A műtárgyak között is kisebbségben vannak

Magyarországon cigányok pedig nincsenek, vagy ha mégis, akkor csak szórványosan – állapíthatja meg az, aki az országos, a megyei vagy a tájmúzeumok történeti vagy éppen néprajzi kiállításai alapján szeretne tájékozódni arról, hogy egy adott területen milyen nemzeti és etnikai kisebbségek élnek, számuk, jelentőségük időben és térben hogyan változott. A német, a szlovák, a délszláv nemzetiségi kultúra emlékeivel viszonylag szép számban találkozhatunk, jellemzően azonban csak tájházakban, helytörténeti gyűjteményekben, bázismúzeumokban számíthatunk arra, hogy a hazánkban élő nemzetiségekről többet is megtudhatunk. A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa ezért 2010-ben csaknem félezer oldalas jelentést hozott nyilvánosságra a kisebbségi kulturális jogok érvényesüléséről. A vizsgálatban megfogalmazott megállapítások nyomába eredtünk.

Arról, hogy kit fogadunk el a közösség részének, kit tartunk önmagunkon kívül településünk, régiónk, országunk történelme koherens szereplőjének, a múzeumi kiállítások sok tekintetben árulkodnak. A bemutatott tárgyak mesélnek; saját korukról, történetükről, alkotójukról, megőrzőjükről – de ugyanígy magáról a kiállítóról is. Különösen a helytörténeti, néprajzi kiállítások válhatnak olyan sűrű jelentésű térré, amelyben a rendezők identitása is megnyilvánul. Kik vagyunk? Mely események voltak közösségünk számára sorsfordítók? Mit akarunk megmutatni magunkról? Mire és kire vagyunk büszkék? A kérdést természetesen akár meg is fordíthatjuk! Kiket szégyellünk? Mi az, amiről legszívesebben hallgatunk, amellyel még kutatási témaként sem szívesen foglalkozunk?

A múzeumok többségében a választ a ki nem állított tárgyak, a létre nem hozott gyűjtemények, a mellőzött témakörök között találjuk. Ritkaságszámba megy, amikor a kiállítóhely olyan diszkurzív térré válik, amely nemcsak bemutat, mesél, hanem a befogadót, a nézőt arra ösztönzi, hogy gondolkodjon, ha kell, háborodjon fel, vitatkozzon, kérdezzen, bírálja felül korábbi beidegződéseit, kezdeményezzen valós társadalmi párbeszédet.

Az állandó kiállításokban még mindig az egykori országleírások, népszámlálások statikus szemlélete uralkodik: nemzetiségekre jellemző népviseletekkel, népművészeti alkotásokkal, tárgyakkal, térképekkel találkozhat a látogató. Mintha az elmúlt harminc év társadalomtudományi diskurzusai érintetlenül hagyták volna a kiállítótereket: nem látjuk az interetnikus kapcsolatok kutatásának, a multikulturális személetű vizsgálatoknak az eredményeit. Hol láthatók az olyan kiállítások, amelyek – sok más példa közül kiemelve – a háromnemzetiségű Mezőberény társadalom-néprajzi kutatásait tükrözik? Melyik múzeumban van helyük a jellegzetes cigányszakmáknak a céhes iparosok mesterremekei mellett? Hányszor találkoztunk olyan kiállítással, amelyben az asszimiláció, a szegregáció, a diszkrimináció, a rasszizmus kérdésével, etnikai konfliktusokkal, az egymás mellett élés kritikus pontjaival is szembesülhetünk?

Nagyon fontosak azok a kiállítások, amelyek a magyarországi németek kitelepítését, a szlovák–magyar lakosságcsere történetét, az egyéni sorsok emlékeit, törésvonalait ábrázolják, és persze azok is, amelyek egy-egy település, tájegység nemzetiségeire jellemző kulturális sajátosságokat felvázolják. Ezek a törekvések mégis leginkább a nemzeti kisebbségekre (más nyelvi és kulturális nemzethez tartozó magyar állampolgárok autochton csoportjai) vonatkoznak, az egyetlen hazai etnikai kisebbség (amely mögött nem áll Magyarországon kívüli anyanemzet), a cigányság csak kivételes esetben kap helyet. Nem érdemes azonban diszkriminatív szándékot feltételeznünk, egész egyszerűen a hazai múzeumok legtöbbjének kutató- és gyűjtőmunkájából hiányoznak azok az eszközök, módszerek, amelyek segítségével az adott terület kisebbségi kultúráit, azok változását arányosan reprezentálhatnák. Se pénz, se paripa, se fegyver. A jelenlegi financiális keretek között hogyan is lehetne új kutatási programot, koncepciózus gyűjteménygyarapítást indítani, konferenciákat szervezni a történeti és néprajzi muzeológiában szükséges paradigmaváltásról, majd mindezek eredményeit kiállításokban bemutatni, múzeumpedagógiai programokban feldolgozni.

Pedig az arányok változnak. A kisebbségi közösségek rohamosan asszimilálódnak, kultúrájuk ápolása, gyarapítása egyre nehezebbé válik, szellemi és tárgyi örökségük megőrzése mindinkább szervezett, intézményes keretek között lehetséges csupán. A nemzeti és etnikai kisebbségi közösségek szempontjából létfontosságú, hogy milyen visszajelzéseket kapnak a többségi társadalomtól. Nem elegendő, hogy turisztikai látványosságként megnézhetjük a kisebbségi önkormányzatok által létrehozott és fenntartott tájházakat, helytörténeti gyűjteményeket. Az egyén és a közösség identitása szempontjából sorsdöntő, hogy a többségi kultúra reprezentatív tereibe bekerülnek-e azok a tárgyak, dokumentumok, történetek, amelyek a Kárpát-medence történelmében jelentős multikulturális folyamatok emlékei, közvetítői. A múzeumoknak problémaérzékennyé kell válniuk, szakítaniuk kell a hagyományos leíró gyakorlattal: fel kell vértezniük magukat kritikai szemlélettel, és olyan kérdéseket kell feltenniük, amelyek kutatására akár nemzetközi pályázatokon is sikerrel szerezhetnek támogatást.

A legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatai szerint Magyarország 10 198 315 fős lakosságából 314 060 fő vallotta magát valamelyik nemzeti és etnikai kisebbség tagjának, 135 778 fő jelölte anyanyelvének a kisebbségi nyelvek egyikét, és 300 627-en említették kötődésüket nemzetiségi kulturális értékhez, hagyományhoz. Ez a szám borzasztóan kevés: annak ellenére, hogy a korábbi évekhez képest a román nemzetiség kivételével nőtt azoknak a száma, akik hovatartozásukról tanúbizonyságot tettek, az adatok még mindig messze elmaradnak a kutatók által becsült számoktól. Míg a népszámláláskor a két legnagyobb nemzetiségi kisebbségünkből 62 233-an vallották magukat német, 17 692-en pedig szlovák nemzetiségűnek, a közösségeken belül 200-220 ezer, illetve 100-110 ezer főről beszélnek. Még drasztikusabb a különbség a cigányság esetében, hiszen a népszámlálás idején csak 190 046-an vállalták roma identitásukat, holott az igencsak eltérő becslések 450 ezer, sőt akár egymillió hazai romáról vallanak. A helyzetet nehezíti, hogy a 13, törvényben elismert hazai nemzetiség tagjai (12 nemzeti és egy etnikai kisebbség) csekély számuk ellenére viszonylag nagy területen élnek: az elmúlt évtizedekben tapasztalható társadalmi-gazdasági folyamatok mellett ez az erőteljes szórványhelyzet is hozzájárult az asszimiláció, a nyelvvesztési folyamat felgyorsulásához. Ugyanez a kisebbségek múzeumi reprezentációjáról is elmondható: szórványosan és a valós arányokat nélkülözve találkozhatunk velük a kiállításokban.

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Kállai Ernő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa 2009 márciusa és decembere között vizsgálatot indított a kisebbségi kulturális jogok érvényesüléséről: a hivatal munkatársai országszerte átfogóan és szisztematikusan vizsgálták a kisebbségi közösségek kulturális életét, az ehhez kapcsolódó feladatokat ellátó kulturális intézmények helyzetét. Az ombudsman 450 oldalas, hiánypótló jelentésében hét területet elemzett: muzeális intézmények, közművelődés, könyvtári ellátás, műemlékvédelem, temetők, előadó-művészet, filmalkotások, nemzetközi kötelezettségvállalások. A szakértők a feltáró munkák során csaknem kétszáz intézményt – köztük 75 múzeumot – kerestek fel személyesen vagy levélben, majd a következtetések levonása után 35 jogalkotási javaslattal, 78 ajánlással fordultak a kormányhoz, illetve az egyes minisztériumokhoz, valamint a kisebbségi kulturális jogok érvényesítésében közreműködő szervezetekhez.

„Az elmúlt években számos panasz érkezett hozzánk kisebbségi kulturális, közöttük muzeális intézmények működési nehézségeivel kapcsolatban – indokolta Kállai Ernő, miért vált szükségessé az eljárás. – A vizsgálat szükségességét egy másik szempont is indokolta. A kisebbségi közösségek létének és fennmaradásának alapja hagyományaik, kultúrájuk megőrzése és ennek megélése. A hazai nemzeti és etnikai kisebbségek kulturális jogait számos nemzetközi egyezmény és hazai jogszabály biztosítja, ennek ellenére szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a kisebbségi közösségek egyre inkább asszimilálódnak. Az empirikus alapú, összefoglaló jellegű munkával az asszimilációs folyamat erősödése ellen is fel akartunk lépni, felhívva a figyelmet a hazánkban élő kisebbségi közösségek pótolhatatlan kulturális értékeire.

A vizsgálat azt bizonyította, hogy a kisebbségi kulturális élet valamennyi területén komoly hiányosságok tapasztalhatók, amelyek nagyrészt a jogi szabályozás, illetve az állami szerepvállalás hiányosságaiból adódnak – állapította meg a vizsgálatok eredményit értékelve az ombudsman. − A közművelődési törvény muzeális intézményekkel foglalkozó fejezete nem tesz említést ezen intézmények hazai nemzetiségekkel összefüggő feladatairól, még a három nemzetiségi bázismúzeum helyzete is rendezetlen jogilag, ezért jogalkotási javaslattal fordultunk a szaktárcához. A vizsgálat során azt tapasztaltam, hogy bár a kisebbségi közösségek kulturális javai számos kiállítás anyagában helyet kapnak, nincs egységes nyilvántartás az ezzel foglalkozó intézményekről. Jellemzően csak a tájházak, valamint néhány megyei és országos múzeum tartja fontosnak, hogy nemzetiségi jellegüket külön is hangsúlyozzák. A muzeális intézmények néhány kivételtől eltekintve nem fordítanak kellő figyelmet a területükön élő közösségek bemutatására – néha megismerésükre sem –, így nem tartják fontosnak a gyűjteményük ilyen típusú gyarapítását. Van persze ellenpélda is, de ezekben az esetekben éppen az állami dotáció és a szakmai segítség hiánya akadályozza az ilyen irányú továbblépést. Az ideális állapot természetesen az lenne, ha a kisebbségi önkormányzatok maguk teremtenék meg és tartanák fenn azokat a muzeális intézményeket, amelyek a saját kisebbségi közösségeik kulturális javait mutatják be.”

Hogy a jelenlegi helyzet változzon, az ombudsman szerint elsősorban az állami támogatási rendszer átalakítására lenne szükség, biztosítva a kisebbségi feladatok ellátásának megfelelő pénzügyi hátterét: „Komoly problémát jelent például, hogy jelenleg a helyi múzeumok az önkormányzatok által kezelt kulturális alapból részesülnek állami és részben önkormányzati támogatásban, így azonban felaprózódnak ezek a források, ezért az intézmények fenntartására sem jut elég pénz, nemhogy a fejlesztésre. A helyzet megoldása érdekében egy három pillérből álló finanszírozási rendszer kialakítását javasoltuk az illetékes miniszternek, melyben a közvetlen normatív finanszírozás, a speciális feladatokhoz igazodó céltámogatás és a pályázati források egyaránt szerepelnek. Ez a rendszer lehetőséget adna az egyes muzeális intézményeknek arra, hogy a saját igényeikhez igazodóan, tervezhető és fenntartható költségvetés keretében a működésre és a fejlesztésre is jusson pénz.”

A jelentés szerint hasonlóan fontos lenne, hogy a fővárosban létrejöjjön egy olyan komplex kulturális intézmény, amely mind a 13 hazai kisebbség kultúráját felölelné. A Nemzetiségek Háza könyvtári, közművelődési, előadó-művészeti és muzeális funkciót is elláthatna.

Bár a javaslat előremutató, egyelőre be kell érnünk a jelenlegi intézményrendszerrel, amelyből méretüknél és tekintélyüknél fogva kiemelkednek az országos múzeumok. Mivel a hazai kisebbségi közösségek szórványban helyezkednek el, az országos gyűjtőkörű múzeumok mind kutatótevékenységükkel, mind véleményformáló erejükkel kiemelt szerepet játszanak abban, miként látjuk kisebbségi közösségeinket, változik-e a róluk kialakult kép, milyen irányba alakul egy-egy csoport önismerete, énképe, mi-tudata.

A jelentés a 13 hazai országos múzeum közül öt esetében jutott arra a megállapításra, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek szempontjából fontos gyűjteményt kezelnek. A témában azonban csak a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Néprajzi Múzeumban és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban tudtak elmélyülni, mivel a Budapesti Történeti Múzeum egyáltalán nem, a Magyar Nemzeti Galéria pedig arra hivatkozva, hogy kiállításaikban nem szempont a művész származás szerinti megkülönböztetése, csak a művészi kvalitás, nem töltötte ki a kérdőívet.

A kutatókkal együttműködő múzeumok részéről jogi, illetve intézményi alapdokumentumokra hivatkozva felmerült az az érv, hogy a „kisebbségek muzeális intézményekkel kapcsolatos jogainak felkarolása tulajdonképpen nem az országos, hanem kizárólag a helyi, kivételes esetben a regionális szint feladata. Az érvek szerint a kisebbségi kultúra leginkább az adott régión belül, a kisebbségi lakossággal kapcsolatot tartva maradhat fenn, élhet tovább. Ezzel párhuzamosan célszerű a helyben élő többségi lakosság megszólítása.” Csakhogy míg ezek a tájházak évente néhány száz, legfeljebb néhány ezer látogatót látnak vendégül, addig nemzeti múzeumaink százezernél is több hazai és külföldi érdeklődő véleményét formálhatják. A nagy intézmények gyűjteményi anyaga, infrastrukturális feltételei, kommunikációs lehetőségei, kutatói bázisa, muzeológusainak szakmai hitele, elismertsége ráadásul nem mérhető össze a néhány főt foglalkoztató vidéki kiállítóhelyek, múzeumok lehetőségeivel.

A nemzeti vagy magyar jelzővel ellátott muzeális intézményekre komoly felelősség hárul: reprezentatív kiállításaikkal arról is vallanak, hogy egy adott időszakban kit és mit tartunk a magyarság, a nemzet részének, azaz kiállításaik szimbolikusan is erőteljes befolyással bírnak. Mindezt ma már kevesen vitatják, de arra, hogy a paradigmaváltás a kiállítási praxisban, különösen az állandó kiállításokban megjelenjen, pénzre és időre van szükség.

„A nemzeti, etnikai kisebbségeket olyan mértékben kell bemutatnunk, amennyire jelentős tényezői voltak az ország történelme alakításának. Ez a szerep hol fontosabb volt, hol kevésbé – de be kell mutatnunk, mert az ő sorsuk is egy darab magyar történelem” – válaszolja kérdésünkre Csorba László, aki a Nemzeti Múzeum főigazgatójaként olyan intézményt vezet, amelynek a Magyarország története az államalapítástól 1990-ig című állandó kiállításában jó néhány nemzetiségi hivatkozás mellett a roma kultúra emlékeivel egyáltalán nem találkozhatunk. „Ez egy olyan hiányosság – mondja a főigazgató –, amelynek csak fokozatosan ébredünk tudatára. A jelen gondjai irányítják rá a figyelmünket arra, hogy a múltunkban mit kell jobban kutatnunk, megismernünk, megértenünk. Mivel a mi korunk élesen szembesül a roma integráció problémakörével, ennek fényében válunk képessé arra, hogy átalakítsuk a napjainkhoz elvezető múlt bemutatását.” A Nemzeti Múzeumnak ugyanakkor számtalan lehetősége kínálkozik arra, hogy bemutassa, hogyan hatottak egymásra, miként befolyásolták egymás sorsát a Kárpát-medencében élő népek. 2007-ben láthattuk a Németek Magyarországon, magyarok Németországban – Európai utak című időszaki kiállítást, a Végtelen utazás – Utak térben és időben című tárlathoz kapcsolódó programokon az egyes hazai régiókhoz kapcsolódva kisebbségi hagyományőrző együttesek is bemutatkozhattak. Csorba László szerint a múzeumnak a kisebbségi kultúra prezentálásakor ugyanazokhoz az eszközökhöz kell nyúlnia, mint a többségiek bemutatásakor: a tárgyanyag gyűjtéséhez. „Ez természetes módon »leképezi« a kisebbségek saját kultúráját éppúgy, mint a többséghez fűződő kölcsönkapcsolatokat. Hiszen például a 18. század hatalmas civilizációs fejlődése vagy a nemzeti történelemben kitüntetett helyet elfoglaló 1848–49-es szabadságharc korszakának problematikája teljességgel érthetetlen a nemzeti kisebbségek történetének számbavétele nélkül.”

Ez a szemlélet leginkább az intézmény egyik filiáléjában, a sárospataki Rákóczi Múzeumban érhető tetten. A vidéki múzeumok közül a pataki gyűjtemény kiemelkedik ruszin, szlovák és német eredetű tárgyaival, amelyek egy része az állandó kiállításon meg is tekinthető. Az intézmény időszaki kiállításai szintén fontosak: 1999-ben a nemzetiségi kérdés a szabadságharc szempontjából vetődött fel, de készült kiállítás a régió nemzetiségeiről is. A múzeum kutatói módszeresen foglalkoznak Zemplén megye nemzetiségi történetével és néprajzával, miközben kapcsolatot tartanak a kisebbségi önkormányzatokkal, mi több, a látogatók német és szlovák nyelvű vezetőből is tájékozódhatnak a kiállításokon.

A Nemzeti Múzeum gyűjteményeiben viszont, annak ellenére, hogy az egyes tárgyakról, amennyiben az lényeges, a nyilvántartásban jelölik a nemzetiségi hovatartozását, természetesen nem a kisebbségi megjelölés az elsődleges. „Számunkra ugyanis az általuk létrehozott tárgyanyag elsősorban nem a kisebbségi közösség belső élete szempontjából érdekes – ennek bemutatására valók a nemzetiségi szakmúzeumok. Nálunk az a vonatkozás a lényeges, amellyel egy kisebbség a közös magyar és magyarországi történelemhez kötődik – mondja Csorba László, és a múzeumok véleményformáló erejére is felhívja a figyelmet: – A múzeumi kiállítás manapság már nem a történészi »kinyilatkoztatás« helyszíne, hanem teret ad az eleven társadalmi párbeszédnek, a kulturális eszmecserének és cselekvésnek. Különösen olyan esetekben lehet hatásos a tárlat mondanivalója, amikor a bemutatott konfliktus gyökerei visszanyúlnak a régebbi korokba. A dolgok története és lényege közötti összefüggés sokszor katartikus erővel hathat a látogatóra.”

A Néprajzi Múzeum nyilvántartása ezzel szemben kifejezetten rögzíti a dokumentumok, tárgyak kisebbségi eredetére vonatkozó adatokat. Ez azért is fontos, mert az intézményben a gyűjteményi tárgyakon túl számtalan fotót, filmet, videót, hangfelvételt, kéziratot őriznek, amelyek a nemzetiségi kultúrák kutatása szempontjából nem mellőzhetők. Az ombudsman jelentése szerint a múzeum műtárgyállományának 2,6 százaléka nemzetiségi; ebből a legjelentősebb a 2200 fotóból és tárgyból álló roma gyűjtemény. Az ezt létrehozó – a magyar muzeológiában egyedülállónak mondható – kutatói gyakorlat nemcsak a múzeumi raktár rejtekében és a muzeo-lógusok tudományos publikációban érhető tetten. A Parlamenttel szemközti épületben már 1989-ben, majd 1993-ban kiállítóteret kapott a cigány kultúra, amely a Szuhay Péter főmuzeológus vezetésével működő kutatócsoport eredményeit összegezte. A téma azóta sem tűnt el a múzeum praxisából: 1998-ban egy sikeres nemzetközi kiállítás, a Romák Közép- és Kelet-Európában bizonyította, hogy a cigányság számos ponton gazdagítja hazánk kulturális életét, majd 2008-ban A roma/cigány zene arcai című fotókiállításon jelentkezett ismét. Jelenleg is látható a Liszt Ferenc és a „cigány” zene című kiállítás. Mindemellett 2008-ban a Néprajzi Múzeum adaptálta, rendezte újra azt a genfi és budapesti, valamint más európai múzeumok gyűjteményeiből származó, bőséges és színes etnográfiai anyagot, korabeli dokumentumokat, kortárs művészeti alkotásokat bemutató kiállítást, amely Másik címmel arra szólította fel a látogatót, hogy szembesüljön az emberi kapcsolatok komplexitásával.

A hosszú felsorolás után meglepő, hogy a múzeumnak A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállításában nyomát sem találjuk a roma gyűjteménynek, és a nemzeti kisebbségek megjelenítése is esetleges. A húszéves állandó néprajzi kiállítás koncepcióját persze nem kérhetjük számon a jelenkor muzeológusaitól, főleg azért nem, mert a néprajztudományban azóta végbemenő szemlélet- és paradigmaváltás egyik motorja éppen a Néprajzi Múzeum, amely a ma is látható összeállítás lebontását, újrafogalmazását maga is sürgeti, anyagi feltételek híján azonban egyelőre hiába. „Az elvileg történeti felfogásban megfogalmazott kiállítás alapja, hogy a »hagyományos« magyar népi műveltség egy soknemzetiségű országban alakult ki és vált arra jellemzővé” – hívja fel a figyelmet Fejős Zoltán, a múzeum főigazgatója. Ezért találkozunk a tárlat elején az örökös tartományok és a Magyar Királyság területén élő néprajzi csoportok tipikus viseleteinek ábrázolásával, ezért nézhetjük meg a Monarchia 19. század végi nemzetiségi térképét, illetve egy bunyevác asszony, egy ruszin férfi vagy sokác fiatalok, szász, szlovák és román párok viseletét. „A romák ebből kimaradtak, mert a bemutatott időszakban ők nem nemzetiségi státusban voltak, azaz nem voltak benne a statisztikában – jegyzi meg a múzeumigazgató. – A kiállítás további része aztán már nem foglalkozik az etnikai különbségekkel, kölcsönhatásokkal. Ez összefügg azzal, hogy a szocialista időszakban Magyarországon a »nemzetiségi néprajz« és a »nemzetiségi muzeológia« külön foglalkozott a témával, többek között a bázismúzeumokban. Így történhetett meg, hogy a »magyarországi nemzetiség« a központi kiállításon csak haloványan, a régmúlt jelentéktelen faktoraként jelenik meg, az egyes bázismúzeumok állandó kiállításain pedig szeparált zárványként.”

Fejős Zoltán ezzel szemben olyan kiállítást tartana fontosnak, amely a történetiséget és az összehasonlítást egyaránt komolyan véve megmutatja az együtt élő etnikumok közös kultúráját, de láttatja azokat az elemeket is, amelyekkel különállásukat szimbolizálták. Ehhez a koncepció-hoz hozzátartozik az etnikumok történeti szerepének s ezzel együtt mindennapi életük egyes jegyeinek ábrázolása is. „A magyar néprajz például a 19. század végén sokféle szlovák/tót szokást fedezett fel és gyűjtött össze – majd ennyiben hagyta. Ettől – szinte – teljesen független tény, hogy Budapestet jobbára a szlovák kétkezi munkások építették fel. Nem lehetne/kellene a kettőt összehozni? – teszi fel a kérdést Fejős Zoltán. – Ugyanakkor a mai nemzetközi múzeumi gondolkodásban meghatározó kérdés a reprezentáció joga, illetékessége, érvényessége. A nagy narratívákkal szemben megerősödött a helyi hangok, a »mi« fontossága: indiánok, feketék és romák kérik ki, hogy fehér ember kiállítást csináljon róluk. Az okok nagyjából ismertek, egyértelműek, a saját reprezentáció joga elvitathatatlan, bár a fundamentalista szemlélettel nem értek egyet. A múzeumi gyakorlatban a kooperáció lehet a megoldás, a kísérletezésé, a megcsontosodott felfogások megkérdőjelezéséé. Mindez nyugodtan jelentheti azt, hogy legyen romák, németek, románok által rendezett önbemutató kiállítás, és legyen a nagyobb egység – nevezzük nemzetinek – szintjén elképzelt, szintetikus »állandó« is, amely megpróbál összehangolni különféle struktúrákat, folyamatokat.”

A másik két nagy múltú országos múzeummal szemben szerencsés helyzetben van az 1967-ben alapított szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum (lásd A cut & paste, a copy & paste és a múzeumi interface című írásunkat a XX. oldalon – A szerk.). A későn kialakult múzeumnak egyrészt nem kellett megküzdenie a múlt árnyékaival, másrészt markáns elképzeléseinek köszönhetően a rendszerváltás után az ország egyik legmodernebb múzeumi intézményévé fejlődhetett. A múzeum telepítési terveiben kezdettől fogva alapvető szempont volt, hogy a kiállítások hiteles képet adjanak az egyes bemutatott tájegységek jellegzetes lakóházairól, egyéb épületeiről, településszerkezetéről, és egyúttal annak társadalmáról és életmódjáról is. Ennek megfelelően a másodikként, 1987-ben elkészült Kisalföld tájegység már a nemzeti kisebbségekről sem feledkezik meg: a látogató horvát, német, magyar hajlékba nézhet be. A cigány kultúra ekkor azonban nem kapott teret, sőt az életmód statikus bemutatásán túl csak szakvezetés során tudhatunk meg többet az ábrázolt nemzeti kisebbségek sorsáról, asszimilációjáról. Az elmúlt években azonban egyre erőteljesebb változások figyelhetők meg a múzeum szemléletében. Míg a 2005-ben átadott Dél-Dunántúl tájegységből a német nemzetiség mellől hiányoznak a délszlávok, addig a 2010-ben átadott észak-magyarországi faluban már egyre színesebb a társadalmi kép: a megszokott szegény- és középparasztokon kívül megjelennek a summások, a cselédek, a kisnemesi utódok, de a teknővájó cigány és a drótos tót is. A közvetítés eszköze már nemcsak a berendezett lakóház és a gazdasági épület, hanem filmek, fotók, szöveges leírások segítik a 21. század látogatóját, hogy a múlt ösvényein eligazodjon. A Skanzen változó szemlélete a már meglévő kiállításokat sem hagyja érintetlenül: a Dél-Dunántúl tájegységben található német hidasi lakóház hamarosan új kiállítással bővül. A házat a 19. században egy sváb család építette, majd a leszármazottakat 1946-ban kitelepítették Németországba, s helyükre egy bukovinai székely család költözött. Az enteriőr már ezt az 1959-es állapotot ábrázolja. „A különleges, a történelem kritikus időszakát felelevenítő látvány a látogató számára önmagában nem értelmezhető” – hívja fel a figyelmet Vass Erika muzeológus, az idén megnyíló A történelem sodrában. Migráció a Dél-Dunántúlon az 1940-es években című tárlat rendezője. A lakóház eddig be nem lakott mellékhelyiségeiben fotókkal, filmekkel, térképekkel teszi értelmezhetővé, átélhetővé, mit jelentett az egyén és a közösség életében fizikailag és lelkileg a kollektív felelősségre vonás, a kitelepítés és a lakosságcsere. „A kiállítás a kultúrák találkozására, a másság elfogadására hívja fel a látogatók figyelmét” – mondja Vass Erika.

A Skanzen hazai viszonylatban úttörőnek mondható elképzelései azért is fontosak, mert ez a problémafelvető, látogatóval párbeszédet folytató módszer könnyen követőkre találhat. Egyrészt a Skanzen támogatásával működő Magyarországi Tájházak Szövetségéhez tartozó – a legtöbb nemzetiségi anyagot felmutató – kiállítások fenntartóira lehet hatással, másrészt a német anyagot gondozó Göcseji Falumúzeum, a szlovák és cigány házat bemutató nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, valamint a szombathelyi Vasi Múzeumfalu kiállítási praxisában is változást indíthat el. Az évtizedeken keresztül állandó enteriőrrel működő kiállítóhelyek megújulhatnak, és a paraszti kultúra emlékeinek megőrzése mellett a közösségi emlékezet forrásává válhatnak.

A nemzetiségi és etnikai kisebbségek múzeumi bemutatása kapcsán a Néprajzi Múzeum és a Nemzeti Múzeum főigazgatója is kiemelte a szakmúzeumok, a bázismúzeumok és az önreprezentáció jelentőségét. Fejős Zoltán azonban egy ellentmondásra is felhívja a figyelmet: „Az önálló nemzetiségi múzeumok számtalan kérdést vetnek fel, leginkább azt, hogy ezek a gyűjtemények kiket is képviselnek, amikor tértől, társadalmi csoportoktól távol, miniuniverzumokként jelennek meg, hasonlóan a nagy nemzeti narratívát leképező nemzeti gyűjteményhez.” Az országos gyűjtőkörrel megbízott három bázismúzeum – a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum és a tatai Kuny Domokos Múzeumhoz tartozó Német Nemzetiségi Gyűjtemény – kapcsán valóban felmerül: egy pilisszentlászlói szlovák mennyiben érzi sajátjának a békéscsabai bázismúzeumot, egy szentgotthárdi szlovén megtalálja-e magát a mohácsi délszláv múzeumban, vagy a tatai német nemzetiségi intézmény hogyan kapcsolódik egy baranyai német kisebbségi közösség önreprezentációjához. Mi az, amit vissza tudnak adni ezek a gyűjtemények a szórványban élő közösségeknek? Hozzájárulnak-e az identitás megőrzéséhez? Képesek-e befolyásolni a többségi társadalom gondolkodását, oldani a sztereotípiákat? Az, hogy a kisebbségi kultúrák tágabb társadalmi közegükből kiszakítva jelennek meg, mivel és hogyan ellensúlyozható?

Sajnos ezek a kérdések a jelen helyzetben nem válaszolhatók meg, mivel a bázismúzeumok alapvető gondokkal küszködnek, és ezeknek csak egyik szelete financiális jellegű. Az ombudsmani vizsgálat talán legfontosabb megállapítása, hogy a bázismúzeumok jogi helyzetét több évtizedes késéssel rendezni kell, átfogó szabályozás keretében meg kell határozni hatáskörüket, feladataikat, működési feltételeiket és finanszírozási hátterüket. Ezzel szemben a kulturális tárca közgyűjteményi főosztálya úgy gondolja, hogy „a »bázismúzeumok« fogalma szakmai tartalmú, nem jogi kategória. Jelenleg mindegyikük a megyei múzeumi szervezetek része, jogi helyzetük ebben az értelemben most is rendezett. A módosítás szakmailag természetesen elképzelhető, de mindenekelőtt politikai és pénzügyi kérdés; felvetődése esetén az ágazat szívesen rendelkezésre áll szakmai vélemények, állásfoglalások kialakításával.”

A bázismúzeumok működését azonban éppen ez teszi lehetetlenné: nehezen várható el, hogy az amúgy is pénzügyi nehézséggel küszködő megyei önkormányzatok egy országos gyűjtőkörű intézményt finanszírozzanak, az országos nemzetiségi önkormányzatok lehetőségei pedig végesek. Ennek megfelelően a hetvenes években létrehozott intézményekben a kutatómunka és a tárgygyűjtés csak kivételes esetben terjedt ki az ország más vidékein szórványban élő nemzetiségek területére. Békéscsabán a megyére vonatkozó multikulturális szemléletű, problémafelvető Azonosság, másság, sokszínűség című kiállítás már bezárt, igaz, a gyűjtemény román és szlovák tárgyi anyaga a múzeum honlapján böngészhető. A tatai múzeumban nemcsak az ezeréves német–magyar együttélést bemutató kiállítás avult el, hanem a megyei múzeumi szervezet tarthatatlan helyzete következtében a múzeum raktárában felhalmozott anyag is veszélyben van. A mára anakronisztikussá vált mohácsi kiállítás viszont megújulás előtt áll. A szerb, szlovén és horvát kultúrát reprezentáló múzeumot komolyan sújtotta Jugoszlávia szétesése: „Míg korábban a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége felkarolta a »bázismúzeumot«, a szomszédos déli állam szétesésével párhuzamosan a magyarországi délszláv szövetség is felbomlott, illetve különvált horvát, szerb és szlovén részre. Az új nemzetiségi önkormányzatok közül eleinte horvát részről még teremtettek lehetőségeket tárgyvásárlásra és kutatásra, ám az 1990-es évek végére ez egyre inkább elmaradt, és a 2000-es években már szinte pályázati lehetőség sem volt, vagy csak nagyon minimálissá vált. A másik két nemzetiség önkormányzatának a hozzáállása a szétesés után teljesen passzívvá vált, illetve a 2000-es években történtek bizonyos kísérletek a bázismúzeum anyagának széthordására, mindhárom részről. A korábbi kapcsolatok a jugoszláviai intézményekkel a polgárháború után csak Horvátországgal éledtek újjá, valamint újabban ismét érkeznek Újvidékről is kiadványok” – mondja Ferkov Jakab, a Kanizsai Dorottya Múzeum igazgatója. A múzeum mégis, a sorozatos leépítések, technikai nehézségek ellenére, 2011-ben új épületbe költözik, ahol a helytörténeti és az egymás mellett élés kérdéseivel foglalkozó „délszláv” kiállítás mellett egy látványraktár is várja majd a látogatókat.

Bárhogy alakul is azonban a szocializmus örökségeként fennmaradt bázismúzeumok helyzete, nem tehetjük félre azt a kérdést, hogy a megyei múzeumok történeti és néprajzi kiállításaikban bemutatják-e, és ha igen, hogyan a nemzeti és etnikai kisebbségeinket. Mivel Vándor Lászlónak, a Zala Megyei Múzeumok főigazgatójának a Múzeumi Közleményekben (2006/1. 79. o.) olvasható megállapítása szerint ezek az intézmények őrzik a magyar történelem emlékeinek hetven százalékát, itt dolgozik a múzeumi alkalmazottak csaknem háromnegyede, nem mindegy, hogy kiállításaikba az általuk lefedett területen élő nemzeti és etnikai kisebbségek kultúráját hogyan integrálják. Múzeumlátogatásaink során mi magunk leginkább azt tapasztaltuk, hogy míg a nemzetiségek által sűrűn lakott vidékek kiállításaiban az anyanemzettel rendelkező kisebbségi közösségek megjelennek, addig a cigány kultúra bemutatása rendre elmarad. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum 2010-ben megnyílt Tárgyalkotó hagyomány – Fejezetek Fejér megye néprajzából című új állandó kiállításának koncepciójába már beleszőtték a soknemzetiségű megye kisebbségi közösségeinek kultúráját. A bejáratnál található térkép azonban elgondolkoztató: a németek, szlovákok, rácok mellett ebben a megyében nem éltek romák? És ezt a kérdést szinte valamennyi megyei múzeumban feltehetjük! Az állandó kiállításokon túl az időszaki kiállítások témái között sem más a helyzet. Nemcsak a roma témák mellőzöttek – hiányoznak a jelenkor problémáira, bizonytalanságaira reflektáló tárlatok is. Üdítő kivételt jelent az először 2009-ben Pécsen, majd Berlinben, Újvidéken és Nagyatádon bemutatott Multietnikus dimenziók – Dél-Magyarország 1916–1920 című vándorkiállítás. A kiállítás rendezője, Vándor Andrea, azon túl, hogy felsorakoztatta egy kis falu együtt élő katolikus német, ortodox szerb, zsidó, katolikus cigány, valamint katolikus és református magyar lakóinak archív fotóit, a tárlathoz kapcsolódó akció segítségével azt is tudatosította a látogatókban, hogy a mai migráció nem sokban különbözik a régitől, az emberek mindig is vándoroltak Európában, arrafelé, ahol jobb életet remélhettek.

Arra a kérdésre, hogy egy adott kiállítás pontosan kiket, melyik közösséget is képviseli, egyetlen helyen kapunk egyértelmű választ: a tájházakban, illetve a megyei múzeumok kisebbségi filiáléiban. Ez utóbbira négy megyében van példa, amelyek közül kiemelkedik a szentgotthárdi Pável Ágoston Helytörténeti és Szlovén Nemzetiségi Múzeum, ahol nemcsak a máshol is megszokott kiállítások alapján tájékozódhatunk, hanem egy 2009-ben átadott szlovén és magyar nyelvű információkkal ellátott látványraktárat is megtekinthetünk.

A kis múzeumok, tájházak sikerének – és egyúttal azonban sajnos sérülékenységüknek is – titka, hogy a közösség nem szakadt el a múzeumban bemutatott tárgyaktól, történetektől, hagyományoktól. A múzeum sokszor közösségi életük helyszíne, összetartozásuk egyik kifejezőeszköze, a tájház alkalmazottai pedig a hagyományőrzők jeles képviselői. A múzeumok fenntartása szintén nem (vagy nem ezért) vitatott, hiszen a döntéshozók tagjai a közösségnek, a múzeumban folyó múzeumpedagógiai programok pedig gyakran a honismereti, nemzetiségi oktatás színterei. Ez az erő még az olyan idegenforgalmi szempontból kieső helyek tájházainak esetében is eredményes lehet, mint a lakócsai Horvát Nemzetiségi Tájház. A kiállítóhely az elmúlt években több pályázaton sikeresen indult, ennek köszönhetően megújulhatott. „A Somogy Megyei Területi Horvát Kisebbségi Önkormányzattal közösen négy somogyi horvát település közül három, Lakócsa, Potony, Szentborbás kisebbségi önkormányzata biztosította a tájház működtetéséhez szükséges költségeket” – hívja fel a figyelmet Kapitány Orsolya, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának néprajzos osztályvezetője, aki nemcsak a pályázat megvalósulását koordinálja, hanem a szakmai feladatokat is ellátja. Ugyanez az összefogás figyelhető meg ma a szlovák és a német tájházak esetében. A szórványosan elhelyezkedő 57 szlovák néprajzi gyűjtemény életében sorsöntő volt, amikor 2003-ban az Országos Szlovák Önkormányzat létrehozta a Legatum Szolgáltató és Ingatlanhasznosító Közhasznú Társaságot. Az Andó György, a Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságának főigazgató-helyettese vezetésével működő kht. legfontosabb feladata a települések kisebbségi önkormányzatai által fenntartott tájházak, kiállítóhelyek, néprajzi gyűjtemények üzemeltetésének, kezelésének biztosítása, valamint a szakmai segítségnyújtás. Hasonló szerepet játszik a budaörsi német kisebbségi önkormányzat által működtetett Heimatmuseum, amely már nemcsak tájházként, hanem valóságos kutatóhelyként, nemzetiségi oktatóközpontként is működik. A múzeum szakalkalmazottai túlnőttek a budaörsi hagyományőrző tevékenységen: kutatómunkájuknak, publikációiknak köszönhetően nemzetközi szimpóziumokon is szerepelnek, miközben szakmailag a hazai német tájházakat is támogatják.

Úgy tűnik, az egykor felülről létrehozott nemzetiségi kutatóhelyek szerepét lassan átveszik azok a nemzetiségi kiállítóhelyek, múzeumok, amelyek alulról, a közösségekben élő identitást ápoló kezdeményezésekből fakadtak. A közeljövőben remélhetőleg kiderül, hogy ezek a kiállítások hogyan épülnek be a helyi kulturális gyakorlatba: megőrzik-e hagyományőrző, sokszor nosztalgikus jellegüket, vagy ezt kiegészítve – időszaki kiállításaikkal, programjaikkal – sokkal inkább felvállalják a társadalmi múlt vagy jelen problematikus témáit.

A tájházak hálózatából a roma kultúra tárgyi emlékei sem hiányozhatnak. A cigány kisebbség két tájháza közül az egyik a Békés megyei Eleken, a másik a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Hodászon működik. A két gyűjtemény legnagyobb érdeme, hogy a cigány kultúrát nemcsak festményeken és fotókon keresztül fedezhetjük fel bennük, hanem a hétköznapi tárgyak a mindennapok világába is betekintést engednek. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy Magyarországon mindmáig nem jött létre önálló roma múzeum. Nincs olyan intézmény, amelyben átfogó és valós képet kaphatnánk a cigányság múltjáról, hagyományairól, életmódjáról. Olyan sincs, ahol a cigány múlt és jelen változatossága bemutatkozhatna, amelyben a cigány csoportok identitásukat kifejezhetnék, azonosságtudatukat erősíthetnék. Cigány művészek alkotásai több kiállításban is láthatók, ám nem találunk olyan múzeumot, amely a roma képzőművészetet átfogóan mutatná be. A gyulai Erkel Ferenc Múzeumban őrzött, néprajzi jellegű Erdős Kamill-hagyaték pedig ma csak a raktárban tanulmányozható.

A Magyar Művelődési Intézet roma kultúra osztálya által őrzött képzőművészeti gyűjtemény mellett a Néprajzi Múzeum mondhat még jelentős gyűjteményt magáénak. 2005-ben úgy tűnt, hogy a Szuhay Péter muzeológus vezetésével gyűjtött és a már említett kiállításokon bemutatott anyag önálló épületet kap, miközben a műtárgyak technikailag továbbra is a Néprajzi Múzeum kezelésében maradnak. A terv, sok más elképzeléshez hasonlóan, nem valósult meg, az intézmény roma gyűjteménye tárgytípusonként integrálódott a meglévő múzeumi gyűjteményekbe. „Az önálló roma múzeum kérdése húsz éve napirenden van; létrehozását lehetségesnek és szükségesnek is gondoljuk. Az ehhez alapot nyújtó anyagok gyűjtését a Néprajzi Múzeum már az 1980-as években elkezdte, amihez a tárcától pénzügyi támogatást is kapott; az értékek bárhová történő átadását azonban csak rendezett körülmények között tudjuk elképzelni. Több kezdeményezés született, de megfelelő jogi-pénzügyi megalapozottságig egyik sem jutott el. A legutóbbi a fővárosi Roma Kulturális Központ 2009-ben elkészült tervezete, amely szintén tartalmazta a komplex – történeti, néprajzi, képzőművészeti – országos gyűjtemény létrehozását. Szakmai koncepciójának kidolgozásában a minisztérium közgyűjteményi főosztálya is részt vett, ám a tényleges megalapításra azóta sem került sor” – mondta kérdésünkre a kulturális tárca szakértője.

Mivel élő, kézzelfogható élmények hiányában nincs más lehetőségünk, az interneten lépjünk be a Roma Kultúra Házába, ahol Szuhay Péter és munkatársai virtuális kiállításon mutatják be – a Néprajzi Múzeum keretei között folytatott – több évtizedes kutatómunkájuk vizuálisan megjeleníthető eredményeit. És ha bejártuk a virtuális épület 2006-ban felépített tereit, válogattunk a filmek, előadások közül, beültünk a kutatószobába, nem árt mérlegelnünk, hogy ameddig valós kulturális tereinket sem nyitjuk meg a romák előtt, milyen esélyük van az élet más területein!

A múzeumoknak a társadalmi környezet bemutatására jellegüktől függően más és más lehetőségük van. A saját jövőjük szempontjából sem mindegy azonban, hogy a múlt eseményeinek, fontosabb szereplőinek leíró, statikus ábrázolásával mesélik el történeteiket, vagy mindezt saját kulturális közegükbe ágyazva kezdeményeznek párbeszédet.