A költői alkotásvágy manifesztuma és a művészet új dimenziói
MúzeumCafé 19.
A kötet az 1936-ban Párizsban megjelent Manifeste dimensioniste mellett Tamkó Sirató Károly eddig publikálatlan töredékes írásait is tartalmazza, így valóságos irodalmi, kultúrtörténeti és művészettörténeti rehabilitáció. A könyvben az univerzális tehetségű szerző személyes hangon vezeti végig az olvasót a múlt század húszas évei síkverseinek keletkezésétől az 1930-as évek párizsi planizmusának kialakulásáig, majd megismerkedhetünk a dimenzionimuselv formálódásával, kialakulásával és a manifesztum megszületésének körülményeivel is.
A dimenzionista manifesztum a korszak társadalmi változásokra erőteljesen reflektáló izmusainak árnyékában született. A tamkói életmű a párizsi közegben ideális és inspiráló művészi muníciót kapott, azonban a hirtelen (és méltán) elért elismerésnek ott nem lehetett további folytatása, Magyarországon pedig létjogosultsága: négy nappal a szöveg megjelenése után Tamkó egyre súlyosodó betegsége miatt kénytelen volt elhagyni a francia fővárost – és ezzel együtt a nemzetközi hírnév lehetőségét is –, a számos neves kortárs alkotó (többek között Alexander Calder, Joan Miró, Moholy-Nagy László, Hans Arp, Kandinszkij, Duchamp, Robert Delauney) által aláírt kiáltványát itthon pedig alig ismerték.
És hogy min is alapul a tamkói „vizuális akarat” manifesztuma? Lényegét a mozgatható síkok variációja adta, amelyet a dinamizmusok viszonyrendszere határozott meg. A dimenzionizmus – amely kritikusi szemszögből nézve inkább egyfajta ezoterikus megnyilatkozás és nem annyira mozgalomként felfogható művészeti kollektíva volt – gyökerei a kubizmusból és a futurizmusból eredeztethetők. A korszak új tér-idő koncepciója, a forradalmi elgondolások és a modern civilizáció mint háttér segítette életre hívását, központi gondolata pedig a fejlődés eszménye volt. Tamkó Sirató nem éppen hétköznapi és komplex személyisége tökéletesen beleilleszkedett ebbe a bonyolult, új ideológiába, amely „valóságos földrengést, földcsuszamlást idézett elő a művészetek régi rendszerében” és amelynek hatására új művészeti jelenségek – kalligrammok, tipogrammok, villanyversek – születtek, a festők többanyagú kompozíciókban, térkonstrukciókban gondolkoztak, szürrealista objekteket álmodtak vásznaikra, a szobrászok pedig, felhagyva az euklidészi tér zárt formavilágával, a nyitottságban és a kinetikus szabadságban teljesedtek ki. Az utópisztikus végkifejlet pedig a Kozmikus Művészetbe tartott, ahol az emberek a műalkotások szerves kiegészítőivé és centrumaivá válhattak volna.
Az 1905-ös, újvidéki születésű Tamkó Károly Charles Sirato néven hunyt el 1980. január 1-jén Budapesten. Pályáját diákköltőként kezdte, a jogi egyetemen tanult, de később művészeti íróként, filozófusként, műfordítóként, költőként és prózaíróként működött. 1928-as Papírember című munkája már megelőlegezte technokrata szemléletű elkötelezettségét, amely Párizsban bontakozott ki teljesen. A békéscsabai kötet is meg nem értettséget és botrányos visszhangot hozott: síkverseit, ahogy későbbi glogoista manifesztumát is, mind a konzervatív, laikus olvasókörök, mind a Kassákot követő avantgárd művészcsoportok értetetlenül fogadták. A hatvanas évek konceptualista gondolatiságát megelőlegező úgynevezett nüanszírozott költészete és minimálversei a „jel típusú” radikális művészeti felfogásáról tanúskodnak. Az 1950-es években mint műfordító jelent meg újra az irodalmi színtéren, az 1970-es évektől pedig a gyermeklírát frissítette fel új formanyelvvel és új témákkal.
Tamkó Sirató Károly: Dimenzionista manifesztum
Artpool–Magyar Műhely Kiadó, 2010