A drezdai Albertinum: A művészet bárkája
Újra eredeti pompájában áll Németország második legnagyobb múzeumegyüttese
MúzeumCafé 20.
Németország legrégebbi és egyben második legnagyobb múzeumegyüttese, a Drezdai Állami Művészeti Gyűjtemények több világhírű múzeuma – elsősorban a Zwingerben lévő Régi Képtár vagy a Grünes Gewölbe – évente látogatók millióit vonzza. Pedig amilyen híresek, bizonyos korszakokban olyan hányatott sorsúak is voltak a drezdai múzeumok. 2010-ben, az állami gyűjtemények megszületésének 450. évfordulóján mégsem a drámai fordulatokról, hanem a teremtés nagyszerűségéről beszélnek az újjászülető gyűjtemények. Az Albertinum rekonstrukcióját tervező építészek valósággal Noé bárkáját álmodták újra az épület fölötti óriási konstrukcióban. Mások hídról beszélnek, amely a múltat és a jövőt köti össze a jelen múzeumi rekonstrukcióján keresztül. „Végre egy híd, amely amely ellen senki nem protestált!” – e szavakkal gratulált (és célzott az Elba fölé tervezett, az óváros világörökségi címébe kerülő híd építésére) az Art című művészeti magazin újságírója a berlini építésznek, Volker Staabnak abból az alkalomból, hogy 2010 júniusában újra megnyitották a nagy hírű drezdai múzeumépület kapuit. A közönség számára akkor vált láthatóvá – pontosan nagyon is nem láthatóvá –, hogy az építész tervei szerint hogyan újult meg a múzeum épülete, azaz hogyan bővült egy olyan építménnyel, amelynek hossza 72, szélessége 24 méter, amely két emeleten 3450 négyzetméternyi területet biztosít a raktárak és a restaurátorműhelyek számára – és amely 2700 tonnás súlya ellenére úgy lebeg tizenhét méter magasan az épület belső udvara fölött, hogy szinte nem is lehet észrevenni.
Aki járt az épületben a 2002-es pusztító árvíz előtt, és véletlenül kinézett a parkoló gépkocsiknak és alkalmi raktárnak helyet adó belső udvarra, az persze tudja, hogy a tér korábban nem volt fedett. Arról azonban sejtelme sincs, hogy a mostani fedett térbe lépve nem egyszerűen az időjárás viszontagságai elől védő mennyezet van a feje fölött, hanem egy olyan múzeumi egység, amely egyrészt valóban mintegy Noé bárkájaként menti az értékeket egy esetleges újabb árvíz elől, másrészt a szó szoros és átvitt értelmében is mintegy hídként szolgál azok számára, akik az épület korábbi, historikus értékeinek megmentéséhez a 21. századi múzeumi gondolat jegyében létrehozott új egységeket társítanak.
Ennek a kettősségnek a jegyében telt el egyébként az egész 2010-es év, amelyben a drezdai múzeumi szakemberek, építészek, művészek és velük együtt a múzeumbarát nagyközönség arra emlékeztek, hogy éppen 450 évvel ezelőtt rakta le a drezdai állami művészeti gyűjtemények alapját I. Ágost szász választófejedelem, aki 1560-ban a Residenzschloss épületében létrehozta a királyi Kunstkammert, amely ritka természeti képződményeivel és iparművészeti alkotásaival, valamint képeivel-szobraival és tudományos eszközeivel talán még inkább a Wunderkammer, és nem a mai értelemben vett művészeti gyűjtemény kategóriájába volt sorolható. Hamarosan változott azonban a helyzet: a gyűjtemény a 16. századtól máig folyamatosan bővült, könyvtárak, természettudományi és néprajzi gyűjtemények születtek, hol különálló műtárgyegyüttesekké váltak, hol újra összeolvadtak, s a gyűjteményekbe kerülő alkotások növekvő kvalitásával egyre inkább nőtt a rangjuk is. Különösen így volt ez a 18. században Erős Ágost és fia, III. Ágost uralkodásának időszakában: ők mindketten szász fejedelmek és lengyel királyok voltak, s műbarátként és mecénásként is európai hírnevet szereztek. Az ő időszakukból ránk maradt gyűjtemények képezik a Zwingerben, a Rezidenzschlossban és az Albertinumban elhelyezett kollekciók magvát. Erős Ágost volt az is, akinek köszönhetően a barokk összművészet jegyében megszületett a mára Drezda jelképévé vált Grünes Gewölbe, amelynek pazar belsőépítészeti elemekkel kialakított, tükrökkel ellátott termében először 1723 és 1730 között csodálhatták meg a kortársak a készítésükhöz felhasznált nemesfémek és drágakövek, valamint a művészi megformálás szempontjából egyaránt páratlan műkincseket. A drezdai műgyűjteményeknek a második világháborúban elszenvedett veszteségei, majd az újjáépítés, a rekonstrukció több évtizedes folyamata után nemcsak a városi, de az egyetemes múzeumtörténet fontos eseménye is volt, hogy a Grünes Gewölbét 2006 óta újra eredeti helyén, a Residenzschloss épületében csodálhatják meg a látogatók.
A helyreállított palotában 2010 márciusában újabb gyűjtemény kapott méltó helyet: a nevezetes Türckische Kammer, amely a szász királyi gyűjtemény keleti művészeti alkotásait foglalja magába, s amely a csaknem 750 négyzetméter alapterületű kiállítási térben elhelyezett mintegy hatszáz műtárgy révén páratlan lehetőséget kínál a török és az európai történelem közötti érintkezési pontok látványos bemutatására. Ennek a gyűjteménynek az alapjait is a 16. században vetették meg, számos darabja külföldi uralkodók, köztük toszkán nagyhercegek, mantovai és savoyai hercegek ajándékaként került Drezdába; első részleges inventáriuma 1606-ból, részletes leltára pedig 1674-ből származik. A gyűjtemény legtöbb darabját hetven év után most láthatja először a nagyközönség: egy részét 1942-ig kiállították a Johanneumban, azután a drezdai gyűjtemények többségével együtt ez is a Szovjetunióba került, ahonnan a Rüstkammer, azaz a fegyvertár más darabjaival együtt 1958-ban hozták vissza, hogy ennek állandó kiállításába integrálva mutassák be a Zwinger keleti termeiben.
A Türckische Kammer tavaszi megnyitása indította a 450. évforduló nagyszabású eseménysorozatát, amelyben aztán a nyitányt olyan rendezvények követték, mint a Művészet 1560 után című tárlat (szintén a Residenzschlossban, április 18. és november 7. között). Ez a kiállítás a Drezdában, illetve ma a Németország és a világ több más nagy múzeumaiban őrzött műtárgyak felvonultatásával mutatta be a gyűjtemények történetét, s egyben igyekezett megfejteni a nagy titkot, azaz hogy az egykori fejedelmi Kunstkammer hogyan alakult át nyilvános múzeummá, a „művészet szentélyévé” a 19. században, s hogyan tükrözte a német kultúra alapvető ellentmondásait, tragikus fordulatait a 20. században. Közönség elé került például néhány nagyszerű mű azok közül is, amelyeket a nemzetiszocialisták elfajzott művészetként tiltottak ki a múzeumokból, elkoboztak, sőt gyakran el is pusztítottak. A kiállítás első alkalommal mutatta be annak a kiemelkedő jelentőségű múzeumi szakembernek, Hans Possénak is a pályáját, aki 1910 és 1942 között a drezdai múzeumokat irányította, s aki egyszerre volt a kortárs művészet elhivatott gyűjtője és Hitler megbízottja a linzi Führer Múzeum anyagának összeállításában.
A gyűjteményalapítás 450. évfordulója mellett egy másik jeles esemény évfordulóját is ünnepli Drezda 2010-ben, mégpedig azt, hogy Erős Ágost éppen háromszáz évvel ezelőtt alapította meg Meissenben Európa első porcelánmanufaktúráját. Ebből az alkalomból rendezték meg a városban május 8. és augusztus 29. között A kék szablyák diadala című kiállítást, mégpedig ott, ahol maga Erős Ágost is szívesen szemlélte a kínai, japán és meisseni remekeket magába foglaló királyi porcelángyűjteményt: a Japán Palotában. A Törékenység varázsa című tárlatot pedig az előbbivel egy időben a berlini Ephraim Palotában nyitották meg: ezen a kiállításon Európa ötven legnagyobb porcelánmanufaktúrája válogatott darabjainak bemutatásával tisztelegtek a porcelán első európai műhelye előtt, s idézték fel azt a megtermékenyítő hatást, amelyet Meissen gyakorolt rájuk egykoron.
Akár véletlenszerűnek is tekinthetnénk, hogy az évfordulós eseménysorozatot éppen júniusban követte az Albertinum újranyitása, amelynek védnökségét az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso vállalta. De akár sorsszerűnek is mondhatjuk, hogy az eseményt akkorra szervezték, amikor a látogatók a többi újranyitott tárlatot is felkereshették, hiszen az Albertinum története mindig is szorosan összekapcsolódott más drezdai gyűjteményekével, különösen a 20. század második felében, amikor is újra csak egyféle Noé bárkájaként szolgált. A második világháború pusztításai okozta helyhiány miatt ugyanis az eredetileg itt lévő szoborgyűjtemény mellett 1959-től ideiglenesen itt helyezték el a porcelángyűjtemény egy részét, a Kupferstich-Kabinettet, a Münzkabinettet, a Grünes Gewölbét, sőt a mai Rüstkammer elődjét, a Történeti Múzeumot is. 1961 és 1965 között rekonstruálták a második (az Elba felől érkezve egy földszintes épület tetőterének tűnő) emelet felső világítású termeit, akkor költözött ide a Gemäldegalerie Neue Meister. Az ideiglenes állapotok egészen az ezredforduló utáni évekig tartottak, amikor is az egyébként az 1970-es években újrarendezett Münzkabinett és a Grünes Gewölbe a részben megújult Residenzschlossba költöztek. Új korszak kezdődött ekkor az épület történetében – de nem elsősorban az említett költözések, hanem sokkal inkább a 2002. augusztusi nagy árvíz miatt, amikor is a megáradt Elba elöntötte a város teljes történelmi központját, súlyos károkat okozva a Semperoper, a Schloss, a Zwinger, de mindenekelőtt éppen az Albertinum épületében. Az utóbbi épületben ugyanis a víz betört a falak közé, és elöntötte a raktárakat, műtárgyak ezreit fenyegetve megsemmisüléssel. De végül is – különös módon – éppen ez a borzalmas fenyegetés jelentette az épület történetében az új fordulat, a mindenképpen szükséges megújulás lehetőségét.
Az Albertinum történetéből egyébként korábban sem hiányoztak a fordulatok, amelyek újra és újra közelebb vitték az intézményt ahhoz, hogy a drezdai múzeumi hálózat mind fontosabb és erősebb láncszemévé váljon. Eredetileg a Zeughaus, a fegyvertár épülete volt az 1559 és 1563 között emelt épület, múzeummá csak azután válhatott, hogy az Albertstadtban 1877-ben felépült az új Arzenál. Az 1880-as években a szász főépítész, Carl Adolf Canzler tervei alapján építették át múzeummá, s ekkor alakították ki – az olasz reneszánsz előtt tisztelegve – új főhomlokzatát is. Az 1889-re elkészült megújult épület, amely Albert király (uralkodott 1873–1902) tiszteletére kapta az Albertinum nevet, annak a szoborgyűjteménynek adott helyet, amelyhez régi és modern mesterek művei mellett a más híres művekről készült gipszöntvények is tartoztak. A maga korában világszerte példamutató volt ez a gyűjtemény, a többi között a ma Puskin Múzeumnak nevezett moszkvai szépművészeti múzeum anyagának újrarendezéséhez is ez szolgált példaként. „Milyen páratlan az Önök Albertinuma! Mihelyt megérkezem Moszkvába, megpróbálom meggyőzni az ottani társaságot, hogy mennyire szükség van az antik művészet múzeumára…” – írta euforikus lelkesedéssel az orosz művészeti szakember, Ivan Cvetajev barátjának, az Albertinum első igazgatójának, Georg Treunak.
Nos, az „Önök Albertinuma” – vagy inkább most már a mi Albertinumunk – 2010 júniusa óta ismét páratlannak mutatkozik. Páratlan volt már az az összefogás is, amellyel a német művésztársadalom elindította a pénzgyűjtést az árvízben tönkrement épület helyreállítására. Alig három hónappal a pusztítás után 45 kortárs művész (közöttük a városhoz különösen erős szálakkal kötődő Gerhardt Richter és Georg Baselitz) műveiből rendeztek aukciót az Albertinum javára, amely 3,4 millió euró (mintegy egymilliárd forint) tiszta bevételt eredményezett. A Drezdai Állami Gyűjtemények főigazgatója, Martin Roth joggal bizakodhatott hát, amikor 2002-ben azt mondta: „Bellotto nem kerül még egyszer akváriumba! – Azt is hozzátette: – Fontos, hogy a raktárainkban őrzött kincseket ezentúl ne a folyó vízszintje alatt lévő raktárakban őrizzük, hogy védve legyenek egy újabb árvíz elől.”
Ennek a gondolatnak a jegyében hirdették meg 2004-ben a pályázatot az épület rekonstrukció-jára, amelyre összesen ötvenegymillió euró (mintegy 15 milliárd forint; és csak összevetésül: a budapesti Szépművészeti Múzeum tervezett bővítésének költségvetése 3,5 milliárd forint) állt rendelkezésre, ebből 30 milliónyit a szövetségi kormány az árvízkárokhoz rendelt alapból biztosított. A pályázaton elindult kilencvenkét pályázó közül a zsűri a berlini Staab Architekten építésziroda tervét ítélte a legjobbnak. Ahogyan az indoklásban áll: „Ezzel a meglepő megoldással szabadon maradhat a belső udvar, amely így az Albertinum központi terévé válhat. Ezzel az egész ház új elrendezést kaphat, amelyhez a különböző funkciók magától értetődő módon kötődnek. A műemlék épület megőrizheti a maga optimális tereit, ugyanakkor kiválók lesznek a feltételek az Új Mesterek Galériája és a Szoborgyűjtemény elhelyezéséhez…”
A „meglepő megoldásra” a látogató, aki az Albertinum lefedett belső udvarába lép, az első pillanatban legfeljebb abból következtethet, hogy az óriási méretű mennyezetet a tér hosszanti oldalán két fénycsík, úgynevezett „lichtfuga” választja el az oldalfalaktól. Ezeken a csíkokon keresztül érkezik a fény az udvarba, de ezek világítják meg a tér fölötti, hídnak vagy bárkának nevezhető építményt is. A fény miatt a mennyezet mintegy lebegni látszik a fejünk fölött, noha a súly majdnem háromezer tonna, amelyet egyébként a történelmi épület falai nem is bírnának el, így a 72 méter hosszú szerkezetet a külső szemlélő számára láthatatlan négy vasbeton pillér tartja, amelyeket az Elba szintje alatt húsz méter mélyre alapoztak. A világosra festett, hatalmas belső udvar fogadótérré vált, az egyik hosszanti fal mellett a pénztárral, információs pulttal, könyvesbolttal, közlekedőterekkel a mosdók, a ruhatár, illetve a két fölső szint felé, a másikon, ahogyan a földszint és az első emelet találkozásánál végigfutó neonfelirat hirdeti, az épület egész hosszán végigfutó szobortermek kaptak helyet.
A „bárka” fölső szintje szoros kapcsolatban van a második emeleti festménygalériával: itt kapott helyet a festményrestaurátorok majd két és fél ezer négyzetméteres műhelye. A három és fél méter magas ablakok optimális fényviszonyokat teremtenek a restaurátoroknak. Az alsó szint, közvetlenül a belső udvar fölött 1130 négyzetméternyi felületet biztosít a festményraktár, valamint a Matematikai és Fizikai Szalon gyűjteményéhez tartozó tárgyak számára. Az új építményhez természetesen új teherliftre is szükség volt: a hat méter hosszú, 3,6 méter magas lift öttonnányi terhet szállíthat, így a gyűjtemény legsúlyosabb plasztikáinak és festményeinek biztonságos mozgatására is alkalmas.
Az új részek beépítésével együtt megújultak azok a termek is, amelyek megtartották régi funkciójukat, így az úgynevezett Klinger-, illetve a Mozaikterem, valamint az Antikenhalle. A második emeleten, a felső világítású termeknél különleges figyelmet fordítottak a természetes és a mesterséges fények összehangolására, a látogató számára megfelelően kellemes világítás és a műtárgyvédelmi szempontok egyeztetésére. A déli szárny nemcsak a földszinten, de az első emeleten is egyetlen tér maradt: oldalszárnyaiban látványraktárakat helyeztek el, amelyek összekötik a Klinger-, illetve Mozaiktermet a másik oldalon lévő kortárs kiállítással.
A második emeletre érkezve a látogató szintén a kortárs művészettel találkozik először, a körút azonban valójában a második teremben, Caspar David Friedrich és a drezdai romantikus festészet alkotásaival kezdődik, s végigvezeti a látogatót másfél évszázad művészetén.
Az egyik fő fejezetet a német és a francia impresszionizmus 1850 és 1900 között keletkezett alkotásainak szentelik, de központi helyre került a Brücke művészcsoport, Max Slevogt egyiptomi ciklusa, illetve Otto Dix, Oskar Kokoschka és Carl Lochse munkássága is. A kortárs művészet nagyságai közül külön termet kapott a Drezdához szorosan kötődő, az NDK-ból az NSZK-ba emigrált A. R. Penck és Georg Baselitz, a két utolsó termet pedig Gerhardt Richter munkái kapták, amelyekben egyébként a Drezdában néhány éve létesített Richter Alapítvány gyűjteményét is megtekintve még inkább elmélyülhet az érdeklődő. A kiállító-, műhely- és raktárterek újrarendezésével párhuzamosan a festménygaléria és a szoborgyűjtemény igazgatósági helyiségei is új elrendezést kaptak: az épület Tzschirnerplatz felőli szárnyának első és második emeletére kerültek, amelynek lépcsőháza és liftje a közönségforgalomtól függetlenül használható.
A rekonstrukció után a múzeum megközelítése is könnyebbé vált. Az épület régi, hagyományos bejárata természetesen megmaradt, annál is inkább, mivel az az Európa balkonjának is nevezett Brühlsche Terrasse-ra nyílik, az egykori városi erődítmény falain kialakított parkrendszerre, amelynek kedvelt sétányairól páratlan kilátás nyílik a folyóra és a mögötte elterülő tájra. Az eredeti bejárat meghagyása mellett szólt az is, hogy a szomszédos Művészeti Akadémia, illetve a Lipsiusbauban működő Kunsthalle szintén könnyen megközelíthető innen – ahogyan egyébként a másik bejárat felől is. Ugyanakkor – indokolják ennek a második bejáratnak a megnyitását a tervezők – azoknak a látogatóknak, akik a város központja felől érkeznek az Albertinumhoz, a Brühlsche Terrasse-hoz vezető lépcsősor megmászása fárasztó kitérőt jelenthet. Az új bejáratot indokolja az is, hogy az utóbbi években, a város műemlékei restaurálásának köszönhetően a turisták érdeklődése egyre inkább az egykori városfalakon belül lévő nevezetességekre, a Frauenkirchére és a Residenzschlossra irányul. Az új bejárat kialakítása után a látogató választhat, s ha az új bejárat mellett dönt, akkor, ha arra támad kedve, a Zwinger és az Albertinum közötti legrövidebb útvonalon jut el ide, ha pedig másként, akkor a város ezen részében járva is „élménytúrán” vehet részt a Frauenkirche körüli negyedben, pontosabban egy páratlan várostörténeti-összművészeti utazáson, művek, múzeumok és megújult műemlékek között. Nem biztos, hogy eszébe jut a szakemberek által emlegetett bárka vagy híd, ha az Albertinum felé indul, de az biztos, hogy az épületbe lépve maga is részesévé válhat az átlényegülésnek, az újjászületésnek, amelyet a rekonstruált Albertinum szimbolizál.