Szélcsend a szélmalmok körül
Nyugat-európai jó példák alapján lehetne hasznosítani különleges műemlékeinket
MúzeumCafé 18.
1863-ban 476, 1873-ban 854, 1906-ban 691 szélmalom őrölt Magyarországon. Közülük csaknem negyven még ma is áll, ebből huszonegyet védett műemlékként részben felújítottak, a többi pedig új funkciót talált magának, vagy pedig üresen, kulcsra zártan várja az idők végezetét. A többségükben a Kiskunságban, a Nagykunságban vagy a dunántúli Tésen helyben megőrzött, vagy szabadtéri néprajzi múzeumokba, esetleg múzeumudvarokba áttelepített malmok a népi építészet monumentális alkotásaiként magasodnak a környező épületek fölé, és statikusan szemlélik a fölöttük vagy alattuk – többek között például a fenntartásuk miatt – átvonuló viharokat. Még ha kívül épnek tűnik is a vitorla, belül pedig az őrlőszerkezet, szélmalmaink ma őrlésre alkalmatlanok. Az örök körforgás szimbólumaként is emlegetett malmok körül ma többnyire szellemi szélcsend van: létezésükről szinte nem is tudunk, s leginkább csak akkor vetül rájuk némi figyelem, ha egy-egy nagyobb esőzés, szélvihar, vagy éppen egy elrontott, kontár beavatkozás miatt valamelyikükben súlyosabb kár keletkezik.
A vitorlák mozdulatlansága sokat sejtető: a legtöbb kiállítóhelyként működő szélmalomban még nem alakult ki az a kontextus, amely a ma embere számára naprakész jelentést, üzenetet hordozna. A látogató egy letűnt életformához kapcsolódó technika- és ipartörténeti érdekességgel, életformával ismerkedhet meg ezeken a helyeken, a kerekek körforgása helyett pedig a malom pusztulásának és költséges felújításának örök visszatérő problematikájával szembesülhet. Bár a szélmalmokat bejárni, az őrlés folyamatát megérteni, a gyönyörű szerkezetet megérinteni, majd a legfelső szintről körültekinteni már önmagában is maradandó élmény, újabban egyre többen teszik fel a kérdést: hogyan lehet dinamikus tartalommal megtölteni a statikus állapotba kényszerített szélmalmokat? Miként lehet megoldani, hogy a malomkő újra őröljön? Van-e esély rá, hogy a perifériára szorult szélmalom, egyáltalán a malom újra a közösségi élet szimbolikus tere legyen? Hogyan válhat a szélmalom a fenntartható fejlődésről, a megújuló energiaforrásokról szóló közbeszéd eszközévé?
Ma, amikor Szeged mellett Kiskundorozsmán, Szegváron, Kiskunhalason, Hódmezővásárhelyen, Kiskunfélegyházán, egy kicsit távolabb Békéscsabán, a Nagykunságban Karcagon, Kunhegyesen, esetleg a Dunántúlon Tésen, netán Sopronban egy-egy szélmalomba botlunk, nehéz elképzelni, hogy a 19. században főleg az alföldi mezővárosok, falvak határában malmok sora állt forgó vitorlákkal. 1870 táján Kiskunfélegyházán 53, Hódmezővásárhelyen 47, Szegeden 42 szélmalom őrölt. Az pedig még meglepőbb, hogy ezek a szerkezetek mindössze epizódszereplők voltak a magyar malomipar történetében a vízimalmok és az állatok erejét hasznosító szárazmalmok több száz éves múltjához képest. A szélmalmokra vonatkozó első magyar adatok a 16. századból valók, a most is fellelhető változatuk viszont a 17. században alakult ki Hollandiában, ahol az őrlésen kívül vízemelő-berendezések működtetésére is használták őket. A 19. század elején még népszerű bakos malom, amelyben az egész épületet kellett a szél irányába fordítani, nem versenyezhetett a hollandi típussal, hiszen ez utóbbiban erős szél esetén a malom forgását szabályozni tudták, a szél irányától függően a malom vitorláinak helyzetét kellően és gyorsan változtathatták.
Ahogy a malommúzeumokban láthatjuk, a belül több szintre osztott épületek tetőszerkezete a vitorlatengellyel, valamint az arra felszerelt vitorlaszárnyakkal egyetemben elfordítható. A vitorlatengelyen kap helyet a szeleskerék (fogaskerék) amely egy orsós kúpfogaskerék közvetítésével adja át a vitorlákon keletkező forgónyomatékot a malomgépezet főtengelyének. Ha több malmot is megmászunk, láthatjuk, hogy belső mechanizmusuk nem egyforma. A legegyszerűbb a ma már csak a szakirodalomból ismert, általában egyköves papucsos szélmalom, amelynél az egész épületet kellett a szél irányába fordítani. A meghajtott főtengelyről sebeskerék és kisorsók közvetítésével – a forgássebességet növelve – lehetett továbbítani az energiát. A felülhajtós szélmalomban, mint többek között a dorozsmaiban vagy a halasiban, az erőáttétel a középső szinten kapott helyet, felülről hajtva meg a forgókő tengelyét. A szélmalom alsó szintjén fogadták az őrlésre szánt gabonát, és ide érkezett az őrlemény. Itt kaptak helyet a lisztesládák, a gabona tárolására szolgáló hombár, valamint a szerszámok. Előfordult, hogy molnárlakásként használták, ahogy a szentendrei Skanzenben is látható. A ma múzeumként szolgáló malmokban általában itt mutatják be a malom, a molnárkodás történetét. A kőpadok a malom első emeletén kaptak helyet, a második emeleten a kőpadok meghajtó mechanizmusa, majd a harmadik emeleten a szeleskerék főtengelykapcsolása vehető szemügyre. Az alulhajtós szélmalomban – mint például a kiskunfélegyházi Pajkos Szabó-félében – a szeleskerék által meghajtott főtengely alján, a kőpad alatt helyezték el a köveket alulról forgató fogaskerék-áttételt. Az ilyen malmokban a kőpadok működése, a forgó mechanizmus jól áttekinthető és kezelhető volt, de alul nem maradt hely. A középen hajtós szélmalom esetében a kőpadok az alsó szintre kerültek, a kőpadok és a szeleskerék közé, középütt építették be az erőátviteli rendszert
„A Kárpát-medencében a szélerő viszonylag későn került a figyelem középpontjába, hiszen a folyókban gazdag terület inkább a vízimalmok hazája volt. A szárazmalmokat pedig a vizektől távolabb használták. Mivel a búzával ellentétben a liszt nem áll el hosszabb ideig, az embernek időről őrölnie kellett, ezért lényeges volt, hogy ezt egynapi járótávolságon belül meg tudja oldani – hívja fel a figyelmet Balázs György, a Néprajzi Múzeum főtanácsosa. – A szélmalom a 19. század elején kezdett elterjedni, de az ezret soha nem érte el a számuk, miközben vízimalmokból 24-25 ezret, és szárazmalomból is hat-nyolcezret ismerünk ugyanebben az időben.”
A 18. század végén, amikor elkezdődik a folyószabályozás, és megváltoztatják a korábban több áradást is okozó malmok helyét, észrevehető, hogy mind többen kutatják, milyen malomtípussal lehet megoldani az egyre növekvő népesség lisztellátását. Akkor figyeltek fel az olyan malomtípusokra, amelyek addig nem voltak ismertek itthon. Gerics Pál, a Georgikon tanára az 1820-as években a Festeticsek kérésére nyugat-európai tanulmányutat tesz; Angliából küldött tervrajza most is megtekinthető a Széchényi könyvtárban. „Ennek az útkeresésnek egyik eredménye a szélmalom, de nem sokkal azután, hogy az 1810-es, ’20-as években kezd felfutni a számuk, 1839-ben az első hazai gőzmalom, a pesti József-hengermalom is megjelenik – folytatja Balázs György. – Az előnytelen versenyfutás ellenére a szélmalmok nem adják könnyen magukat, számuk – igaz, kisebb arányban, mint a gőzmalmoké – 1873-ig folyamatosan növekszik. Noha a gőzmalom termelékenysége összehasonlíthatatlan az egyébként olcsóbb szélmaloméval, illetve az időjárás szeszélyeinek sincs kitéve, a szélmalmok még a 19. század utolsó harmadában is javában működnek, mi több, némelyikük az 1950-es évekig őrölt. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy gőzmalom csak ott épülhetett, ahová eljutott a gőzfejlesztéshez nélkülözhetetlen szén, ehhez pedig a hazai vasúthálózatnak előbb ki kellett épülnie. Másrészt a gőzmalom felülírta a korábbi őrlési szisztémát. A szélmalomhoz a gazda vagy a molnár által felfogadott szekeres ember szállította a gabonát, megvárta az őrlést, így biztos lehetett abban, hogy a saját lisztjét eszi. A gőzmalom nem így működött, víztől, széltől függetlenül bármikor ment, nem érte meg tételenként bekapcsolni. A korábbi gyakorlattal ellentétben nagy tételben vásárolták fel a búzát, majd a lisztet raktáraknak adták el.”
„Azt is mondták, a köves malomban a liszt finomabb, a kalács belőle ízletesebb, igaz, utána ki kellett szitálni – teszi hozzá a szegedi Ozsváth Gábor Dániel etnográfus, molinológus. – Az 1880-as, ’90-es években a szélmalmokat éppen ezért elkezdték cilinder- vagy gatyaszárszitával fölszerelni. Hiába fejlesztették a szélmalmokat, hosszú távon a szélmolnárok nem vetekedhettek a közben világszínvonalúvá vált magyar hengermalommal. A századfordulón már a városközeli tanyákról is gőzmalomba hordták a gabonát, ennek ellenére a szélmalmok a távolabbi tanyavilágban állták a harcot. Igaz, az 1940-es, ’50-es években működő malmok már inkább állati táplálékul szolgáló kukoricát és árpát daráltak. A szélmalmok működésének végül az államosítás vetett véget: a hatóság a még működőképes malmokat 1950–51-ben végleg leállította. Kibontották a belső berendezéseiket, olyanról is tudunk, hogy a téeszesítők verték szét az őrlőszerkezetet. A malmok egyfajta autonómiát, önellátást, tartást jelentettek, a környékbeliek itt találkoztak, pletykáltak, kommendáltak leányzókat, politizáltak, esetenként még betyárkodtak is. Hódmezővásárhelyen, miután lebélyegezték a Papi-féle szélmalmot, a molnár leoldotta a pecsétet, hogy éjjelente őrölhessenek” – mesélte a szegedi molinológus.
A leállítás után az állandó karbantartást és működtetést igénylő malmok pillanatok alatt pusztulásnak indultak. Ozsváth Gábor Dániel szerint a magyar szélmalmok közül ma mindössze három szerkezet hozható mozgásba megfelelő szélviszonyok között: a hódmezővásárhelyi Papi-féle, a kiskun-dorozsmai és a szentendrei Skanzenben újraépített dusnoki, de ezek sem őrlőképesek. Úgy tűnik, még a védett épületek helyreállításakor sem volt szempont, hogy működőképes szerkezeteket hozzanak létre.
„A hatvanas években figyeltek fel a népi építészet, így a szélmalmok védelmének fontosságára. A Műemlékvédelmi Hivatalban Vargha László és Mendele Ferenc vezetésével készült egy népi építészeti kataszter, és a felmérésekkor hangsúlyt fektettek az ipari emlékekre is. A szélmalmok egy része ekkor került védelem alá. Kivásárolták, első körben viszonylag jól fel is újították őket. Sajnos azonban a funkcionalizmus volt a helyreállítás alapja, nem gondolták át, egyik-másik elemnek miért van az átlagnál jobb megformáltsága, díszítettsége. Gyakran hegesztett betonvasak jelentek meg, fűrészen vágott deszkák, zsindelyek vagy a célnak nem megfelelő, durva, nyers gerendák. A felújítók nem érezték meg, hogy ezek a berendezések a kenyérnek és a léleknek is a templomai voltak – mondja Ozsváth Gábor Dániel, aki maga is több szélmalom felújításában vett részt. – A felújítások közben egyfajta uniformizálás alakult ki, hasonló elképzelések alapján újították fel a malmokat, amelyek így elveszítették azt a pluszt, amit a molnár, a faragó ács hozzáadott. Nem láthatók a nyomai, mivel töltötte az időt szélcsendben a szélmolnár, hogyan akarta a gőzgépet haszonra fogni, nagyobb áttétet használni. A malomvitorlák többsége ugyanakkor alulméretezett. Régen azt tartották, hogy a vitorláknak a kacsa fejét még nem, a libáét már el kell csapnia. Ha megnézzük, a legtöbb szélmalomnál nem teljesül ez a feltétel. Az is előfordult, mint a Pajkos Szabó-féle félegyházi malomban, hogy az áttelepítés előtt nem jól mérték fel, a fal dőlésszöge megváltozott, innentől kezdve rövidre sikerült a belseje. A tető, illetve a falazat azóta sok beruházást követelt. És akkor még nem beszéltünk a cementes vakolatról, az anyaghűtlenségről.”
A dél-alföldi malmokra az elmúlt évtizedekben nagyon sok pénzt költöttek, csak rosszul. Van olyan malom, amelyre többször elköltötték az egyszeri alapos felújítás árát. A kiskundorozsmai Faragó-féle malmot a hetvenes évek óta háromszor építették újjá, a hódmezővásárhelyi erzsébeti malomról az első szellő lesodorta az új vitorlát. A legnagyobb probléma azonban, hogy a felújításokkor a valós néprajzi alapkutatásokon spórolnak.
„Ma már nehéz úgy karbantartani egy malmot, mint azt az egykori szélmolnár tette, hiszen ő belenőtt ebbe a tudásba. Ahhoz, hogy működőképes, jól hasznosítható múzeumokat hozzunk létre, a fenntartóknak meg kell fogalmazniuk, hosszú távon hogyan hasznosítják, kezelik a malmokat – vázolja elképzeléseit a szakértő. – Minden emléket fel kellene mérni, és minden egyes felújított malomra ki kellene állítani egy gépkönyvet vagy szervizkönyvet, amelyben minden adatát, jellemzőjét feltüntetjük és vezetjük, hogy milyen beavatkozások történtek a néprajzosok és a népi építészet iránt fogékony építészek közreműködésével. Ahhoz azonban, hogy a malmokat folyamatosan karban tudjuk tartani, megfelelő képzést kell kialakítani, illetve a kézműves mesterségekben járatos mesterekről nyilvántartást vezetni, hogy elérhetővé váljon az a kör, amelyik a malomszerkezetet lépésről lépésre, folyamatosan karban tudja tartani. A jelenlegi pályázati rendszert is érdemes újragondolni, hiszen a szélmalmok nem egyszeri felújítást igényelnek, hanem periodikus karbantartást. A paraszti munkák időigényesek, elvégzésük a természet ritmusától és az időjárástól függ. Ha a pályázati eredményeket decemberben kihirdetik, és márciusig el kell számolni a pénzzel, szinte biztos, hogy nem lesz tartós a gyorsan elvégzett felújítás. A szűk határidő helyett érdemes lenne a fenntartó által elérhető, a munkák ütemének megfelelően lehívható keretösszeget elkülöníteni, amely hosszú távú karbantartási tervhez kapcsolódna. Ehhez azonban fel kell nőnünk – teszi hozzá Ozsváth Gábor Dániel. – A legfontosabb azonban, hogy a felújított szerkezeteket hónapról hónapra beindítsuk, nem csak azért, hogy a közönség lássa, hogyan őröltek a malmok valójában, hanem azért, hogy ne deformálódjanak az egyes elemei. Sajnos ez már sok helyen még jó szél esetén sem lehetséges, hiszen a malmok közvetlen környezetét beépítették. A szélmalmok hiába magasodnak a házak fölé, nem éri őket megfelelő légáramlás. Ilyenkor megtehetjük, hogy akár elektromos áram, akár emberi erő segítségét vegyük igénybe.”
„A 19–20. század fordulóján is gyakran állt a szélmalom mellett egy gőzgép épülete, amely szélcsendes időben átvette az energiaellátást – utal rá Balázs György, hogy régebben is voltak ilyen hibrid megoldások. Szerinte is elgondolkodtató, van-e értelme úgy megőrizni a malmokat, ha egyik sem beindítható. – A műemlékvédelem statikus épületekben gondolkodik. A malmokban viszont nem földtől elrugaszkodott gondolat, hogy ha eltörik egy-egy pálca, egy tengely, azt ki kell cserélni, úgy, ahogy a molnár is csinálta annak idején. A holland műemlékvédelem például családoknak ad ki egy-egy malmot, akik gesztorságot vállalnak az adott épület felett. El kell végezniük egy tanfolyamot, vizsgáznak, majd vállalniuk kell a fenntartást, amihez az állam segítséget ad. A malom tengelyére rászerelnek egy fordulatszámmérőt, rendszeresen megnézik, mennyit fordult a kerék egy hónapban, s ahhoz képest kapnak állami támogatást. Az állam azokat támogatja leginkább, akiknél a legtöbbet forog a malom.”
Persze az sem mindegy, hogy akár őrlőképes egy szélmalom, akár nem, hogyan hasznosítjuk. A hazai – többségében felülhajtós – szélmalmok alsó szintje vagy üresen áll, vagy a malom történetének, esetleg a gabona feldolgozásának, a kenyérsütés fáradságos munkájának állít emléket, miközben a kiállítóhelyek túlnyomó többsége semmilyen infrastruktúrával sem rendelkezik. Elegendő-e az a néhány kiállított tárgy, hogy a mai látogató megértse ezt a folyamatot? Tudunk-e közvetíteni olyan üzenetet, amely nemcsak a múlt, hanem a jelenkor, esetleg a jövő befolyásolása érdekében is hasznos lehet? Ráébresztjük-e a látogatót, hogy az ember mennyire kiszolgáltatottja a természetnek?
A dorozsmai malomban Vass József alapos áttekintést nyújt a látogatóknak a malom működéséről, történetéről, felkészülten válaszol a kérdésekre, az ideérkező gyerekekhez a koruknak megfelelően énekkel, játékkal viszi közelebb az egykori molnárok életét. A településen a közösségi életben is többször kap főszerepet a szélmalom: a dorozsmai napokon az utolsó molnár emlékére megrendezett Faragó-napon programok sokaságától elevenedik meg a malmot övező tér. Tavasszal az országos molinológiai találkozónak is otthont adott a település, ahol egy az ország malmait összekötő Malom út terve is egyre jobban körvonalazódik. A dorozsmai malomban azzal is tisztában vannak, nem elég a szép épület, az embereknek tudniuk is kell róla. Ők például azáltal, hogy a közelmúltban náluk zajlott felújítási munkákról folyamatosan adtak híreket az országos médiában, úgy gondolják, a sajátjuk mellett más szélmalmokra is felhívták a figyelmet.
A kiskunhalasi Sáfrik-féle szélmalomban Szűcs Károly galériavezető viszont már nem a hagyományos módszerekkel vezeti körbe a látogatókat. Itt a szélmolnárról mint paraszti polihisztorról hallunk, a fogaskereket a kerékpár sebességváltójával hozzák összefüggésbe, a szélmalom működési elvéről pedig mint zöldszerkezetről értesülhetünk, miközben éjszakai csillagászati megfigyelésre invitálnak bennünket. Halason a Malomest előadásai, szeptemberben a Zenélő szélmalom vásárral egybekötött programja hívja fel a figyelmet a malom értékeire. A szélmalmot mindemellett 3D-s virtuális sétán is tüzetesen szemügyre vehetjük az interneten.
A malmok hasznosításának a lehetősége szinte végtelen. Értelemszerűen kínálkozik, hogy a malomban bemutassák, hogyan lesz a gabonából kenyér, miként hasznosíthatók a természet megújuló erőforrásai. Persze az is fontos, ha egyszerűen a régi malmok körül zajló mozgalmas élet sejlik fel egy-egy rendezvény kapcsán. Balázs György a kecskeméti szélmalmot emeli ki, amely csárdaként működik. Az alsó rész, amely korábban a liszteszsákok tárolására szolgált, most étterem, de fölötte látogatható a teljes őrlőszerkezet, egyel feljebb megnézhető a szitaszerkezet, a fölött pedig a kerekek. „Németországban voltam egy olyan szélmalomban, amely egy kisváros közepén áll, és házasságkötő teremként működik; igaz, semmi nincs meg a régi berendezésből, csak az épület és a vitorla – mondja. – Nagyon sokféle megoldás létezik, mégis az lenne a legfontosabb, hogy az a néhány tucat szélmalom, amelyik megmaradt, ne menjen tönkre, őrizze meg működőképességét, fogalmazza meg saját arculatát, és legyen folyamatosan látogatható.”
A látogatónak akkor eredményes a szélmalomban tett kirándulás, ha a malmot bemutató gondnok monológját párbeszéd követi. Nagy kérdés, hogy a régi világ iránti nosztalgiával távozó látogató mindössze egy szép emlékkel tér haza, vagy megérti, az ember mennyire kiszolgáltatott a természet erejével szemben, és egyszerű eszközökkel ő maga is tehet a fenntartható fejlődés érdekében.