Múzeumi munkák modellezése
2. Nemzetközi Építészeti Makettfesztivál, Műcsarnok, 2010. november 12–16.
MúzeumCafé 21.
2010-ben – egy elmélyülő, a városfejlesztés és az intézmények jövőjére különösen nagy hatással levő válság közepén – világszerte egyfajta korszakhatár vált érzékelhetővé a kulturális beruházások történetében: a kreatív iparágakra és kulturális programokra alapozó városfejlesztés alapkérdései továbbra is kulcsfontosságúak, a gyakorlatban felhasznált eszközök, üzleti modellek és a politikai célok azonban átalakulóban vannak. Nem lehet eléggé kiemelni azt a hatást, amelyet mindez az építészetre, az egész folyamat fizikai hordozó közegére gyakorol, így annak is eljött az ideje, hogy a dicsőséglistákról a szakmai figyelem a retrospektív, hosszabb távú hatásokat leíró elemzésekre és a tanulságok levonására, a feltáruló új lehetőségek bemutatására terelődjön át. Magyarországon a fenti kérdéseket különösen erőteljes megvilágításba helyezte Pécs Európa kulturális fővárosa státusa, az előkészületek, a beruházások és a programok körül zajló viták, illetve a két legjelentősebb hazai kiállítási intézmény, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum bővítési tervei és azok fogadtatása. Ez a két utóbbi projekt minden bizonnyal egy komoly átalakulási hullám kezdetét is jelzi, ami jelentősen átírhatja a hazai kulturális infrastruktúra működését, építészeti megjelenését és városi szerepét is. A Modeling Museums – 2. Nemzetközi Építészeti Makettfesztivál célkitűzése ennek a folyamatnak a vizsgálata és új szempontokkal történő gazdagítása volt, valamint annak a technológiai és módszertani háttérnek a bemutatása, amely a makettezés mai reneszánsza és a tervezés új, kibővülő lehetőségei mögött áll.
A múzeumok – a továbbiakban az egyszerűség kedvéért így nevezek minden kiállítással foglalkozó kulturális intézményt, a kortárs művészeti galériáktól a nemzeti archívumokon át a tematikus, helytörténeti vagy ideiglenes helyszínekig – akár több területen átívelő kanonizációs szerepük okán, akár az említett időszak páratlanul gazdag középület-építészetének megrendelőiként, akár pedig a maketteket és installációkat évszázadok óta befogadó, kiállító és eszközként felhasználó szervezetként központi szerepet játszanak az építészetben. Ez a szerep egyre nagyobb mértékben kimutatható a városfejlesztésben is: az ipari termelésüket elveszítő európai városok kreatív és kulturális iparágakra alapuló fejlesztési modelljeiben a múzeumok olyan központok, amelyek az információs társadalom tudásanyagait gyűjteni, tárolni, rendszerezni, termékké formálni és terjeszteni képesek. Az új társadalmi terekként működő intézmények működésében a reprezentáció mellett kiemelkedő jelentősége van a társadalmi elemzésnek és a kereskedelmi, kommunikációs és közösségformáló tevékenységeknek. A kortárs múzeum csomópont és infrastruktúra, s a városfejlesztésben betöltött szerepe intézményi programján túl egyre inkább összemérhető a városokat életben tartó más rendszerekkel. Múzeumot építeni hasonló tevékenységgé vált az infrastruktúra-fejlesztéssel: ahogy az autópályán az elérhetőség, az aszfalt minősége és az út menti szolgáltatások, itt az építészeti terek szimbolikus értékei, a tartalom, a kapcsolódó programok és a nyitottság generálják a forgalmat.
Ez a változás, a múzeum efemer intézménnyé alakulása a makettfesztiválon bemutatott projektek esetében az építészeti tipológiák látványos sokféleségén volt érezhető: szinte bármilyen térbeli struktúra alkalmas múzeumi programok befogadására, és a formáló tényezők között az arculat, a városi pozíció vagy a célközönség a konkrét funkcionális igényektől egyre függetlenebbül működik. Ez a szabadság tág teret hagy a karakteres építészeti megnyilvánulásoknak, és a múzeumokat gyakran egyfajta hitelesítő bélyegzővé alakítja a fejlesztési és rehabilitációs programokban, amelyek a fizikai és közösségi környezetet mind társadalmi, mind pedig politikai értelemben felértékelik, és arculattal látják el.
A program, az építészeti keretek és az infrastrukturális kapcsolatok egységének átrendeződése, a mára sokat kopott sztárépítész-jelenség felfutásához is hozzájárult: a gyakran változó tartalomról leválasztható arculat a tervezők számára speciális helyzetet teremt, amelyben valóban elsődlegessé válhatnak a városi terekkel és a tágabb értelemben vett kontextussal folytatott kommunikáció kérdései az épületek határoló felületein és belső struktúráiban egyaránt. Ennek a közegnek a logikája olyan tervezői gondolkodást és gyakran speciális eszköztárat is igényel, ami nagyban előre mozdította a lokális tényezőkről a hangsúlyt a nagy intézményi és szakmai hálózatok diskurzusaira áthelyező irodákat, és a múzeumokat a világszerte látványosan felfutó középület-építészet kedvelt kísérleti terepévé alakította. Az olyan ikonikus intézmények mint a Pompidou Központ Metzben felépült fiók múzeuma vagy a MoMA (Varsó), MoCA (Sydney) márkaneveket felhasználó múzeumok helyi kapcsolataik mellett, vagy sokszor azoktól függetlenül, idegenforgalmi célpontok is, amelyek programjukon túl a tervező építészek szerepeltetésével a globális hálózatba rendeződő városok közötti erőviszonyokat, illetve a települések önképét is alakítják. Annál érdekesebb látni ennek a logikának a leszűrődését a kisebb települések és intézmények működésébe: a kiállított projektek jelentős része ebben a léptékben töltötte be ugyanis a közösségi központ, a megújulás zászlóshajója vagy az emlékezetet strukturáló archívum közéleti szerepét. A léptékváltásból adódó reprezentációs különbségeket kiválóan eltörölte a makettfesztivál műfaja: a kiállítás látogatói előtt a majdnem nyolcvan makett homogén tárgyi anyagként jelent meg, amelyek így fel is borították a hagyományosan érzékelhető határokat a méretükben és programjaikban jelentősen eltérő épületek között. Ez ugyanakkor termékeny összehasonlításokra adott lehetőséget olyan intézmények között, amelyek egyébként a kulturális hálózatokban egészen más adottságokkal versenyeznek. Az, hogy ez a hálózat messze túlmutat a kultúra közvetlen körén, szintén érzékelhető volt néhány példán: a múzeumi terek nyitott társadalmi térré alakulásához hasonlóan a hagyományosan technokrata irányítású városi infrastruktúrák is gyakran válnak kulturális tartalmakat hordozó és megjelenítő fórumokká. A kiállításon látható budapesti állatkerti Nagyszikla tervezett átalakítása is ezen a határvonalon mozog: a támasztékként szolgáló mérnöki szerkezet és az izgalmas kiállítótér közötti átmenet egyformán kapcsolódik mindkét területhez.
Ahogyan a városfejlesztésben, úgy a nemzeti reprezentációban is meghatározó a múzeumok kanonizációs szerepe: a kelet-európai rendszerváltások utáni múzeumbővítések és új intézmények azért is különösen érdekesek, mert szinte előzmények nélkül, de az európai múzeumokkal nagyjából egy időben léptek be az egész kontinensen átívelő hálózatokba és az olyan franchise-programokba, mint az Európa Kulturális Fővárosa cím. Ebben az erőtérben az itteni intézmények programjai és építészete gyakran olyan küzdőfelületnek tűnnek, ahol az emlékezetpolitikai és nemzeti narratívák ütköznek a nagy kulturális hálózatokba és a kortárs diskurzusokba való integrációs igényekkel. Amennyire hihető volt a „városok Európája” gondolat a kiállítás makettjeit és a mögéjük képzelhető városokat szemlélve, annyira más képet vázoltak fel a nagy intézményekhez kapcsolódó projektek és azok programjai. A reprezentációból idővel városfejlesztési csomaggá váló EKF esetében a meg nem épített pécsi Nagy Kiállítótér vagy a maribori Művészeti Galéria inkább regionális, más, hasonló léptékű városok közönségét vonzó múzeumok – szemben a turkui, folyóra tervezett úszó pavilonnal, amely a helyi városi infrastruktúrák (a szennyvíz és folyóvíz tisztítása) működését alakította építészeti tartalommá és egyben a galéria programjává. Viszont ugyancsak Szlovéniában a Szépművészeti Múzeum bővítésének történetéhez hasonló kálvárián ment keresztül a ljubljanai Nemzeti Galéria épületeit összekötő szárny építése, ahol a vitatott új, kortárs városi tér nélkülözte ugyan a nemzeti utalásokat, de utóbb az intézmény és így a gyűjtemény nyilvános percepcióját is jelentősen megújította, és alkalmas volt a múzeumi program változásainak befogadására. A varsói MoMA programjának már a pályázatban is kifejezett eleme volt a szocreál építészeti örökséggel való szembehelyezkedés, az új intézmény pedig jóval az épület létrejötte előtt működni kezdett, különféle városi helyszíneket használva saját programjának és a közönséggel való aktív kapcsolatának kialakítására.
A Katowicébe tervezett Sziléziai Múzeum terve ugyanakkor határozottan felvállalta a háború utáni iparvidék építészetével való közösséget, és programjának alapjává tette az épített örökség értelmezését és a helyi közösségek összefogását.
Ez a dinamikus kapcsolat építészet és program között volt a témája az építészek és múzeumvezetők szakmai szimpóziumainak is. A Nowoffice-nak a Finn Nemzeti Galéria megrendelésére készített provokatív installációs munkája a műfaj lehetőségeit maximálisan kihasználva szinte felütése volt a beszélgetésekkel töltött három délutánnak: a megamúzeum makettje a teljes finn művészettörténetet rendezte műfajok és kronológia szerint épületszárnyakba és emeletekre, egyfajta elemző diagrammá alakítva az egyes korok termékenységét méreteivel is jelző épületet. Az intézményi ambíciók és az építészeti diskurzusok találkozásai az előadások tanulsága szerint változatos munkamódszerekhez, együttműködésekhez és eredményekhez vezettek, ugyanakkor abban szinte mindenki egyetértett, hogy a beruházások és a program gyakorlatilag a teljes folyamat során egyforma mértékben alakítják egymást, és a legsikeresebb példák esetében az épületek az építészeti gondolkodásnak is csak egy részét, illetve egy szakaszát jelentik. A két részt vevő hazai múzeum, a Szépművészeti és a Nemzeti viszont ettől eltérő véleményt fogalmazott meg: eszerint az általuk tervezett bővítések nem befolyásolják az intézmények identitását és jövőbeli programját, mert azok már a beruházások előtt létrejöttek, és az előbbiek csupán eszközként szolgálnak a kiteljesítésükre. Mindkét projekt esetében elmondható, hogy a terveket nagyfokú flexibilitás és visszafogott megjelenés jellemzi, de kérdés, hogy a kortárs kihívásoknak megfelelő rendszerek tényleg megmaradnak-e a bővítések keretein belül – és hogy a végleges verziók milyen hatással lesznek az intézményekre.
Ha a múzeumok kulcsszereplőnek tekinthetők a kortárs építészet közelmúltjában és jelenében, a makettezés, illetve a modellezés talán még nagyobb szerepet játszottak a tervezői gondolkodás és mindenekelőtt az eszköztárak átalakulásában. Az építőipari beruházások és a kulturális intézmények globalizációját lehetővé tevő technológiai forradalom a tervezői gyakorlatban a digitális modellezés gyakorlatilag teljes körű térhódítását jelentette. Első megközelítésre ez akár a makettek korának teljes leáldozására is utalhatna, hiszen egy teljes egészében kézi technikával készülő tárgy költségei mára aránytalanul magasak az egyre olcsóbb és elérhetőbb digitális adatokhoz képest. Valójában viszont úgy tűnik, hogy a szakmai innovációba visszatérőben van a hosszú évtizedekre elfelejtett műhelymodell, azaz a tervezés és a gyártás-kivitelezés igen szoros integrációja. Az autó-iparhoz hasonlóan a prototípusok, a modell alapján készülő gyártmányok számos iroda napi munkájához tartoznak, és a fizikai és digitális munkafolyamatok közötti folyamatos interakciónak széles körű eszköztára alakult ki. A makettek a tervrajzok és a látványtervek absztrakciós szintjénél jóval közvetlenebb és taktilisabb élményt nyújtanak, közelítve az építészek munkáját az egykori építési folyamatokhoz: a modellek alapján készülő épületszerkezetek és elemek gyártásához és összeállításához a hagyományos értelemben vett tervrajzokra igazából nincs is szükség. A fesztivál rendkívül népszerű technológiai tárlatvezetései a kiállított munkáknak és gépeknek egy ilyen olvasatát kínálták: a két évtizednyi múzeumi projekt egyben a gyártás módszereinek, koncepcionális és esztétikai kérdéseinek szemléje is volt, ami átvezette a látogatókat a kézzel készített prezentációs műtárgyaktól a napi munkaeszközként használatos munkaközi maketteken át a digitális fabrikációs eljárásokig, amelyek közül jó néhány a helyszínen, működés közben is látható, sőt akár ki is próbálható volt.
A makett rendkívül erőteljes narratív és elemző képességeit múzeumi környezetben több példa is megerősítette. György Péter előadásában két jelentős előzményt emelt ki, amelyek makettként meghatározónak bizonyultak a gondolkodás térbeli modellezésében: az Oswald Mathias Ungers által tervezett Frankfurti Építészeti Múzeum épülete gyakorlatilag egy valós méretűre felnagyított makett, amely a befoglaló villaépület egyértelmű léptékét felforgatva, a térbeli viszonyok és jelentések értelmezéseit elbizonytalanítva teremti meg az építészettel itt szinte szükségszerűen kialakuló reflektív viszonyt; Tatlin Internacionálé-emlékműve pedig annak a pillanatnak is az emléke, amikor az installáció, a makett leválik a reprezentáló, önmagán túlmutató szerepéről, és vizsgálatának tárgya saját maga lesz. Ez az építészeti installáció mára rendkívül népszerűvé vált műfajának egyik alapja; amikor is a maketteknek nem feltétlen célja egy elképzelt épület, egy elképzelt teljesség megjelenítése, hanem a saját térbeli viszonyaikból és megformáltságukból, gyártási módszereikből, anyaghasználatukból adódó kérdések válnak meghatározóvá. A megvalósulás és az építészet belső viszonyainak vizsgálata határán tevékenykedő építészirodák számára gyakran válnak a makettek ilyen végponttá, ahol az alkotásra irányuló figyelem és ambíció szükségképpen (mert nem juthat tovább) vagy külön célokat (kutatást, tanulmányt) szolgálva a valós projektekről azok modelljeire fordul át. Ugyanakkor az építészeti installáció sajátos műfaj, amelynek természetes közege a kiállítótér, de céljai eltérnek a képzőművészetben ismert installációs hagyományoktól. A kiállításon számos ilyen munka volt látható, az olyan hallgatói tervektől, amelyeknél egyértelmű volt a tervek zárt univerzuma – hiszen egy diplomaterv paraméterei között legalább annyira fontosak a záró félévek időbeli és a tervek mennyiségi dimenziói, illetve az intézményi elvárások, mint a programok maguk – a pályázatokra vagy megrendelésre készült és a reprezentációs kereteket messze túllépő maketteken át egészen a tisztán installációs céllal készített munkákig.
A diplomatervek múzeumi programjai többnyire az épületekkel egyenértékű részei a terveknek, hiszen leginkább az általuk felkínált narratívák adnak lehetőséget a határozott építészeti állítások megfogalmazására. Így ez a kollekció érdekes képet nyújtott a múzeum fogalmának felhasználhatóságáról és építészeti átiratairól a programoktól (mint az árnyékmúzeum) a kommentárokon át (a hazai építészetet dokumentáló fotóanyagok emulzióját egykor gyártó toronyba költöztető építészeti múzeum) a technológiák történetére alapozott formatanulmányokig (a Mies Neue Staatsgalerie épületének térbeli átiratai). A turkui úszó EKF-pavilon különleges programját a makett valós, működő hidroponikus algakultúrával illusztrálta, ami a formai megjelenésen túl a gyártás és a működés modellezését egyenértékűen mutatta fel. A Bukarestbe tervezett Brâncuși-emlékmű pedig tiszta építészeti installációként egy politikai tér analízisét és kommentárját végezte el, leválasztva azt a megvalósítás problematikájáról.
A makett és az épület közötti átmenetre speciális példát nyújtanak az itt múzeum névvel illetett kiállítópavilonok és ideiglenes struktúrák, amelyek jellemzően az átlagosnál sokkal erőteljesebben élnek a gyártástechnológiák látványos megjelenítésével a kiállítóterek tisztaságával szemben. Ezek egyben folytonos kísérletezésre is lehetőséget adnak a tervezőknek, hogy az alkalmazható technológiákat kis léptékben próbára tegyék. Ezek a pavilonok képezik a felső határát annak a folyamatnak is, amely az építészeti sztárkultusz és a művészeti piacok közelmúltbeli felfutása nyomán a makettekre, a szakmai archívumokra és gyakran a konkrét épületekre is műtárgyként tekint. A kiállításon bemutatott makettek esetében számos példán vált láthatóvá a feszültség a tárgyak eredeti rendeltetése, készítésének körülményei és az utólag rájuk ruházott érték között, de ennél jóval fontosabb kérdése volt az elmúlt évek szakmai diskurzusainak az építészek archívumainak kezelése. Az egészen sokáig marginális anyagokként, puszta dokumentációként kezelt életművek az utóbbi évtizedben gyakorlatilag műtárgykollekciók értékével váltak összemérhetővé és kerültek át – időként még alkotóik életében – kortárs művészeti múzeumok gyűjteményeibe. Ezzel párhuzamosan konkrét épületek és pavilonok státusa és piaci kategóriája is elmozdult az ingatlantól a műtárgy felé, így megrendelésük körülményei, publikációik fókusza és kerete, de a kereskedésük kontextusa is sokkal jobban hasonlít a művészeti alkotásokéra, mint az épületekére.
A kiállítás határozott figyelme a gyártás körülményeire és technológiáira ennek a folyamatnak a másik, szinte ellentétes oldalát is megmutatta: ahogy ugyanis a digitális tervezésen alapuló innovatív technológiák egyre elérhetőbbé, olcsóbbá és egyszerűbben használhatóvá válnak, a makettezés és az építés is egyre nyitottabb folyamatként tud működni. A gyerekfoglalkozások, a tárlatvezetések, a kiállított lézervágók és háromdimenziós nyomtatók nem csupán a tervezés folyamatába, az építészek gondolkodásába igyekeztek betekintést nyújtani – amit rendkívül fontos és az építészet értelmezéséhez alapvetően szükséges tényezőnek éreztünk –, hanem azt is demonstrálták, hogy lezárulóban van az a korszak, amelyik a tervezőszakmákat hermetikusan zárt, elérhetetlenül specialista és autonóm területekként kezelte. A kapcsolódó technológiai szimpóziumon láthatóvá vált az az ív, ami a hagyományos makettezést a kortárs digitális modellezéssel és a kivitelezéssel összeköti, és egyben meg is nyitja a tervezői eszköztárat egy szélesebb közeg felé, és remélhetőleg a jövő múzeumai és kulturális intézményei számára is új lehetőségeket teremt a rugalmas és inspiráló együttműködésre.
A múzeumok, az építészet és a tervezés terén bekövetkezett változások, azaz a kulturális infrastruktúrák és a tervezői praxis összefüggéseinek elemzése volt a makettfesztivál célja. Abban bízunk, hogy a gyakran különállóan, önmagukban szemlélt folyamatok összeolvasása bonyolult, izgalmas, hatékony és gyümölcsöző együttműködésekhez vezet múzeumok, tervezők és közönségeik között.
Sarah Chaplin and Alexandra Stara (eds.) 2009. Curating Architecture and the City. London and New York: Routledge
Suzanne MacLeod (ed.) 2005. Reshaping Museum Space – Architecture, Design, Exhibitions. London and New York: Routledge
Doris Teske. 2006. Sites and Sights – the Urban Museum in a Changing Urban Structure. In: Godela Weiss-Sussex with Franco Bianchini (eds.) Urban Mindscapes of Europe 259–275. Amsterdam and New York: Rodopi