzeum társadalmi, politikai, kulturális szerepe. A múzeumpedagógiának így már nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy a metanarratívák elbizonytalanodása megkérdőjelezi a kanonikus tudás lexikális átadásának módszertanát és szükségességét, hanem új hatalmi rendszerek befogadói sablonjait is értelmeznie és alkalmaznia kell újrafogalmazott céljainak érdekében. Milyen törekvések fogalmazódnak meg, hogyan lehet egy medializált világban, a szimulákrumok rengetegében, a „mindig új” kényszerítő vonzásában képekre, tárgyakra irányítani a figyelmet? Mi legyen a cél? Közelebbről alig meghatározott, de némiképpen patetikus módon megfogalmazva: mú-zeum-látogatókat neveljünk? A megszerzett tudást reflexív és önreflexív módon birtokló-használó embereket? A hatalmi struktúrát elfogadó, de belátó kritikával kezelő állampolgárokat?
Dramaturgiailag most kellene a konferenciát értékelő soroknak következniük, amelyek az „érdekes tanulságokat hozott”-tól a „jó hangulatú, gyümölcsöző eszmecseréig” terjedhetnének, és megnyugtató végét jelenthetnék e rövid írásnak. A „Valami más” információ- és újdonságkényszere azonban arra sarkall, hogy inkább a felmerült irányvonalakat, prioritásokat, problémaköröket, kérdéseket jelezzem, a lehetséges továbbgondolási módokat vázoljam, ezzel ismerve el az előadók munkáját.
Franchise – a teljesség igénye nélkül
Az előadások nagy része a „Valami más” térhódításával, a megváltozó alkotó–műtárgy–múzeum–befogadó viszonnyal, illetve a nemzet és a nemzeti fogalmának értelmezési lehetőségeivel foglalkozott. Ez utóbbi témakör első pillantásra tán kakukktojásnak tűnhet egy a globalizáció hatását, illetve az átalakuló belső múzeumi hierarchia, gyűjteményezési koncepció és „arculatteremtési” kényszer tárgyalását célul tűző konferenciaszekcióban. A nemzet, nemzeti fogalmak múzeumi értelmezése azonban nem csupán színesítő elem, hanem egyike a legproduktívabbnak mutatkozó megközelítésmódoknak, amelyekkel a felvetett jelenségek megragadhatók: olyan „csomópont”, amely lehetőséget teremt a kanonikus múzeumi struktúrák és célok reflexív vizsgálatára.
A „Valami más” arra késztette a kortárs műalkotásokkal foglalkozó múzeumokat és kiállítóhelyeket, hogy ha nem is magukat műalkotásokat, de azok kommunikációját popularizálják. A műalkotás, a művészet még tartani látszik stabil helyét az érinthetetlen értékek birodalmában, ha minden más körülötte alapvetően át is alakult: felszámolódott a művészeti elitizmus zártkörű és közös kódrendszerű „egy-értelmű” kommunikációja; egyre több látogatóhoz igyekeznek eljuttatni a kortárs „termékeket”; mindinkább élesedik a verseny a kiállítóhelyek és a sajátos kulturális közösséget kitermelő plázák között; egyre erősebb és nyilvánvalóbb a művészet politikai és társadalmi felelőssége; a tárlatoknak otthont adó szervezetnek pedig egyre fontosabb lesz a szelektálás, az adott esetben „nem eladható, ám értékes” alkotások megmutatásának kényszere. Mindeközben a nemzet fogalma is alapvető átalakuláson megy keresztül és – hasonlóan a művészethez – eltörölhetetlennek tételeződik; a nemzet, mint napjaink mutatják, életképes történelmi jelenség, amelyre a módosulások dacára igény van. A múzeumnak pedig felelőssége, hogy a csoportidentitás-képző történetek közül – a szakmaiság kiiktathatatlan szűrője segítségével – valóban releváns, emblematikus eseményeket és szimbólumokat emeljen be a kiállítás, tágabban a múzeum terébe.
A múzeumpedagógia mint Critical Mass
A múzeumpedagógia-szekció előadóit arra kértük, hogy négy kérdésre válaszolva körvonalazzák saját múzeumpedagógiai és ezzel elkerülhetetlenül múzeumi ars poeticájukat. Mi a célja a kortárs múzeumpedagógiának? Milyen előfeltételezett múzeumdefinícióval dolgoznak? Milyen lenne elképzeléseik szerint az ideális múzeum (gyűjteményezés, kiállítás, internetes megjelenítés, múzeumpedagógia)? Milyen módszereket és miért éreznek hatásosnak a cél(ok) elérése érdekében? Az egymásnak olykor nyíltan vagy kevésbé nyíltan ellentmondó előadások között egy alaptételben tökéletes volt az összhang: a múzeumpedagógia elérte azt a kritikus pontot, amikor a belső múzeumi hierarchiában erősen „másodrendű” szerepköre tarthatatlanná vált, amikor már számít, sőt a látogatói statisztikában is egyre inkább számít az az eddig nem túlzottan népszerű módszertani, vagy – ha tetszik – elméleti, megközelítésmód, amely a formálódó, változó szerepre érzékenyen reagáló gyakorlati rendszer hátterét és továbbgondolási lehetőségeit egyként biztosítja. Számít az a banálisnak tűnő kérdés is, hogy a gyermekek elvihetik-e a produktumot, amelyet a foglalkozás alatt létrehoznak, esetleg ezek a művek be tudnak-e tagozódni valamilyen formában a múzeum tárlatába, illetve érdemesebb-e őket bedigitalizálni és egy internetes felületen „kiállítani”. Talán lényegtelennek tűnik, de megkerülhetetlen koncepcionális kérdés húzódik amögött: mit szeretnénk adni a gyerekeknek? Hogyan szeretnénk emlékeztetni őket a múzeumban töltött időre? Hogyan alakítjuk viszonyukat az alkotáshoz és a tárgyakhoz? Abban az első hallásra is fajsúlyos kérdésben egyetértés mutatkozott, hogy a múzeumpedagógiának törekednie kell a szórakoztatva tanításra, a kortárs technika és a vizuális nyelvezet alkalmazására. A helyes arányokat tekintve azonban már jelentős nézeteltérések buktak felszínre: Disneyland lesz-e a múzeumból, ha túl sok az élmény és modern a technika? Releváns kérdés-e egyáltalán szórakoztatás és tanulás ilyen ellentétpárba állítása? A múzeumpedagógia is kezd „Valami mássá” alakulni. Valamivé, ami tanítani szeretne – de már a kíváncsiság felkeltésével. Valamivé, aminek fontos, hogy a résztvevők önismerete formálódjon. Valamivé, ami nyitott az intézményi határok lebontására (legyen szó együttműködésről vagy nyitásról a „szubkultúrák” felé).
Végezetül a rendezvény társszervezőjével, Szebényi Ágnes múzeumpedagógussal (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) együtt ez úton is szeretnénk megköszönni a konferenciák előadóinak, hogy elvállalták a felkérést, és értékes szövegeikkel és nem kevésbé izgalmas hozzászólásaikkal dialógusban kockára tették a formálódó kortárs múzeumról vallott nézeteiket.
[1] Walter Benjamin: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások. Osiris, Budapest, 2001, 206. o.
[2] Gilles Deleuze: Utóirat az ellenőrzés társadalmához.
[3] Fejős Zoltán konferenciadolgozatának címszavai, amelyek a hagyományos kultúrafogalom felbomlására, a magas és a populáris kultúra viszonyának megváltozására utalnak.
[4] A konferencia előadói: Mindig zöldebb? – A nemzeti franchise: Veera Rautavuoma doktorandusz, Jyväskyläi Egyetem; Petrányi Zsolt igazgató, Műcsarnok; Prosek Zoltán igazgató, Paksi Képtár; Csorba László igazgató, Magyar Nemzeti Múzeum. Mission impossible – kortárs múzeumpedagógia: Joó Emese etnográfus, múzeumpedagógus, Iparművészeti Múzeum és múzeumpedagó-giai szakkoordinátor, MOKK; Sinkó István képzőművész, művészeti író és rajztanár; Göttinger Eszter irodavezető, Múzeumpedagógiai Kutató és Innovációs Iroda, Paks; Hemrik László múzeumpedagógus, Ludwig Múzeum/Kortárs Művészeti Múzeum; Szebényi Ágnes múzeumpedagógus, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet; Éliás István múzeumpedagógus, Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum, Miskolc és múzeumpedagógiai szakkoordinátor, MOKK; Németh Csaba múzeumpedagógus, Hadtörténeti Múzeum.