Gyűjtemény-gyarapítás internettel – lájk!
Simonovics Ildikó divattörténész, BTM Kiscelli Múzeum
MúzeumCafé 20.
„Vitrinből nem öltözködünk, ez alapszabály” – jelenti ki Simonovics Ildikó divattörténész.
Az első hallásra különlegesen hangzó mondaton azonban nem is kell akkorát csodálkozni, ha hozzátesszük, hogy a textilgyűjtemény vezetőjeként gyakran kortárs divattervezők kollekcióit teszi közszemlére a Kiscelli Múzeumban. Meglepetést inkább a nyár elején a múzeum legújabb kezdeményezéseként elindított Street Fashion Budapest elnevezésű programmal okozott, a fővárosi mindennapi utcai viseleteinek feltérképezésére és megőrzésére létrehozott projekttel, amely a népszerű street fashion (azaz az utcai viseletet fotózó) blogokból és a jelenkor múzeumi dokumentációját ösztönző MaDok program alapötletéből egyaránt merít. És nemcsak hogy merít, de egyenesen olyan fiatalokat csábít be a kiállítóterekbe, akikről nemhogy a múzeumok, de már a hagyományos média is lemondott. „A Street Fashion Budapest távolról sem az utca lenyomata – tisztázza a projekt lényegét érdeklődésünkre Simonovics Ildikó. – Igaz ugyan, hogy a kortárs divattervezők munkái helyett ezúttal a hétköznapi viseletet dokumentálom ebben a programban, de ez nem azt jelenti, hogy leteszek egy kamerát a Moszkva térre, és lefotózom az összes arra járót. Bár – teszi hozzá mosolyogva – azért ezt az ötletet egyébként még nem vetettem el… De ez a most működtetett honlap elsősorban a divatra érzékeny közösségnek szól.” Vagyis hogy mennyire bátran, mennyire kreatívan öltözködünk, hol vásárolunk ruhát, hányféle stílus jellemez bennünket – ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a kísérlettel.
A Streetfashionbudapest.hu oldal az önkéntes fényképfeltöltésre és az ahhoz kapcsolódó adatszolgáltatásra, illetve a honlapon regisztráltak aktivitására épül. A résztvevők csak első látásra tűnnek ki extremitásukkal. A sok száz feltöltött fotó és az azokhoz kapcsolódó közösségi szolgáltatások – szavazás, kommentelés, fórumozás, blog – között lapozgatva már sokkal inkább egy interaktív divatkatalógusra emlékeztet a website. Pedig az ide jelentkezők éppen hogy nem a trendkövetésükről híresek; ehelyett inkább ők maguk, sokféleségük, egyediségre törekvésük a trend. A turkálók gyöngyszemei és a méregdrága divatholmik kényelmesen megférnek itt egymás mellett – akár egyetlen fotón. Nem véletlen – ecseteli az ötletgazda –, hogy a szubkultúrák és a fiatalok öltözködési szokásait újra és újra felfedezi magának, stílusirányzataikat beemeli saját világába a haute couture. „A korábbiakhoz képest ma már sokkal demokratikusabb ugyan a divat világa, de azért még mindig nem mindenkié. Ma nem kell a felsőbb körökhöz tartozni ahhoz, hogy az ember jól nézzen ki, de az biztos, hogy erre időt, energiát és valamennyi pénzt is áldozni kell.” A legnagyobb szitokszótól – divatmajom – azért igyekszik megvédeni a programba jelentkezőket Simonovics Ildikó. „A régi divatlapokban sem Mari néni otthonkáját mutogatták – mondja, bár azért erre is ismer példát; jellemzően mégis népszerű színésznők, énekesnők ruhatárát mutatták be ízlésformáló szándékkal. – Gyakran mondják, hogy a szocializmusban nem volt divat, de ez nem igaz. Profi divattervezőink voltak, akik abszolút felvehették volna a versenyt nyugati társaikkal. Nyilván nálunk nem lehetett volna kinevelni egy Paco Rabanne-t, és persze a nevesebb hazai szalonok, mint Rotschild Kláráé például a Váci utcában, sem feltétlenül az átlagembert öltöztették.”
Ennek ellenére a mai öltözködési kultúrát dokumentáló honlaptól is valami hasonlót vár: olyan példaképeket bemutatni, akik bátran vállalják a stílusukat, szeretnek jól kinézni, harmonikus képet sugároznak magukról. Példákra nagyon is szükségünk lenne, hiszen a stockholmiakkal, amszterdamiakkal vagy pláne a londoniakkal ellentétben ma még meglehetősen bátortalanul ruházkodik Budapest népe. „Érdemes körülnézni Európában: arrafelé nem néznek ki, nem súgnak össze a hátad mögött, nem kapsz megjegyzéseket az utcán, ha egy kicsit is extravagánsabban vagy öltözve, ha ki akarsz tűnni a tömegből. Nálunk ez a fajta társadalmi tolerancia még alapvetően hiányzik. A régi kispolgári, majd az azt követő szocialista jó ízlés, hogy ne legyünk feltűnőek, hogy az öltözékünk legyen decens és variálható, máig jellemzi a szemléletünket.”
A feltöltött fotókra a pályázat október végi lezárásáig lehetett szavazni, a közösség kedvence − a modell mellett a fotós és a kép feltöltője is − kortárs magyar divattervezők kollekcióiból csemegézhet. A múzeum és az utókor haszna a projektből pedig azok a mélyinterjúk, amelyeket − a zsűri által kiválasztottakkal együtt − a tíz legdivatosabb jelentkezővel készít a program következő szakaszában Simonovics Ildikó. A legegyedibbnek ítélt utcai modellekről emellett profi divatfotók készülnek, illetve egy-egy váltás öltözetükkel gazdagítják a múzeumot. Mindezt külön kiállításon, valamint a Marie Claire hasábjain is láthatjuk majd hamarosan. A divatos holmik a kapcsolódó dokumentációval együtt pedig olyan kincsnek számítanak majd, amiért más korszakok kutatói sírnának örömükben. „Ha a hatvanas–hetvenes évekből ilyen alapos adattáram lenne a múzeumban bemutatott öltözetek viselőiről, már rég megírtam volna a doktorimat” – mondja a divattörténész. A honlap digitális archívum is, amelyben valóban úgy kereshetünk, ahogy az egy virtuális katalógustól elvárható, a jövőben pedig értékes adattár lesz a mai divatjelenségekről. „A legfontosabb számomra az volt, hogy stílust adjon meg magáról a jelentkező az adatlapon. Nem kellett feltétlenül azokból a lehetőségekből választani, amelyeket én kínáltam fel, mert nem foglalkozom annyira régóta kortárs jelenségekkel, hogy ezeket a stílusjegyeket mind ismerjem. Ezeket a jelentkezők tudják a legjobban, főleg a szubkultúrák kifejezéseit.”
Az ötletből és a honlap felépítéséből jól felismerhető, hogy a Street Fashion Budapest a Néprajzi Múzeumban évekkel ezelőtt, a kortárs tárgyi világ megőrzésére indított MaDok programhoz kapcsolódik. Simonovics Ildikó ráadásul ezzel a kezdeményezéssel egyúttal egy másik ismeretlen vidékre is tévedt: a közösségi média eszközkészletével – a Reneszánsz iWiW egészen eltérő példáját leszámítva – kevés múzeum kísérletezik ma Magyarországon. „Erre még nem elég nyitott a szakma. Eredetileg februárban szerettem volna indítani a honlapot, de nehezen fogadta el a múzeum az ötletet, és más, objektív okokból, például a bonyolult struktúrájú oldal miatt, végül a nyár elején tudtam csak meghirdetni a pályázatot.”
A kísérlet végül, ha csak lassacskán is, de mégis folyamatosan gyarapodó adatbázis mellett számos tapasztalattal is szolgált. Bonyolultnak bizonyult például, hogy másról és magukról külön tölthetnek fel fotókat a jelentkezők. „Valójában Facebook-szintre lett volna szükség, ha egyszer olyan közönségre építek, akik alapvetően ezt a logikát ismerik és használják napi szinten. Elég lett volna például egy »like« a kétlépcsős szavazás helyett. Ezért is tartom fontosnak a múzeumok web2-es megjelenését, mert ebből derül ki pontosan, mire fogékonyak az új generáció tagjai. Ezzel a programmal ugyanis olyan közönséget szólítunk meg múzeumként, akik nem szívesen járnak kiállításokra. Kifogásolták többen is, hogy a honlapról nem feltétlenül derül ki, hogy az egy múzeumi oldal. Ezt elfogadom, de azért szerettem volna eleve más arculattal megjelenni, mert ezt a közönséget a múzeum önmagában nem fogja meg.”
Érdekes párhuzam, hogy Simonovics Ildikót sem a divatban vagy a múzeumban látott lehetőség csábította a budapesti gyűjtemény falai közé. A pályára Gulácsy Lajos művészete és a pszichológia iránti erős vonzódása miatt került – állítja. Miután feladta, hogy pszichiáter legyen, az ELTE bölcsészkar művészettörténet–francia szakán kötött ki. Bár nem vette nehezen az akadályokat, az akkoriban jellemző tudományelméleti szemléletet nem igazán érezte magáénak. Szakdolgozatát is a századelőn élt író-illusztrátor, Lesznai Anna mesevilágából írta. „Titokban közben végig arra készültem, hogy szőnyegekkel foglalkozzam” – színezi tovább a képet. Különös érdeklődését az Algériában töltött gyermekévekkel, az észak-afrikai arab világ meséivel magyarázza. „A török-perzsa mesevilágban és a török szőnyegeken sormintaszerűen megjelenő visszatérések rokon jelenségek. Eleinte csak folyóiratokat olvasgattam a témában, aztán tizenhét évesen egy árverésen megvettem életem első szőnyegét, erre máig büszke vagyok. A megspórolt zsebpénzemből egy türkmén sátorajtó-függönyre tettem szert, amely ma már milliókat érhet.”
Műgyűjtő édesapja komolyan vette szőnyegmániáját, segítségével Simonovics Ildikó rövidesen az oszmán-török szőnyegek nemzetközi hírű kutatója, Batári Ferenc mellett találta magát. „Batári tipikus agglegény volt, aki velem, mint fiatal, lelkes, csinos lánnyal nem igazán tudott mit kezdeni. )
Teázgattunk, örült az érdeklődésemnek, és kvázi tanítványi minőségben részt vehettem a szőnyegbecsüsöknek tartott tanfolyamain is, de nem volt mestertípus. Az ő ajánlólevelével viszont húszévesen eljutottam Isztambulba, egy ottani professzorhoz. Ez hosszú történet, nem megyek bele, de valószínűleg korábban éltem is ott, az én felfogásom szerint legalábbis innen, az előző életemből datálódik a szőnyegek iránti érdeklődésem…”
A török bazárok világa helyett azonban egy meglepő fordulattal a kereskedelmi médiában indult a művészettörténész pályája. A textilek iránti érdeklődésének köszönhetően munkát kapott a TV3-nál: Bakács Tibor mellett a Kékharisnya című műsor divatblokkját szerkesztgette. Ekkoriban fedezte fel közelebbről a Kiscelli Múzeumot is. F. Dózsa Katalin főigazgató-helyettes a Magyar Divat Intézettől frissen megörökölt anyag rendszerezésére keresett gyakornokokat lánya és annak barátnői körében. Történetesen éppen Ildikó volt az egyetlen, aki ráért, ezért nyári munkaként ő tette rendbe az ömlesztve kapott dokumentációt: divatlapokat, divatrajzokat, modellalbumokat a hetvenes évekből. A muzeológusi karrierhez végül egy nőimitátorokról szóló vígjáték adta meg az utolsó lökést. „Amikor megnéztem a Priscilla – A sivatag királynőjének kalandjai című filmet, majd kiugrottam a bőrömből, hogy milyen jó lenne csinálni egy hetvenes évekről szóló divatbemutatót. Gimnáziumi baráti körömmel végül meg is valósítottuk 1995-ben a Fiatal Művészek Klubjában. Azt hiszem, itt lettem megfertőzve véglegesen. Szerveztem közben egy Blaha Lujza-kiállítást a múzeumnak nulla forintból, és ezzel kellően rátermettnek tűntem a muzeológusi pályára, hát itt tartottak” – zárja a kalandos történetet.
A Kiscelliben F. Dózsa Katalin már igazi tanítómesternek bizonyult, úgyhogy szűk másfél év után a gyakornokból a textilgyűjtemény vezetője lett, azzal a kikötéssel, hogy az 1945 utáni viselettörténettel foglalkozik. „Azt hittem, a húszas–harmincas évek áll hozzám a legközelebb, de sok más mellett a szocialista időszak előnyének bizonyult később, hogy még élnek néhányan az akkori tervezők és modellek közül. Mivel a közelmúltról van szó, sok dokumentumot lehet fellelni, és a tárgyak is jó állapotban maradtak fenn.”
A Kiscelli Múzeum látogatói csak kapkodták a fejüket, hogy a pikáns fehérneműktől a lompos otthonkákig, a leghétköznapibb konfekciótól az akkori hazai haute couture-ig végigjárva a divatskálát sorra nyíltak a tárlatok a kilencvenes évek végétől az óbudai dombtetőn. A rábízott, ’45-től ’89-ig terjedő korszak átfogó kiállítását jó tíz év alatt gyűjtötte egybe a divattörténész, aki addigra már doktoranduszként is a szocialista módit kutatta a Pécsi Tudományegyetemen. „Tisztában kell lenni azzal, hogy ha Magyarországon valami régi textil előbukkan valahol a ládafiából, akkor általában nem hozzánk fordulnak vele. Elsősorban a Nemzeti Múzeumot, az Iparművészetit vagy a Néprajzit keresik meg, kvázi a resztli a mienk. Az 1945 utáni anyagtól viszont a legtöbb gyűjtemény elzárkózik: elenyésző mértékben gyűjtik csak a hétköznapi és a kortárs viseletet. Nekem viszont fontos a személyesség és a tárgyak dokumentálhatósága is, úgyhogy nem vagyok hajlandó a bolhapiacról vásárolni. A viselettörténeti gyűjteménynek a társadalom rétegződéséről, az emberi mikrotörténetekről, a város életmódjáról is árulkodnia kell.” Ökrös Zsuzsa divattervező hagyatéka például sok tárggyal és adattal gazdagította a 2007-es Divat a szocializmusban tárlatot, de múzeumok, magángyűjtők is adtak a közösbe. „Fontos az is, hogy a divattörténet főbb csomópontjaira jellemző darabokkal rendelkezzen a múzeum. Állandó példám, hogy ha valaki besétálna egy op-art ruhával, hogy az utcán találta, azt akkor is csillogó szemmel, örömmel venném át… Nekem egy ilyen, úgymond ikonikus darab kell!”
Ez a fajta gyűjtőszenvedély nem is állt meg a szigorú ’89-es korszakhatárnál, hiszen alig egy év múlva, 2008 nyarán a rendszerváltás utáni divatvilág is beköltözött a múzeumba. A Divat és tradíció − Képek és tárgyak kihaló mesterségek és kortárs designerek műhelyeiből című kiállításon, ahogy a címe is tükrözi, a történeti szemlélet és a jelenkorkutatás már párhuzamosan jelent meg. A rendszerváltás utáni jelentős divattervezők és tervezőcsoportok, illetve a ruházati iparban tevékenykedő régi budapesti mesterek, műhelyek munkája a mindennapokban kevés ponton találkozik ugyan, mégis tagadhatatlanul párhuzamosan, egymás mellett él a fővárosban. A divat éjszakáján – ahogy itt önkényesen átkeresztelték a Szent Iván éjjelén szokásos múzeumi attrakciót – már kortárs divatbemutató köré szervezte a programot a divattörténész.
Mindezekre a múzeumi újításokra érzékenyen reagált a divatszakma is: 2009-ben a Fashion Awards Hungary díjkiosztó gála fővédnökének hívták meg Simonovics Ildikót. A korábbi, szocialista divatos kiállítása után szakmai konferenciáktól a kultúrházak klubbjaiig sorra hívják előadni a divattörténészt, akinek ennek kapcsán született meg népszerű tudományos munkája is, a Valuch Tiborral közösen szerkesztett Öltöztessük fel az országot − Divat és öltözködés a szocializmusban című tanulmánykötet is. És hogy ma már mindez ennyire pontosan dokumentálható, az köszönhető Simonovics Ildikó egyre gyakoribb médiaszerepléseinek is. Merthogy, úgy tűnik, ha a kereskedelmi televíziók híradói és magazinjai bármihez „divatos” szakértőt keresnek, az ő telefonszámát találják meg az elsők között. „Eleve így született a meghatározásom is – meséli nevetve. – Magyarországon ma még nincs létjogosultsága a divattörténész kifejezésnek, ilyen szakirány nemigen létezik. Viszont az, hogy művészettörténész vagyok, aki viselettörténettel foglalkozik, túl hosszú.”
Csodálkozásomon, hogy múzeumi szakemberként mégis milyen aktív kapcsolatot épít a színes magazinokkal és a bulvárral is, őszintén meglepődik. „Két dolog népszerű ma a múzeumokban: a nagy nevekkel készült, úgynevezett »must-see« kiállítások, amilyeneket például leginkább a Szépművészeti Múzeum csinál, és a bulvárosítható témák, mint amilyen a divat. Én alapvetően nyitott vagyok erre, mert a kis költségvetés miatt nem tudok reklámozni sehol, tehát a témának kell eladnia önmagát. Az első fehérnemű-kiállításommal a Kiskegyedben szerepeltem egy szál muzeális alsóingben, de volt, hogy a Mafilm Szcenikából kölcsönöztem jelmezeket, merthogy a saját tárgyunk nem fölvehető…” Régen még a századfordulós ruhákba is beöltöztek, a mai múzeumi etikai kódexek szerint viszont attól a pillanattól, hogy beleltároztak egy tárgyat, már a műtárgyvédelmi szempontok érvényesek – még a szabóműhelyből frissen érkezett ruhák esetében is. „Attól, hogy egy kiállítás muzeológusi szemszögből nézve a bulvár szintjén mozog, még tudományosan jól feldolgozható. Az én feladatom pedig az, hogy ne csak a felszínt mutassam be, hanem a szakmai hátteret is mögé tegyem.”
Simonovics Ildikó 1995-ben végzett az ELTE BTK művészettörténet–francia szakán. 1997-től dolgozik a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma Textilgyűjteményének vezetőjeként. Több sikeres kiállítást rendezett, közben viselettörténetet tanított a Rosemari Divatiskolában, illetve a KREA Művészeti Iskolában. 2005-től a PTE Bölcsészettudományi Kar Újkortörténeti Tanszéke Interdiszciplináris doktori iskolájának doktorandusza. 2006-ban a párizsi Intstitut d’Histoire du Temps Modern divattörténeti kurzusán tartott szemináriumot, s szintén 2006 óta vesz részt a kortárs kultúrára figyelő MaDok programban. Szabadidejében szőnyegeket gyűjt, férjével egy kisfiút és egy kislányt nevelnek.