Aláragasztással és/vagy varrással?
Régi textíliák restaurálása
MúzeumCafé 18.
Mivel textiltárgyainkat élő szervezetek által létrehozott fehérje- és keményítő-alapanyagú elemi szálakból állítják elő, ennek következtében a kémiai és fizikai kölcsönhatások révén hosszabb-rövidebb idő alatt porrá válnak. Különösen a színezett textíliák veszélyeztetettek, mivel fény hatására a színezőanyag oxidálódik, megváltozik a szerkezete, a textil elemi szálai gyengülnek, a színezék fakul. A textil állandó kölcsönhatásban van az őt körülvevő légtérrel. Az állandó térfogatváltozás, a porszemcsék őrlő mozgása, a mikrobák megtelepedése a szövetet alkotó elemi szálak romlását okozza. Megfelelő tárolással azonban évezredeket is képes átélni egy-egy textilműtárgy – gondoljunk csak a torinói lepelre, a kopt textilekre, vagy a koronázási palástra. Tárolás szempontjából fő szempont a fény kiszűrése, a légnedvesség helyes állandósítása, a szennyező anyagok eltávolítása és a rovarkártevők kizárása.
Ha feladatul kapjuk egy textilműtárgy restaurálását, első lépésként megállapítjuk, milyen alapanyagok összedolgozásával készült. Gyakran találunk együtt papírt, fát, fémet és textilt. A színezék vízállóságáról minden esetben meg kell győződni. A restaurálásról konzultálni kell a múzeum más szakembereivel is, hiszen egyetlen történész sem értékelné, ha a hős vérét szorgos kezek gondosan kitisztítanák a zászlóból, vagy a golyó ütötte mellényen eltüntetnénk a lyukakat. Hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgunk, a legtöbb textilműtárgyon mindig együtt találunk növényi és állati fonalakból szőtt, különböző szín- és méretállandóságú szöveteket, fémmel, bőrrel készült díszítéseket. És persze ott vannak az idők során rájuk rakodott szennyeződések, amelyektől szeretnénk megszabadulni, de általában minden összetevő más-más tisztítóközegben érezné jól magát.
Ha a vizes tisztítás elkerülhetetlen, pontosan rögzítjük az eredeti állapotot fotóval, rajzzal, leírással, azután szétválasztjuk az összedolgozott darabokat, és mindegyiket a neki megfelelő közegben tisztítjuk. Ha nem választhatók el – például a festések, hímzések – a festett részt vízhatlanná tesszük. Regnál tízszázalékos oldatát ecsettel felvisszük a festett részekre, s az így keletkezett filmréteg nem engedi a víz duzzasztó hatását kifejteni, egyben rögzíti is a festéket az alaphoz. A filmréteget tisztítás után alkohollal el tudjuk távolítani. Textiltisztítás szempontjából a legideálisabb oldószer a víz, mert vízben a textil visszanyeri rugalmasságát, mozgathatóvá, formázhatóvá válik. A víz oldja a textilbe rakódott port, fémsókat, lebomlási termékeket. A vízmolekula pici, ezért mélyebben hatol be a fonal belsejébe, mint bármelyik más oldószer – és főleg: a víz nem mérgező. A gondosan előkészített tárgyat megfelelő nagyságú szitára fektetjük, langyos, enyhe vízsugárral áztatva, hostaponos vagy zsíralkohol-szulfonátos habbal finoman tamponáljuk, majd miután a hab kifejtette hatását, gondosan kiöblítjük desztillált vízzel. A törékeny selymet két szita közé szorítva tudjuk megfordítani. Az előbbi művelet megismétlése után az előre elkészített, nejlonnal bevont hungarocell-lapra helyezzük a tárgyat. Papírvattás leszívatás után a szálakat egymásra merőlegesen, eredeti formájára és méretére simítjuk, széleit lesúlyozzuk, és gyorsan szárítjuk.
A textilek restaurálására két módszer létezik: a varrásos és a ragasztásos (dublírozás) alátámasztás. Főként a varrásos eljárást alkalmazzuk, de ha a selyem fémsókkal nehezített, vagy festett felületű, és a tűszúrásokat nem bírja el, dublírozással restauráljuk. A dublírozó anyag előállításának első lépéseként veszünk egy szükséges nagyságú krepplindarabot, és forralással kifőzzük belőle a keményítőt, majd a műtárgy színére festjük. Megfelelő nagyságú sík felületre celofánt fektetünk, erre vizesen terítjük a megfestett krepplint, lesúlyozzuk, és száradni hagyjuk. Száradás után Mowilit DM5, Mowilit DM2 és víz megfelelő arányú oldatát egyenletesen elterítjük, gyorsan, lazán, a gyűrődések elkerülésével. A megszáradt dublírozó anyagot filmes felével a kifeszített textil hátoldalára fektetjük, és szilikonpapírt ráhelyezve a műtárgyra vasaljuk. Ezután megfordítjuk, és a kiszakadt töredékeket is rávasaljuk az eredeti helyükre. A nagyobb hiányokat előre megfestett anyaggal pótoljuk. A ragasztásos eljárás korszerű, mégis csak a legindokoltabb esetben végezzük, mert számtalan előnye mellett hátrányai közé tartozik, hogy érzékeny a hőmérsékletre, melegben lágyul, szedi a port, hidegben gyengül a kötőereje, és általában gyorsabban öregszik és sárgul a természetes anyagokhoz képest. Mindezek ellenére ha a varrást nem bírja a műtárgy, nagy szolgálatot tesz, hiszen segítségével újra élvezhetővé, kiállíthatóvá válnak a szétesett textíliák.
A selyemszövetek, ha nincsenek fémsókkal nehezítve vagy felületileg festve, általában jól bírják a varrással történő restaurálást. A varrásos módszer időtállóbb, lágyabb, hajlékonyabb eredményt ad, mint a ragasztásos. A fent ismertetett megelőző vizsgálatok és a tisztítás elvégzése után a textil színéhez hasonlóra festjük az alátámasztó anyagot, amelynek többféle követelménynek is meg kell felelnie. Ezt a festés után tükörsimára vasaljuk, kiterítjük, és ráhelyezzük az alátámasztásra szoruló textildarabot, megkülönböztetett figyelmet fordítva a szálirányok és az eredeti forma megőrzésére. Általában hárommal osztható négyzeteket alkotva férceljük össze a két anyagot, a beosztást mindig az adott műtárgyhoz igazítva. A férc sorai mutatják az irányt a csipkecérnával történő sűrű levarráshoz. Az alátámasztás rögzítését restaurálókereten végezzük, megfelelő színűre festett csipkecérna segítségével (ez erősen sodrott lenszálból készül és hajszálvékonyságú). A lebegő láncfonalakra merőlegesen a cérnával lefogósorokat fektetünk mintegy négy-öt milliméteres sortávolsággal, majd ezeket három milliméterenként leöltögetjük. A hosszadalmas munka végén a műtárgy újra felemelhetővé, kiállíthatóvá válik, az alátámasztó anyaggal együtt visszakapja erejét és esztétikai értékét.
A restaurálás befejező mozzanataként a műtárgy hátoldalát lefedjük, s végezetül a dokumentációs anyag elkészítése következik, hogy a jövőben is bármikor visszakövethető legyen a műtárgyon elvégzett restaurátori munkák folyamata.