Nincsenek lefektetve az alapelvek, hogy mi az állam célja a kortárs képzőművészettel
Mélyi József műkritikus
MúzeumCafé 18.
Mélyi Józsefet nemrégiben választották meg az AICA (Association Internationale des Critiques d’Art, azaz a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége) Magyar Tagozatának új elnökévé. A rendszeresen – elsősorban a kortárs művészetről, illetve az azt felvállaló intézményekről – publikáló műkritikust s alkalmanként kurátorként is dolgozó művészettörténészt a szervezet működésével kapcsolatban tervezett céljai mellett saját kritikusi munkájáról, a kortárs művészetkritika szélesebb körű szerepéről és az elsősorban a kortárs képzőművészet bemutatására szakosodott hazai intézmények helyzetéről kérdeztük. A beszélgetésből az is kiderül, mennyiben befolyásolja ezeknek a kiállítóhelyeknek a munkáját, hogy a hazai kultúrpolitikának évek óta nincs elképzelése a kortárs képző-művészet társadalmi szerepéről , valamint az is, hogy, mi történik akkor, ha az állam lehetőséget ad arra, hogy magáncégek is sorba állhassanak a pénzosztó csapnál, illetve hogy milyen sors várhat a vidéki kortárs kiállítási intézményekre.
– Áttanulmányoztam a Műkritikusok Egyesülete Magyar Tagozatában lévők névsorát, és kevesebb műkritikust és sokkal több művészettörténészt láttam. Ezt is figyelembe véve, hogy látja: új vezetőként mik a legfontosabb tennivalói a szervezet élén?
– Hogy miért van kevés műkritikus a szervezetben, arra az lehet a válasz, hogy ez egy tágabb kör: a tagok között vannak kurátorok, művészettörténészek is. A belépésnek kevés kritériuma van. Bár, megjegyzem, a jelenlegi tagságban is mindenki író ember. De valóban eléggé vegyes a társaság. A tennivalók közé tartozik egy olyan platform megteremtése, amelyben a különböző nézőpontok és vélemények a nagyobb nyilvánosság előtt is artikulálódnak.
– Ön mióta műkritikus?
– 1993-tól írok, eleinte főként a Balkonban jelentek meg a cikkeim. 1994-től 1999-ig a feleségemmel együtt a Berlini Magyar Intézetben dolgoztunk, akkoriban kicsit sporadikusabban jelentek meg az írásaim. 1999-ben a C3 Alapítvány munkatársa lettem, és ott alapítottam meg Peternák Miklóssal közösen az Exindex című internetes lapot. Ezzel kezdődött tulajdonképpen a műkritikusi pályafutásom.
– Szükséges feltétele a műkritikusi pályának, hogy szabadúszó?
– Nem feltétlenül, de így könnyebb. Amikor például 2003 és 2005 között a Goethe Intézetben dolgoztam, alig jutottam hozzá az íráshoz. Ha viszont sokféle munkája van az embernek – mert a szabadúszás azzal is jár –, néha problémát jelent a tevékenységek összeegyeztetése.
– Ezt a fajta függetlenséget meg szeretné tartani?
– Az utóbbi években szerettem volna megcsinálni néhány kiállítást, projektet, amit kigondoltam magamban, és ez függetlenként jobban ment. De nem vagyok elkötelezett híve a szabadúszásnak: lehet, hogy valamikor megint egy nyolcórás munkahelyen kötök ki.
– Hogyan lesz valakiből Magyarországon egyáltalán műkritikus? Lehet ezt valahol tanulni?
– Természetesen lehet. Egyelőre nem túl szisztematikus keretek között, de én is tanítom a MOME-n az elméleti intézetben, ősztől pedig a Képzőművészeti Egyetemen indul szakszövegíró kurzusom. A MOME-n most volt egy nagyon jó csoportom, azt tervezem, hogy valamilyen formában együtt fogunk maradni: egy önálló blogot szeretnénk létrehozni.
– Hogyan látja, mennyire van a jó kritikának hatása a szakmára és a közönségre?
– Egyetlen kritikának még nincs hatása, azt hiszem, de sok, rendszeresen megjelenő kritikának már lehet. Ha a művész tudja, hogy bizonyos emberek koncentrált figyelemmel kísérik a munkáját, akkor ennek a művészetére is és aztán az egész közegre is hatása lesz. Ha egyes szakemberek folyamatosan megírják a véleményüket, abból pontosan ki lehet olvasni a gondolatmenetüket. Én is ezért írok rendszeresen, de például György Péter véleményének is ezért van erőteljesebb hatása – amellett persze, hogy jókat is ír.
– Csak kortárs kiállításokról szokott írni?
– Az a szakterületem, erre szakosodtam, nem is ismerném ki olyan jól magamat például egy barokk közegben. Írtam ugyan az elmúlt években más korszakokról is kritikákat – a Szépművészeti Medici-kiállításáról, a Nemzeti Galéria München-kiállításáról –, de azokat is mindig kortárs szemszögből és inkább az intézménykritika felől próbáltam megragadni.
– Tesz-e különbséget kritikai munkásságában a magángalériák és a közgyűjtemények között?
– A kiállítások szempontjából nem, de az intézménykritika inkább az utóbbiakra vonatkozik. Egyébként jelentős fejlődést látok – ha tíz évvel korábbra visszatekintek – abban a tekintetben, hogy a közgyűjtemények mennyire viselkednek gazdaságilag is érdekeltként, mennyire figyelnek a közönségre, és mennyi munkát fektetnek bele egy-egy kiállításba. A különbség akkor érzékelhető leginkább, ha a két szféra közvetlenül találkozik: nagyon sok érdek fókuszálódhat egy magángyűjtemény kiállításán egy állami intézményben.
– Erről jut eszembe: hogy áll az AICA Magyar Tagozata és a Kogart „háborúja”?
– Nem volt az igazi háború! Annyi történt, hogy az AICA-nak volt egy nyilatkozata, és aztán még megírtuk többször is – főleg én –, hogy az, ami ott zajlik, az szerintünk nincs rendjén. De elsősorban nem a Kogarttal volt baj, a kritika éle sokkal inkább a minisztérium ellen irányult. A Kogartnak annyi volt az ügyben a szerepe, hogy elfogadta az állami támogatást; de ezt nem lehet a szemére vetni.
– Mi történt a beígért beszámoló kiállításokkal?
– Az első eléggé vitatható volt – erről írtam is egy cikket –, amelyiken az első évben vásárolt műveket mutatták be. Szerintem rossz volt a szisztéma: öt nagyon különböző kurátort bíztak meg avval, hogy vásároljanak műveket, és mindenki a saját szája íze szerint vásárolt. Ráadásul nem minden művész adta szívesen a munkáját, a Derkovits-ösztöndíjasok nagy része eleve nem is adta. A konstrukció egyik eleme az volt, hogy a munkák egy részét jótékony célra elárverezik, ez is szerencsétlen volt, hiszen részben az „állam pénzén” vették meg a műveket, ez a pénz pedig így befolyt abba, amit aztán „eljótékonykodtak”. Így áttételesen a minisztérium pénzét a Kogart jótékonykodhatta el. Ez egy nagyon bicegő konstrukció volt, amiért elsősorban a minisztérium támadható. Aztán hogy milyen hatásfokkal…? Remélem – mindig naiv az ember –, hogy ennek hatására a jövőben kétszer is meggondolja majd egy miniszter, hogy ilyen konstrukcióval lendítse-e fel a vásárlásokat, a műtárgypiacot.
– Mi az AICA Magyar Tagozatának álláspontja a Kogarthoz hasonló másik magánkezdeményezéssel, a VAM Designnal kapcsolatban?
– Az „AICA Magyar Tagozatának az álláspontja” nehéz kérdés, mert általában az elnökség foglal állást, persze lehetőség szerint kikérve a tagok véleményét.
– Akkor úgy kérdezem, mi az ön véleménye? Van a VAM Designnak ízlésformáló hatása?
– Biztos, hogy van. Hiába ír akármilyen magas röptű kritikát valaki, a tömegek akkor is a lenyúzott embereket fogják nézni. A VAM Designnal se lenne semmi probléma: hogy valaki a saját pénzét, a saját elméleteit milyen módon viszi vásárra, ahhoz senkinek semmi köze. Itt az a probléma, ami Sugár János elhíresült művében volt olvasható – „Wash your dirty money with my art” –, hogy a művészet belekeveredik, és presztízsképző elem gyanánt van ott mögötte.
– Máshol a világban ez nem így történik?
– Nem bizony. Ott vannak olyan intézmények, amelyek az ilyesfajta kiállítások megtervezésével, utaztatásával, bemutatásával foglalkoznak. Teljesen tiszta magánvállalkozások. Például a Tutanhamonról rendezett ismeretterjesztő kiállítások megvehetők, bemutathatók a világban bárhol. Nincs ezzel semmi baj: aki kíváncsi, elmegy rá. Önmagában azzal, hogy valaki egy ilyen kiállításokat befogadó intézményt csinál, semmi baj nincsen. A probléma ott kezdődik, hogyha ezt a kortárs képzőművészettel kasírozza.
– De hogyan lehet akkor másképpen? Az APA is, a MEO is tönkrement, mert „csak” minőségi kortárs művészetet akartak bemutatni.
– Légvárakra épültek nagyrészt. A VAM Designnak is voltak ilyen légvárai, de elkanyarodtak tőlük, mert nem hozott pénzt. Egy magángalériának iksz évre előre kell pénzt biztosítania ahhoz, hogy elindulhasson. A MEO-nak semmije nem volt, abban bízott, hogy állami pénzhez jut, ami külön sajátossága a posztszocialista magyar művészeti életnek. Ilyenkor hirtelen közcélok is belekeveredhetnek az alapító okiratba, például a vizuális nevelés vagy a közművelődés. Ha puha a korlát, még a legkeményebb magánvállalkozások is odaállnak a pénzosztó csap alá.
– Ez a világban is így van?
– Ha a szisztéma megteremti a lehetőséget erre, akkor így. Ha létezik az a lehetőség, hogy az állam pénzt adjon magáncégeknek, akkor a magáncégek oda fognak menni, és kérnek.
– Mi a helyzet a Műcsarnokkal? Nagyobb szabadságot élvez attól, hogy kft. lett?
– Az igazi nagy probléma szerintem az, hogy nincsenek lefektetve azok az alapelvek, amelyek Nyugat-Európában mindenütt megvannak, azaz hogy mi az állam célja a képzőművészettel? Van három-négy pillér: vizuálisan neveli a közönséget, reprezentálja az adott országot és annak kultúráját, társadalmi problémákat segít megoldani… Biztosan lehet még egy csomó más alapelv is, de ezek mindenképpen. Magyarországon mindez nincs kimondva. Homályos, hogy miért szeretjük és támogatjuk a kortárs képzőművészetet vagy egyáltalán a művészetet. Ha azért kérnék pénzt, mert én vagyok az, aki a magyar művészetet bemutatja külföldön, akkor a minisztérium vagy az aktuális pénzadó adott esetben azt válaszolhatja, hogy igen, és akkor mi van? A következő miniszter pedig esetleg megszór pénzzel, mert azt gondolja, hogy az a jó. Nincs érvekkel körülbástyázva az az elv vagy indok, amiért a művészetet érdemes támogatni. Ezért szokásokon és különböző régi – főleg még a Kádár-rendszerből örökölt – szabályokon alapul az egész intézményrendszer. Nem gondolta át senki, csak toldozza-foldozza azóta is.
– Térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy a Műcsarnok megmarad-e nonprofit kft.-nek?
– Persze hogy megmarad. Mit csinálna? Elpusztulni csak nem hagyja az állam…
– Igazából nem látom ott a fontos kiállításokat már vagy húsz éve. A megnyitók közönsége még rendre sorjázik a lépcsőn, de utána nagyon kevés az olyan kiállítás, amelyik valóban folyamatosan látogatott lenne.
– Vannak látogatott kiállítások a Műcsarnokban, és nemzetközi mércével nézve is rangosak. Hogy magam felé hajoljon a kezem: ilyen volt például a Kempelen-kiállítás, majdnem húszezer nézővel. Vagy a Mi Vida, vagy a Pillanatgépek. A Műcsarnok sem viselkedhet úgy, hogy nem figyel a közönségre. Amikor a Szépművészeti Múzeum elindult a közönségbarát stratégiával, akkor erre a túloldal mintha még inkább a homokba dugta volna a fejét. Pedig ettől a kérdéstől nem lehet elzárkózni; csakúgy, mint a magángyűjtemények kérdésétől.
– A magángyűjtemények bemutatása megindult…
– Nem is lehet más jövőnk, mint hogy az állam a magángyűjteményekkel együttműködik. A világban a nagy múzeumok sem élnek meg másként. Ha valaki, mondjuk, most azt határozná el, hogy a kilencvenes és a kétezres évek magyar művészetéből rendezne egy nagy kiállítást, nem mehet oda a Nemzeti Galériához meg a Ludwig Múzeumhoz, hogy adjatok kölcsön! Abból talán egy termet még meg lehetne tölteni, de a többi fontos művet csak a magángyűjtőktől lehet elkérni.
– Pedig a Ludwig Múzeum igencsak átalakult, amióta Bencsik Barnabás igazgatja: sok embert vonzó, professzionális programok, tárlatvezetések, fiatal látogatók…
– Ezt a szemléletváltást Bencsik Barnabás nagyon pontosan leírta a pályázatában, és úgy tűnik, meg is valósítja. A mú-zeumpedagógia is rengeteget fejlődött az elmúlt években. És ha már a kritikáról van szó: a Műcsarnok ebben messze lemaradt volna, ha nincs Szabics Ágnes, aki magányos harcosként szervezi ezeket a programokat. )
– Pedig éppen Petrányi Zsolt nyilatkozott úgy a MúzeumCafénak, hogy a kortárs művészetet nem lehet megérteni, ha nem nevelünk hozzá közönséget.
– Ez így igaz, de azt is tudni kell, hogy csakis nagyon komoly, következetes munka lehet az, ami ezen a téren eredményt hozhat. A Műcsarnokban ezt valóban el lehetne kezdeni, s ehhez még az intézmény szabadsága is nagyobb, mint másoké, hiszen a nonprofit kft. formában jóval kevésbé van megkötve az igazgató keze. Valószínűleg az Ernst Múzeum szerepét is át kellene ebből a szempontból gondolni, mert az elit kortárs kiállításoknak jelenleg ott nincs meg sem a valódi infrastruktúrájuk, sem a megfelelő finanszírozási hátterük. Én például már arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha a Műcsarnok épületében elkezdett, magángyűjteményeket bemutató sorozatot ott rendeznék tovább; kurátor által összerakva, a Műcsarnok szervezésében. Közönsége is lenne, a magángyűjtőknek is jó lenne. A Műcsarnokban pedig lehetne tisztán elit kortárs művészeti programot csinálni.
– Ha már a kortárs művészetről beszélünk: hogyan értékeli a nemrégiben megnyitott Kovásznai György-kiállítást a Nemzeti Galériában?
– Ha jól tudom, ezt a tárlatot még a korábbi főigazgató, Bereczky Loránd „hagyományozta” a galériára. Az értékelését szerintem legalább két részre kell bontani. Az egyik fele maga a létrehozásába befektetett munka: Iványi-Bitter Brigitta évek alatt hatalmas energiákkal – és a háttérben komoly anyagi eszközökkel – felkutatta és remekül újra összerakta az életművet, egy zseniális rajzfilmkészítő és egy egyéni hangú festő elfeledett életművét. A kiállításon ráadásul nem a talán ismertebb rajzfilmekre, hanem éppen az alig ismert festményekre került a hangsúly. Az értékelés másik fele pedig éppen erre, azaz a kiállításra vonatkozik, egészen pontosan a bemutató intézmény felelősségére. Hiszen a Nemzeti Galéria – most komoly magánpénzekkel a háttérben – egy festői életmű kanonizálását is elvégzi. Ez pedig nemcsak a kiválasztott művészt érinti, hanem legalábbis a háború utáni magyar festészetet, annak viszonyrendszerét. Hiszen ha Kovásznai ilyen magas polcra kerül, hová fogja tenni a Galéria Kornisst, Veszelszkyt vagy éppen Kondort? Jelenleg – ez a jelenleg a Galéria elmúlt és következő öt évére vonatkozik – én nem látom azt a viszonyrendszert, amibe ez a kiállítás beleilleszthető lenne.
– Mi a véleménye a debreceni Modemről?
– Nagyon jó kiállításokat csinálnak, nagyon fontosakat, olyanokat, amelyeknek a megrendezésére más nem vállalkozott – közben mégis hullámzó az intézmény teljesítménye. Ott sincs mással probléma, mint a fent említett alapelvek hiányával. Ha azt mondom, hogy én vagyok az, aki ezeket a kiállításokat bevállalja, akkor azt nem hitelteleníthetem el egy ennek az alapelvnek ellentmondó programmal. Tudom, rengeteg kényszerűség van a kiállításpolitikában: a Modemnek is, akármennyire jól el van látva pénzügyileg, soha sincs elég pénze ahhoz, hogy egy ideális függetlenséget fenntartson. De a nagy tömegeket vonzó, úgynevezett blockbuster kiállításoknak nem csak bevételük, áruk is van. És nem csak pénzben.
– A Paksi Képtár?
– Gyönyörű az épülete! Ám a működtetéséhez át kellene gondolni – persze nem önmagában, hanem lehetőleg az összes többivel együtt – a vidéki, illetve a megyei kiállítási intézmények helyzetét, mert a tönkremenés szélén állnak. Valamit ki kellene találni, hogy hogyan lehet hosszú távon finanszírozni ezeket. De valamit lépni kell, mert különben szétesik a rendszer.
– Mi a véleménye a pécsi Európa kulturális fővárosa projektről?
– Általában katasztrofális, bár most én is belevágtam egy pécsi történetbe: egy Breuer Marcell-emlékmű meghívásos pályázatának a kurátora lettem. Lakner Antal, Csákány István, Andreas Fogarasi, Georg Winter, Várnai Gyula és Gyenis Tibor a meghívottak, augusztusra kell a terveket leadni, és jövő márciusra tervezzük az emlékmű felállítását.