Művészutak Pécstől a Bauhausig
Magyar alkotók „kis forradalmai” a multinacionális művésziskolában – Az ekf 2010 egyik legjelentősebb kiállítása most Berlinben látható
MúzeumCafé 20.
A Bauhaus német művészeti-oktatási intézmény volt, a 20. századi modern irányzatok egyik legfontosabb bölcsője, olyan iskola, amellyel kapcsolatban a külföldiek hozzájárulását mindeddig nemigen illett előhozni. Pedig éppen ebből is eredeztethető a mozgalom nyitottsága, sokoldalú, az újító irányzatokat befogadó, azokat saját kohójában áttüzesítő, továbbfejlesztő, majd a világban széles körben elterjesztő sajátossága, egyik legfőbb jelentősége. A berlini építész, Walter Gropius koncepciója nemcsak a művészeti ágaknak az építészet csillagzata alatt való összefogásában, a kézműves gyakorlat, majd mindinkább a modern technikai vívmányok művészettel való átitatásában rejlett, hanem az új elveknek a műhelyekben való kipróbálásában is. Így jött létre a hagyományos művészeti akadémiákat tagadó, az újat akaró fiatalokat mágnesként vonzó weimari, majd 1925-től dessaui főiskola, hogy végül Hannes Meyer után Mies van der Rohe kezében végül építészeti képzéssé szűküljön Berlinben.
Kevéssé hangsúlyozták eddig azt is, hogy Gropius szervezőtehetségével a legkülönbözőbb nemzetek fiait verbuválta a tanári karba, nem végzettségük, hanem elsősorban felmutatott tehetségük, újító szándékaik, széles körű hatásuk alapján. Svájci volt az oktatás korai koncepcióját meghatározó Johannes Itten, akit Gropius a felesége révén ismert meg Bécsben, s láthatta elvont képeit korábban a berlini Der Sturm galériában. Ugyancsak itt szerepeltek a legkülönbözőbb nemzetek modern művészei, s tárlataik nyomán figyelt fel Gropius a New York-i születésű Feiningerre, a svájci Klee-re és az orosz Kandinszkijre a Blauer Reiter müncheni köréből, a Sturm festőiskoláját vezető német Georg Muchere, a Sturm színiiskoláját vezető Lothar Schreyerre, majd a Bauhausban az ő helyét átvevő Oskar Schlemmerre, és nem utolsósorban a magyar Moholy-Nagy Lászlóra.
A növendékeket az előtanfolyam elvégzése után tehetségük alapján választották ki, és feltűnően sok volt a külföldi, sőt a nő is közöttük (eleinte csaknem ötven százalékuk!). A magyar diákok leginkább az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után németül jól beszélő családokból, az óhazától időlegesen (Baranya) vagy véglegesen (Erdély) elcsatolt területekről érkeztek – ezt sem igen érintette eddig a Bauhaus-irodalom. A mintegy harminc beiratkozott magyar növendékből húsz pályája volt nyomon követhető, az is csak nagyon nehéz, évtizedes kutatással. Eddig jószerivel két mester: Moholy-Nagy 1923 és 1928 közötti és Breuer tanulmányok utáni tanári pályája (1925-tól 1928-ig) volt ismert. 2003-ban a berlini Bauhaus-Archiv új igazgatónője eleinte kevéssé hitte, hogy több s valóban szóra érdemes magyar volt a Bauhausban, és innovatív hozzájárulásuk megérne egy kiállítást. Talán maga is svájci lévén mégis nyitottan fogadta javaslatomat, amelyet a pécsi Európa kulturális fővárosa projekt által megerősítve, több tudományos rendezvény után, német földön rendhagyó módon partnerként felvállalt. Így találkoztak, alakultak az elképzelések.
A Bauhausba a magyarok közül a legtöbben valóban Pécsről érkeztek, de a Bauhaus-Archiv a többiek bemutatásához is jogosan ragaszkodott. Lassan alakult ki az a ritka lehetőség, hogy magyar kezdeményezés és koncepció alapján születhetett meg egy nagy nemzetközi kiállítás – először Magyarországon bemutatva – a magyarok hozzájárulásáról a német Bauhausban. Rendkívül fontos, hogy a kiállítás másik állomása Berlin, ahol széles nemzetközi közönség elé lehet tárni az anyagot, feltehetően jobb propagandával, mint itthon.
Az egyedülálló lehetőség kihasználásához, a magyaroknak ebben a nemzetközi mozgalomban betöltött fontos szerepének autentikus felmutatásához vezető rögös pécsi útra, a szervezés nehézségeire (a „Nagy Kiállítótér” álmától az adminisztratív megkötésekig) nem térek ki, noha sok erőt szívtak el tőlünk kurátortársammal, Várkonyi Györggyel a lelkesen tervezett, de igencsak keservesen végigküzdött feladatok közben. Pécsen a Janus Pannonius Múzeum Modern Képtárában végül is megvalósult a nagy civil projekt: egy nemzetközi megakiállítás, hozzá méltó – bár címlapján dezinformáló – katalógussal, hosszú kutatások, tudományos kapcsolatok eredményeként, amelyet a város is igazán a magáénak érezhetett.
Mintegy ötszáz tárgy tanúskodott a kiállításon a magyarok nemzetközi kontextusba helyezett tevékenységéről. Részletes elemzés helyett ebben az írásban ebből most csak a magyarok „kis forradalmaira” irányítanám rá a figyelmet, azokra a tényekre, amelyekkel komolyan beleszóltak az iskola, a modern mozgalom történetébe.
Az első magyarországiak, az Erdélyben született, de Bécsben iskolázott Téry Margit és Pap Gyula nemcsak elfogadták Itten teljes embert formáló módszerét, hanem tovább is fejlesztették, s későbbi oktatói munkájukban is felhasználták azt. Weimarban Pap fémmunkái úttörő jelentőséggel bírtak. De ez még nem volt forradalom, vagyis olyan hatóerő, ami az expresszionista, keleti misztikával átitatott kötetlen nevelési elvekből kitört volna. Az igazán újat a Pécsről érkezett, 1921 őszén beiratkozó csoport képviselte. Ők 1920–21-ben a Pécsi Művészkörben már egy sajátos, a klasszicizálás és a modernség magyar kereszteződését próbáló későaktivizmusból indultak, ismerték a MA és a Der Sturm folyóiratok avantgárd szellemiségét, és keresték a saját útjukat. Nem véletlen, hogy Itáliát beutazva jelentkeztek a weimari főiskolára, budapesti továbbtanulási lehetőségeiktől megfosztva, az antantövezetben a szerbek által éppen megszállt Pécsről eltávozva.
Weimarban az izmusok hatásán túllépve Molnár Farkas vezetésével megalakították azt a Konstruktív, Utilitáris, Racionális, Internacionális (KURI) nemzetközi csoportot a diákság körében, amely a konstruktivitás és célszerűség hírnöke lett a Bauhausban. Doesburg és a Hollandiában élő Huszár Vilmosnak a De Stijl folyóiratban terjesztett elvei nyomán magyaros elszánással és újat akarással léptek fel. A magyarokhoz közel álló diáktársak, a németek közül különösen Peter Keler és Franz Frahm-Hessler, az észt Rudolf Paris, valamint osztrák, cseh, sőt török művészek geometrizáló, szín- és formadinamikus alkotásai közül néhány jórészt ismeretlen alkotás képviselte őket a tárlaton a pécsi Weininger Andor és Molnár Farkas mellett. Az ő „forradalmuk” vezetett oda, hogy 1923 áprilisától a szubjektivista Itten helyére Gropius a fiatal, sokoldalú, energikus konstruktivista Moholy-Nagyot hívta meg tanárnak. A kiállításban demonstratívan megjelent a váltás az oktatás tárgyanyagát és az autonóm művészeti alkotásokat bemutató teremben.
Molnár Farkas emblematikus Vörös kockaháza (a kiállításhoz új makettje is készült Pécsen – Pelényi Margit munkája) jelezte a KURI-forradalom végcélját a tervezésében és a berendezésében a maga célszerű, racionális és harmonikus családi ház ideá-jával. Ezzel együtt emelte ki a színek fontosságát Molnár Kelerrel közös átjáróterve az 1923-as demonstratív Bauhaus-kiállításon.
Moholy-Nagy László a konstruktivista forradalom eredményeként hamarosan a vezetésbe került, Gropius közeli munkatársa lett, ahogy nevezték: „a Bauhaus miniszterelnöke”. Nemcsak az 1923-as katalóguskönyv modern tipográfiájának megalkotójaként hozott újat, hanem a híres Bauhaus-könyvek sorozatának szervezésével, tervezésével, elméleti és gyakorlati könyvötleteivel, amelyekből a Bauhaus-Archiv jóvoltából csaknem komplett sor fogadta a látogatót, kiegészítve a magyar magántulajdonosoknál, elsősorban Fischer József családjánál megőrzött anyaggal.
A zenei újítást a Bauhaus dzsesszzenekar megalakításával szintén hazánkfia hozta. 1924-ben Weininger Andor három diáktársával egy olyan rendhagyó együttest hívott életre, amely dadaisztikusan kevert zenei improvizációival újszerű, nemzetközi dallamkincsből merített. Ahogy az amerikai dzsessz megtermékenyítette az 1920-as évek zenéjét, úgy jelentkezett egy újfajta muzikalitás főleg a soknemzetiségű Baranya népdalaiból, de német vagy jiddis melódiákból is komponált műsoraikban. Új zeneiségükkel turnéikon a Bauhaus propagátorai lettek. 1925-ben az igazgató egyedülálló „PR-állást” ajánlott Weiningernek a dessaui főiskolán, belátva szerepének kiemelkedő fontosságát a kollektíva építésében. A kiállításban a fotók mellett most először hangzottak fel Weininger korabeli zongora- és énekfelvételei múzeumi falak között, megidézve a híres Bauhaus-ünnepek hangulatát.
Különös paradoxon volt, hogy bár az építészet a képzés leírásában központi helyen szerepelt, az iskola gyakorlati oktatást ezen a téren nem nyújtott. Gropius személyes célja, magánirodája a Bauhauson belül azonban mindig is bevont fiatal magyar építésztehetségeket: Forbát Alfrédot, Molnár Farkast, Breuer Marcelt, Sebők Istvánt. Építészeti osztály azonban nem volt, s ennek megalapítását célozta a Breuer és Molnár gerjesztette „kis forradalom”, amelyben Muche is részt vett. Beadványt intéztek a vezetőséghez, és maguk szerették volna az osztály működését beindítani. Merész diákkezdeményezésüket elfojtották, de három év múlva mégiscsak megalakult az építészeti osztály – sajnálatos módon azonban már nélkülük. Molnár Pesten befejezte a Műegyetemet, Breuer Párizsba ment, majd immár Dessauban a Bauhaus ifjú mestereként 1925-től megkonstruálta híres csővázas székeinek világhírű sorát. Ezekből a legérdekesebb darabokat Pécsen is láthattuk.
A színházépületek terén utópikus terveikkel arattak átütő sikert a magyarok. A színpad és a nézőtér szokásos elkülönítésének feloldására újszerű külső és belső forma kialakításával Molnár U alakú színházat, Weininger, még merészebbet álmodva, gömbszínházat tervezett. Az utópikus ideák és a kor nehéz gazdasági viszonyai ezek kivitelezését nem tették lehetővé, fény-, szín- és hangeffektusokra épülő új ötleteik napjaink multimédiás előadásainak eddig ismeretlen előhírnökei.
Nagy váltást hozott a Bauhaus életében Gropius távozása 1928-ban, és az egyedi, úgymond „luxusdarabok” létrehozása helyett a köznapi igények, az ipari prototípusok tervezésére hangsúlyt helyező Hannes Meyer igazgatósága. Míg Moholy-Nagy, Breuer, Weininger és Sebők követték Berlinbe Gropiust, ismét akadt egy magyar, aki a főiskola átalakításából tevőlegesen kivette a részét: Kállai Ernő lett Meyer támasza, a Bauhaus újságjának új szerkesztője, Moholy után a filozófiai, szociológiai, természettudományi nyitás egyik kezdeményezője. Moholy-Nagyról ő írta az első könyvet 1920-ban, a bécsi MA kiadásában, s 1928 és ’30 között a kor kívánalmainak megfelelően már a produktivista szemléletet hirdette.
A tapéták mellett a textil területén arattak még nagy sikert a Bauhaus-tervek. Egy teljesen elfeledett művésznőt, a baranyai Vörösmarton született Berger Ottit mutatta be a kiállítás valóban a reveláció erejével. Nemcsak új technikákkal, hanem főleg új anyagokkal forradalmasította a szövőműhely munkáját, amelyben 1931-ben egy rövid ideig oktatóként is közreműködött.
A fotó forradalmával zárjuk a magyaroknak a Bauhaushoz adott tevőleges hozzájárulását. Alapvető érdemei voltak ezen a téren is Moholy-Nagy Lászlónak, aki a kamera nélkül, fényérzékeny papírra készülő fotogramjai, majd úgynevezett fotóplasztikái, vagyis fotómontázsai után jutott el egészen a filmig, mint az általa a festészettel egy időre szembe is állított legmodernebb technikáig, ahogyan ezt elméleti írásaiban is leszögezte. Bár ezzel a tevékenységével is példát adott – mint a híres Bauhaus-mesterek legtöbbje –, mégis csak az ő távozása után, 1929-ben alakult fotóosztály is a főiskolán. Vezetőjének, a német Walter Peter-hansnak Moholy-Nagytól eltérő elvei ellenére a magyar mester újításai erősen hatottak, megtermékenyítették az 1930–31-ben a Bauhausban tanuló magyar fotósnők, Fodor Etel, Blüh Irén és Kárász Judit munkásságát is. Ők sajnos annyira ismeretlenek maradtak, hogy nem egy felvételük név nélkül, vagy éppen az ajándékozó művész nevével került be a Bauhaus múzeumi gyűjteményei-be. Szerencsére a kiállítás ezen a téren is tudott új felfedezéseket hozni!
És végül természetesen nemcsak a „kis forradalmak” története, hanem az azokból fennmaradt eredmények teszik fontossá a Pécsen megrendezett A művészettől az életig. Magyarok a Bauhausban című kiállítást. Egyedülálló lehetőséget kínált erre az EKF éve, lehetővé téve 25 külföldi és 24 hazai köz- és magángyűjtemény anyagának kölcsönzésével egy eddig így együtt sehol nem látható tárgyegyüttes bemutatását. Az építészet, a formatervezés, a bútorkészítés, a tipográfia, a reklámgrafika, a színház és a film, a fotó és a festészet területén jelentkező újítások mellett számos dokumentum és fotó segítségével itthon egyedülállóan hozta közel a látogatókhoz a kreatív, játékos, vidám Bauhaus-életet, az ünnepek és a hétköznapok világát, amelyben egy ideális alkotói légkör, kollektív szellemiség, nemzetközi együttműködés született a mai művész-mérnök szakemberek képzésének is példaképet adva. A Bauhaus történelmileg változó megítéléséhez a kiállítás sok új anyagot kínált – az intézmény hazai hatástörténetének sztereotípiáktól mentes feldolgozása már egy másik projekt feladata lesz.