Mennyire szükségesek és mennyire hasznosak a múzeumok számára az általuk kiadott évkönyvek?

Szücs György a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese

A múzeumokban, egyetemeken, kutatóhelyeken dolgozó szakembereknek megszokott „installáció” a szakkönyvtárba érkező, friss csereanyagot közreadó szekrény, polc vagy asztal látványa. Ilyenkor a mégoly elfoglalt – éppen kiállítást rendező, kiadványt, katalógust szerkesztő vagy órájára készülő – művészettörténész is lelassít kissé, fürgén átpörgeti a korszakához, területéhez legközelebb eső kiadványokat, folyóiratokat, konferenciaköteteket – és múzeumi évkönyveket. Mindig talál valami olyat, néha apróságokat, amiket a későbbiekben hasznosítani tud valamelyik tanulmánya lábjegyzetében. Újra és újra ráébred arra, hogy a rendszeres, akár csak futó átlapozás elmaradása gyakran a számára fontos adat, cikk, tanulmány elsüllyedésével jár együtt; ezeket kis szerencsével legfeljebb a nagy, átfogó, tematikus bibliográfiák rendkívül időigényes átfésülésével találhatja csak meg. Maradjunk most az évkönyveknél, funkciójuknál és a radikálisan átalakuló (átalakulni látszó) befogadói magatartásoknál, tehát a képek és szövegek megváltozott „olvasási” szokásainál.

Az évkönyv (annales, Jahrbuch, ezsegodnyik stb.) nevéből adódóan eredetileg évente megjelenő, az intézmény működéséről, a benne folyó vizsgálatokról, a lezajlott eseményekről tudósító, mondjuk tudományoskodva, elsősorban kutatási tényeket rögzítő, „faktografikus” kiadvány, amely tartalmában és tipográfiájában a vaskos tanulmánykötet és a színes magazin vagy „revue” közötti tartományban mozog. A belátható közelmúltra tekintve az évkönyv az ötvenes–hatvanas években a szervezetileg újrafogalmazott, törvényekkel és rendeletekkel szabályozott, de egyébként is a magukra valamit adó múzeumok szinte kötelező szakmai fóruma lett, s ma már a muzeológia, a múzeumtörténet pótolhatatlan historiográfiáját adó kollektív gyűjteménnyé vált. Sokak szerint, természetesen az országos és a nemzetközi szakfolyóiratok mellett, valójában ezekben a kiadványokban él a tudomány, az olyan, többnyire nem látványos, száraznak ható, a nagyközönség számára sokszor érdektelennek látszó publikációkban, amelyek nélkül viszont lehetetlen a nagyszabású mutatványokat (kiállítások, könyvek) hitelesen létrehozni. Kétségtelen, hogy ezek a több évtizedes sorozatok szükségszerűen modernizálódtak, nyomdatechnikai, formai, tartalmi átalakulásokon mentek keresztül, de például az Agria. Az Egri Múzeum Évkönyve csupán egyszer, az 1980–81-es vezetőváltáskor – Bakó Ferenc helyett Bodó Sándor lett az igazgató – módosított a külsőn: a sima, évenként változtatott színes borítón megjelent a végvári katonák sisakjának máig használatos stilizált mustrája. Bizonyos szempontból a megbízhatóságot, a stabilitást, a folyamatosságot hirdetik ezek a számok. A könyvszakmában dolgozók gyakran hangoztatják, hogy egy kiadvány a vastag fedéltől, a kemény kötéstől lesz könyvként eladható termék, addig csak „füzet”. Ezt a váltást valósította meg például 1994-től a nyíregyházi Jósa András Múzeum és 1999-től a miskolci Herman Ottó Múzeum, hogy azután alkalmanként akár 40-50 dolgozatot befogadó, 600-800 oldalas, impozáns kötetek jöjjenek létre. Ha a „tartalomszolgáltatást” nézzük, könnyebb helyzetben vannak a kiterjedt múzeumi hálózattal, széles régészeti, történeti, néprajzi stb. gyűjtőkörrel rendelkező vidéki intézmények, hiszen náluk egy-egy feltárási szezon régészeti beszámolói már önmagukban megtöltenek egy fél évkönyvet. Találunk arra is példát, hogy a múzeum tematikus köteteket ad ki, tehát külön egységekben adja közre a néprajzi, a történeti, a régészeti és a művészettörténeti kutatások eredményeit (Studia Comitatensia, Szentendre).

Esettanulmányként egyfelől tanulságos lehet, másfelől szerzőként talán illő is a Magyar Nemzeti Galéria saját évkönyveit górcső alá venni: a több évtizedes történet nemcsak a publikációs elvárásokhoz, hanem a művészettörténeti-muzeológiai szemléletváltásokhoz is adalékul szolgálhat. 1959-ben jelent meg először A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei/Bulletin de la Galerie Nationale Hongroise, külső borítóján Derkovits Gyula Végzés című festményének részletével, belül pedig Székely Zoltán átfogó tanulmányával. A francia–magyar kétnyelvű kiadvány mind formátumában, mind tipográfiájában 1965-ig változatlan formában élt, a borítókon Szinyei Majálisa (1960), Medgyessy A tánc című domborműve (1961), Rippl-Rónai Műterem című festménye (1963) végül ismét Derkovits Önarcképe (1965) szerepelt, jelezve az ötvenes évek művészetéhez képest bekövetkező nyitást. Kisebb szünet után 1970-ben éledt újjá mint A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve/Annales de la Galerie Nationale Hongroise, bár a mutatós, színes külső megmaradt, az egyes példányok csak többéves szünet után találkozhattak egymással. A legnagyobb intervallumot az 1980–1988-as, egyébként vékonyka Annales fogta át, ekkortól egyszerűsített, fehér alapon címfeliratos borítóval jelentek meg a kiadványok, a francia nyelvhasználatot kiszorította a népszerűbb német és az angol. Már ebből is látszik, hogy ebben az időszakban az évkönyv mint publikációs forma háttérbe szorult, kiadásában a maradékelv érvényesült; ennek egyik magyarázata lehet, hogy az 1980-as évektől induló reprezentatív, tudományos katalógusokkal kísért kiállítások lekötötték a szerzők és szerkesztők energiáit (például Mátyás király és a magyarországi reneszánsz, 1983; Kassák Lajos, 1987). Az utóbbi szűk két évtizedben mindössze hat Annales jelent meg, bár az 1991-es, Mojzer Miklóst köszöntő 49 tanulmányt tartalmaz, az utolsó pedig, a 2009-ben kiadott Sinkó Katalin Nemzeti Képtár című tanulmánya egymagában is fajsúlyos kötet lett, amellett hogy a Magyar Nemzeti Galéria első fél évszázadának elemző, egyszersmind jelképes lezárásának is tekinthetjük.

Az intézmény továbbra is szeretné az évkönyvet a belátható két-három éves ritmusban kiadni, hiszen az annales vagy a bulletin a törvényben előírt múzeumi feldolgozás, az intézményi tudományos munka bevált, nemzetközileg is elfogadott helye és dokumentuma. Persze rögtön adódik az esetleges új elnevezés, a műfaji bővítés (például forráskiadások megjelentetése) lehetősége, az elkészült, korszerű arculati kézikönyvhöz igazodó vizuális megjelenés bevezetése, miközben továbbra is könnyen belátható az a régi tapasztalat, hogy egy múzeumi évkönyv soha nem lesz képes valamiféle bestsellerként saját magát eltartani. Megjelenése egy összetett „termékcsalád” tagjaként a példányszámra vonatkozó önkontroll betartásával talán finanszírozható. Ne feledjük azt sem, hogy sok múzeumnak a kiadványcsere révén ez az egyedüli lehetősége a könyvtári állomány gyarapítására, miközben gyakran a postaköltség akár meg is haladhatja a cserébe kapott anyag értékét. Szembe kell nézni azzal is, hogy a fiatal generáció számítógéphez kötött olvasási gyakorlata egyre inkább domináns szerepet játszik a társadalomban.

A zsebben elférő, többfunkciós „okostelefonok” korában ma már kevéssé elfogadható, sőt talán egyenesen megmosolyogtató is az az érv, hogy a számítógépet nem lehet az ágyban elnyújtózva olvasni. Mindenesetre a www.museum.hu honlap digitalizált könyvtárában a nagyobb magyarországi múzeumok évkönyveinek többsége már megtalálható. Praktikus és pragmatikus korunkban, amikor a múzeumi teljesítményértékelési táblázatban az el nem adott kiadványok mennyisége, a remittenda mérete is számít, könnyen felvetődhet az ötlet, hogy a közvetlenül nem „hasznosuló” kiadványokat csak digitális formában kellene megjelentetni. Lehet, hogy ez a jövő útja. Lehet, hogy idejétmúlt idea, hogy a folyóirat, a könyv egyben „műtárgy” is, amely attól létezik, hogy meg lehet tapintani, kézbe lehet fogni. Sokan rajongói a távoli jövőben játszódó Star Trek sorozatnak, amelyben az információátadás minden mozzanata (aktaforgalom, jelentések, képek, irodalmi művek stb.) hordozható, programozható digitális lapokon történik. Jean-Luc Picard kapitánynak, az Enterprise űrhajó parancsnokának mégis az a legkellemesebb kikapcsolódása, ha a kabinjában fekve egy valódi könyvet olvashat. Választhatunk, hogy a filmbeli szituációt a Gutenberg-galaxis elmúlásának, vagy éppen ellenkezőleg, erejének fogjuk fel. Az utóvédharc mindenesetre elkezdődött.

Horváth László a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága vezetője

A múzeumok általában rendszeresen napvilágot látó évkönyveikben is szeretnek hírt adni a közönségnek és a szakmabelieknek önmagukról, munkájukról. Természetesen mi is igyekszünk ilyen módon a nyilvánosság elé lépni. Számunkra a múzeumi évkönyveknek kiemelt jelentőségük van. A nagyközönség végül is főleg két ponton találkozik a munkánkkal: egyrészt a kiállításokon, a múzeumi rendezvényeken, másrészt a kiadványokon tudja lemérni az itt folyó tevékenység jelentőségét, érdekességét. Mindkettőnek nagy szerepe van abban, hogy a látogatók eldönthessék, fontos-e számukra, amit egy múzeum nyújtani tud nekik. Bármilyen furcsa nekünk ezt elhinni, de egy átlag látogató nincs tisztában azzal, hogy éppen milyen fényerőt biztosítunk a műtárgyaknak, mennyire temperáljuk a raktárakat, és hogy savmentes papírba van-e már csomagolva minden. Ezek hiába rendkívül fontos szakmai kérdések, hiába áll mögöttük jelentős munka- és anyagi ráfordítás, a közönséget valójában teljesen hidegen hagyják, ami érthető is, hiszen az általuk látottaknak, az élménynek valójában csak a hátteréhez tartoznak. Ezért nekünk ezeken kívül nagyon oda kell figyelnünk olyan dolgokra is, amelyek megjelenítik az üzenetünket a látogatók felé. Ilyenek a különböző múzeumi kiadványok, közöttük az évkönyvek, amelyek a nagyközönséghez fordulva képesek megmutatni, hogy milyen értékes munka folyik az intézményeinkben. Ez egyértelmű és világos kérdés. Tévedni és hibázni ellenben ott lehet, ha ez az értékesnek szánt tudományos, de közérthető szempontokat is figyelembe vevő munka, amit a múzeumi évkönyvekben való publikálás jelent, félremegy, és mondjuk a múzeumban dolgozó kollégák egyfajta kipipálandó feladatnak tekintik az elvégzését. Teszem azt: nem a legjobb dolgozataikat, nem a kutatásaik velejét igyekeznek a nyilvánosság elé tárni bennük, hanem csak amolyan előtanulmányokat írogatnak bele, csúnya kifejezéssel: „szemétládaként” használják a múzeumi évkönyveket. Ami amellett, hogy az évkönyvek színvonalának rovására megy, más veszélyt is rejt magában: egy olyan közlési lehetőség figyelmen kívül hagyását, amivel esetenként sokkal jobban, hasznosabban lehetne a nyilvánosság elé lépni, mint a kizárólag a szűkebb szakmának szóló kiadványokban.

Nálunk, Szolnok megyében egy patinás megyei múzeumi évkönyv létezik, a Tisicum. Igaz, a hetvenes évekbeli indulását követően néha igencsak hektikusan jelent meg. Az ezredforduló után az lett az egyik legfontosabb vállalkozásunk, hogy ha egyszer a Tisicum évkönyv, akkor tényleg működjön is úgy. Azóta az egyik legfontosabb szakmai sikerünknek tekintjük, hogy jó ideje valóban évről évre és emellett tartalmas kiadványként tudjuk megjelentetni.

Az évkönyv megjelentetésével kapcsolatban nálunk is felmerült az a mostanában igen elterjedt gondolat, hogy a papíralapról átállhatnánk más adathordozóra. Gondoltunk arra is, hogy csak DVD-n jelenne meg az évkönyv. Azután rájöttünk, hogy a kettő nem ugyanaz. Mivel az évkönyv a közönségnek is szól, nyilvánvaló lett, hogy ez nem járható út. A kollégáknak mondhatom azt, hogy elküldöm nekik csatolt fájlként, de a nagyközönségnek nem. Ők zömében még a hagyományos, kézbe vehető kiadvány iránt érdeklődnek. Ma, az információk visszakeresésének valóban rendkívül gyors, könnyű módját jelentik az elektronikus és optikai alapon működő adattárolók. De ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a hagyományos formában kiadott munkák, közöttük a múzeumi évkönyvek jól kezelhető és használható források legyenek. Egy jól szerkesztett kiadvány, ha nem kipipálandó feladat a múzeum munkatervében, hanem az intézmény egyik legfontosabb megjelenési formájának tekintik, mindenképpen számíthat az iránta megnyilvánuló érdeklődésre. Ráadásul ez egy olyan megjelenési forma, olyan üzenete a múzeumnak, amit – örömmel mondom – a washingtoni Kongresszusi Könyvtártól az ázsiai tudományos intézményekig mindenhol igényelnek. Számomra ezért nem kétséges, hogy a múzeumi évkönyvek létezésének van értelme.

A múzeumi évkönyv mellett kiadtunk két másik periodika-sorozatot is. Az egyik a Múzeumi Füzetek, a másik pedig a Múzeumi Közlemények volt. Ma is úgy gondoljuk, hogy ezzel a hárommal együtt lenne teljes a kiadványaink sora. Viszont sajnos – részben pénzügyi kényszerből, részben a publikációs szűrő miatt – nem bírjuk egyszerre mind a hármat üzemeltetni. Nem szüntettük meg ezeket a kiadványokat, csak jelenleg nem jelennek meg. Ezzel szemben eddig folyamatosan sikerült az évkönyvet valóban évenként kiadnunk, és a továbbiakban is így szándékozunk azt megjelentetni.

Az elmondottakat összegezve: meghatározó fontosságúnak tartjuk egy olyan, rendszeresen napvilágot látó, közérthető, de igényes kiadvány létezését múzeumainkban, amellyel nemcsak a múzeumi szakmával, hanem a nagyközönséggel, a látogatókkal is kapcsolatot tudunk teremteni.

Nagy Zoltán a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága vezetője

Meglepett, hogy a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége 2010. május 10-i szabadszállási közgyűlésén vendégünk, a frissen megválasztott országgyűlési képviselő, a kulturális és sajtóbizottság elnöke, L. Simon László milyen határozott hangnemben ejtett szót arról, hogy a megyei múzeumok tulajdonképpen nem is tudományos intézetek, hiszen közismerten növekvő közművelődési szerepük ezt a funkciójukat már régen háttérbe szorította. A nyomaték kedvéért elmondta, hogy ne értsük félre, ő mint író és mint a történelem iránt érdeklődő tanárember, kedvvel olvassa a fehérvári múzeum évkönyveit, de számára megválaszolatlan kérdés, kinek és miért is írják évről évre szakcikkeiket a megyei múzeumi szakemberek.

A képviselő úr által megfogalmazott kérdést nem is olyan egyszerű megválaszolni. Nézzük csak a tényeket: Vas megye múzeumi épülete, az egykori kultúrpalota több mint száz esztendeje áll, a benne folyó tudományos munkáról alig két esztendeje emlékeztünk meg egy vaskos évkönyvben. A tudományos dolgozatok megírásának és kiadásának terve legelőször 1925-ben merült fel itt, a Vasvármegyei Múzeum első évkönyvében, amelyről Várady Imre szerkesztő így írt: „Közölni fogjuk elsősorban a Vasvármegye területére vonatkozó tudományos dolgozatokat, és örömmel jelenthetjük, hogy máris több évfolyamra terjedő, s a tudományos kutatás igen különböző – népipari, településtörténeti, régészeti, nyelvészeti, történelmi, művészeti tárgyú – szakdolgozat áll rendelkezésünkre.” Ez a folyamat azóta sem állt meg, hiszen az 1933-tól Pável Ágoston által szerkesztett Vasi Szemle is ennek a célnak rendelte alá magát. Az alapítás 75. évfordulójáról 2008-ban szintén tekintélyes kiállítású kötettel emlékeztek meg. Tehát a vármegye régészetét, történetét, természettudományi és néprajzi ismereteinek feltárását nemcsak évkönyvek, hanem a két világháború között a Savaria Múzeumban szerkesztett, évente négy-hat számban megjelenő folyóirat is célul tűzte ki.

A múzeumi egyesület második világháború utáni felszámolása (1949) után a múzeumok decentralizálása Vas megyében nagyon korán (1961) lezajlott, az 1963. évi 9. törvényerejű rendelet következtében pedig végérvényesen a megyei tanács irányítása alá kerültek ezek az intézmények. Ettől kezdődően a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának a Savaria Múzeum adott otthont. A szervezet első megyei igazgatója, Szentléleky Tihamér régész, művészettörténész, a modern Savaria-kutatás megalapozója 1963-tól indította el a Vas Megyei Múzeumok Értesítőjének kiadását, ami a nyolcvanas évek közepétől eltekintve a mai napig tart. A csaknem egy évtizede összeállított, az első 25 kötetről (1963–2002) elkészített repertóriumot a későbbi kötetek (2003–2010) tartalomjegyzékével kiegészítve megállapíthatjuk, hogy a Vas Megyei Múzeumok Értesítője összességében 12 600 oldal terjedelemben tartalmaz különféle tanulmányokat. Az írások közül 443 dolgozat, a közlemények fele régészettel, mintegy ötödük, 209 természettudományokkal, minden tizedik, 104 néprajzzal, 103 helytörténettel (ipar- és céhtörténet, eseménytörténet), meglepően nagy számú, 89 dolgozat pedig múzeumtörténettel; ezenkívül gyógyszerészet-történettel 12, míg műtárgyvédelemmel 11 dolgozat foglalkozik. A megyei múzeumi szervezetet alkotó intézmények (Savaria Múzeum, Smidt Múzeum, Kőszeg múzeumai, a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum, a Vasvári Helytörténeti Múzeum, a körmendi Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum, a Járdányi-Paulovits Romkert, a Vasi Múzeumfalu, a Cáki Pincesor kiállítóhelyek) – noha dolgozóik létszáma évről évre csökken –, tehát még mindig komoly tudományos hátteret jelentenek. 2010-ben az egyetemet végzett 33 szakalkalmazott közül hét régész, nyolc történész, négy néprajzkutató, két természettudós, egy művészettörténész, egy faipari mérnök, négy projektmenedzser, múzeumpedagógus, marketingmenedzser, hat restaurátor dolgozott a múzeumban. Közülük kettő egyetemi doktor, hat a PhD-fokozattal minősített kutató, míg kilencen doktori iskolában folytatják jelenleg a tanulmányaikat. A kutatói pótlékban részesülőknek kötelezettségük a publikálás.

A 2008. június 1-jén elfogadott intézményi Szervezeti és Működési Szabályzatunk kimondja: „A tudományos munkakörben dolgozó munkavállalóknak a hét meghatározott munkanapján kivehető heti egy kutatónap, a PhD- és magasabb tudományos fokozattal rendelkezők esetében havi hét kutatónap jár. A kivehető és összevonható kutatónapok kivételének rendjét a megyei múzeumigazgatóval előre egyeztetni kell. A kutatónapok negyedévente összevonhatók. A kutatónapok alatt elvégzett munkát a tudományos munkakörben dolgozó munkavállaló esetében naptári évente legalább egy ív terjedelmű (40 000 n) tudományos, mellékletekkel ellátott publikáció lektorált kéziratával vagy ezzel egyenrangú, írásban benyújtott és elfogadott kiállítási koncepcióval, vagy forgatókönyvvel kell igazolni. A kutatónapok alatt elvégzett munkát PhD- és magasabb tudományos fokozattal rendelkezők esetében legalább két ív terjedelmű (80 000 n) tudományos, mellékletekkel ellátott publikáció lektorált kéziratával vagy ezzel egyenértékű szerkesztői munkával, adott esetben írásban foglalt és elfogadott kiállítási koncepcióval és forgatókönyvvel kell igazolni. A kutatónapok felhasználásával készített, tudományos kutatók által végzett kutatói eredmények rendelkezési joga a VaMMI-t illeti.” A múzeum alapító okiratában pedig alaptevékenységként „szaktudományi kutatások végzése és kutatási eredmények közzététele” szerepel. Tehát a mi intézményi tudatunkban, szabályzórendszerünkben nemcsak lehetőségként, hanem kötelességként is fennáll a tudományos tevékenység publikálása. Kézenfekvő, hogy ezt a kötelezettséget saját kiadványban célszerű megvalósítanunk, már csak azért is, mert a munkaidőben végzett tudományos munka (írás) a saját intézményi munkavállaló számára nem honorálható. Azt viszont nehéz garantálni, hogy a munkatervben elfogadott írás a legmagasabb szakmai színvonalat képviselje. Ezt a követelményt a szerkesztő által felkért lektor tartalmi lektoráltatásával oldhatjuk meg.

Az A/4-es formátumban, 135 grammos matt műnyomó papíron, 1+1 színben, színes, füllel ellátott, 300 grammos matt műnyomó, matt fóliával ellátott borítójú, 320 oldal terjedelmű kiadványunkat ötszáz példányban jelentettük meg. A tudományszakok és tanulmányok elválasztására külön grafikai előlapokat terveztettünk. A tipográfiát és grafikai tervezést Sellyei Tamás Ottó okleveles grafikusművésszel készíttettük el, aki a Szép magyar könyv pályázaton többször is első díjazott lett a tudományos művek kategóriában. Azt szerettük volna elérni immár harmadjára megjelenő évkönyvünk (Savaria 32. 1–2., 33.) esetében, hogy a belbecsen kívül a külcsín tekintetében is érvényesülni tudjunk.

Az a tapasztalatunk, hogy fenntartónk szívesen ír bevezetőt, köszöntőt évkönyveink elé, amit a költségvetési tárgyalások érdekérvényesítő szakaszában jól tudunk kezelni. A Savaria 33. évkönyv megjelentetésének költségeit illetően kedvező képet kapunk, ha az NKA 600 ezer forintos támogatását huzamosabb ideig beépíthető elemként kezeljük. A tudományos könyvbeszerzés forrásai számunkra elapadtak, jószerével csak a nemzetközi és a hazai cserekapcsolatokat tudjuk a költségvetési egyensúly megtartásánál figyelembe venni. A tényadatok azt mutatják, hogy a 125 belföldi és 240 külföldi cserepartner 2009-ben egymillió forint értékben küldött nekünk cserekönyveket. A kiadott évkönyv nyomdai előkészítése és grafikai tervezése 450 ezer forintba került, szakfordításra 230 ezer forintot költöttünk, a nyomdai munkák és a könyvkötés összesen 1 150 000 forintba került, azaz az évkönyv kiadására 1 830 000 forintot fizettünk ki. Az áfa-visszatérítés 168 ezer forintot tett ki. A kiadások és a bevételek egyenlege így tehát 132 ezer, azaz kötetenként 265 forint. Ez a kimutatható számszaki veszteség. A háromezer forintra beárazott kötetből azonban a cserén kívül még 135 darab eladható lenne – ha a valóságban műveinket bárki is megvásárolná. Helyette elajándékozzuk a vékonypénzű helytörténészeknek, a múzeum barátainak, a politika művelőinek, a szerzőknek, lektoroknak, ami viszont erkölcsi siker. A vagyoni haszon tehát könyv szerint 400 ezer forint, amit azonban a gyakorlatban az évkönyv eladhatatlan volta miatt nem szedhetünk be. Ha a 365 cserepéldányt bel- és külföldre – a csomagolóanyagot is beszerezve – postai úton el kívánjuk küldeni, az legkevesebb 800 ezer forintunkba kerül. Ez viszont valódi veszteség volna. Ötven darab DVD is készült az évkönyvről, ez éppen elég a szerzőknek és a szakértőknek. A száz példány ingyenes felajánlást már a megjelenés pillanatában elküldtük a KELLÓ-nak, így közkönyvtáraink is gyarapodnak, de az évkönyv színes melléklettel saját honlapunkra is felkerült. Ezt követően ki-ki eldöntheti, vajon valódi veszteség-e számunkra saját tudományunk papíralapú művelése, vagy csak úgy érezzük, hogy nélküle védtelenek vagyunk.

Szabó Ádám régész, Magyar Nemzeti Múzeum

Válaszként több irányból megközelített vélemény adható az összetett kérdés tárgyköreinek megfelelően. A kérdés hátterében a megyei, illetve városi múzeumok által megjelentetett évkönyvek szűkebb szakterületi szempontból vizsgálható jellemzői állnak. Előzetesen megállapítható az is, hogy a kérdés által érintett témákat illetően mind mellettük, mind ellenük szóló érvek is megfogalmazhatók. A mennyire szükségesek és hasznosak a múzeumok számára a múzeumi évkönyvek kérdésrész egyszerűen megválaszolható. Ahhoz, hogy egy múzeum maradandóan, évtizedek vagy századok múltán is visszakereshető formában igazolni tudja önnön létét a nagyközönség és a fenntartója felé, szükséges egy évkönyv rendszeres megjelentetése. Az évkönyv kínálta kommunikációs lehetőségeket nem pótolják sem az állandó vagy időszakos kiállítások, sem a hozzájuk kapcsolódó kiadványok, sem pedig az adott címekre célzatosan eljuttatott éves jelentések. Egy múzeumi évkönyvben helye van az intézmény egészére vonatkozó híreknek, mint a gyűjtemények gyarapodása, a személyi állomány növekedése vagy fogyása, az adott év rendezvényeinek összefoglaló ismertetői vagy értékelői, a tárgyév látogatószáma stb. Az évkönyvben lehet összefoglalóan értékelni a bevételek és kiadások témaköreit is, valamint a jövőre vonatkozó terveket. Az egyes témákat az adott múzeum részlegeire lebontva is ki lehet fejteni. A rendszeresen megjelenő évkönyvek által érzékelheti a közönség, hogy él és működik az intézmény. Természetesen az évkönyv utólagos megjelentetése az adott évre vonatkozólag mintegy emlékeztető és összefoglaló, s nem helyettesítheti vagy pótolhatja a tárgyévi kommunikációs tevékenységet, ellenben hírt adhat a tervezett feladatokról és rendezvényekről, ezáltal ébren tartva a közönség érdeklődését.

A másik oldalról a múzeumi évkönyv az intézmény munkatársainak elsődleges tudományos fóruma. Megjelenhetnek bennük a munkatársak közleményei, esetenként a múzeum gyűjtőterületén előkerült tárgyakra vonatkozó külső személy közleménye, ritkábban pedig egészen máshová tartozó tárgyú és szerzőjű írások. Lehet egy-egy olyan tárgy részletes közlésének is az elsődleges fóruma, amely a múzeum gyűjtőkörében került elő. Mindezek szintén a múzeum vonzáskörzetében élő érdeklődőknek lehetnek fontosak, de országosan vagy nemzetközi szinten is érdekesek lehetnek.

Az utóbbi tárgykör átvezet a kérdés következő részéhez: mennyire szükségesek és hasznosak a kutatók számára a múzeumi évkönyvek? Azoknak, akik csak ezekben jutnak közlési lehetőséghez, egyértelműen szükségesek és hasznosak. Másrészt az adott régió részére elsődlegesen fontos adatokat is ésszerű módon az adott évkönyv keretein belül célszerű megjelentetni, és ott is célszerű keresni.

Az évkönyvek viszont műfaji-szerkezeti sajátosságuk által egyetlen meghatározott szakmai körhöz sem tartoznak, hanem mindegyikhez, amelynek helye van az adott múzeumi intézmény keretein belül, azaz szakmai szempontból nem határolhatók be. Emellett a számuk is – mondhatni – követhetetlenül nagy, még egy országon belül is, nemhogy nemzetközi szinten. Ez a két érv szólhat a múzeumi évkönyvek szükségessége és hasznossága ellen. Mindkettő azonban szűk szakmai megközelítéssel bír, s ezek nem állnak összhangban a múzeumi évkönyvek létokaival. Összefoglalva megállapítható, hogy a maguk helyén a múzeumi évkönyvek szükségesek és hasznosak is, mind az intézmény, mind a kutatók számára. Egy-egy szűkebb szakterület szempontjából tekintve ugyanakkor jogosan tehető fel a kérdés, hogy mennyire szükségesek, hiszen fáradságos és időigényes feladat minden múzeumi évkönyv elérése, a múzeumi évkönyvek létének okait megvizsgálva azonban szükségtelen feltenni a szűkebb szakterületi szempontok indokolta kérdést. Inkább arra kellene törekedni, hogy meghatározott időszakonként az adott szakterületek egy-egy képviselője összefoglalja, hogy szakterületét érintően mi jelent meg a regionális múzeumi évkönyvekben, és azt közzé is tegye valamely központi szakfolyóiratban, magyar és idegen nyelven.