A művészet győzelmet arat a tabuk felett

A varsói Nemzeti Múzeum Ars Homo Erotica kiállításán (2010. június 11. és szeptember 5. között) több mint kétszáz műalkotás volt látható az antik koroktól a 21. századig: görög vázák, rajtuk pajzán ifjak és Szapphók alakjaival, mitológiai szereplőket ábrázoló szobrok és festmények, régi mesterek és mesternők férfiaktjai, valamint kortárs művészeknek a mássággal foglalkozó munkái. A kiállított művek mindegyike a homoszexualitás szemszögéből tekintett a kultúra történetére az antikvitástól egészen napjainkig: ez a perspektíva egy a nyugati civilizációban mindig is meglévő másfajta szerelmi – és egyben művészeti – kánonra épül, amely megszabadítja a gondolkodást a heteronormatív tabuktól, és a vizuális reprezentációban jelen lévő esztétikai minőségként értelmezi a homoerotikát. A férfi és a női homoszexualitás formáinak bemutatása, annak sokfélesége sokat változott a történelem során; innen eredt a tárlat korokon átívelő, eklektikus profilja, amely olyan képi világot tárt a nézők elé, ami tele van allúziókkal, rejtett kódokkal, kimondatlan sejtetésekkel, utalásokkal, hiszen sokáig egyedül ezek voltak a homoszexualitás lehetséges megjelenítési formái. A kiállítás, amely nem kevés vitát is kiváltott Lengyelországban, végül mégis inkább revelációként hatott a kelet-közép-európai művészeti életben, ezért is kértük meg a tárlat kurátorát, hogy foglalja össze a MúzeumCafé olvasóinak a vállalkozással, annak koncepciójával, művészi hozadékával, fogadtatásával kapcsolatos gondolatait. A cikk létrejöttében és megjelenésében nyújtott segítségéért kiemelt köszönetet mondunk Jerger Krisztinának.

Az Ars Homo Erotica kiállítás a kultúra hagyományaiból merít, de eközben érinti a kelet-közép-európai szexuális kisebbségi jogok jelenlegi helyzetét is. Összekapcsolja a mítoszokat és a művészettörténetet a jelennel, a másság elfogadásáról – és ezzel együtt a demokrácia állapotáról – szóló mai vitákkal. Ezért is vállalta fel a kiállítást Piotr Piotrowski művészettörténész professzor, a varsói Nemzeti Múzeum új igazgatója, valamint helyettese, Katarzyna Murawska-Muthesius, akik mindketten társadalmi-politikai szemszögből tekintenek a művészetre. Ez a kiállítás az első lépés annak a céljuknak a megvalósításában, hogy újrapozicionálják a Nemzeti Múzeumot, s egyben a régió kulturális vitáinak aktív fórumává tegyék. A tárlat létrejöttét nagyban segítette, hogy egyrészről a múzeum gazdag gyűjteménye tökéletesen megfelel a homo-erotikus művészet történeti bemutatására, másrészről pedig a múzeum reprezentatív kulturális státusa a nagy nyilvánosságnak köszönhetően megfelelő hátteret biztosított a kiállítás kapcsán felmerülő vitákhoz. Ezek alapján reméltük elérni múzeumnak azt a célját, hogy az intézmény részt vegyen a társadalmi folyamatok alakításában. Ezért ágyazódik a kiállítás az elnyomás kultúrtörténetébe, és jut el az emberi jogok összefüggéseinek bemutatásáig.

A kiállítás koncepciója nemcsak a múzeumi gyűjteménytől, hanem az egyes műalkotásoktól is másfajta bemutatást követelt. A férfi és a női homoerotikus ikonográfia alapján kiválasztott művek újraértelmezték a múzeum gyűjteményét, lehetővé tették, hogy eljussunk a tudatalatti rétegekig, és új eszközöket találjunk a téma bemutatására. Emellett lehetővé vált számos elfeledett tárgy felfedezése és hangsúlyossá tétele, kevésbé jelentősnek tartott alkotások kiállítása, az értelmezés új szintjeinek felvillantása olyan művek esetében, amelyekről korábban nem vettek tudomást, vagy éppen semmire sem becsültek. A gyűjtemény sokfélesége és a bemutatás új formái lehetővé tették, hogy eljussunk azokba a művészi és erotikus szférákba, amelyekről a heteronormatív kultúra korábban rendszerint nem vett tudomást. Mindez arra bátorít bennünket, hogy gondoljuk újra a múzeum, a gyűjtemény, a műalkotás és az emberi identitás tekintélyelvű koncepcióját, hiszen a művészeti intézmények, a műalkotások és az emberi szubjektivitás fogalmának átalakulása mind szorosan összefüggenek egymással.

A kiállításnak van egy előzménye is, ami szorosan kapcsolódik a múzeum történetéhez. 1994-ben ugyanis szintén a Nemzeti Múzeum mutatott be egy válogatást az akkori modern erotikus művészetből Ars Erotica címmel. Az a kiállítás – amelyik természetesen csakis már a rendszerváltást követően jöhetett létre – a heteroszexuális erotikát mutatta be. Csaknem két évtizeddel később, miután sok minden megváltozott a morálban, egy újabb forradalmat élünk meg, ezúttal a társadalom után az egyén jogainak és szabadságának a nevében. Vagyis úgy láttuk: az Ars Erotica után megérett az idő az Ars Homo Erotica megrendezésére.

A kiállításon a Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származó historikus műveket a Kelet- és Közép-Európából meghívott kortárs művészek munkái ellenpontozták. A szocialista rendszerek bukása után ezen a tájon is jelentősen átalakult a másság művészetének bemutatása, szoros összefüggésben az LMBT-jogokért, a kifejezés szabadságáért és a demokráciáért folytatott társadalmi és politikai küzdelmekkel. A kiállítás célja tehát a másság művészeti tendenciáinak vizsgálata a művészettörténet és az aktuális politikai és társadalmi viszonyok kontextusában.

Ezért is került a múzeum központi terébe Közép- és Kelet-Európa kortárs művészete A küzdelem ideje címmel. Az 1989 utáni rendszerváltásokkal a világnak ezen a felén most jött el az ideje, hogy elismerjék a nem heteroszexuális emberek szabadságát és méltóságát is. Az a lassan megváltozó status quo, amely a totalitárius rendszerek öröksége, ellenséges az egyéni jogokkal szemben, vallási fundamentalizmusok melegágya, jobboldali nacionalista nézetek hordozója, és korlátozza a nők jogait. Igaz, van jó oldala is: az emancipációs mozgalmak létrejötte a politikában és különösen a kultúrában. Mi most Európa olyan részeiből hívtunk meg művészeket erre a kiállításra, ahol a szexuális pluralizmus még kulturális feszültségeket és politikai konfliktusokat gerjeszt. A kiállítás a kelet-európai, ezen belül elsősorban a lengyel kortárs művészetnek a homoszexualitáshoz való viszonyát mutatja be, ugyanis ez ma az a hely Európában, ahol a leghevesebb csaták zajlanak a szexuális kisebbségek jogainak elismertetéséért. Ami a művészetet illeti, ezekben az országokban 1990 óta, de különösen a 21. században a másság művészetének új, szociális érzékenységgel jellemezhető, erős áramlata fejlődött ki. Mindenekelőtt ezt a trendet szerettem volna bemutatni és elhelyezni a művészettörténet és napjaink kiállításkultúrájának kontextusában.

A múzeum nagytermének közepére David Černý Entropa című művének lengyel panelje került A cseh művész monumentális installációja, amelyet eredetileg 2009-ben Brüsszelben, az Európai Unió Tanácsának épületében mutattak be, 27 különböző panelből állt, amelyek az egyes EU-tagállamokról élő nemzeti sztereotípiákat gyűjtötték csokorba. A Lengyelországot bemutató panelen szivárványszínű zászlót a magasba emelő katolikus papok látszanak. Ez két végletet szimbolizál, hiszen a lengyel katolikus egyháznak, amely erőteljesen ellenzi a melegek és a leszbikusok jogait, meghatározó szerepe van a hagyományos előítéletek fenntartásában.

Ugyanakkor a másság jogainak elismertetéséért folytatott mozgalmak Lengyelországban a demokratikus egyenlőségért folyó politikai küzdelem fontos részét képezik, ezért is nagyítottuk fel a terem fő falára a múzeum gyűjteményéből származó Tyrannicides című szobor monumentális fényképeit. A pannón lévő alakok Harmodioszt és szerelmét, Arisztogeitont ábrázolják. A fényképek Kritiosz és Nesziotesz híres klasszikus kettős szobrának, a Tyrannicide. Harmodius és Aristogeiton (Kr. e. 477) című alkotásának megrongálódott másolatáról készültek. A szobor annak a két szerelmesnek állít emléket, akik a legenda szerint megdöntötték a zsarnokságot, és megteremtették Athénban a demokráciát. Kr. e. 514-ben ugyanis Harmodiosz és Arisztogeiton föllázadt az athéni zsarnok, Hipparkhosz ellen, aki szét akarta szakítani őket, hogy magának szerezze meg Harmodioszt. A lázadókat elfogták, és meggyilkolták. Áldozatuk azonban forradalmat szított, s a felkelés, amelyet a szerelem és a politika motivált, szabadságot hozott. A Tyrannicides azt jelzi, hogy a klasszikus homoerotika és a kortárs politika együtt jelentik a kiállítás alapvető dimenzióját. A két mű, Černý Entropájának lengyel panelje és a Tyrannicides alakjairól készült fotók művészi és társadalmi keretet adnak a kiállításnak, ahol a homoerotikus múlt és a másság jelenkora találkozik.

A küzdelem ideje című részben emellett Lengyel- és Horvátországból származó példákat mutattam be az LMBT-jogokért folyó vizuális kampányokból. A vizuális kultúra ugyanis sokban hozzájárulhat a demokrácia és az emberi jogok fejlődéséhez, és ezáltal képes megváltoztatni a világot. 2003-ban Karolina Breguła fotóművész és a KPH (Kampány a Homofóbia Ellen) nevű szervezet művészeti-társadalmi mozgalmat indított Lengyelországban a melegek és a leszbikusok jogainak védelmében. A művésznő harminc egynemű párt fényképezett le, s az egymás kezét fogó párok portréit körbeutaztatták Lengyelországban. A kiállítás országos vitát gerjesztett, a képeket sok helyen vandál módon megrongálták. A horvát leszbikus szervezet, a LORI hasonló vizuális kampányt szervezett 2002-ben: a posztereken két csókolózó fiatal lány fényképe volt látható a „Love Is Love” felirat kíséretében.

A kiállítás következő szekciója a Férfiakt volt, amelyben akadémikus, érzéki tanulmányokat állítottunk ki. A reneszánsztól a 19. századig az anatómiát főleg férfiaktok rajzolása révén tanították, vagyis a művészképzés sokáig egy homoerotikus beütésű homoszociális intézményben folyt. Az itt kiállított műtárgyak 19. századi lengyel művészek alkotásai, köztük olyan neves festőké, mint Jan Matejko vagy Jacek Malczewski. Az ő kiválasztásuk – mint ahogyan a kiállításba bekerült összes többi alkotóé sem – nem szexuális irányultságukon alapult, hanem rajzaik erotikus minőségén. A tipikus akadémikus tanulmányok titkos erotikus kincsek, amelyeket a múzeumok, bár gyűjtik őket, gyakran semmibe vesznek. Pedig ezek a rajzok a vágy nyomait őrzik, és a maguk teljességében állítják előtérbe a férfiaktot, amelyet száműztek a hivatalos festészeti zsánerek közül. A kortárs néző számára nem a homoszexuális identitáshoz kapcsolódnak, hanem a homoerotikus esztétikához. Míg a legtöbb mű a test anatómiájára összpontosít, és elhanyagolja az arcot, néhány kivételes munka rendkívül modern módon kapcsolja össze a férfiaktot és a portrét, ahogyan ez a 19. századi lengyel művésznő, a nő által készített aktok úttörője, Anna Bilińska festményein látható.

Ugyanebben a szekcióban az akadémikus festmények és rajzok mellett kortárs, nyíltan vállalt meleg férfiaktok és portrék is láthatók. Ez a párosítás nagy vitát váltott ki a lengyel múzeumi szakemberek körében. De ahogyan a női akt a művészettörténet során gyakran tükrözte a heteroszexuális férfi művészek vágyódását, fantáziálását és frusztrációit, úgy az erotikus férfiakt a homoerotikus férfi vágyainak és érzéseinek kifejezésére (is) szolgált. A kortárs meleg művészetnek ugyancsak kedvelt témája a férfitest, ahogyan ez Krzysztof Jung, Wojciech Ćwiert-niewicz, Tomasz Karabowicz, Paweł Matyszewski, Zassen ZZ Sgyrovski és Dallos Ádám festményein és rajzain látható. Dallos rózsaszínű férfiaktja ráadásul a kiállítás ikonjává vált (ez szerepelt ugyanis a plakátokon és a katalógus címlapján is – A szerk.).

A válogatás azonban nemcsak homoerotikus felhangjai miatt helyezte középpontba az érzéki férfiaktot, hanem meglehetősen elhanyagolt jellege miatt is. A kortárs gender viták ugyanis főleg a feminizmusra fókuszálnak, és a gender megközelítés a művészetben is főleg a női oldalt hangsúlyozza. Pedig a genderben a férfiasság területe legalább ilyen fontos. Különösen azért, mert a férfiakt erotikus és politikai töltetű. A meztelen férfitest évszázadokon keresztül a vágy szimbóluma volt, ám a keresztény kultúra ezt tisztátalannak nyilvánította. A férfiasság ehelyett a politikai ideál jellemzője és egyben privilégiuma lett. A teljes férfi meztelenség erotikus megmutatása áthágja a patriarchális törvényeket, ahol a nő passzív tárgy, a férfi pedig annak aktív nézője. A kiállítás megfordítja ezt a tradicionális felállást, és a meztelen férfitestet mind a férfi, mind a női pillantás és vágy esztétikai tárgyaként mutatja be. A gesztus visszaállítja azt, ami korábban el volt nyomva, felfedi a rejtett erotikát, és demokratizálja a nemeket. Most, hogy a férfi meztelenség homoerotikus potenciálja kibomlott, látjuk a férfiak által készített műveket, amelyeken más férfiak vonzó, érzéki testét visszaadják a művészetnek.

A homoerotikus klasszicizmus galériájában azok a klasszikus és klasszicista férfiaktok és férfiportrék kaptak helyet, amelyek a homoszexuális mítoszok és történetek antik isteneire és hőseire emlékeztetnek: Apollóra, Narcisszoszra, Orpheuszra, Héraklészre. A klasszicizmus esztétikáját az ókori görög és római művészet inspirálta; ez az európai kultúra homoszexuális előképe. A homoerotikus klasszicizmus a nyugati civilizáció, művészet, erotika és demokrácia gyökereihez vezet el bennünket. A 18. században Johann Joachim Winckelmann (1717–1768) írásai újraélesztették a férfi meztelenség fennkölten erotikus és politikai minőségét, mert a felvilágosodás egyesítette a klasszicista művészetet és a forradalmi ideát. Klasszikus homoerotikus referenciák érhetők tetten az 1970-es évek lengyel művészetében is, különösen Łukasz Korolkiewicznek és Zbysław Mareknek a múzeum gyűjteményéből származó festményein.

A kiállítás visszanyúlt a modern művészettörténet erede-téig, amely Winckelmann írásaival kezdődött, amelyekben homoerotikus szemmel tekintett a görög művészetre. A német tudós úgy írta le a politikai és egyéni szabadság görög ideál-ját, hogy ötvözte a férfias tökéletességet az érzéki erotikát sugalló képekkel. A belvedere-i Apolló részletes leírásaiban Winckelmann az erotikus és esztétikai extázis csúcspontjára jutott. Winckelmann kánonja a hellén szobrászatban ábrázolt férfiszépségre épül, amelyet a tudós az extázis, a spiritualitás, a moralitás és a szabadság megtestesülésébe fordított át.

A keresztény álruhába bújtatott férfitest erotikus minősége erősen jelen volt abban a szekcióban, amelyet Szent Sebestyén ikonográfiájának szenteltünk. Sebestyén az egyik legfőbb ürügy a művészek számára, hogy bemutathassanak egy meztelen, nyilakkal átdöfött, szenvedő férfitestet. A kiállítás a Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származó festményeket mutatott be, Cecco del Caravaggio, Francesco Guarino és Gia-cinto Brandi barokk mesterműveit, amelyek mellé kortárs meleg művészek, Stasys Eidrigevicius és Karol Radziszewski víziói kerültek a mártírról. Radziszewski például egy olyan videofilmet készített Szent Sebestyénről, amelynek szereplőit lengyel katonai egyenruhákba öltöztette.

A Férfi párok és a Ganümédész című szekciók a férfi párok és a szex romantikus-erotikus ikonográfiáját hangsúlyozták a kortárs művekben, valamint a múlt metaforikus, mitológiai és kódolt egyházi művészetében. A történeti rész a Hiacint és Apollón, az Akhilleusz és Patroklosz, a Dávid és Góliát, a Zeusz és Ganümédész közti kapcsolat homomitológiáján alapult. A szocialista Lengyelország művészetében két férfi kapcsolatának valósága Barbara Falender szobrán úgyszintén csakis Ganümédész mítoszán keresztül fejeződhetett ki. Falendernek a nyolcvanas években készült szoborsorozata és a szobrokhoz készült fényképtanulmányai az intimitás akkori komplex históriáját tartalmazzák. Falender Krzysztof Jung performance-művész, a lengyel melegművészet egyik úttörője segítségével alkotta meg homoerotikus munkáját. A fényképek Jungot Ganümédészként, társát, Wojteket Zeuszként ábrázolják. A fényképeken kettejük meztelen performance-a látható, amelyet aztán Falender a fotók segítségével végül kőben örökített meg. A melegszex örömének ábrázolása Szabó Benke Róbert Káma Szútra-jelenetében éri el a csúcspontját, amelyben két fehérre festett férfit fényképezett le.

A kiállítás következő része A leszbikus képzelet címet viseli. A patriarchális társadalom évszázadokon át láthatatlanságra és szexuális kizsákmányolásra ítélte a női homoerotikát. Ennek ellenére a művészet számtalan ezt megjelenítő képet produkált. Fontos volt, hogy bemutassuk ezt a kontinuitást az antik vázáktól a modern festészeten át a kortárs művészet új médiájáig. A történeti és mitológiai leszbikus témákat (Szapphó, Diána, nimfák) kortárs művészek fotói és videói ellenpontozták. A párhuzam jól mutatta, hogy a történeti munkák mennyire referenciapontként szolgálnak a kortárs női művészet számára. Az ábrázolások közt vannak jelenetek, amelyek nők közötti szerelmet és barátságot jelenítenek meg, vannak női portrék és aktok, leszbikus ikonok, valamint a női test sokszor nehezen azonosítható kinagyított részletei.

A múzeum gyűjteményéből három leszbikus ikon szerepelt a tárlatban: festményeken Diána istennő, görög vázákon Szapphó és egy filmplakáton Greta Garbo Krisztina királynő szerepében. Aleksandra Polisiewicz lengyel művésznő Charles van Loo rokokó festményét, a Diána csókját dolgozta fel: audio-fotó installációjában leszbikus vallomásokkal és kortárs lengyel szerelmi történetekkel borította be a műalkotást. A szlovák művész, Anna Daucikova érzéki videofilmjeiben – Kissing Hour (1997), Queen’s Finger (1998), Mulholland Drive (2003) – az érintéseket, dörzsöléseket, felajzásokat jeleníti meg és kapcsolja a női testhez. A szájak és kezek érintéseit mutató szexuális játékai mintha arra a tényre utalnának, hogy az időszámításunk szerinti 2. századtól kezdve a leszbikusokat évszázadokon át úgy nevezték, hogy tribádok – márpedig a görög tribas szó azt jelenti: dörzsölni, masszírozni. A kortárs bolgár művész, Mirella Karadjova két nőről szóló humoros-erotikus jelenetei ugyanennek a témának egy másfajta feldolgozását mutatják.

A művészek mindig is előszeretettel aknázták ki a nemiség köztes területeit. A mitikus androgüniától a kortárs transzneműségig sok minden jelen van azokban a művekben, amelyeket a Transzneműség/Androgünia fejezetcím alatt állítottunk ki. Ennek a résznek a legfontosabb darabja a magyar művész, El Kazovszkij A jó pásztor-óra (1998) című festménye (egy budapesti magángyűjteményből). A transzneműség, azáltal, hogy a hagyományos nemek fogalmai között helyezkedik el, emancipációs és politikai fogalom. „A férfiasság” és „a nőiesség” olyan fikció, amelyet a heteronormatív rendszer tartott fent, amely élesen két végpontra osztja a nemeket, és stigmatizálja a transznemű identitásokat. A „transz” előtag egyben a kiállítás egy másik jellegéről is beszél: arról a kulturális transzformációról, amely Lengyelországban ma végbemegy a szexuális és szerelmi jogokkal és kultúrákkal kapcsolatban.

Ennek az átalakulásnak ellenére az azért szinte csoda, hogy egy ilyen kiállítás létrejöhetett Lengyelország Nemzeti Múzeumában, egy olyan országban, amelyet Európa a homofóbiával és a szigorú katolicizmussal azonosít. A kiállítás tehát tulajdonképpen a demokratikus fejlődés jele és diadala. Ráadásul a kiállítás egybeesett az Europride fesztivállal, amelyet az idén Varsó rendezett, s amelyen július 17-én tízezer ember vonult végig a lengyel fővároson. A Nemzeti Múzeum kiállítása fontos eleme lett a fesztiválnak. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy valóban nem volt könnyű megszervezni a kiállítást. Amikor 2009 őszén a múzeum bejelentette a tárlat tervét, a konzervatív erők vadul tiltakoztak. A Törvény és Igazság Pártjának képviselői a parlamentben és a médiában is támadták a projektet, és a kultúra és nemzeti örökség miniszterének címzett levélben követelték annak leállítását. Élénk vita söpört végig a lengyel médiában a kiállításról, ám a miniszter úgy vélte, hogy a múzeum igazgatójának joga dönteni az intézmény programjáról, ő pedig nem fog cenzorként fellépni. Ezek után a kiállítást ellenző politikai megmozdulások lassan elhaltak. A vitáknak pozitív hatásuk is volt, mivel a média nagy felhajtást csinált a kiállítás körül, negatív hatásukként azonban a szponzorok nagy része visszalépett a támogatásától. Ezért az Ars Homo Eroticát végül főleg közpénzekből valósították meg (valamelyes segítséget kapott a Heinrich Böll Alapítványtól és diplomáciai támogatást a szlovák, a magyar, a bolgár és a román kulturális intézetektől, valamint az amerikai, a litván és a horvát követségektől).

Amikor a kiállítás június 11-én megnyílt, már békésen, tiltakozások, támadások nélkül fogadták és az első két hónapban húszezren látogatták meg. A beszámolók vegyesek voltak, de ez várható volt, hiszen ez volt az első eset, hogy a Nemzeti Múzeum egy ilyen ellentmondásos tárlatot szervezett. Mindazonáltal az intézmény fennállása óta még soha nem kapott ilyen nemzetközi figyelmet, soha korábban ennyi cikk nem jelent meg egyetlen kiállításáról sem a nemzetközi médiában. És szinte minden cikk feltette a kérdést: hogyan lehet, hogy ez a kiállítás Lengyelország legfontosabb múzeumában kapott helyet, hiszen ez ellentmond minden, az országról kialakult sztereotípiának. És alighanem ez a legnagyobb eredmény, amit ez a kiállítás és egyben az intézmény társadalomformáló funkciójával elért.

Végül egy felhívással szeretném zárni ezt az írást. Ha a varsói Nemzeti Múzeumban lehetséges volt kiállítani a másságot, bizonyára lehetséges lenne ez Kelet-Közép-Európa más múzeumaiban is. Gondoljuk csak végig mindazokat a műalkotásokat és művészeket, amelyeket ki kellene hoznunk a fényre a múzeumi raktárak mélyéről, akiket ki kellene szabadítanunk a tabuk béklyóiból.

Paweł Leszkowicz PhD lengyel művészet- és kultúrtörténész, kurátor. Szakterülete a kortárs művészet és vizuális kultúra, valamint a szexualitás. Három könyve jelent meg: Helen Chadwick. The iconography of subjectivity (Krakkó, 2004); Love and Democracy. Reflecyions on the Homosexual Question in Poland (Tomek Kitlinskivel közösen, Krakkó, 2005); Art Pride. Gay Art from Poland (Varsó, 2010). A következő kiállítások kurátora volt: Love and Democracy (Poznan, 2005, Gdansk, 2006); GK Collection – Art from Grażyna Kulczyk Collection (Poznan, 2009); The Empire of the Senses (Poznan, 2007); Vogue (Gdansk, 2009); Urban Legend (Poznan, 2009); Ars Homo Erotica (Varsói Nemzeti Múzeum, 2010).