Hatalmas műtárgyegyüttes aprópénzre váltva
Beszélgetés Antal Péter műgyűjtővel
MúzeumCafé 18.
Antal Pétert a kereskedő nagyapa, Lusztig Sámuel indította el a „lejtőn”, már ami a műgyűjtést illeti. A két, sokáig egymást követően, majd egy időben már párhuzamosan fejlődő kollekció a nagyapa 1978-ban bekövetkezett halálakor összeolvadt, és azóta Antal–Lusztig-gyűjteményként él tovább. A nagyjából száz év képzőművészetét felölelő, közte számos jelentős alkotó kiemelkedő műveit felvonultató anyag ma körülbelül 3500 műtárgyból áll. Sajnos közülük sok valóban csak áll: raktárakban, más helyeken felsorakoztatva várja, hogy egyszer talán majd a közönség szeme elé kerülhessen. A kollekció egy része azért szerencsére a debreceni Modemben megtekinthető, számos időszaki tárlaton láthattunk már belőle több hazai városban is különböző tematikus válogatásokat, de például az idén Európa kulturális fővárosaként szereplő Pécsről két év után visszakerültek a letétbe adott művei, mondván: nekik ott a Mecsekalján nincs rájuk szükségük. Szerencsére Antal Péter kedvét ez sem tudta elvenni…
– Igaz, hogy Lusztig Sámuel az ön ifjúkori képvásárlásait is finanszírozta? Megtetszett önnek, s a nagyapa megvette, vagy ő vett önnek képeket, így „terelgetve” a műgyűjtés felé?
– Amikor először jártam nagyapámmal az akkor már idős festő, Veres Géza debreceni műtermében, megfogott az ottani hangulat. Nem voltam még tizenhárom éves. Annyira megtetszett egy kép, hogy Veres Géza nekem ajándékozta. Ettől kezdve elkötelezetten nézelődtem a környezetemben, majd tágult a kör. Amikor egy-egy képet szerettem volna, akkor szóltam a nagyapámnak, aki adott rá pénzt; ha műtárgyakról volt szó, nem mondott nemet. De volt másik forrásom is, mert tizennégy éves koromtól kezdve folyamatosan dolgoztam: vagont lapátoltam, fát vágtam, londiner voltam, minden lehetőséget megragadtam, hogy pénzt keressek. Azért, hogy műtárgyakat vásárolhassak.
– Mondhatnánk, hogy könnyű annak, aki műtárgyak között nő fel a nagyapa gyűjteményének köszönhetően. De valóban ilyen egyenes volt az útja?
– Már a nagyapám útja se volt egyenes, hiszen a második világháború előtt is gyűjtött, ám a kollekciója 1945-ben eltűnt. De nem adta fel, és már 1946-ban ismét vásárolt képeket. A gyűjteményében a legnagyobbak remekei sorakoztak. Csontváry Kosztka Tivadar, Egri József, Gulácsy Lajos, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, hogy csak néhány nevet említsek; óriási alkotók klasszikus remekművekkel. Ezek között nőttem fel, nekem természetes volt, hogy ilyen képek vesznek körül. Ebből a szempontból tehát egyenes volt az út.
– Beszélgettek is a nagyapával a képekről?
– Sokat beszélgettünk, képekről és művészekről is. De ebben a közegben álmodoztam is. Rengeteg reprodukciónk volt, könyveket bújtam, nézegettem magyar és európai művészek alkotásait. Amikor ezeket lapozgattam, egy idő után magam körül láttam ezeket a képeket.
– Lusztig Sámuel értett is a képzőművészethez?
– A gyűjtéshez érzék kell inkább szerintem. Érzék nélkül hiábavaló a képzettség. Szem és szív kell hozzá, egy magángyűjtemény építése ugyanis személyes dolog. Nagyapám roppant műveltségű ember volt, hihetetlen affinitása volt a széphez. Eredetileg rabbiképzőt végzett. Aztán a két világháború közötti időszakban nem volt könnyű megélni, ezért nem lett rabbi. Volt egy vegyeskereskedése és péksége Derecskén, majd egy üzlete Debrecenben. 1944-ben elhurcolták a teljes családot. A nagyapámat hamarabb elvitték, ő egy Bécs melletti munkatáborba került, de a család többi tagját Auschwitzba deportálták, anyám bátyját Mauthausenbe. Csak a nagyapám és anyám jött vissza, senki más. A nagyapám újabb vegyeskereskedéssel kezdte újra az életet. Hihetetlen erő volt benne. A háború után hamar, már 1946-tól vásárolt képeket – azok után, hogy semmi nem maradt a korábbi kollekciójából.
– Nem tud semmit azóta sem azokról a képekről?
– Csak remélni tudom, hogy nem semmisültek meg, valahol megvannak. De soha, egyetlen darabot nem láttunk viszont. Legalábbis 1978-ig, nagyapám életében. Azt követően pedig nem volt rá lehetőség, hogy azonosítható legyen bármi is, mert én nem ismerem a korábbi kollekciót.
– Nem készült semmiféle feljegyzés, katalógus? Egy kereskedő nem katalogizálta a gyűjteményét?!
– Még a családról se készültek fotók. Annak ellenére, hogy nagyapámnak jelentős gyűjteménye volt, se leírókartonok nem voltak, se fotók. A felmenőimet se láttam soha fotókon, nem tudom, hogyan néztek ki a nagybátyáim, a nagynénéim. Nem maradtak képek. Azt tudom, milyenek voltak a nagyszüleim, mert maradt egy esküvői felvétel. Meg az anyai nagymamámról van egy fénykép. Semmi más. Édesapám családjára ugyanez jellemző: fogalmam sincs, milyenek voltak az apai nagyszüleim, az ő testvérei.
– Önt valójában a nagyapja nevelte?
– A szüleim öt-hat éves koromban elváltak. Attól kezdve a nagyapám képviselte a családban a férfit, egyedül adta a követendő példát, a mintát.
– A nagyapját mennyire érdekelték a klasszikusok mellett a háború előtti időszak modern művei?
– A gyűjteményében volt több kép Munkácsy Mihálytól és Paál Lászlótól, de a klasszikus művek mellett elsősorban a saját kora izgatta: Szőnyi, Egry műveit gyűjtötte és a kortársaikét. Azt vallotta, a saját korát kell gyűjtse mindenki. Noha az bizonytalanabb, kockázatosabb, de akkor is az az érdekes. Vannak előnyei is, hiszen kortárs műveket sokkal olcsóbban lehet vásárolni.
– Meg ajándékba kapni, gyerekként… Amikor tizenhárom évesen ön is bekapcsolódott a gyűjtésbe, gondolom természetes volt, hogy a saját környezetében élő művészek alkotásait kereste, hiszen őket ismerte. De mikortól kezdték mások is érdekelni?
– Akkoriban, 1968 körül, egy gyerek nem nagyon utazhatott. Amikor tizenhat-tizenhét éves koromban tudtam már utazni, akkor elsőként Anna Margitot kerestem meg. Ország Lilivel, akivel a haláláig szoros kapcsolatban maradtam, tizennyolc éves korom körül kerültem kapcsolatba. Őket már én választottam, akkortól nagyapám szabad kezet adott.
– Lusztig Sámuel halálakor mekkora volt a gyűjteménye?
– Körülbelül kétszázötven-háromszáz műből állt, jelentős alkotások sorából.
– Most mekkora a kollekció?
– Nagyjából háromezer-ötszáz alkotásból áll. A 19. század második felétől húzódik máig, a kortársak közül például Gaál Józseftől Vojnich Erzsébetig.
– Hogyan tudja áttekinteni, kezelni ezt a hatalmas anyagot az ügyvédi munkája mellett?
– Az ügyvédi munka éppen ahhoz kell, hogy építgethessem a kollekciót. Ugyanazokat az elveket követem, talán még radikálisabban, mint nagyapám: én is életműveket gyűjtök. Van olyan művész, akitől hat-nyolc képem van, mástól akár hatszáz. Ámos Imrétől, Anna Margittól például sok száz mű van nálam. Én tulajdonképpen hagyatékokat kezelek. Megtalálható a gyűjteményemben például huszonöt Nemes-Lampérth-kép, több mint húsz Moholy-Nagy-mű, van hét Csontváry-képem, öt festmény, két rajz.
– Jól tudom, hogy az anyag ma jórészt raktárakban van?
– A debreceni Modemmel kötöttem szerződést, csaknem ötszáz munkát ott helyeztünk el. A többi valóban jórészt raktárakban van, igen.
– Miközben hagyatékokat kezel, úgy tudom, lemondott egy Nagy István-kollekció megvásárlásáról, mert úgy gondolta: jobb, ha a festő szülőföldjére, a Csíki Székely Múzeumba jutnak vissza a művei. Egy gyűjtő képes lemondani valamiről?
– A gyűjteményemben van csaknem száz Nagy István-mű. Jó lett volna megvásárolni ezeket is, de valóban lemondtam róluk, mert úgy gondoltam: az elsőbbség a szülőföldé. Kevés képe maradt otthon, ezért, noha valóban felajánlották, hogy vásároljam meg ezt a hagyatékrészt, számomra evidencia volt, hogy ők az elsők. Ha nekik nem kellett volna, akkor megveszem.
– Sok gyűjtő begyűjti a vágyott műveket, és „bezárja”. Ön viszont mintha nagyon szeretné megmutatni másoknak is a képeit.
– Nekem fontos, hogy az anyag rendszeresen kapcsolatba kerüljön a nézőkkel. Ezért is keresem azokat az együttműködéseket, amelyekkel jelen lehet legalább a gyűjtemény egy része különböző városokban. Folyamatosan kölcsönzök műveket, olykor külföldre is. Örülök, amikor a gyűjteményemben található alkotások láthatók; nem azért készültek, hogy álljanak valahol.
– Miért nem valósult meg a tervezett pécsi kiállítás a gyűjteményéből?
– A gyűjteményem egy része eljutott Pécsre, Rejtett kincsek címmel minden évben a Pécsi Tavaszi Fesztivál részeként látható volt belőle a Művészetek Házában egy-egy válogatás. Az utolsó alkalommal felvetődött: mi lenne, ha a gyűjtemény egy részéből állandó kiállítás nyílna ott? Örültem neki. Az akkori, nemrég elhunyt polgármester, Toller László szívvel-lélekkel támogatta az ötletet. Az eredetileg is múzeumnak épült, Rákóczi utcai eklektikus házban lett volna a tárlat, amelyet átalakítottak. Kiválogattuk az anyagot, meg is nyílt, de a marketingje nulla volt. Közben magát az új intézményt is be kellett volna vezetni, de mert ez teljességgel hiányzott, így a látogatottsága csekély volt. Lehet, hogy politikai csatározás is zajlott a háttérben, mindenesetre visszaadták a gyűjteményt, mondván: nincs rá szükségük. Így a nyitás után két évvel visszakaptam az anyagot, a 2010-es EKF-év nyitásakor már nem volt ott látható.
– Ebből a gyűjteményrészből készült Debrecenben a Re-turn – Visszatérés című kiállítás?
– Igen. Várkonyi György művészettörténész rendezte meg, igazán pazar tárlat volt.
– Akkor aligha vannak jó tapasztalatai a múzeumokkal.
– A múzeumok is olyanok, mint minden más itt: van, akivel lehet együttműködni, van, akivel nem. Kevés az önzetlen ember. Soha nem rajtam múlott, ha nem jött össze valami, az együttműködéshez legalább két félre van szükség. A debreceni Modemmel négy esztendeje kötöttünk szerződést, minden évben szerveztünk egy sikeres kiállítást az anyagomból. Azt most még nem tudom, hogy az idén mit szeretnének.
– Ekkora anyagnak jó lenne már önálló múzeumot szentelni. Bár alighanem még akkor sem lehetne a teljes anyagot láthatóvá tenni egy helyen, noha éppen az egész gyűjtemény ad izgalmas képet egy évszázad magyar festészetéről, egészen a máig. Ön nyilván szeretné, ha a közönség látná ezt a pazar kollekciót.
– Ez ma nem oldható meg Magyarországon, ezért vállalom, hogy aprópénzre váltsam a gyűjteményt, amikor az említett városokban folyamatos együttműködés keretében évi két-három kiállításon bemutatjuk egyes részeit. De valóban, az minden vágyam, hogy egyszer az egész anyagot együtt lássam. Ezt még soha nem sikerült elérnem.
– A Modem erre nem alkalmas?
– A Modem háromezer-hétszáz négyzetméter, korszerű, remek kiállítóhely, de amikor a nyitó tárlatot szervezték a gyűjteményemből, akkor mind a három szintet megtöltöttük, és úgy fért be talán négyszázötven mű. A kollekció nyolcada.
– Valószínűleg egy önálló, nagy múzeumban sem tudná a teljes anyagot bemutatni; a bécsi Leopold Múzeumban is rendszerint más-más kiállításon láthatunk részleteket a hatalmas Leopold-gyűjtemény anyagából, például a rengeteg Egon Schiele-képből.
– Az volt a tervem a Modemben, hogy az időszakonként cserélődő állandó anyag mellett, meghatározott tematika szerint időszaki kiállításokat lehetne rendezni. Ez részben megvalósult, volt a Testbeszéd, volt egy tárlat a Schaár Erzsébet-anyagból, volt egy kiállítás az Ámos Imre-anyagból, s az utolsó, amelyik már erre az évre is áthúzódott, az a Modern magyar művészet születése volt. Ezek mind jó kiállítások voltak. Noha nem fővárosi, hanem vidéki, tehát eleve jóval kevesebb érdeklődőt vonzó helyszínről van szó, tízezres látogatószámot értek el. A Modemben vannak kiemelt, sikeres tárlatok, amelyekre sokan ellátogatnak, s akik oda elmennek, utána betérnek más, mondjuk, kortárs kiállításra is.
– Miket vásárol mostanában?
– Kortárs műveket. Pár évvel ezelőtt elkezdtem vásárolni Európában jól jegyzett, keresett művészektől alkotásokat, például Arnaulf Rainer, Hermann Nitsch, Maria Abramovics, Hundertwasser, Beuys műveit. Olyanokat, akik meghatározók a világban. Aztán rájöttem, hogy ez zsákutca, mert az egyetemes művészetben soha nem fogom tudni megcsinálni azt, amit a magyarban sikerült, hogy olyan kollekciót állítsak össze, amelynek van íve, amelyben nem csak kiemelt, jelentős művek találhatók. Ott ívet nem lehet írni. Viszont találkoztam a monokróm művészettel, s azt mondtam, ebből tudok teljes anyagot összeállítani. Jakob Gasteiger Ausztriából, Gaál András és Bernáth András Magyarországról, Marioni Amerikából. Ez izgat most. Ha a lehetőségeim engedik, akkor ebből színvonalas anyagot tudok majd összegyűjteni.
– Nem szokott néha eladni műveket azért, hogy tovább építhesse a kollekciót?
– Legfeljebb cseréltem, de azt is kevés alkalommal. Csak akkor, ha nem jutottam másképpen hozzá egy-egy áhított műhöz. Soha nem adok el azért, hogy a pénzből mást vehessek.
– Nem az anyagiakra gondoltam, hanem arra, hogy egy kollekció nem művek halmaza, hanem attól válik gyűjteménnyé, ha tudatosan építi valaki. Tehát érdemes például néha szűrni a már meglévő anyagot, főleg ha az ilyen nagy.
– Nálam a gyűjtés egyirányú utca. Legalábbis egyelőre. Amikor körbenézek a raktárakban, látom, hogy lehetne tömörebbé tenni az anyagot, de nincs szívem hozzá. Egy gyűjtő útja akkor követhető, ha a mindenkori koncepciója is érzékelhető. Biztos vannak a gyűjteményben olyan művek, amelyek nélkül nem lenne szegényebb az anyag, de az is része a koncepciómnak.
– Mi történik, ha nem tud megszerezni egy vágyott művet, amit pedig nagyon szeretne?
– Húsz évvel ezelőtt belebetegedtem volna. Ha ma nem tudok megszerezni valamit, akkor nem szereztem meg, és kész. Nincs mindenáron. Szerencsés vagyok, mert évtizedeken át mindig meg tudtam venni azt, amire vágytam. Ma már nem tudom, mert az árak nagyon elszálltak. Amikor én kezdtem, a gyűjtők jórészt olyan értelmiségiek voltak, akik stabil, de viszonylag szerény jövedelemből éltek, de a hatvanas, hetvenes években egyhavi jövedelemből lehetett értékes műtárgyat vásárolni. Ma már ez nincs így. Azokkal a befektetőkkel, bankárokkal, nagyvállalkozókkal nem lehet, de nem is akarom felvenni a versenyt, akik ma adott esetben nem a gyűjtés kedvéért vesznek műtárgyakat, hanem befektetésnek szánják a vásárlást. Én soha nem vettem képet befektetésként.
– Lehet, hogy ha egy gyűjteménynek ilyen rangja van, mint az önének, akkor az már vonzza is az újabb és újabb értékeket?
– Igen, most már sokszor a művek keresnek meg engem, „besétálnak” a gyűjteményembe olyan művek, amelyekről álmodni se mertem. A gyűjteményem ma világviszonylatban a második, amelyben a legtöbb Moholy-Nagy-mű van. A legtöbb a lányánál található, utána pedig nálam. Van egy korszaka, az 1922 és ’26 közötti, amikor a klasszikus konstruktivista képeket festette, ezek elérhetetlenek. Már múzeumban vannak, s ha egy-egy alkotás felbukkan, akkor az csillagászati áron. Az idei év a Bauhausé, lesz kiállítás Magyarországon és Németországban, az itteni kiállítók ilyen munkát szerettek volna kölcsönkérni, de hiába, nem adták. Egyszer csak „becsöngetett” hozzám valaki, s elhozta azt a Moholy-Nagy-munkát, amely 1923-ban készült, a Sturm 1924-es kiállításán volt a falon. Így aztán látható lesz a magyar Bauhaus-kiállításon ilyen mű, méghozzá ez a munka, amelyről nemrég még mindenki azt gondolta, hogy lehetetlen megszerezni. Aki felajánl egy ilyen művet, tudja, hogy ha ma valamire igent mondok, az holnap is igen lesz. Ez fontos ezen a piacon.
– Gyakran jár külföldi kiállításokra is?
– Folyamatosan járok külföldre, és mindig kiállítások kedvéért. Ez az életem.