Hogyan változtatja meg a régészeti feltárások helyzetét és lehetőségeit az új törvény?

2008 februárjában, a MúzeumCafé 3. számában ugyanebben a rovatban azt a kérdést tettük fel, hogy „Elősegíti-e a régészeti munkát a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) megalakulása?”. Virágos Gábor, a kulturális kormányzat által 2007 tavaszán létrehozott új szervezet megbízott főigazgatója határozott igennel, míg Jankovich-Bésán Dénes, a Magyar Régészszövetség elnöke határozott nemmel válaszolva fejtette ki akkor az érveit a korábban hagyományosan a helyi múzeumok fennhatósága alá tartozó hazai régészet működésének gyökeres átalakításáról. Most az új kormány egyik első rendelkezésével megszüntette a KÖSZ-t, létrehozta helyette a Magyar Nemzeti Múzeum szervezetébe tagolt Nemzeti Örökségvédelmi Központot (NÖK), és egyúttal az összes hazai beruházásokat megelőző ásatások levezénylésének, elvégzésének, az onnan előkerülő leletek feldolgozásának és őrzésének a jogát visszaadta a területileg illetékes múzeumoknak. (Messze nem utolsósorban ez azt is jelenti, hogy mostantól az ezekre a munkákra szánt állami pénzek is újra közvetlenül az ásatásokat elvégző múzeumokhoz juthatnak majd el, ami jelentősen befolyásolja ezeknek az intézményeknek a költségvetését.) Ezért most, ennek a hazai régészetet a következő években nyilvánvalóan alapjaiban meghatározó változásnak a fényében újra feltesszük a kérdést – ezúttal több szakembernek is –, hogy lehetőséget adjuk a lehetőleg minél szélesebb körű vélemények megjelenésére erről a legújabb fejleményről. Lapunk más helyén, a Múzeumőr rovatban a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkárát, Kálnoki-Gyöngyössy Mártont is megkérdezzük ugyanerről a témáról (is) a vele készített interjúban, lapunk következő számában pedig terveink szerint a NÖK vezetőjét, Hable Tibor régészt szólaltatjuk meg az új szervezet működésével kapcsolatos kérdésekről.

Zsidi Paula régész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese

Augusztus 1-jével lépett életbe a 2010. évi LXIX. törvény a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény módosításáról. A rendelkezés rövid, de tartalmában annál lényegesebb: egyértelművé teszi a régészeti feltárásra jogosult intézmények körét. Az intézkedést a régészeti feladatellátásban az elmúlt három évben kialakult helyzet indokolta, amely átláthatatlan és számos ponton szabályozatlan volt. A 2007. évi rendeletmódosítással előidézett helyzetet találó hasonlattal jellemzi egy 2008-ban megjelent, a régészet 21. századi helyét és szerepét taglaló irat: „A régészeti feladatellátás rendszerének átalakulása gátszakadásszerűen megindult, és a folyamat egyelőre meghatározóan a régész szakma által az elmúlt évtizedben elmulasztott alapvető döntések meghozatalát és szakmai rendszerek kiépítését jelenti.” (Belényesi K.–Virágos G.: Régészet az ezredforduló után: a régészet helye és szerepe a 21. századi fejlett piacgazdaságban és a tudásalapú társadalomban. ArchÉrt., 2008. 133. sz. 273. o.)

A szerzők, akik a KÖSZ létrejöttének elementáris erejű szükségszerűségét igyekeztek alátámasztani a hasonlattal, ezúttal fején találták a szöget, már ami a gátszakadást illeti. Ugyanis a közelmúlt tapasztalataiból is tudhatjuk, hogy a gátszakadás valóban elementáris erejű, de ugyanakkor szabályozatlan és pusztító folyamat is. A hasonlattal élve: a medréből kilépő folyó nincs tekintettel arra, hogy min gázol keresztül, mit semmisít meg, milyen kárt okoz, csak tör előre az adódó lehetőségeket kihasználva, saját törvényeit követve. A KÖSZ működésének három éve megosztotta a régésztársadalmat, egyenlőtlen viszonyokat teremtett a szakmagyakorlásban, a szabályozatlanság pedig egyfajta „vad piaci helyzetet” hozott létre, s ezáltal a régészeti örökséget is veszélyeztette. A gátszakadás ugyanakkor a védelmi rendszer gyenge pontjaira is felhívja a figyelmet. Szükség van a szakmai munka koordinációjára, az egységes információs és dokumentációs rendszerre, a hozzáférhetőség (raktár) és a nyilvánosság (publikálás) széles körű és azonos elvek alapján történő megteremtésére.

Mit is jelent tehát ez a mostani törvénymódosítás a fenti hasonlat tükrében? Azt, hogy a folyó visszatért a medrébe, azaz tiszta helyzet teremtődött a régészeti feladatellátásban. A régészet „röghöz kötött” tudomány, amelyben egy-egy adott terület régészeti lelőhelyeinek (függetlenül attól, hogy ismert vagy ismeretlen, nyilvántartott vagy azonosító szám nélküli) gondozása – ami nemcsak régészeti feltárást, hanem folyamatos adatgyűjtést, rendszerezést, értékelést is jelent – kulcsfontosságú. A területi elv gondoskodik arról, hogy egy adott terület egyetlen négyzetcentimétere se maradjon gazdátlan. Az, hogy vannak jó gazdák és rossz gazdák, nem változtat az elv jelentőségén, de felhívja a figyelmet a koordináció és az ellenőrzés szükségességére.

A törvénymódosítás ugyanakkor csak az első lépés a „gátszakadás” nyomán kialakult helyzetet újrarendező intézkedések sorában. Ismét csak a hasonlathoz visszatérve: a víz visszahúzódását a romeltakarításnak és a kárfelmérésnek kell követnie, ami a mi esetünkben a feladatellátás újraszervezésének az időszaka lesz. Erről várhatóan a jelenleg kidolgozás alatt lévő, a régészeti lelőhelyek feltárásának szabályairól szóló rendelet gondoskodik majd.

Végül akkor kerülhető el az újabb „árvízi katasztrófa”, ha – tanulva a korábbi hibákból – a rendszer gyenge elemeit megerősítik, és ha szükséges, akkor egy új védmű épül. A törvénymódosítás és a készülő rendelet várhatóan biztosítja a régészeti feltárások zavartalan folytatását, de előbb-utóbb szembesülnünk kell majd azokkal a kérdésekkel, amelyek hazai régészetünkben régóta megoldásra várnak. Ilyenek többek között a régészeti lelőhely fogalmának újragondolása, a régészeti és a műemléki kutatások összehangolásának problémája, vagy a megelőző feltárások esetében az „ipari és szolgáltató” régészet és a kutatási tevékenység közötti összhang megteremtése, illetve a régészeti leletek nyilvántartásának és raktározásának kérdése. Az új regulációnak azonban a korábbi jól hangzó ötletelés helyett a valóság talaján kell maradnia, végrehajtható és reális célok mentén megfogalmazva a tennivalókat. Ehhez pedig nyílt, széles körű szakmai párbeszéd és (csak reménykedve írom le) összefogás szükséges, amelynek létrejöttében, remélhetőleg, a mostani törvénymódosítás nyomán kialakuló új helyzet is segít.

Biczó Piroska régész, Magyar Nemzeti Múzeum

A régészeti ásatások „helyzetét és lehetőségeit” az ásatásokra fordítható idő és pénz, a munkát végző szakemberek tehetsége és szorgalma, szakmai gyakorlata határozza meg. Az új törvény – amely a nagyberuházásokhoz kapcsolódó ásatási jogot elveszi a korábban ezzel a céllal létrehozott KÖSZ-től – a fentebbi tényezőket alapvetően nem befolyásolja, mégis érdemes néhány, a változás közepette felvetődött pró és kontra véleményt közelebbről megvizsgálni. Elöljáróban le kell szögezni, a KÖSZ létrejöttekor a múzeumoknál akkor már létező know-how-t dobtak ki az ablakon, a nagyberuházásokhoz kapcsolódó ásatások és muzeológiai munka szervezéséhez a múzeumok akkorra már felnőttek. Mára már elfeledett, de múzeumtörténeti adattárak mélyéről előbányászható kiállítások adatai, népszerűsítő és tudományos publikációk bizonyítják ezt, amelyek számbavételének közzététele sajnos nem történt meg. Ami az egységes módszereket illeti, a nagy felületű ásatások csaknem két évtizedes története során természetes módon kiforrt a feltárások egységes módszertana, amelyet – lényegét tekintve – minden ásatásvezető követ Szombathelytől Békéscsabáig.

Szemügyre véve a nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészeti munkák részfeladatait, a kezdetet az örökségvédelmi hatástanulmány jelenti. A múzeumok régész munkatársai nemcsak a könnyen elérhető múzeumi adattárak, hanem az ismeretanyag kollégák közötti személyes átörökítése és a múzeum gyűjtőterületén végzett korábbi gyakorlati és elméleti kutatások révén ezt a feladatot gyorsabban és hathatósabban teljesítik, továbbá ismereteikből fakadóan felkészültebb tárgyalópartnerek. A jövőbeni szerződéskötések mikéntje még nem tiszta ugyan, de olvasva a rendelettervezetben a Nemzeti Múzeumnak szánt koordináló szerepet, feltehetően a beruházóknak sem kell majd a több megyét érintő munkák esetében minden múzeummal külön tárgyalniuk. A szerződésekben törekedni kell a minél részletesebb tételes elszámolásra a múzeumokat korábban ért vádak elkerülése érdekében (például múzeumi villanyszámlák fizetése ásatási pénzből). Ne feledjük: a KÖSZ irodáit, vidéki kirendeltségeit is fenn kellett tartani valamiből. Ha ez állami keretből történt, csak egy a múzeumokkal részben párhuzamos feladatokat ellátó intézmény megkérdőjelezhető fenntartását jelentette, amennyiben pedig a munkákra kötött szerződések összegéből, akkor a régészeti célokra fordítható összeget csökkentette. Meghatározott rezsiköltségre azonban a múzeumoknak is lehetőségük kell legyen, a szigorú elszámolás kötelezettségét ennek azonban nem szabad befolyásolnia.

A régészetben az ásatás alapkutatásnak minősül, színvonala ezért nagymértékben meghatározza a feldolgozás minőségét. Az ásatás közben a régészet forrását jelentő lelőhely pusztul, földmunkával járó beruházás esetén ezt a helyzetet maga a beruházás idézi elő. A kényszerű pusztításból kell tehát erényt kovácsolni. A központilag szervezett munkák volumene és mennyisége a hibázás lehetőségét növelő, sematikus feltárási módszerek irányába mozdította el az ásatásokat. Egyre gyakrabban hangzott el a dokumentálás szigorú keretek közé szorításának, a régészeti jelenségek és leletek egyöntetű adatlapokon történő rögzítésének szükségessége az egész országra kiterjedően azonos módszerek szerint. A tisztább beszéd kedvéért: ez a KÖSZ által készített protokollt jelenti. Egységes európai protokoll nincs, mint ahogy azt némely nyilatkozat sejtette, egy-egy országon belül tartományonként is eltérhetnek a régészeti örökség megmentésére és dokumentálására vonatkozó szabályok, sőt a törvények is. Az ásatási bizottság tagjaként többször tapasztalhattam, hogy a túlszabályozott és bonyolult protokollt a feltárók nem tudták alkalmazni, ami az anyagok keveredéséhez és a feltárás részleteinek nehéz értelmezéséhez vezet a feldolgozás közben. Ezért az ésszerűbb és a feltáró régésznek nagyobb szabadságot biztosító dokumentálás kevésbé bonyolult rendszere a hibalehetőségeket is csökkenti. A KÖSZ létrejötte után többször elhangzott: a „régészet, mint szolgáltatás”-szemlélet vezethetett az ásatásokat uniformizáló, gépies munkamódszerekhez. A régészet azonban akkor is történettudomány, amikor megelőző feltárás történik egy nagyberuházás területén. A kutató nem gép, ezért a régészet már kidolgozott és a tapasztalatokból fakadóan természetesen változó szabályain belül az ásató számára a választás lehetőségének meg kell maradnia. Remélhetőleg az új jogszabályi környezet és a régészeti feltárásokra vonatkozó rendeletek megteremtik ennek a lehetőségét.

Az ásatást a leletek restaurálása, nyilvántartásba vétele, tudományos feldolgozásuk és közzétételük, továbbá kiállításuk, a történeti folyamatoknak a nagyközönség elé tárása követi. A törvény ezelőtt is kötelezővé tette, és ezután is kötelezővé teszi a leletek előzetes nyilvántartásba vételét, ennek költségeit a régészeti munkákra fordítható összegeknek tartalmazniuk kell. Ezt a munkát a múzeumok nagy része korábban, mivel a munkára határidővel megjelölve a pénz is rendelkezésre állt, elvégezte. Mégpedig az esetek többségében – túlteljesítve a törvény által előírt előzetes nyilvántartásba vételt – a tényleges beleltározás is megtörtént. Jól felfogott érdekük ugyanis azt kívánja meg, hogy egy munkát csak egyszer végezzenek el. Ma még nem látják a múzeumok, a KÖSZ három éve alatt hogyan történt meg a leletek előzetes nyilvántartásba vétele, a végleges leltározást azonban majd nekik kell elvégezniük, már a nyilvántartásba vételre fordítható, a vonatkozó nagyberuházásból származó anyagiak hiányában. Az új múzeumi rendelet tervezetében is az előzetes nyilvántartás elvégzése szerepel, a jövőben azonban el kell érni, hogy ehelyett a leltározás történhessen meg. Ezt ugyanis gördülékenyen maga az ásató tudja irányítani, nem beszélve arról, hogy az ásatás jövőbeni feldolgozása megkívánja a leletanyag alapos ismeretét. A régészek körében általánosan elfogadott alapelv szerint az ásatás elsődleges közzétételét maga az ásató tudja a legjobban elvégezni, így teremti meg a további feldolgozások és tudományos elméletek alapját.

A KÖSZ és a megyei múzeumok közötti, az elsődleges feltárási jogról szóló viszályt a média, de gyakran a múzeumügyet közelebbről ismerő szakemberek is a pénzért folytatott harcként értékelték. Egy az anyagiakon túlmutató szempont azonban elsikkadt. A napjainkban gyakran óhajtott, erős helyi közösségek kialakulásában az identitástudatnak, a szűkebb pátriához való kötődésnek jelentős szerepe van. A helyi múzeumok a környék történeti emlékeinek gyűjtésével éppen ennek erősítését szolgálják, a régészeti leletek ebben a szűkebb környezetben nyerik el valós helyüket. A megváltozott törvényi keretek a korábbiakhoz képest fokozott lehetőségeket adnak a múzeumok kezébe, a Nemzeti Múzeum koordináló munkájának is ezt a célt kell segítenie.

Bánffy Eszter régészprofesszor, az MTA Régészeti Intézetének igazgatóhelyettese

Két körülményt kell előre bocsátanom. Egyrészt tény, hogy kollégáimmal együtt szinte csak órák álltak rendelkezésemre, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztérium rendelettervét megismerjem és véleményezzem. Megjegyzéseim, javaslataim ezért vázlatosak, kapkodónak tűnnek: a tartalmukért vállalom a felelősséget, a formáért elnézésüket kérem. Az MTA régészeti bizottsága több bizottsági tag javaslatait – az enyémeket is beleértve – egybefűzve és megfelelő formába öntve a felkérésnek megfelelően már eljuttatta a döntéshozók asztalára. Másodszor meg kell jegyeznem: a tervezetből éppen a hazai örökségvédelemről szóló széles, egységes értelmezést hiányolom, amelyről 2008 decembere óta néhány munkatársam és én magam is többször tettünk le átfogó javaslatot előadások és tanulmányok formájában. A lelőhely fogalmára, a régészeti érintettségű területek egységes kezelésére, a természetvédelemmel való összefogásra s végül a beruházókat sújtó költségek igazságosabb, közteherviselés-alapú behajtására gondolok; a 2001. évi örökségvédelmi törvény teljes újragondolására.

Az alábbiakban összefoglalom javaslataimat a felvetett kérdéssel, illetve az örökségvédelmi törvény módosításával kapcsolatban :

1. „Lehetőség lesz igénybe venni az úgynevezett »régészeti diagnosztika« nevű eljárást.”

A feltárást megelőző régészeti diagnosztika minden feltárás előtt legyen kötelező! Ez az a módszer (légifotózás, fúrás, próbaszondák stb.) pontosítja leginkább a – szintén kötelező – hatástanulmányt, ezek segítségével együttesen lehet megbecsülni egy-egy lelőhely nagyságát és elhelyezkedését. A diagnosztika a legjobb módszer, amellyel csökkenteni lehet az üres, tehát hiába feltárt terület nagyságát, ezáltal mind a beruházó, mind az örökségvédelmi szakemberek sok időt és pénzt takaríthatnak meg. A régészeti megfigyelésre vonatkozó szabályozás, egyáltalán az arra való utalás is hiányzik a tervezetből. Pedig nem lehet előre mindent megjósolni: a váratlanul előkerülő leletek, lelőhelyek védelmét csakis a régészeti megfigyelés biztosíthatja.

2. „A megyei múzeumi hálózat készen áll a régészeti feladatok ellátására.”

Ezt a kijelentést nem támasztja alá semmilyen adat. Meg kellene határozni, hogy milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy egy-egy megyei múzeumot nagyberuházást megelőző régészeti feladatra készen állónak minősítsenek.

3. „Előre meg kell határozni… a régészeti feltárásból adódó munkanemek felsorolását és a feltárás e munkanemek szerint bontott költségkalkulációját, amely tartalmazza a munkanemekhez kapcsolódó személyi és allokációs költségeket… a kézi földmunka, a gépi földmunka, a régészeti utómunka (különösen elsődleges nyilvántartásba vétel, restaurálás, tudományos feldolgozás), valamint a régészeti leletek befogadása (különösen gyűjteményi nyilvántartásba vétel, raktári elhelyezés, megőrzés, bemutatás)…”

Ez a követelmény megvalósíthatatlan, mert senki nem jósolhatja meg előre, hogy a lelőhelyen milyen és mennyi munkát kell a feltárásra elvégezni, illetőleg hogy a feltárandó lelőhelyen mennyi és milyen költségekkel járó lelőkörülmények, leletegyüttesek, különleges eljárást igénylő leletek kerülhetnek elő, és ezeknek mi a várható mennyiségük. Itt a különbség százszoros, ezerszeres is lehet két lelőhely összehasonlításában. Inkább úgy kellene fogalmazni, hogy becslést kell adni, a hibaszázalék megjelölésével (például egy germán temető esetében óriási lehet a hibaszázalék, egy Árpád-kori temető esetében kicsi). A földmunkára, a restaurálásra stb. ugyanez vonatkozik.

4. „Minden feltárásról magyar nyelvű, a legkisebb bontási egységeken (jelenség, réteg) alapuló dokumentációt kell készíteni… és felsorolni az előkerült leleteket.”

A stratigráfiai egység fogalmát kerüli (illetve megkerüli) a fogalmazás. Fontos, hogy a fogalom nevesítve is bekerüljön a tervezetbe mint alapvető követelmény: továbbra is e szerint kell a dokumentációt elvégezni. Ha ez kimarad, (még nagyobb) káosz alakul ki, a régebbi és az új dokumentációk összehasonlíthatatlanok lesznek. Az „előkerült leletek” kategória értelmezhetetlen, ezt nem lehet a jelentéstételben így kötelezővé tenni. Pontosítani kell: az összes lelet nagyságrendjét, a fontosabb leleteket vagy esetleg mindkettőt meg kell-e említeni.

5. „Az ásatási bizottság kilenctagú szakmai tanácsadó testület, amelynek tagjait a régészeti feltárások végzésére jogosultsággal rendelkező intézmények javaslata alapján a kimagasló szakmai tapasztalattal rendelkező szakemberek közül két évre a hivatal elnöke kéri fel.”

Egy ilyen, mesterségesen súlyosabbá tett bizottság tagjainak kijelölése ne legyen egyetlen ember feladata. Két tagot eddig az MTA elnöke javasolt – ez maradjon is így. A jóváhagyáshoz továbbra is legyen szükséges az MTA régészeti bizottságának szavazata is. (Megjegyzem, hogy ellentétben a tervezet szövegével, az MTA nem társadalmi szervezet, hanem köztestület.)

6. „A leletanyag befogadásáért a befogadó muzeális intézményt illeti meg a leletelhelyezés költségeinek ellenértéke, amelynek összege a feltárási költségvetés nettó keretösszegének tíz százaléka.”

Ezt így ne írják elő! Mind a leletek mennyisége, mind a hosszú távú tárolás és karbantartás, őrzés más-más összeget igényel. Előfordulhat, hogy egy lelőhelyről csak néhány hajkarika és edénytöredék kerül elő: ebben az esetben a tíz százalék túlzott összeg, más esetben kevés lehet. Ez csak abban az esetben lenne elfogadható, ha egyetlen őrzési hely lenne kijelölve, amelynek költségvetésében a tíz százalék átlagos összegnek felelne meg. Mivel ez nincs így (19 megyei múzeum, a BTM és a MNM lehet a végleges őrzési hely), így ez nemcsak igazságtalan, hanem adott esetben nem garantálja a leletek állagának megőrzését sem.

7. „A hatóság az engedély iránti kérelmet annak beérkezésétől számított tíz munkanapon belül bírálja el.”

A múltbéli tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem tartható, illetve a KÖH ezt a határidőt igen sokszor nem tartotta be. Különösen annak fényében probléma ez, hogy most az ÁB összehívását is kiköti a terv, tehát anélkül (bár ez homályos) nem is adható ki engedély. Meg kellene jelölni, milyen szankciókkal jár a KÖH, illetve milyen lehetőségekkel és kötelezettségekkel jár a feltáró intézmény számára, ha tíz munkanapon belül nem érkezik meg az engedély (vagy az elutasítás).

8. A hatóság a feltárási engedélyt az ásatási bizottság javaslatát figyelembe véve adja ki.

Mondja ki világosan a szöveg, hogy az ásatási bizottság javaslatát kötelező vagy nem kötelező figyelembe venni. Ez a bizottság tanácsadó, javaslattevő testület.

Paluch Tibor régész, Móra Ferenc Múzeum, Szeged

Az Országgyűlés által 2010. július 5-én elfogadott „A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény módosítása” minden valószínűség szerint hosszú évekre, évtizedekre meghatározza a magyarországi régészeti örökségvédelmet. A 19. század óta kialakult területi alapú gyűjtőelvet, amely alapján egy-egy múzeum a hozzá tartozó gyűjtőterület régészeti leletanyagának őrzője, alapjaiban írta felül a 2007. évi 21. számú, az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ alapító okiratát módosító miniszteri rendelet, amely felállította a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot. A rendelet értelmében minden nettó 1,5 milliárd forint (egy év múlva 500 millió forint) összértékű beruházást megelőző régészeti feltárás elvégzésére a régészeti szakszolgálat jogosult. Ezzel a módosítással az eddig egy helyen, az adott múzeum-nál lévő összes információ (ásatási dokumentációk, jelentések, leletanyag stb.), amely egy adott lelőhelyre vonatkozik, szétszóródott. Innentől kezdve ugyanis előfordulhatott az – amire a KÖSZ működése alatt volt is példa –, hogy az adott városi vagy megyei múzeumban dolgozó régész adott lelőhelyen elvégezte a terv- vagy próbaásatást, de a nagyberuházáshoz kapcsolódó feltárást már nem ő, illetve nem az adott, területileg illetékes intézmény végezte. Így a lelőhely összetartozó alapinformációi már az ásatások közben kettéváltak – amely kettéágazás később még több ágra szakadhatott – és fontos összefüggések válhattak örökre semmissé. Ez csak egy példa a KÖSZ megalakulásakor felvetett és működése alatt folyamatosan hangoztatott ellenérvek közül, amelyek akkor és a későbbiekben is semmibe vevődtek.

Hogyan nézett ki a Csongrád megyei múzeumi szervezet 2007 előtt, hogyan érintette a KÖSZ működése, és mik a legsürgetőbb, majd a hosszabb távú feladatok 2010. augusztus 1. után?

Az 1980-as évektől induló nagyberuházások az 1990-es évektől vettek nagy lendületet. Ez a lendület, ha nem is elsőként, de az elsők között érte el a Csongrád megyei múzeumi szervezetet az M5-ös autópálya 1991-ben meginduló régészeti munkálataival. Az autópálya kivitelezését megelőző munkálatok 14 éve alatt (az első szakasz 1991–1994, a második 1998–2000, míg a harmadik 2003–2007 közé tehető) egy a nagyberuházások tekintetében is erős szakmai stáb alakult ki. A KÖSZ előtti utolsó teljes évben ehhez a stábhoz a tíz határozatlan idejű szerződésű régész mellett az adott munkákra határozott idejű szerződéssel felvett régészek, technikusok, segédrestaurátorok és geodéták tartoztak. A hozzáértést és a gyakorlatot mi sem mutatja jobban, mint hogy az autópálya-ásatás mellett meginduló, azzal részben párhuzamosan folyó nagyberuházásokhoz (a teljesség igénye nélkül: a 47-es út négysávosítása, a Szeged nyugati elkerülő út építése, a felgyői szemétlerakó, különböző bevásárlóközpontok stb.) kapcsolódó feltárásokat is kellő felkészültséggel végezték el az intézmény munkatársai.

A 2007-es év a múzeumi szervezet életében jelentős változásokat hozott. Először is 2007. január 1-jétől a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum kivált a megyei rendszerből, és gyűjtőterületileg illetékes városi múzeum lett, amelynek fenntartója innentől kezdve Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata. A megyei szervezet elvesztette egyik nagy hagyományú, jelentős régészeti gyűjteménnyel rendelkező intézményét. Az év első negyedének végén pedig megalakult a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat a nagyberuházásokat megelőző régészeti feltárások elvégzésére. Megalakulásának első évében működése nem volt jelentős kihatással a múzeum életére. A kapcsolat a két intézmény között 2008-ban vált mindennapossá, amikor a KÖSZ a megyei múzeumi szervezetre mint alvállalkozóra bízott négy jelentős munkát. Ezek a Városföld és Algyő közötti földgázszállító vezeték, a Szőreg I. Biztonsági Gáztározó, az M43-as autópálya Szeged–Makó szakasza és a Makót elkerülő út, valamint a Csongrádot elkerülő út régészeti munkálatai voltak. Mind a négy projekt, köszönhetően a felkészült szakembergárdának, csúszás nélkül, határidőre elkészült. A szakszolgálat régiós irodákat felállító hulláma 2008 végén azonban elérte a Dél-Alföld régiót is. A IV. számú regionális iroda felállítása nagyban köszönhető a megyei múzeumi szervezettől eltávozott négy szerződéses régésznek és az ő technikusaiknak, akik sokéves tapasztalattal a hátuk mögött a működni kezdő iroda gerincét alkották. A regionális iroda innentől kezdve kvázi vetélytársa lett a múzeumi szervezetnek. Érdekes módon azonban a megyei szervezethez tartozó múzeumok a régiós iroda felállítása után is részt vettek nagyberuházások megelőző régészeti feltárásában. Ez két dolognak tudható be: az egyik, hogy 2009 tavaszáig még folytatódtak az M43-as és a Csongrádot elkerülő út ásatásai; a másik ok, hogy azok a nagyvállalkozók és önkormányzatok, akik sokallták a KÖSZ árait, a múzeumi szervezetet keresték meg. Így kerülhetett sor az M43-as építését kísérő homokbányák közül több és a makói Ipari park feltárására. A megye területén nagyberuházáshoz kapcsolódó régészeti feltárást a szakszolgálat a Nagylak és Algyő közötti román tranzit gázvezeték és a 47-es autóút szélesítése során végzett.

2009 végétől egyre jobban felerősödtek azok a hangok, amelyek a KÖSZ átalakítását sürgették. Ezek a 2010. márciusi Konferencia a régészeti örökségvédelemről és a múzeumok szerepvállalásáról című rendezvény után váltak egyértelművé. A változások sebessége azonban meglepően felgyorsult. Ha váratlanul nem is, de felkészületlenül érték a múzeumokat az események. Igazából március eleje, a konferencia és július 5., a 2001. évi LXI. törvény módosítása között mindösszesen négy hónap telt el. Az igazi folyamatok lezajlása azonban csak két hónapra (június–július) tehető. Ennyi idő alatt csak felkészülni lehetett a változásokra, de megvalósítani azokat nem. Ráadásul a kivitelezés gondokba ütközik. Arra gondolok, hogy Csongrád megyében például az év eleje óta több nagyberuházás indulásáról is elterjedtek hírek, amelyeknél a feltárandó terület nagysága a következő két-három évben eléri, esetleg meghaladja az egymillió négyzetmétert. Egyértelmű, hogy a múzeumi szervezetben dolgozó jelenlegi régészállomány nem képes ezt a munkát elvégezni. Mindaddig azonban, amíg a múzeum kezében egyik nagyberuházásra vonatkozóan sincs szerződés, nem lehet a létszámot bővíteni és a feladatok ellátására alkalmassá tenni. Így egyelőre arról sem lehet szó, hogy a KÖSZ dél-alföldi irodájában dolgozó kollégákat átvegye az intézmény. Ráadásul a régiós iroda Bács-Kiskun és Békés megyét is ellátta. A jelenleg e két megyében folyó feltárások miatt egy azonnali intézményváltás viszont csak a régészet szakmai érdekeit sértené. Hiszen a munkák esetleges el nem végzése súlyos károkat okozhat a beruházói oldalnak. Ezért a KÖSZ augusztus elsejével történő, Magyar Nemzeti Múzeumba való beolvadása utáni átmeneti időszakban rövid távon a tűzoltás a feladat. Az elkezdődő nagyberuházásoknak az adott létszámmal kell nekivágni, és majd az átalakulás időszakában újra fel kell építeni egy nagyobb állománnyal működő, az esetlegesen a szomszédos megyéknek is segíteni tudó intézményt. A KÖSZ átalakításával ugyanis az elvégzendő munka mennyisége nem lett kisebb, csak a szereplők egy része cserélődött ki. És miért csak egy része? Mert, akárcsak a KÖSZ létrehozásakor, most is ugyanaz a helyzet: gyakorlatilag ugyanannak a szakembergárdának kellett eddig is és ezután is elvégezni a feladatokat. Ezért sem szabad, és nem is lehet, a múzeumoknak veszni hagyni a szakszolgálatnál dolgozó tapasztalt szakembereket. Többéves, esetleg évtizedes gyakorlattal rendelkező régészek elvesztése a rendszerből és egy újabb generáció kinevelése sok időt kíván. Válogatni persze lehet. Több támadás érte működése alatt a KÖSZ-t, hogy nem megfelelően felkészült munkatársai vannak. Ezek többnyire a frissen végzett, nagy gyakorlattal nem rendelkező, nagy felületű ásatás vezetésére még nem kellően felkészült fiatal kollégák közül kerültek ki. Ez az idők folyamán, ahogy a múzeumi szakembergárda egy része lassan átszivárgott a szakszolgálathoz, persze megváltozott. Másik nagy kérdés, hogy a KÖSZ-höz eltávozott, majd onnan visszavett szakemberek beilleszkedése hogyan fog megvalósulni? Biztos, hogy érzelmi sérülések mindkét félben maradtak a korábbi eltávozás miatt. Ennek feloldása ugyanannyira fontos kérdés, mint a fentiekben említett szakembergárda sorsa. A mindennapi munkát alapvetően befolyásolhatják ezek a vélt vagy valós sérelmek.

A másik legfontosabb dolog annak a megvizsgálása, hogy melyek voltak a KÖSZ működésének azon elemei, amelyek előremutattak, és melyek azok, amelyek csak hátráltatták a régészet mint tudomány működését. Rengeteg kérdést lehetne ezzel kapcsolatban feltenni, és rengeteg a válasz is. Itt most csak néhányra hívnám fel a figyelmet. Mindenképpen elengedhetetlen a szétaprózódott múzeumügy erősítése. A KÖSZ működésének egyik záloga a múzeumi szervezetek és magának a régész szakmának a gyenge érdekérvényesítő képessége volt. Ez vezetett odáig, hogy 2007 tavaszán a szakmai szervezetek tiltakozása ellenére a szakszolgálat mégis megalakult. Az érdekérvényesítő képesség erősítése, a sokszor egymással szemben álló szakmai csoportok összebékítése kulcskérdés. Ha ez nem sikerül, illetve ha magán a szakmán belül nem sikerül konszenzusra jutni szakmai, illetve nem csak szakmai kérdésekben, akkor hasonló helyzet bármikor újra előállhat. A szakmai kérdések közé tartozik – és ebben a KÖSZ működése előre mutatott – az egységes protokollok kidolgozása, illetve az egységes árképzés is. A régészet nem „megyei” tudomány, azaz nem változhatnak megyénként a dokumentá-ciós követelmények. Ugyanez igaz az adott régészeti szakmunkák díjtételeire is. A szakmának mindenképpen ki kell dolgoznia ezeknek a közös nevezőn alapuló protokollját. A nagyberuházásokkal kapcsolatos múzeumi-szakmai egyeztetésekre már a KÖSZ létrehozása előtt és alatt is voltak kísérletek. Elég itt csak megemlítenem a több megyei, illetve városi múzeum és a régészeti tanszékek közös kezdeményezését, a Múzeumi Információs Rendszert.

A KÖSZ létrejöttét előidéző hasonló helyzet elkerüléséhez persze elengedhetetlen a jogszabályi környezet módosítása is. A 2001. évi LXIV. törvény módosításán kívül nélkülözhetetlen a 18/2001 NKÖM-rendelet felülvizsgálata, illetve egy új rendelet megalkotása. A rendelet tervezete 2010. július 20. óta hozzáférhető a minisztérium honlapján. Gyakorlatilag minden szakmai szervezet megfogalmazhatta vele kapcsolatban a véleményét. Mivel a cikk írása idején még a rendelet nem jelent meg, ezért nem tudni, hogy az egyes álláspontok milyen meghallgatásra találtak. Alapvetően két szakmai kérdést emelnék ki, amelyek biztosan nem kerülték el senki figyelmét. Az egyik a rendelettervezet 20. paragrafusa, amely nem teszi kötelezővé a beruházónak a nagyberuházások előtt előzetes dokumentáció, azaz örökségvédelmi hatástanulmány készíttetését. A kérdés azért kulcsfontosságú, mert a KÖH csak akkor vesz részt szakhatóságként az engedélyezési eljárásban, ha a tervezett beruházás olyan ingatlanon valósul meg, amelyen nyilvántartott régészeti lelőhely található vagy amely régészeti védőövezetben fekszik. A ma nyilvántartott régészeti lelőhelyek száma Magyarországon körülbelül hatvanezer. A valós szám óvatos becslések szerint is valahol kétszáz- és ötszázezer között lehet. Az ismert lelőhelyek jelentős részét az MTA Régészettudományi Intézete által vezetett Magyarország Régészeti Topográfiája elnevezésű projekt keretén belül azonosították 1966 és 1998 között. Csongrád azon szerencsés megyék közé tartozik, ahol a SZTE Régészeti Tanszékével karöltve a megyei múzeumi szervezet elvégezte a megye régészeti topográfiáját. Az elmúlt évtizedekben végzett, eltérő színvonalú terepbejárások ellenére azonban sok lelőhely továbbra is ismeretlen maradt, amelyek közül sok a nagyberuházásokat megelőző terepbejárások során vált csak ismertté az örökségvédelmi hatástanulmányok részeként. Örökségvédelmi szempontból aggályos ezek elmaradása, mivel az esetlegesen ismeretlen régészeti érintettségű területen nem áll érdekében a beruházónak előzetes lelőhely-diagnosztika készíttetése. Ehhez kapcsolódik a rendelettervezet 4. paragrafusa, amely alapján a régészeti megfigyelés engedélykötelessé válik. Ez jelentős gyakorlati, a mindennapokat érintő problémát okozna. A régészeti megfigyelések jelentős része kisebb földmunkákra vonatkozik. Ha a régészeti megfigyelés engedélykötelessé válna, minden olyan földmunka elkezdése, amelyhez a hatóság régészeti felügyeletet ír elő, minimum egy, de inkább másfél-két hónapos késéssel indulhatna csak meg az eddi-giek-hez képest, ami ellentétes a meghirdetett beruházásbarát politikával. A tervezet ezen kívül nem tartalmaz szabályozást a régészeti megfigyelésekre vonatkozóan. A kötelező régészeti megfigyelés elő nem írása miatt nagy valószínűséggel a kivitelezés közben előkerülő lelőhelyek megsemmisülnének, mivel az újonnan azonosított lelőhelyek feltárása akadályozza a beruházás menetét, és váratlan pénzügyi kiadásokat okoz.

Még csak két hónap telt el a módosítások hatályba lépése óta. Mostanában kötötte éppen Csongrád megye, a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Örökségvédelmi Központ az első közös szerződést. A teljesebb, hosszabb kifejtést a rendelkezésre álló terjedelem nem teszi lehetővé; nem is ez volt a cél. A legfontosabb azonban az, hogy az elmúlt években egymást követő és a régészetet érintő változások nyugvópontra jussanak. A szakmai munkához ugyanis elsősorban nyugalom, biztos és kiszámítható alapok, keretek kellenek. Azt hiszem a következő évek legnagyobb feladata ezek megalkotása lesz.