Manapság nincs avantgárd
Maurer Dóra a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület kiállításairól a Vasarely múzeumban
MúzeumCafé 20.
Hűvös őszi este a Terézvárosban: az Epreskert bejáratánál várakozom, amikor megjelenik a festőnő-művésztanár, és határozott otthonossággal kalauzol a Magyar Képzőművészeti Egyetem patinás épületegyüttesén keresztül. Egy barátságosan kopott műteremház számítógéptermében ülünk le beszélgetni a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesületről (OSAS) és a Vasarely Múzeummal folytatott, immár ötödik éve tartó együttműködésükről.
„Az egyesületet Prosek Zoltán fiatal művészettörténész szervezte össze; ő most a Paksi Képtár vezetője. Járt hozzánk, Konok Tamásékhoz, Nádler Istvánhoz, és mindenütt azt hallotta: idős emberek vagyunk, nincsenek gyerekeink, mi lesz utánunk majd a művekkel, gyűjteménnyel, dokumentumokkal, hiszen a múzeumok annyira tele vannak hagyatékokkal, hogy az újabbakat már nem is igénylik” – emlékezik vissza a kezdetekre Maurer Dóra. Úgy gondolták, létre kellene hozni egy társaságot, és végül az egyesületi forma mellett döntöttek. Tagságuk sokszínű. „Nádler meditatív impulzusok alapján széles ecsetvonásokkal dolgozik, Konok geometrikus képei egyszerre líraiak és szeriálisak, Molnár Vera a komputerművészet élvonalába tartozik” – sorol néhány karakteres alkotót a társaságból Maurer. Az egyesület szándékai nagyvonalúak: a progresszív hagyománynak tekintett geometrikus-konkrét irányzat folyamatosságának fenntartását, az ebben a stílusban alkotó fiatalok biztatását, az új művek adekvát kontextusban történő bemutatását, a meglévő nemzetközi kapcsolatok működtetését tűzte ki célul – olvasható bemutatkozásukban. A tagok több évtizedes munkásságának főbb darabjait, dokumentumait, gyűjteményeit a későbbiekben együtt tartanák, kutathatóvá tennék.
Bár archívum és raktár létrehozására semmi lehetőség nem mutatkozott az induláskor, a kiállítások rendezéséhez mégis szükség volt egy közös helyre. „Prosek Zoltán és én is szenvedélyes kiállításcsinálók vagyunk, elkezdtünk hát alkalmas helyszínt keresni.” Először Győrre gondoltak – ottani kapcsolataik miatt –, de végül Geskó Judittól, a Szépművészeti Múzeum Modern Osztályának vezetőjétől, a tagok régi barátjától kérdezték meg, hogy kaphatnának-e helyet a múzeumhoz tartozó Vasarely Múzeumban. „A Vasarelyben évekkel azelőtt volt már egy nagyon jó kiállítássorozat: az akkori igazgatónő sorra bemutatta az emigráns magyar művészek legjobbjainak műveit” – mondja Maurer, és hozzáteszi: a kezdeményezés azonban elhalt, a későbbi kiállítások minden koncepciót nélkülöztek. „Geskó Judit végül felszabadította számunkra az emeleten a két utolsó termet, és itt 2006 óta évente három nemzetközi tematikus kiállítást rendezünk.” Az együttműködés a Szépművészeti Múzeum segítségével jött létre, de az egyesület pályázik az NKA-hoz, bankokhoz is – több-kevesebb sikerrel. „A kiállítások széles körű baráti és régimódi társadalmi munkával jönnek létre, és ha még így is többe kerül a kiállítás, mint amennyi pénzt tudunk szerezni rá, akkor a saját zsebünkből pótoljuk ki.”
Hogy végső soron milyen művészi céljuk van a kiállítássorozattal? Maurer Dóra a vizuális alkotás elemeinek újragondolására, többek között A pont és a vonal a síkban című Kandinszkij-tanulmányra hivatkozik. „Szín, vonal és szabadon áramló forma együttese hívja életre a drámai vizuális idiómát” – írta az orosz festő. Erre reflektál az OSAS aktuális kiállítása, a Pont, vonal mozgásban, amely 2011. január 6-ig lesz látható a Vasarelyben. Szokatlan kapcsolódásokkal találkozhat a néző a kiállításon: többek között a Barcsay Jenő késői, sötét képeiből kivillanó fehér vonallal és Bódy Gábor kísérleti filmjével, Erdély Miklós „szent vonalával” és Haász Katalin önmagába visszatérő kettős ívével, Harasztÿ István mágneses pontjainak vándorlásával és Ladislav Galeta filmkockáin a labda fáradságos stabilizálásával.
Maurer Dóra szerint a 19. század második felétől a fotó és a film átvették a képzőművészettől a dokumentációs feladatokat, a való világ leképezését. „Mint az eddigi kiállításokkal, az újjal is az elementaritást hangsúlyozzuk. Paul Klee pedagógiai naplójában írja: a pont elindul, és vonal lesz belőle, a vonal elindul, és folt lesz belőle. A keletkezést akarjuk megragadni. Ebben az értelemben a film is képzőművészet, a képernyőket képként akasztjuk a falra.” A festőnőnek mindig is szándéka volt, hogy az irodalom, a képzőművészet és a film köztes területeit, azok lehetőségeit is kihasználja kiállításszervezői munkájában. „A határátlépés, az interdiszciplinaritás felfrissít, beindítja az asszociálást. Mindig is sok parallel vagy rokon dolgot találtam a többértelműségben. Legyen egyre tágasabb, egyre kevésbé doktriner és szellemileg igényes a kiállítás összképe. Mélyi József jól fogalmazta meg a legutóbbi, a konkrét fotót bemutató kiállításunkról írt kritikájában: ezek esszékiállítások. Egy ráérzés vagy gondolat mentén összekapcsolnak látszólag egymástól idegen dolgokat, amelyek átértelmezik egymást, és kibővítik az adott területről való tudásunkat. Kiállítás – mint műalkotás.”
Az OSAS tagjai a Vasarely Múzeumon kívül is rendeztek már több csoportos kiállítást is, többek között Saarbrückenben, Brüsszelben, Bécsben. Maurer Dórának az ősszel Grazban, azt megelőzően Párizsban volt kiállítása, Konok Tamás nemrégiben a Kiscelli Múzeum templomterében, Gáyor Tibor Pakson rendezett retrospektív bemutatót, Nádler István Budapesten állított ki többször is, Haász István két szimpóziumon is részt vett Erfurtban és Varsóban.
Azt viszont határozottan visszautasítja Maurer Dóra, hogy az OSAS a Vasarelyben folytatott tevékenységével az avantgárd kanonizálására törekedne. Szerinte az avantgárd időszakos jelenség, a gondolkodást átformáló lökést jelent, mint amilyen például a hatvanas évek végén az Ipartervnek nevezett magyarországi csoport fellépése volt. Maurer szerint az akkor kitörni készülő erő, amely a különböző irányzatokat képviselő művészeket összetartotta, 1973–75 körül elfáradt, és onnantól mindenki a saját útját járta tovább. „A konstruktív konkrét művészet száz évvel ezelőtt volt avantgárd.
A pályánkat természetesen mi is mindnyájan valóságábrázolással kezdtük. Tudunk rajzolni, csak éppen többé nem látjuk értelmét. Az idők folyamán megérkeztünk a nem absztraháló, hanem autonóm formák és térproblémák világába. Ennek folyamatos megújításán dolgozunk ma is, de nem akarunk kanonizálni semmit.”
Több évtizedes munkásságának tapasztalatai alapján vajon mit vár el ma egy múzeumtól Maurer Dóra? – kérdezem tőle. „Régi és kortárs képzőművészeti múzeum sokféle van, jelentősebbek és kevésbé jelentősek, de a múzeum mindig a minőség helye – válaszolja. – A művésznek fontos a múzeum nimbusza, fontos, hogy a múzeumi kiállítást beírhatja a trófealistájába. Az is fontos, hogy olyan munkatársai legyenek a múzeumnak, akik nyitottak, együttműködésre hajlamosak, ötleteket is befogadnak.” Maurer, akinek kapcsolata a Szépművészetivel mintegy harminc évre tekint vissza, 1981–82-ben például saját kezdeményezésre rendhagyó fotókurzust vezetett itt fiataloknak. „A nyitott múzeum otthona a művésznek” – teszi hozzá.
Ha már a pedagógiánál tartunk: egyértelmű elismerés övezi Maurer Dórát oktatói tevékenységéért is. Tizenéves fiataloktól a művészeti egyetemistákig, sőt azon is túl nemzedékek nőttek fel a keze alatt, fiatal művészeket karol fel mentorként. Kettős érzelmekkel figyeli viszont a fiatal művésznemzedékek útkereséseit. „Ma szinte minden irányzat jelen van, amelyet a hatvanas évek óta megéltünk, csak éppen új felöntésben. Vannak azonban olyan új jelenségek is, amelyekért nem tudok lelkesedni. Ilyen például a fontoskodó műkritikusok által társadalmi elkötelezettségűnek vélt szocio, akció vagy dokumentum műfaja.” A világban – és itthon is – a fiatal képzőművészek többsége festve, rajzolva, installációkban, de főként videoművekben közhelyszerű politikai és szociológiai problémákra vetette rá magát. „Reflektálatlannak érzem azokat a munkákat, amelyeket ismerek, a legtöbbször nincs bennük élményszerű megfigyelés és kreativitás, csak akarat a szereplésre. Persze van példa poétikus vagy érvényes telitalálatra is. Akik a társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, nyilván nem akarnak elmenni a bajok mellett, hasznosak akarnak lenni, előre akarják vinni a rossz irányba fordult közgondolkodást. De ez félreértés, szerintem ez így nem a képzőművészek dolga.” Szimpátiája inkább a narratív figurativitásnak, a festőiségnek szól, de még inkább a festői életöröm megnyilvánulásainak. „Látok elsőéveseket, akik a képeiken remek színélményeket hoznak össze – mintha a korai Kandinszkijt látnám. Vannak olyanok is, akik nagyon tudatosan foglalkoznak a szín jelenségeivel, de általában nagy változást nem látok” – vonja meg az egyenleget a festőművész.
A ma is rendszeresen a világot járó Maurer Dóra sokszor meglepő helyeken talál kapcsolatot a kommersz vizualitás és a magas művészet között. Münchenben egy föld alatti helyiségben hosszú, fehér függönyt látott, amelyen lassan egymásba mosódó színek úsztak át. Olafur Eliasson munkája volt. „Gyönyörű, de hogy lehet ezt technikailag megoldani? – kérdezte magában. – Amikor hazajövök, mit látok: az egyik pláza homlokzatán ugyanez megy, csak kicsit ügyetlenebbül. Vagyis a hétköznapi vizuális dekorációs kultúrában kitalálnak valamit, amit a művészek megnemesítve át tudnak értelmezni.”
Mi ma az avantgárd gesztus a művészetben? – kérdezem a művésznőtől. „Nincs most avantgárd gesztus, hiszen manapság nincs avantgárd. Az csak akkor van, ha egy felismerés ki akar törni, érvényre akar jutni. Valamit fel kell borítani, és ehhez csoportos fellépésre van szükség. Most nincs mit felborítani, minden lehetséges, nincs ellenállás” – mondja. Csak nem volt akkor ihletadó forrás a kifinomult cenzúrával működő kádári kultúrpolitika? „De az volt. A hatvanas évek vége kritikai ihletet adott. Virágzott a politikus konceptművészet, remek darabok készültek.” A nyolcvanas években viszont már nem érdekelte a politikát a képzőművészet. Minden megengedett volt, elfogyott a tiltás, csak lehetőségek nem voltak. „Sokan úgy érezték, hogy elmegy mellettünk a világ, mindent kitaláltak már, mi pedig csak egy helyben toporgunk. Itthon nem volt levegő, kintről meg olyan ózon jött be, hogy fejbe vágta az embereket” – emlékezik vissza az előző rendszer évtizedeire a művésznő. A magyar avantgárd hatvanas évek végi felfutásából Maurer kimaradt: ösztöndíjat kapott külföldre, összeházasodott Gáyor Tibor emigráns képzőművésszel, Bécsben és Budapesten élt. „Magányos experimentátor voltam, távol áll tőlem ma is a csoportszellem.”
A fiatal művészek nagy problémáját Maurer abban látja, hogy ma sincs igazán felhajtóerő, sem szellemileg, sem anyagilag. „A legjobbak is igyekeznek alkalmi munkákat találni, és mindezeken felül még adminisztratív akadályokba is ütköznek, amilyen például a számlaképesség problémája. A kádári világban nemcsak olcsóbb volt az élet, de összetartás is volt a művészeti szférában. A kezdő művész a saját tevékenységétől nem idegen grafikai, fotós alkalmi munkákhoz jutott.” Ma az egyetemről kikerülő művész nem tud csak a saját munkájára figyelni, és az egész pálya relativizálódik előtte. Türelmetlen, igyekszik trendi áramlatokba kapaszkodni, amelyeket célravezetőnek lát, vagy egy sikerénél megáll, és ismételgetni kezdi ugyanazt. Mindenesetre a festőnő bízik abban, hogy a hazai mecenatúra és a galériák tevékenysége lassan mégis segíteni tud majd a művészek helyzetén.
Maurer az elsők között foglalkozott Magyarországon video-művészettel. Ma fiatal nemzedékek bánnak maguktól értődően azokkal a technikai eszközökkel, amelyekkel korábban csak kevés művész kísérletezhetett. „Ez jó, nagyon jó. A művészeti egyetemen telefonnal készítenek kisfilmeket, animációkat. Olyasmiket hoznak létre könnyedén, amikhez korábban sok pénzre és kapcsolatrendszerre volt szükség. 1973-ig vártam arra, hogy filmet csinálhassak. Most már rengeteg dolgot megad a technika, ezért alakítottuk ki ezt a stúdiót is, amelyben ülünk” – mutat körbe a számítógépteremben.
Bár nem tartja magát teoretikus művésznek, az „intellektuális művész” jelzőt már inkább elfogadja magára nézve. „Olvasok, fordítok, írok. De nincsenek teóriáim, ideológiáim. A konstruktív-konkrét művészetet viszont szembeállítom ezzel a manapság elharapódzott szocioművészettel.” És bár érezhetően távol tartja művészetét a társadalmi kérdésektől, mégis kíváncsi vagyok arra, hogyan látja a művészet és a társadalom kapcsolatát. Kell-e foglalkoznia a művészetnek a társadalmi problémákkal? „A vizuális művészet feleslegesen foglalkozik vele. Egy képzőművésznek a világ iránt érzett kíváncsiságával kell foglalkoznia, amit megél és közvetíteni tud! Megfigyelésekről van szó, apró élményekről, amelyeket fel kell tudnia nagyítani” – zárja beszélgetésünket szinte ars poeticába illően Maurer Dóra.
Maurer Dóra 1961-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán; mestere Hincz Gyula volt. 1967-ben elnyert egy bécsi ösztöndíjat; ettől kezdve felváltva él és dolgozik a magyar és az osztrák fővárosban. 1975 és 1977 között (Erdély Miklóssal együtt) Kreativitás – Vizualitás címmel művészeti szakkört, 1981 és 1983 között a Szépművészeti Múzeumban fotó- és filmszakkört vezet. 1987-től 1991-ig a Magyar Iparművészet Főiskolán vendégtanárként audiovizuális gyakorlatokat tart, 1990-től a Képzőművészeti Főiskola Interdiszciplináris Festőosztályának tanára. Művészetében a rézkarctól a kollázsokon, festményeken, konceptuális munkákon át a fotóig és a filmig sokféle műfaj jelen van. Munkásságát többek között Munkácsy- (1995) és Kossuth-díjjal (2003) ismerték el.