Tudomány és marketing egyensúlyát megtalálni
Zombori István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója
MúzeumCafé 19.
„A közművelődésnek” – ez a felirat olvasható Szegeden a Tisza partján álló impozáns épület, a Móra Ferenc Múzeum portikuszán. Az ország egyik legnagyobb kiállítási intézménye, amelynek képzőművészeti – benne a különálló Lucs-hagyatékkal –, néprajzi, régészeti, természettudományi, numizmatikai, valamint a központi épületen kívül, az úgynevezett Fekete Házban történeti, ezen belül iparművészeti és irodalmi gyűjteménye van (utóbbinak részben önálló része a múzeumban található Móra Ferenc-emlékszoba, amely azonban a szépíró mellett a tudós muzeológust is bemutatja), de emellett hozzá tartozik a szegedi Vármúzeum és kőtár, a Varga Mátyás színháztörténeti kiállítóház, valamint a Kass Galéria is, valóban a város egyik legjelentősebb közművelődésre lehetőséget adó helyszíne. Móra, aki 1917-től 1934-ig maga is az intézmény igazgatója volt, 1927-ben a múzeumról írt ismertetőjében így büszkélkedhetett: „A múzeumi termekben kalauz nélkül is bárki eligazodik, mert egyetlen tárgy sincs magyarázó felírás nélkül kiállítva, s ez az, amiben a szegedi múzeum megelőzte az ország minden múzeumát, s amivel úgy meg tudta fogni a közönség érdeklődését.” Most, 2010-ben a MúzeumCafé arra volt kíváncsi, hogy mi lehet az, amivel esetleg a szegedi múzeum ma megelőzi a többi hasonló hazai intézményt (mondjuk például az ország nemrégiben átadott, legmodernebb múzeumi raktárbázisával), illetve mi az, amivel ma is „úgy” meg tudja fogni a közönség érdeklődését. Munkatársunk ezért ellátogatott a szegedi Tisza-partra, és a múzeum mai igazgatóját faggatta a munkájáról.
Reizner János, Tömörkény István, Móra Ferenc örökébe lép, aki a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatói székébe ül. Zombori István jól ismeri az egyik legtekintélyesebb vidéki múzeum hagyományait. Ez persze nem meglepő, hiszen 37 éve dolgozik az intézményben.
„Minden rosszban van valami jó” – kezd nagy lendülettel a múzeum genezisének taglalásába az igazgató. A fenti mondás közhely, de attól még tökéletesen illik a Móra Ferenc Múzeumra: az ugyanis a modern Szegeddel együtt született meg az 1879-es árvíz után, amelyben 151 ember halt meg, 5458 ház omlott össze, és csak 265 maradt épségben az akkori második legnagyobb magyar városban. Az újjáépítést Tisza Lajos, a miniszterelnök Tisza Kálmán öccse vezette: 1880 és 1883 között felépítette az új várost, méghozzá az akkori legmodernebb urbanisztikai elvek alapján. Megfelelő úthálózat, vízvezeték, csatorna épült, középületek sorát húzták fel három év alatt. „1881-ben Somogyi Károly kanonok a városnak adományozta gyönyörű könyvtárát – mesél most már konkrétan a múzeum létrejöttének első lépcsőfokáról az igazgató. – Történt azonban, hogy nem sokkal később a város főjegyzője, Reizner János meg a numizmatikai és régiséggyűjteményét hozta be néhány ládában a könyvtárba. Csakhogy a kanonok tiltakozott: »Ne rontsák itt ezzel a levegőt, ez könyvtár, nem múzeum.«” Az idő forgó kerekét viszont már nem tudta megállítani: a jogász, történész, régész, városi jegyző, műgyűjtő és lokálpatrióta Reizner János a mai, sokoldalú múzeumi gyűjtemény atyja és az intézmény első igazgatója lett. „Akkori jó keresettel rendelkező, a városban működő, mindenbe belelátó emberként logikus volt, hogy Reizner főszereplő legyen” – mondja az igazgató.
Reizner az első leltárkönyvet 1883 áprilisában nyitotta meg a numizmatikai gyűjteményről. A Dugonics téren álló, volt királyi táblabíróságra költözik először a könyvtár és a kis gyűjtemény. „A millenniumi évforduló alkalmából viszont azt mondták: mivel színház már van, új városháza van, több iskola van, hát akkor építsünk közművelődési palotát – idézi a korabeli városvezetők szándékait az igazgató. – A budapesti és a vidéki múzeumok nagy része nem olyan épületekben van elhelyezve, amelyeket eredetileg is erre a célra építettek. A szegedi viszont ezek egyike.” 1896-ra el is készült a ma is látható, neoklasszicista palota.
A majd 130 éves intézmény nem csak épületét tekintve tartozik a magyar múzeumok élvonalába. Reizner János, az íróként is ismert Tömörkény István, majd az őt követő Móra Ferenc igazgatósága alatt az első ötven évben lépést tartottak a kor legjobb színvonalú múzeumaival. Az első három intézményvezető portréja ma is az igazgatói szobában függ. „Óriások vállán álltam” – mondta egykor Newton; de vajon így gondolkodtak a múzeum későbbi vezetői is? „Tömörkény és Móra országos hírű szellemi nagyságok voltak, akik nem akármilyen módon vezették a múzeumot – válaszolja Zombori. – Én a tizenharmadik igazgató vagyok 1883 óta. A legrosszabb Rákosi-időszakot leszámítva (amikor négy évig egy portás lett az igazgató) kiváló szakemberek vezették a mú-zeumot.” A húszas évektől Szeged egyetemi város lett: az intézmény ide gyűjtötte a diákokat és a szakembereket az ország különböző sarkaiból. „Évtizedek óta én vagyok az első olyan igazgató, aki szegedi – teszi hozzá az igazgató, aki hisz az intézmények belső hagyományaiban. – Jó, ha olyan vezetője van egy múzeumnak, akit maga a múzeum nevelt ki.” Zombori szerint legalább tíz év kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán bekerüljön a muzeológia vérkeringésébe. Trogmayer Ottó, a mostani nemzedék nagy elődje 1970-től 1997-ig irányította az intézményt, de már előzőleg tizenöt évet töltött el a Móra Ferenc Múzeumban. Zombori István 1973 óta dolgozik itt. „A gyűjteményezésbe, a raktározásba, a leltározásba bele kell tanulni” – hangsúlyozza az igazgató, aki a múzeumi kollégákkal való együttműködés és az intézmény menedzselése terén is sokat tanult annak idején a fénykorában lévő Trogmayer Ottótól.
De hogyan került Zombori István a múzeumba? A tősgyökeres szögedi Zombori ma is használja az ízes helyi tájszólást: az itt iskolába, egyetemre járó, csaknem négy évtizede ebben a múzeumban dolgozó igazgató büszke lokálpatrióta és patrióta. Édesapját ’56 után börtönbe zárták, a rendszerrel elégedetlen fiú pedig az érettségi után rögtön disszidál Jugoszlávián keresztül Olaszországba, majd Franciaországba. Párizsban, álmai városában – ahová egyetemre járna – viszont már a ’68-as diáklázadások előszelét érzi. Csakhogy a hatóságok is megtalálják az ifjú Zomborit, aki végül úgy dönt: hazatér. Két hónap után érkezik vissza Szegedre, és bár nem lesz nagy ügy belőle, mindenki tud az esetről, akinek tudnia kell róla. „Világéletemben történésznek készültem, évfolyamelsőként és OTDK-győztesként fejeztem be az egyetemet, és soha nem terveztem, hogy múzeumban fogok dolgozni.” A „reakciós” beállítottságú ifjú azonban tudja, hogy nagyon nehéz lesz munkát találnia, így elfogadja az OTDK-n részt vevő Trogmayer professzor meghívását a szegedi Móra múzeumba. Az elején kijelentette mentorának: „Tudnia kell, én egy templomba járó, katolikus ember vagyok, és nem fogok belépni a pártba.” A múzeumigazgató ezt tudomásul vette. Zombori szerint Trogmayer az ő felvételével kockázatot is vállalt, amiért mind a mai napig hálás neki. Csak rövid időre tervezett: „Ott leszek egy ideig, aztán továbblépek” – gondolta magában, de végül nagyon megszerette az itteni közeget. A nyolcvanas években még a helyi „munkásmozgalmi múzeumot” is vezette egy ideig, pártonkívüliként. Ez volt a legendás Fekete Ház, ahol cserkész-, Bibó- és ’56-os kiállításokat szerveztek – a rendszerváltás előtt.
Évtizedek teltek el azóta, és most már a teljes múzeumért neki kell felelnie. „Sokoldalú múzeumunk van. Régészet, néprajz, képzőművészet, történettudomány, természettudomány, numizmatika és irodalomtörténeti gyűjtemény is található a falaink között. Az az elvem, hogy teljesen mindegy, mi a múzeumigazgató eredeti szakmája, régész, néprajzos, vagy mint én, történész – neki a teljességet kell képviselnie.” Az igazgató kifejezetten büszke arra, hogy van természettudományos anyaguk is, mert ez nem jellemző a megyei gyűjtemények többségére. A természettudományos részleget tudatosan védték és fejlesztették: máshol kiöregedtek a régi szakemberek, miközben Szegeden kiépült egy országos szintű tevékenységet folytató osztály. Munkájukhoz sok segítséget kaptak a természettudományokban erős Szegedi Tudományegyetemtől is.
Az igazgató szerint a múzeum jól irányítottságát, megfelelő szakmai felkészültségét jelzi, hogy a vezetők nagy része a múzeum neveltje. A hetvenes évek elején fel lehetett dúsítani a múzeum szakemberállományát, és Trogmayer Ottó élt is ezzel: akkor jött egy olyan gárda, amely a múzeumban maradva most áll a nyugdíj előtt. „Remélem, hogy a mostani szűkösség után majd pótolni tudjuk a most távozó szakembereket új, fiatal kollégákkal. Ne legyen az, hogy kimegy a mostani korosztály, és egy nagy űr marad mögöttük.
A Móra Ferenc Múzeum ma meghatározó szerepet tölt be Dél-Magyarországon, Csongrád megyében és vonzáskörzetében: Békéstől Bács-Kiskunon keresztül a határon túli régiókig. A múzeum infrastruktúrájával és gárdájával alkalmas erre a feladatra. Minden szakterületen kapcsolatban vagyunk az egyetemmel. A határon átnyúló együttműködéseink is nagyon jók, mind a Vajdaság, mind Erdély felé. Szakmai és baráti kapcsolatban vagyunk szlovákiai mú-zeumokkal is” – sorolja a kapcsolati hálót Zombori. Mindez a megyei szervezet, a csongrádi, a makói és a szentesi múzeum eredménye is.
A szegedi múzeum hagyományosan nagyon erős tudományos munkát folytat – de jut-e közben elég idő a közönségre is? Mivel tudja becsalogatni az embereket a múzeum? „Ez egy nagyon nehéz kérdés – ismeri el Zombori István. – Amikor Kennedy elnöknek jelöltette magát, akkor az apja nagy hirdetési kampányt szervezett. Eladom a fiamat, mint egy mosóport – hangoztatta az öreg Kennedy. Nos, a mi legjobb kiállításainknak is kell a hirdetés” – mondja az igazgató. Jól teljesít a marketingosztály, de a munkába minden tudományos részleg becsatlakozik. A múzeum homlokzatán hatalmas molinók hirdetik a kiállításokat, kapcsolatban állnak a fiatalok körében népszerű helyi rádióval is, ahol napi kvízekkel lehet jegyeket nyerni. „Minden módszert kipróbálunk, amivel növelni lehet a látogatottságunkat.” Zombori kiemeli, hogy nagyon jó honlapja van a múzeumnak, amely saját videorovattal rendelkezik. „Amikor egy külföldön dolgozó kollégával néha összefutok a templomban, szokott gratulálni a kiállításokhoz, amelyeket a honlapunkon nézett meg.”
A helyi és az országos sajtóban sikerült olyan imázst kialakítania a múzeumnak, hogy a sajtótájékoztatóikra érdemes elmenni, mert olyan érdekességeket tudnak nyújtani az újságíróknak, amiket jól fel tudnak használni. „Píárosaink mindig keresik azt a momentumot, amivel valami pluszt tudunk nyújtani.” Egy Japán-témájú kiállítás megnyitójára elhívták Szőke Andrást és Badár Sándort, hogy utazási élményeikről meséljenek és a japán konyha szerint főzzenek. „Fürtökben lógtak az emberek, a különleges étkekért és a dedikálásért pedig órákig álltak sorban. Lehet, hogy van, aki szerint ez már súrolja a bulvár szintjét, de a jó ügyet reklámozzuk” – hangsúlyozza az igazgató. Egy Vasarely-kiállításnak viszont azért ment híre, mert az ismert helyi cukrászda, a Virág Vasarely-mintájú tortákat készített a sajtótájékoztatóra.
Csóválják-e vajon a fejüket a tudós kollégák, hogy miként működik a marketinggépezet? – kérdezzük az igazgatótól. „A marketingesek együttműködnek tudományos szakembereinkkel, együtt találják ki a szlogeneket, a reklámfogásokat. A vezetőjük maga is muzeológus. Nekünk is nyitottnak kell lennünk, hogy ezzel segítsük elő jó szándékú ügyeinket.” A tajvani nagykövetséggel együttműködve élőlepke-kiállítást szerveztek, amelyen a lepkék kikelésének idejére tömegek jöttek. Egy-egy hónapban általában három-négyezer látogatója van a múzeumnak, akkor ugyanennyi idő alatt tizenkétezren jöttek. „A múzeumban február–március a holtpont: erre az időszakra legutóbb Robert Capa-fotókból rendeztünk kiállítást. Tolongtak az emberek. Idén március 15-én is nyitva tartott a múzeum, és ingyenes volt a Capa-kiállítás. Sokan féltek, nem jön majd senki az ünnepnapon, de este hat órakor még több százan álltak sorban az utcán.” Zombori István az elmúlt három évben lendületbe hozta a múzeumot, de ezért munkatársainak is jár a köszönet. Az igazgató hangsúlyozza: a píárosok belülről ismerik a múzeumot, jól tudják, hogy mit tudnak kihozni a gyűjteményekből.
Kérdés, múzeumigazgatóként hogyan tudja összehangolni az eltérő preferenciákkal rendelkező, rivalizáló, lobbizó belső szervezeti egységeket, azok munkáját. „Nem helyeslem, ha egy múzeumigazgató előnyben részesíti saját eredeti szakmai körét. A múzeumigazgató az első pillanattól kezdve az egész intézményért felel.” Zombori szerint ez olyan, mint például egy ötgyermekes szülő helyzete: „Mindegyik az én gyermekem.”
A múzeum idei nagy híre volt, hogy felépült az új restaurátor- és raktárközpont, amely ma a legmodernebb Magyarországon. „Kiállítótereinkben a gyűjteményünk egytizedét sem tudjuk bemutatni, a többi raktárban áll. Épületeink megteltek, valamit lépni kellett” – ismeri el az igazgató. Az egyik városközpontbeli raktár helyére bevásárlóközpontot terveztek. A területet megvásárolni szándékozó céggel abban egyezett meg a múzeum, hogy két és fél kilométernél nem távolabbi, legalább tízezer négyzetméteres területet kap az intézmény, s azon kétszintes, négyezer négyzetméteres raktárt kívánnak elhelyezni. Közbeszerzés után egy cég hat hónap alatt felépítette a raktárat, amelyben a restaurátorműhelyek is helyet kaptak. A muzeológusok együtt találták ki a tervezőkkel az épület belső elrendezését. A februárban zárult költözködéssel együtt majdnem egymilliárd forintba került a beruházás, amit a régi raktár eladásából tudott fedezni a múzeum. Zombori közben már előre tervez: nagy ásatási munkák előtt áll a múzeum, amely a befolyó pénzből tovább fogja bővíteni az egyébként közép-európai jelentőségű raktárat.
A múzeum menedzselésének másik fontos területe a finanszírozás. A Móra Ferenc Múzeum Csongrád megyéhez tartozik. Az elmúlt évekbeli megszorítások miatt jelentősen, mintegy 150 millióval csökkent a büdzsé: 340 millió forint az idei évre tervezett költségvetés, amelyet részben a megye, részben a kormány biztosít. Ez az összeg persze nem tartalmazza a régészeti kutatásokból befolyó bevételt, amely nagyságrendekkel több ennél. „A múzeum emellett nagyon jól pályázik” – teszi hozzá Zombori. A kiállításokat, egyéb eseményeket magánszponzorok, vállalatok is finanszírozzák.
Az igazgató viszont úgy érzi: Szeged városától nem kapják meg azt a támogatást, amit a múzeum elvárhatna – és itt nem a pénzre kell gondolni. A Móra Ferenc Múzeum máig Szeged múzeuma is, de a város jelenleg nem érzi magáénak az intézményt. „Ezt sajnálatosnak találom” – mondja Zombori. A múzeum körül 2006-ban politikai felhangokat sem nélkülöző viták zajlottak, aminek folyományaként Vörös Gabriella távozni kényszerült az igazgatói székből. Vitatott elszámolások miatt feljelentések is születtek, de végül a bíróság nem állapított meg bűncselekményt. A 2007-ben igazgatóvá választott Zombori István azt mondja: az a viharos időszak lezárult, és most már nyugodt mederben, politikai konfliktusok nélkül zajlik a szakmai munka. „A múzeum csaknem 130 éves hagyományával a háta mögött eredményesen teljesíti feladatát: az európai és a magyar múlt bemutatását, hajdani népek, kultúrák megmaradt emlékeinek közkinccsé tételét” – foglalja össze az eredményeket Zombori István.
Zombori István 1949-ben született Szegeden. 1973-ban a József Attila Tudományegyetem francia–történelem szakán szerzett diplomát, s ugyanettől az évtől kezdődően a szegedi Móra Ferenc Múzeum történész-muzeológusa. Kutatási területe a középkori lovagrendek, a magyar–spanyol kapcsolatok, a 18–20. századi egyháztörténet és Szeged helytörténete. 1978-tól a közgyűjtemény történeti osztályát vezette. 1979-ben V. Károly és Magyarország kapcsolatáról írt doktori disszertációt, 2006-ban Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen A Mohács előtti Magyarország törökellenes harcai című értekezésével szerzett PhD-fokozatot. 2007-ben választották meg a Móra Ferenc Múzeum igazgatójának. Múzeumi munkája mellett a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége szegedi elnöke, a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkabizottság tagja, a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok felelős szerkesztője. 2006-ban Deák Ferenc-díjjal tüntették ki, 2008-ben pedig Széchényi Ferenc-díjjal ismerték el kultúraszervező tevékenységét. Nős, három gyermeke van.