Múzeumként sem könnyű kastélyaink mai sorsa – imho

A magyar nemesség egykori társadalmi súlyát egy elsőre szinte hihetetlen számadat is érzékelteti: mértékadó becslés szerint ma csaknem háromezer kastély áll, valamint ezeken kívül is még mintegy ezer elpusztultról tudunk Magyarország területén. A még meglévők többségének a sorsa szinte kilátástalan; nagy kérdés, vajon múzeumként, kiállítóhelyként hasznosítva őket képesek lennének-e dacolni az idő múlásával. Hiszen a létező kastélymúzeumok helyzete sem könnyű: évről évre csökkenő állami források mellett kell szembenézniük az épületek gigantikus fenntartási költségeivel és a változó múzeumi környezetben a közönség mind magasabb elvárásaival. Az alábbi össze-állításban a szerző négy fő szempont alapján „járja körbe” a hazai kastélyállományból azokat, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a muzeológiához – majd ötödikként még egy alaptételt illeszt ezekhez.

Az arisztokrata családok leszármazottai gyakran jutottak és jutnak arra a gondolatra Európában, hogy évszázados, történelmi ingatlanjaikat múzeummá szervezik, és az ősi vár vagy kastély birtokközpontból önállóan gazdálkodó kulturális centrummá válva szolgálja tovább a művelődést. Így tett hajdanán Ottrubay Melinda, a börtönbe vetett, majd Svájcba emigráló herceg Esterházy Pál özvegye, amikor a Burgenlandban fekvő egykori hitbizományt alapítványba szervezte – alaposan felforgatva a família korábbi öröklési rendjét. Utódja, a tizenharmadik Esterházy herceg (a Fertődön lakrésszel rendelkező, Németországban és pesti lakásában élő) Esterházy Antal ugyan csak évjáradék formájában részesül így Európa egyik legnagyobb magánvagyonából, a turisták azonban Kismartonban és Fraknóban ma is bepillantást nyerhetnek a hercegi család egykori életébe és elképesztő gazdagságába. Európában lépten-nyomon találunk arra is példát, hogy a kastélyt évszázadokon keresztül birtokló család ma múzeumként tartja nyitva ősi ingatlanát – sőt a kiállítás különleges csemegéjeként néha maga is egy kissé a látványosságok része lesz. A példákat hosszan sorolhatnánk a két magyarországi ággal is rendelkező Odescalchi hercegek braccianói várától – sztáresküvők divatos helyszínétől – kezdve egészen a skót kastélyokig vagy a németországi Eltz zegzugos váráig, ahol a különös építményben több generáció (egyes időszakokban száznál is több családtag) élt együtt, és ma is összefogásban üzemeltetik a múzeumot. [1]

A kastélymúzeumok intézménye tükre a hazai épített örökség sorsának, történelmi meghatározottságának, a jogi kuszaságnak, amelybe az egykori rezidenciák a nemesség vagyon- és jogvesztésével kerültek. Az európai nemesi otthon-múzeumokra nálunk nincs példa, működő egykori birtok-gazdaságokra még kevésbé, de kastélyokra, amelyek kiállítóhelyeknek adnak otthont, annál inkább. A paletta az egyszobás emlékhellyel rendelkező nemesi rezidenciáktól (Ménfőcsanak: Bezerédj-kastély) a hagyományos kastélymúzeumig (Fertőd-Eszterháza: Esterházy-kastély, Gödöllő: Grassalkovich-kastély, Keszthely: Festetics-kastély) terjed.

A kastélymúzeum szakmai terminusa alighanem közel áll ahhoz a közvélekedéshez, amely az intézményfajtán elsősorban szövetpapucsokban csoszogó turistáktól hemzsegő pazar főúri rezidenciákat ért, amelyek célja legfőképpen az egykori birtokos család életmódjának bemutatása. Ám a nehézségek ellenére is sikeresen működő kastélymúzeumok gondjai rávilágítanak azokra a nehézségekre is, amelyek az egyre pusztuló hazai kastélyvagyont jellemzik.

A kastélymúzeum elhatárolása más kulturális intézményektől azért is nehézkes, mert a közvélekedésben, a sajtóban nem egészen világos, mit is értünk kastély alatt. Díszesebb városi paloták, fürdőhelyeken található villák, várkastélyok is büszkélkednek a megnevezéssel, hagyományosan – olykor több száz éve – kastélynak hívnak olyan kúriákat is, amelyeknek tulajdonosa a főnemesség tagja volt, és a neve előtt díszelgett a kortársak számára olyannyira irigyelt bárói, grófi vagy még ritkábban a hercegi rang. Kastély és kúria fogalmán ugyanakkor mindig a 18. századtól kialakult épülettípus értendő. [2] Fokozza a nehézségeket, hogy mind a mai napig nem készült magyar összeírás, soha senki tudományos alapossággal nem mérte fel, hány magyar kastély dacol az idő múlásával, nem is beszélve a trianoni határokon kívül eső területekről. A magyar arisztokrácia 1945 utáni sorsával foglalkozó Gudenus–Szentirmay-féle tekintélyes tanulmány 1500-2000-re teszi a hazai kastélyok és kúriák számát, [3] Virág Zsolt művészettörténész szerint, aki lassan egy évtizede szerkeszti, írja a Magyar kastélylexikon-sorozatot, hazánkban háromezer kastély áll, és körülbelül ezer esett pusztulásul a világégésnek és a szocializmus évtizedeinek, amely épített örökségünk pótolhatatlan értékeiben a múlt és az „elnyomó osztályok” eltörölni hivatott emlékeit látta.

Közismert tény, hogy a második világháborúban, illetve nem sokkal utána szinte minden hazai kastélyt kiraboltak. A teljes vagyon-, illetve jogvesztésre ítélt tulajdonosok gyakran az utolsó pillanatban, mindenüket hátrahagyva menekültek, már ha menekültek, hiszen a legtöbb esetben a legrémesebb álmukban sem gondolták, milyen halálos veszély leselkedik rájuk a szovjet csapatok érkezésével és az új államrend kialakulásával. Az úri rezidenciák elhagyása olykor szomorú anekdota: a nagymágocsi kastély egykori tulajdonosainak leszármazottja, gróf Károlyi Lajos így emlékezett az utolsó pillanatokra: „Először el sem hittem, amikor reggel Őze Gyurka jött, hogy tessék felkelni, jönnek az oroszok, már hallani az ágyúzást. Az csak nyári zivatar, mennydörgés, mondtam. De azután jött valami futár, és ő is mondta, hogy itt vannak az oroszok. Máig sem tudom, hogy nem tudtuk vagy nem akartuk realizálni ezt akkor.” (Alapos tanulmányok is nehezen válaszolják meg a kérdést, hogy a második világháború végkifejlete a kastélyvagyon urait miért érte ennyire felkészületlenül. Biztos szerepet játszott ebben a tájékoztatás egyoldalúsága mellett az is, hogy a vesztett világháború ellenére sem számítottak teljes vagyonvesztésre. Nem kivételes a hazánkban 223 ezer holdat birtokló herceg Esterházy Pál magatartása sem, aki magyar nemesként a legnehezebb körülmények között is hazafias kötelességének érezte az itthonmaradást. „Valutaüzérkedés” vádjával tizenöt év fegyházra ítélték, megcsömörlött emberként 1956-ban emigrált Svájcba.)

A kastélykomplexumokban felhalmozott műkincsvagyon sok esetben előbb a német, majd a szovjet csapatok prédájává vált, a megmaradt tárgyakat pedig a lakosság hordta szét. A berendezést követte a kert tönkremenetele, végül az épület, a nyílászárók, a parketta, a tető, majd a falak pusztulása, legutoljára a park feldarabolása, majd beépítése. Az egykori birtokközpontok rekonstrukciója hazánkban lehetetlen feladat, a főúri rezidenciákban működő kastélymúzeumok pusztán töredékes szépségükben, utólagos beszerzéssel, az eredetihez nagyban hasonló tárgyakkal képesek érzékeltetni, milyen élet folyt hajdanán az épület falai között.

Hazánkban mindössze egyetlen olyan épületről tudunk, amely a felvidéki betléri Andrássy-kastélyhoz hasonlóan tökéletes épségben vészelte át a második világháború pusztításait és a rá következő éveket: a tápiószelei Blaskovich-kúriát. A hazai művelődés különleges szerencséje, hogy a két Blaskovich testvér közmegbecsültsége miatt megmaradhatott az a gyűjtemény, amelyet a köznemesi família a 19. század közepén kezdett felhalmozni. Az egykori Heves megyei alispán (majd főispán), a sorsát a szabadságharccal összekötő, rövid életű Blaskovich Gyula számos értékes tárgyat vásárolt Pyrker János László egri érsek hagyatékából, majd a családi műkincsek szép darabjait cserélte el földért rokonaival. Fia, Gyula tovább gyarapította apja hagyatékát; unokái, György és János pedig életüket tették fel arra, hogy a nemzedékek során mind tekintélyesebbé váló anyagból múzeumot szervezzenek. Így jött létre a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjtőhelye 1947-ben, majd a Tápiószelei Múzeum 1952-ben. (Érdekesség, hogy a Blaskovich család méneséből származik a hazai lótenyésztés legeredményesebb versenylova, Kincsem is.) Az 1906-ban épült, klasszicizáló tápiószelei kúria azonban nem lehet versenytársa a pazar betléri épületnek, ma a szlovák múzeumok egyik ékszerének, és a szó hagyományos értelmében nem is azonosítható a kastélymúzeummal. [4]

A trianoni béke után a hazai kastélyvagyon tekintélyesebb, művészettörténeti szempontból, történeti fontosságát tekintve értékesebb része határainkon túlra került. Sajnos egyetérthetünk Varga Kálmánnak, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága igazgatójának véleményével, aki szerint a múzeumként számba jövő hazai kastélyok ritkán állják meg a helyüket nemzetközi összehasonlításban. Egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat a nemesi rezidenciákat, amelyek európai mércével is jelentős turisztikai vonzerővel rendelkeznek (mint a „magyar Versalia”, Eszterháza, a gödöllői Grassalkovich-kastély, az edelényi L’Huillier-Coburg-kastély és a keszthelyi Festetics-kastély), és alkalmasak arra, hogy egy a szó klasszikus értelmében vett kastélymúzeumnak otthont adjanak. Jól érzékelteti a különbséget herceg Savoyai Jenő kastélya, a bécsi Belvedere és a főnemes magyarországi rezidenciája, a ráckevei kastély közötti aránykülönbség. Ráadásul bármily szép emléke a hazai barokk kastélyépítészetnek mondjuk a mind lehangolóbb állapotba kerülő acsai Prónay-kastély vagy a jelenlegi állapotában nagy erőfeszítésekkel megtartott lovasberényi Cziráky-kastély, a főúri életmódot bemutató kastélymúzeumként csekély turisztikai vonzerővel bírnak. A múzeumvezetők gyakran hangoztatott megállapításával azonban aligha vitatkozhatunk, miszerint a kastélyok esetében nem pusztán a turisztikai vonzerőt kell mérlegre tenni, hanem azt a szerepet is, amelyet a hazai művelődésben, a nemzeti identitás megőrzésében betöltenek.

A birtokos családok egykori jogfosztása a mai napig a nemzeti kastélyvagyon alfája és ómegája, a problémák jelentős részének kezdő és végpontja. A kastélymúzeumok előtt sokasodó nehézségeknek: I. a felújítás terhének, II. a fenntartás és gazdálkodás mindennapos erőpróbájának, III. a kert rekonstrukciójának, revitalizációjának és IV. a berendezési tárgyak pótlásának nehézségei eredendően arra nyúlnak vissza, hogy a folytonosság az épületek történetében a negyvenes évekkel megszűnt, és a kastélyvagyonban súlyos károk keletkeztek és keletkeznek mind a mai napig.

1. „A nemzeti jövedelem újrafelosztásáért vívott küzdelemben mindig a kulturális terület veszített” – Czoma László, a Helikon Kastélymúzeum igazgatója

Varga Kálmán becslése alapján hazánkban kilencven olyan épületegyüttes található, amely művészettörténeti jelentőségét mérlegre téve kiérdemli a kastély megnevezést. A jelentősebb főúri kastélyok a világháború után nem sokkal állami tulajdonba kerültek, az épület történetében a folytonosság megszűnt, az állam pedig rosszul sáfárkodott a rá bízott értékekkel. A jó szándékú kastélyprogramok leírásai az évtizedek alatt polcokat töltöttek meg, anélkül hogy akár részben megvalósultak volna; bizonyos épületek esetében még a legszükségesebb állagmegóvási munkálatok is elmaradtak.

Az 1992-ben, nyugati mintára létrehozott Műemlékek Nemzeti Gondnoksága kezelésében negyvenkét épület található, többségében kastélyok, de vannak várak, török kori emlékek, sőt népi épület is. Az intézményhez olyan jelentős kastélyok tartoznak, mint Eszterháza, az edelényi L’Huillier-Coburg-kastély, a tatai, a majki, a csákvári Esterházy-kastély, a nádasdladányi Nádasdy-kastély, a péceli Ráday-kastély, a füzérradványi Károlyi-kastély vagy a fáji Fáy-kastély. Az intézmény erőfeszítéseinek köszönhetően húsz épületegyüttest tettek látogathatóvá, amelyekben évente egymillióan fordulnak meg. A tekintélyes látogatószám sajnos az utóbbi időben jelentősen visszaesett – az intézményvezető ezt a válságnak és a kastélyparkokban is jelentős károkat okozó időjárásnak tudja be. A visszaesés értelemszerűen érinti a múzeumi boltok és a vendégszobák forgalmát is.

A kedvezőtlen tendenciák ellenére napjainkban olyan lehetőség nyílt az épített örökség előtt, amelyről korábban álmodozni sem mertek volna a műemlékek fenntartói. Az uniós forrásoknak köszönhetően csaknem kilencmilliárd forintból újulnak meg épületegyüttesek a gondnokságnál, amelyre az intézmény fennállása óta nem volt még példa. Az elnyert összegeknek köszönhetően legalább négy történelmi épületegyüttes sorsában döntő változás következett be.

Két lépcsőben, három és fél milliárd forintból újul meg Eszterháza, az edelényi kastélyban pedig két és fél milliárdért folynak rekonstrukciós munkálatok. Támogatást kapott a majki kamalduli remeteséggel összeépült Esterházy-kastély, és egy norvég alapnak köszönhetően befejezéséhez közeledik a nádasdladányi Nádasdy-kastély rekonstrukciója.

Az uniós forrásokból sikerült más magyar kastélynak és kastélymúzeumnak is részesülnie. Az egyik legmostohább sorsú főúri rezidenciánk, a korábban egyik részében a szovjet katonai egységeknek otthont adó, másik teremsorában szociális otthonként üzemelő gödöllői Grassalkovich-kastély szárnyai napjainkban újulnak meg. A sikeres pályázati részvételnek köszönhetően restaurálták Erzsébet királyné gyermekeinek lakrészeit, a termeket, amelyekben hajdanán Gizella és Rudolf élvezhették a királyi kastély kényelmét. 1861 négyzetméter épült újjá, az intézmény mégsem tudta időben átadni a nagyközönségnek a szárnyakat, ugyanis nem érkezett meg a számára esedékes állami támogatás, hozzávetőlegesen húszmillió forint. Uniós támogatásnak köszönhetően költözik ismét élet a sokáig üresen álló hajósi érseki kastély falai közé, illetve szépült meg két ütemben a gyöngyösi Orczy-kastély falai között működő Mátra Múzeum. A korszerű, látogatóbarát környezet kialakításáért az intézmény három díjat is kiérdemelt tavaly, amelyek közül kiemelkedik az Év Múzeuma elismerés.

Virág Zsolt művészettörténész szerint, aki több uniós pályázat kidolgozásában vett és vesz részt szakértőként, az uniós források iránti korábbi csodavárást minden nehézség ellenére igazolta a gyakorlat. A támogatás mértéke nonprofit jellegű funkció esetén általában nyolcvanöt százalék lehet. Ugyanakkor látni kell, hogy egy kastély felújítására vonatkozó – több százmillió forintos költségvetéssel számoló – pályázati dokumentáció elkészítése igen komoly felkészültséget, jelentős energiát és sok eredeti ötletet igényel, nem beszélve a felújítás, majd a fenntartás szigorú szabályok szerint történő megvalósításáról. A hazánkban ma gyakran törődő gazda nélkül álló, romló állapotú köznemesi kastélyokra ritkán lehet megoldás, ha kastélymúzeumként működnek tovább. Egy-egy megyében a látogatók véges száma miatt átlagosan öt-hat kastélymúzeumnál, látogatóközpontnál többet egyelőre nem lenne célszerű létrehozni, márpedig ez a szám az ilyen típusú épületek csupán három-négy százaléka – állítja Virág.

Az európai uniós támogatások azonban számos problémát is felvetnek. A nemzetközi megállapodások sajátosságainak köszönhetően hazánk nem pályázhat közvetlenül műemlékvédelmi felújításra – mint szomszédunk, Ausztria –, így a kastélyfelújítások ügyét egyéb turisztikai vagy zöldmezős pályázatok közé kell illeszteni. Hazánkban a meghirdetett pályázatok elsősorban fejlesztési, legjobb esetben turisztikai támogatások voltak, amelyek vérkeringésébe nagyon nehéz volt beilleszteni épített örökségünk becses emlékeit, a részvétel pedig sok anomáliáit okozott és okoz nap mint nap. Varga Kálmán egyik kedvenc példája az edelényi L’ Huillier-Coburg-kastély világításának ügye: az eredeti feltételek szerint a világítótesteket közbeszerzési eljárással kell valamely vállalkozástól beszerezni, és a rendszer nincs figyelemmel arra, hogy egy késő barokk kastélyba kizárólag eredeti, 18. századi csillárok illenének.

Egyes intézmények jogállása olykor a pályázatokon való részvételt is megnehezíti, vagy éppen lehetetlenné teszi. A keszthelyi Helikon Múzeum például el szeretett volna nyerni egy 1,2 milliárd forintos támogatást, amelynek segítségével a múzeum Czoma László igazgató megfogalmazása szerint „magasabb osztályba” léphetett volna az európai és a hazai társintézmények sorában. A részvételhez szükséges százhetvenmillió forintos önrészt azonban sem a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (ahová a kastély tartozik), sem a korábbi kulturális minisztérium (ahonnan az állami támogatást kapta) nem tudta biztosítani számára. Az állami hozzájárulás egyébként évről évre csekélyebb. Az utóbbi szűk öt évben hetvenmillió forintot vontak el a múzeumtól, a hiány a nagyon fontos felújítási, állagmegóvási munkákat odázza el. Pedig az elmúlt évtizedek példája jól mutatja, hogy az elmaradó felújítások a későbbiekben milliárdos tételekben bosszulják meg magukat. Ma mindennapos rendszerességgel járja egy karbantartóbrigád a kastélyegyüttest; mire a végére érnek, már kezdhetik is elölről a felújítási munkálatokat – érzékeltette a nehézségeket az intézmény vezetője.

1. „Körbenyírt, gazdasági hátterüktől megfosztott épületekkel gazdálkodunk” – Varga Kálmán

A keszthelyi Helikon Múzeum éves bevételei arra elegendők, hogy az intézmény legszükségesebb kiadásait, így a béreket fedezzék, állami támogatás nélkül azonban hosszú távon a kastélymúzeum nem lenne képes fizetni az épületegyüttes fenntartási, felújítási költségeit. Ráadásul a megváltozott múzeumi környezetben a kastélymúzeumok is egyre inkább nyitott, látogatóbarát programok és tárlatok befogadására ösztönzik az intézményvezetőket. Hintómúzeum és történelmi terepasztalok, vadászati kiállítás és a környék képzőművészeinek bemutatása, az iszlám művészet kincsei, a nyári szezonban a hét két napján rendezett éjszakai tárlatvezetés mind arra szolgálnak Keszthelyen, hogy a kastély vendégeinek újdonságokkal kedveskedjenek a falak között.

Jelentős fejtöréssel jár az is, hogy az egyes kastélyok évszázados életéből melyik építési periódusra, kulturális korszakra helyeződjön a hangsúly az állandó kiállítás összeállításánál. A pácini Alaghy–Mágóchy-kastély a hazai késő reneszánsz várkastély-építészet egyik legszebb emléke, valóságos ékszerdoboz az ország északkeleti csücskében. Utolsó főnemesi tulajdonosai, a ’Sennyey család romantikus stílusban átépítette és módosította homlokzati arányait. A felújításkor mégis az eredeti, 16. századi állapotot vették figyelembe, és visszaállították a reneszánsz építészeti jegyeket. A falai között helyet kapó Bodrogközi Kastélymúzeumban csak egy szoba és néhány kép idézi a ’Sennyeyek időszakát, helyette az Alaghyak kora kapja a főszerepet.

A gödöllői kastély építtetője, gróf Grassalkovich Antal, Mária Terézia bizalmasa, a 18. század egyik legmeghatározóbb alakja családok sorsáról döntő nagyúr volt, élet-halál ura a korabeli Magyarországon. Tevékenysége mintát adott a kortársaknak, az épületei hatására indult kastélyépítkezési hullámot méltán nevezik Grassalkovich-stílusnak (a hatvani Grassalkovich-kastély, a péceli Ráday-kastély, az aszódi Podmaniczky-kastély, a horgosi Kárász-kastély Szerbiában, a budai vár stb.). Az épületegyüttes életének legalább olyan fontos korszaka ugyanakkor a királyi időszak, amikor a nemzet felajánlásaként I. Ferenc József és családja használta a kastélyt, főként nyáron és vadászatok idején, pihenés céljára.

A múzeum ma elsősorban a királyi korszaknak szentel figyelmet az állandó kiállításban és az időszaki kiállításokban egyaránt. Aligha vitatható, hogy a Titánia lovagjai című kiállítássorozat, amely három részletben mutatta be az Erzsébet királynéhoz köthető férfiakat (Rudolf trónörököst, gróf Andrássy Gyulát és I. Ferenc Józsefet), nagyobb népszerűségnek örvendhet, mint a barokk kor tárlatai.

Hiába a legnépszerűbb programok, a múzeumként, kulturális központokként működő kastélymúzeumok aligha lesznek képesek arra, hogy az intézmény és az épület felújítási költségeit fedezzék, sohasem léphetnek az egykori sok tízezer hold helyébe, amely szabad rendelkezésű földbirtokként vagy kötött öröklési rendű hitbizományként a fenntartásukról gondoskodott. Olykor törekednek arra az intézmények, hogy tevékenységüket kiszélesítsék: konferenciáknak, rendezvényeknek, filmforgatásoknak adnak otthont – és keverednek néha kellemetlen reflektorfénybe vagy méltatlan helyzetbe. Jelképes értékű az a néhány éve kitört botrány, amikor egy rendezvényszervező cég és a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága (akkor még MÁG) között vita robbant ki a fertődi kastély zenetermének befogadóképességéről.

Varga Kálmán az épületek fenntarthatóságának megoldását abban látja, ha a kastélymúzeumok visszakaphatnának korábbi gazdasági tevékenységük alapjaiból valamit – ebben az esetben a terminus is változhatna, amit kastélymúzeumon értünk. Szokás emlegetni, hogy a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága európai mintára alakult (sőt a tengerentúlon is van társintézménye, a National Trust for Historic Preservation az Egyesült Államokban). A Lajtán túli szervezetektől azonban lényegesen különbözik abban, hogy nem vagy csak nagyon nehezen és kompromisszumokkal folytathat gazdálkodó tevékenységet. A természetvédelem ebben is előbbre tart: a Fertő-Hanság Nemzeti Park egyben a magyar szürkemarha-állomány első számú gondozója. Itt található a fajta génbankja, azon túl, hogy tenyésztik az állatokat, a környék éttermeit is ők látják el marhahússal. Eszterháza hajdanán világhíres rózsakertészettel büszkélkedett, és tekintélyes jövedelemre tett szert a feketeribiszke-termesztésből. Ma a környéken magánvállalkozások sora gazdagodik meg a gyümölcsből, a kastély pedig egy kisebb szállodát vagy múzeumi boltot sem tud a jogszabályok szigorú betartásával működtetni.

„Anyagi hátterétől megfosztott, »körbenyírt« épületállományt örökölt a gondnokság, így folyton folyvást arra kényszerül, hogy a mindenkori költségvetéstől remélje a rá bízott házak megújítását és működtetését” – teszi hozzá a fentiekhez általános magyarázatként Varga Kálmán.

Szerencsésebbek azok az intézmények, amelyekben lehetőség nyílt gazdasági tevékenység folytatására, mint például az osztrák határhoz közel fekvő nagycenki Széchenyi-kastélyban: itt az 1800-ban épült szárnyban, az úgynevezett „Vörös Kastélyban” ma egy szálló kap helyet, a korábbi épületrészben pedig a sok látogatót vonzó Széchenyi Emlékmúzeum működik.

III. Lélegző örökségünk, a kert

Egy-egy kastélymúzeum fenntartása azért is különleges, összetett feladat, hiszen az épületeknek legtöbbször elválaszthatatlan része a kert, az építettet körbevevő „lélegző örökség”. A növényegyüttes gondozására nem elegendő, ha jó szándékú és képzett kertészek tevékenykednek benne. Míg a történeti kertek műemléki helyreállításának és fenntartásának szakterülete nemzetközi szinten jelentős fejlődésen ment keresztül, hazánk – a szocialista blokk országaihoz hasonlóan – jócskán lemaradt a nemzetközi élvonaltól mind a kutatások finanszírozása, mind a fenntartás fontosságának felismerésében. [5] A kérdés gyakran úgy vetődik fel: mit lehet tenni az olyan kertekben, ahol fél évszázada elmaradt a szakszerű fenntartás?

Ha hazánkban ma kastélytúrára vállalkozunk, a településre érkezve érdemes a focipálya felől érdeklődni, hisz a helybeliek gyakran a sportkomplexum helyéből tudják megmondani, hol is feküdt az egykori kastély. Az edelényi L’Huillier-Coburg-kastély újjáéledésének – hála az európai uniós pályázatokon elnyert összegnek – éppen a napokban vagyunk tanúi. Az árvíz sújtotta Bódva-parti rezidencia rekonstrukciójának egyik legnagyobb tehertétele éppen az, hogy a sportkomplexum pontosan az egykori barokk kert területén helyezkedik el, csakúgy mint Tuzséron a Lónyay–Odescalchi-kastély esetében. A gödöllői Grassalkovich-kastély óriási parkjában (egyik első tájképi kertünkben) házak, lakótelepek sorakoznak.

Tulajdonosaik elűzése és jogfosztása után a tudatos tervezéssel,legtöbbször évszázados munkával kialakult történeti kertjeink egységét megbontották, azokat feldarabolták, egy részüket akár be is építették. Hazánkban sok olyan kastély található, amelyhez egyáltalán nem is tartozik már kert – alaposan megnehezítve az épület esetleges magánosítását.

A fertődi kastély parkjában kemping épült, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága a mai napig pereskedik a turisztikai létesítmény tulajdonosaival az elfoglalt területek visszaadásáról (nemrégiben született elsőfokú ítélet a gondnokság javára). A tájképi kertek egy része gyakran erdőgazdaságokhoz került, mint Fertődön vagy Füzérradványon. A füzérradványi Károlyi-kastély parkjának egy részét kerítés választja el az erdőgazdaságtól – szerencsére most már a kastély felől is megközelíthető ez a rész. Fertődön a környező erdőgazdasággal való közreműködésnek köszönhetően a központi alléik fáit sikerült úgy visszavágni, hogy a kert eredeti látványvilága érvényesül. Az egykori kastélyparkok tulajdonjogi rendezéséhez, a ma szántóként, erdőként bejegyzett területek esetleges visszavételéhez hathatós állami segítségre lenne szükség.

Az elmúlt évtizedekben sok helyen a történeti kertek pusztuló állományának pótlására jó szándékú, ám nem eléggé tájékozott kertészek a park világától teljesen idegen fákkal és bokrokkal igyekeztek pótolni a kiszáradó növényeket. Jó példa erre a tatai Esterházy-kastély belső kertje, ahol az egykori kórház munkatársai tujákkal ültették be a területet. Emellett magról rengeteg juhar és kőris is nőtt a parkban, ráadásul ezek egyikének a gyökérzete a parkban épített grottát is veszélyeztette. Amikor előre elkészített tervek alapján megkezdődött ezeknek a vadfáknak a kivágása, az önkormányzat közbelépett, és környezetvédelmi okokra hivatkozva leállította a munkálatokat. Ugyanez az eset Fertődön is megismétlődött.

Ráadásuk hiába végzik el gondos kezek másutt a park megtisztítását, mint tették ezt a kilencvenes évek közepén Nádasdladányban, ahol a parkban Örsi Károly tervei alapján ötven év elmaradását igyekeztek pótolni, ha a bozótos néhány év múltán újra visszanő. Ha a gyakran még töredékességükben is tekintélyes kerteket nem gondozza szakavatott, megfelelő számú személyzet, ha nincsenek gépek, reménytelen helyzetbe kerül a kastély környezete. Egy aprócska adat, amely a munkák nagyságrendjét érzékelteti: Fertődön ezerháromszáz vadgesztenyefát kell folyamatosan permetezni – és ez csak egyetlen fafajta a „növényvilág arisztokratái közül”.

1. Ha a bútorok mesélhetnének…

A hazai kastélymúzeumok másik fogas kérdése, hogy a jobb-rosszabb épületben milyen berendezési tárgyak fogadják a belépőket, ha az eredeti bútorokat, a nemzedékeken át gyűjtött műkincseket elhordták, elrabolták, s a netán jó szándékú tisztviselők a pártállami évek alatt teljesen idegen tárgyakkal igyekeztek berendezni a kongó termeket. Vadászi Erzsébet Fertődről mondott gondolatai sok magyar múzeumban és kastélyban helyesléssel találkozhatnak: „A kastély »fénykorszakából« eredeti rokokó berendezési tárgy édeskevés maradt az utókorra, de szép gondolat az évszázadok vihara során szétszóródott tárgyak összegyűjtése. Ám legalább ennyire fontosnak tartanám a jelenlegi, nem odaillő, szedett-vedett berendezési tárgyak eltávolítását is!” [6]

Ha a főúri kastélyok berendezési tárgyai mesélhetnének, hajmeresztő történeteket szőhetnének arról, miképpen került az egykori kastélyok sok becses tárgya régiségboltokba, auk-ciók-ra, ócskapiacra, családi házak nappalijába.

Az egykori berendezési tárgyak históriája ráadásul ritkán végződik olyan szerencsés kimenettel, mint a gödöllői kastély ritka kincse, a Bánffy-kályha esetében. A neoreneszánsz stílusú fűtőművet báró Bánffy Ádám építtette és ajándékozta az uralkodónak 1879-ben (hasonmását pedig saját válaszúti kastélyában helyezte el). A kályha valószínűleg 1945-ben összetört, darabjait Varga Kálmán találta meg a gödöllői kastély sörházának homlokzata előtt az északi mellékpincébe vezető lépcsőfeltöltésben. Az iparművészeti ritkaságot az örökségvédelmi hivatal a válaszúti kastélyban épségben maradt példány segítségével újra felépíttette, így a királyi rezidencia egy eredeti berendezési tárggyal gazdagodhatott.

Az egykori tulajdonosok személyes tárgyai, az épületek eredeti berendezési darabjai időről időre feltűnnek aukciókon, vásárokon, csak sajnos a múzeumoknak a legkevésbé műtárgyvásárlásra van pénzük. Czoma László is legutóbb mindössze egyetlen tárgyat, egy szarvasagancsot tudott megvenni abból a keszthelyi kastélyt díszítő egykori trófeagyűjteményből, amelyet nemrégiben bocsátottak áruba. A harmincas éveiben járó fiatalembernek, aki a kollekciót árulta, nyilván még azt sem mondhatta, hogy köze lenne a tárgyak egykori elvételéhez, hiszen még meg sem született, amikor a háborús években az agancsgyűjtemény eltűnt a falak közül.

Pedig a keszthelyi Festetics-kastély berendezési tárgyait tekintve is a szerencsésebb épületegyüttesek közé tartozik, hiszen az értékesebb bútorokat a háború idején a fürdőkórházba menekítették. Kellemetlenül érintette a gyűjteményt ugyanakkor a Sigray-örökösök nemrégiben lefolytatott pere, amelyben bírósági ítélettel kötelezték a múzeumot a Páris ítélete című szobor visszaadására (a Nemzeti Múzeumnak pedig Ocskay Johanna portréját kellett visszaszolgáltatnia a családnak). Az örökösök szerint a különféle múzeumokban még 220 darab, egykor a Sigrayak birtokában volt tárgy sorsáról kell majd dönteni.

Czoma László vélekedése azonban jól példázza, milyen nehéz helyzetben van ilyenkor a közgyűjtemény vezetője. Ő maga elismeri a leszármazottak igényét arra, hogy a letétbe helyezett családi örökségüket visszakapják, a közgyűjtemény vezetőjeként azonban hitelt érdemlően bizonyítani kell a tárgy eredetét, ami olykor jogászt próbáló feladat. A keszthelyi kastélyt számos olyan bútor és műalkotás is díszíti, amely a Balaton Múzeumból került a termekbe, erről pedig tudnivaló, hogy Sági Károly igazgatóként számos vásárlással gyarapította a gyűjtemény vagyonát. Az intézményvezető szerint az is nagy kérdés, hogy az őrzésért, az esetleges restau-rálásért megegyezhetnek-e valamiféle jóvátételben.

Nem akármilyen bepillantást enged az egykori nemesi rezidenciák berendezésébe, miliőjébe az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének pazar bútortörténeti kiállítása a Nagytétényi Kastélymúzeum több termében. Az egykori Száraz–Rudnyánszky-kastélyban – amelyben az első magyar orvosnő, gróf Hugonnay Vilma is született – 1951-ben nyitotta meg kapuit a bútortörténeti tárlat. Az épület egykori résztulajdonosának, Dáni Gézának az elképzelése egy iparművészeti kiállítás létrehozására szerencsére hajdanán lelkes támogatóra talált az Iparművészeti Múzeum akkori vezetőjének, Voit Pálnak a személyében. Így aztán a gyönyörű falfestményekkel dísztett barokk teremsorban látható sok becses tárgy között díszelegnek ma egyebek mellett herceg Esterházy Pál nádor ezüstözött sárgarézlemez borítással készült karosszékei a fraknói Esterházy Kincstárból – a hazai bútorművészet egyedülálló emlékei.

1. „Egy társadalmi réteget agyonütöttek azzal, hogy a vagyonát elvették, és nem adták vissza – ok nélkül” – herceg Esterházy Antal

A magyar arisztokrata családok külföldre vándorolt tagjai gyakran hangoztatják, hogy mindenfajta földbirtok nélkül külföldön is megállták is helyüket. A kiterjedt európai rokoni kapcsolatok ellenére kevesen rendelkeztek olyan jelentős ingatlannal (hatvanezer hektárral és számos felbecsülhetetlen értékű épülettel), mint herceg Esterházy Pál Ausztriában. A keszthelyi birtokról egy könnyű Lancia kocsin a monacói udvarba menekülő Festetics családtagok is későn bánták meg, hogy a világgazdasági válság hatására eladták bécsi palotájukat. A szerencsések rendelkeztek egy lakással, villával vagy kisebb kúriával valahol Európában, de leggyakrabban néhány ékszer vagy rokoni ajánlás segítette a nulláról való indulást a Lajtán túl. (Az 1957-ben emigrált gróf Nádasdy Borbála megrázó passzusokban emlékezik meg emlékiratában a jól fizető hullamosói állásról Párizsban, Károlyi Mihályné gróf Andrássy Katalin is a legkülönfélébb foglalkozásokba kóstolt bele az újságírástól az ápolónősködésig Franciaországban és Angliában, és a példákat még hosszan lehetne sorolni.) Mivel a térség országaitól (Csehország, Szlovákia, Románia, Horvátország) eltérően hazánkban nem történt reprivatizáció, a korábbi ingatlanjaikat vagy azok egy részét csak nagyon kevesen tudták ismét megszerezni.

A ritka kivételek egyike gróf Károlyi György, aki a vagyonkezelői jog birtokosaként kulturális központot létesített családja egykori ingatlanában, a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban. Sajnos sokkal tipikusabb a gyömrői Teleki-kastély esete, ahol évről évre svájci rendszámú autó áll meg a parkban: mindig augusztusban jönnek, virágot tesznek szüleik sírjára, majd sietve távoznak. Sohasem mennek be a kastélyépületbe. A hátrányos helyzetű gyerekeknek otthont adó intézmény munkatársai ilyenkor tudják, hogy a család leszármazottai fordultak meg ősi birtokukon. Pedig az egykori tulajdonosok már a pártállami években is számos kastély esetében szerettek volna szerepet vállalni az épületegyüttes megmentésében, hasznosításában, de sértettség vagy a jogi, bürokratikus akadályok miatt meghiúsultak az erőfeszítéseik. A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága példaértékű kezdeményezéssel élt, amikor lakrészt biztosított Eszterházán herceg Esterházy Antalnak, aki azóta is tevékeny közreműködője a kastélyegyüttes életének: védnökséget vállal a különféle programokban, maga is szereplője a rendezvényeknek, igazi szenzációnak számít, amikor évről évre mikulásruhába öltözve ajándékot oszt a gyerekeknek a kastély ünnepségén. Szavai alighanem jól tükrözik azt az ellentmondásos viszonyt, amely a hazai kárpótlási törvény nyomán hazánkban kialakult, és alapvető befolyással van arra, hogy a hazai kastélyok sorsa mindmáig rendezetlen: „Egy társadalmi réteget agyonütöttek azzal, hogy a vagyonát elvették, és nem adták vissza – ok nélkül. Mert ha valamit elkövettünk volna az állammal szemben, akkor megmagyarázható lett volna, hogy a vagyonunkat elveszik. Mindez érthetetlen, ráadásul az emberi jogokat sérti. Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltáskor nagyon sok állami érték azokhoz került, akik semmit nem fizettek, semmit nem tettek azért, hogy a javakat megkapják. Nagyon sokan, akik manapság meggazdagodtak, homályos körülmények között szereztek vagyont nagyon rövid idő alatt” – mondja herceg Esterházy Antal.

[1] Ulrike Schöber: A legszebb kastélyok Európában. Kossuth Kiadó, 2005. 24–27. o.

[2] Virág Zsolt és Dercsényi Balázs egy ötpontos szempontrendszert dolgozott ki a kastély fogalmának elkülönítésére a kúriától. Eszerint a kastélyt alapterületének nagysága 1., építtetőjének társadalmi státusa 2., az épület tipológiai meghatározottsága 3., művészeti értékessége 4., gazdasági szerepköre 5. alapján különítjük el a kúriától. Virág Zsolt: Magyar kastélylexikon. Pest megye kastélyai és kúriái. Perfect Project, Bp. 2001. 311. o.

[3] Gudenus János–Szentirmay László: Összetört címerek. A magyar arisztokrácia sorsa és az 1945 utáni megpróbáltatások. Budapest, 1989. 166. o.

[4] Nem tekinthető kastélymúzeumnak két különleges hazai kúriamúzeum sem – gyűjteményük bármily hitelesen mutatja be egykori tulajdonosaik életét. A niklai Berzsenyi Dániel Emlékmúzeum fontos ábrázolásokkal gazdagítja a költőről alkotott képet, és bepillantást enged az egykori házba, amelynek építésében egyébként a költő maga is részt vett. Nem sorolható ide a zalai Zichy-kúria sem, amely a legendás tehetségű rajzoló és kalandos életű magyar festőművész Zichy Mihály pályájába enged bepillantást.

[5] Alföldy Gábor: A lélegző örökség mindennapjai. Műemlékvédelem, 2004. 4. sz., 214–227. o.

[6] Vadászi Erzsébet: Magyar Versália. Műemlékek Nemzeti Gondnoksága. 2007. 157. o.