Úttörő felköszönti nagyapját – imho

Mindaz, ami megmaradt az ötvenes–hatvanas évek művészetéből, jelenleg ideológiai és fizikai rezervátumba zárva pihen. Néha előveszik, és elrettentésül mutogatják, mint egy torzszülöttet a vásárban: ilyen is van, adott esetben ez is lehet látványosság. Szeretettel nézzük filléres emlékeinket, hahotázunk az élettelen életképeken. Eközben lázas kutatás tárgya: részei-e ezek a tárgyak a magyar művészet történetének, vagy tegyük át őket egy másik csomagba, a történelmi dokumentumok mellé, ahol aztán esztétikai megközelítéssel már nem annyira, inkább politika- és társadalomtörténeti leletként vizsgálhatók. Művészetszociológiai szempontból feltéve a kérdést: képzőművészet-e a szocreál a fogalom modern (a 19. század óta aktuális) értelmezése szerint, vagy alkalmazott művészet, mint egy plakát, egy reklámnyomtatvány vagy egy pártkongresszus díszlete. Jelen írással megpróbáljuk felgöngyölíteni a korszak műtárgyainak sorsát, megnézzük, hol és hogyan élt, illetve él az a rengeteg festmény, szobor, tárgyi örökség, amely az ötvenes évekből (és tágabb értelemben még az azt követő egy-két évtizedből) ránk maradt, mihez kezd vele múzeum, kutató és közönség. Az biztos, hogy állandó kiállítás – a nagytétényi Szoborparkot leszámítva – nincs belőle, a 20. századi, 1945 utáni festészet (amúgy alig létező) átfogó tárlatain is csak nyomokban szerepel. Holott akár hungarikumnak is lehetne tekinteni, hiszen a közelmúlt árverései bebizonyították, hogy még ha nem is a legértékesebb, de a határainkon túl manapság mindenképpen ez a legkeresettebb magyar művészet.

„Végre e kiállítás lehetővé és kötelezővé teszi, hogy tudományosan nézzünk szembe az ötvenes évek művészetével, a szocreál korszakával” – zárta beszédét Németh Lajos a székesfehérvári Csók István Képtár Az ötvenes évek című kiállításának megnyitóján. [1] Ez volt az első olyan tárlat, amely – a „történtek” után csaknem három évtizeddel, 1981-ben – a Rákosi-rendszer idején készült festményekből válogatott, ám közel sem azzal a céllal, hogy értelmezze a szocreált. A 20. század magyar művészete kiállítássorozat tizedik alkalmaként mutatta be a korszak festészetét, amelyben a manapság varázsporral behintett 1957-es Tavaszi Tárlat darabjai éppúgy helyet kaptak, mint az évtized első felének éves seregszemléire beválogatott rendszerhű alkotások. Mégis mérföldkő volt a diktatúra művészetének feldolgozásában, hivatkozási alap minden vonatkozó tanulmányban, egyike a múzeumot akkor igazgató Kovalovszky Márta és Kovács Péter történelmi tetteinek. A hetvenes–nyolcvanas években készültek könyvek, tanulmányok jelentek meg a szocialista realizmus mibenlétéről, de az akkori történelmi, kultúrpolitikai helyzet nem kívánta, hogy ezek kritikai jellegű írások legyenek, a szerzők személye (Köpeczi Béla, Aradi Nóra, Oelmacher Anna) sem ezt feltételezi. Az objektív értelmezésre a rendszerváltásig várni kellett, sőt a politikai fordulat ki is kényszerítette, hogy a kutatók éppúgy kezdjenek valamit a diktatúra szellemi örökségével, mint a tárgyakkal a múzeumok és a „bevásárolt” egyéb intézmények a pártszékházaktól a szakszervezeti irodákig. Ahogy az első ilyen tanulmánykötet hátoldalán jelzi is: „Lezárult tehát egy korszak, de tárgyi dokumentumai itt maradtak közöttünk.” [2] Szépen lassan előkerültek olyan rég elfeledett fogalmak, mint a „közösségi művészet”, a paradoxon mintapéldájaként felhozható „haladó hagyomány”, illetve szembesülni kellett azzal is, hogy pillanatokkal a rendszerváltás után éppoly nosztalgiát válthat ki a kommunista diktatúra valamely tárgyi emléke, mint a Horthy-korszaké. A lassan csordogáló tanulmányok kitértek arra, hogy a szocreál tematikája és ábrázolásmódja miként állítható párhuzamba az amerikai pop arttal, illetve hogy milyen részt vállal a realizmus magyarországi történetében, lehet-e előfutára a kortárs realista mozgalmaknak. [3] Ennél mélyebbre azonban kevesen hatoltak, sokáig már az a tény, hogy valaki kiállít az ötvenes évekből, már elég volt a figyelemfelkeltésre. (A köztéri szobrászat értelmezése és a korszak építészetkritikája sokkal előrébb járt, és jár talán ma is, ám ennek vizsgálata most nem tartozik tárgyunkhoz.)

A manapság megnyilvánuló kitüntetett figyelem első jele a Modem 2008-as kiállítása és annak katalógusa volt, a téma avatott szakértője, a művészettörténész Rieder Gábor írásával. Világossá vált, hogy a korszak művészettörténeti értelmezése kevés a kultúrpolitikai és művészetszociológiai kontextus felmérése nélkül; nem véletlen, hogy a szaksajtóban (Műértő, 2004) elindított vitában és a néhány hónappal ezelőtt tartott szakmai konferencián [4] tevékeny részt vállalt Pótó János történész, márpedig művészettörténeti korszakok, csoportok, mozgalmak elemzéséhez általában nem szokott történész kelleni.

Nem eldöntött kérdés, hogy a modern művészetértelmezés (l’art pour l’art) használható-e az ötvenes évek képzőművészetének elemzésében, hiszen ennyire szabályozott és átpolitizált művészet nem volt sem azelőtt, sem azóta a magyar művészet történetében. Létezett ugyan korábban is kurzusművészet (például a Tanácsköztársaság idején, vagy akár tekinthetjük ennek a Római Iskolát is), de egyik sem volt ennyire egynemű, egysíkú és elutasító a művészi intuícióval szemben. 1956 után a kultúrpolitika úgy lépett tovább, hogy esze ágában sem volt értékelni az elmúlt évek történéseit, a politikai önkritikának nemigen találjuk megfelelőjét a korabeli brosúrákban, a szakmai vagy a szélesebb értelemben vett nyilvánosság bármely fennmaradt dokumentumában. Amíg a művészettörténészek, esztéták, történészek, építészetkritikusok megtalálják a szocreál helyét, a közgyűjteményeknek a tárgyakkal kell valamit kezdeniük. A kettő természetesen összefügg, hiszen azon felül, hogy a képgyűjtemények megküzdenek a monumentális művek tárolásával, és névsor szerint beillesztik a szerzők, művek adatait a kartotékrendszerbe, a fotókat, dokumentumokat a megfelelő gyűjtemények a megfelelő módon kezelik, előbb-utóbb nem maradhat el az „áttekintés”: mi veszett el, mi maradt meg, és mi az igazán értékes és fontos a korszak művészetéből, kultúrtörténetéből. Egy „szakkönyv” már megszületett (Prakfalvi Endre–Szűcs György: A szocreál Magyarországon. Corvina, 2010); innen, valamint a korszak közvetlen előzményének és folytatásának példaértékű feldolgozásaiból [5] már érdemes kiindulni.

Ha elszakadunk a képzőművészettől, és a kulturális örökség tágabb értelmezését vesszük alapul, akkor a legnagyobb hagyatékot kétségkívül a Nemzeti Múzeum gyűjtötte be az egykori Munkásmozgalmi Múzeum örököseként. Ennek alapja az 1957-ben létrehozott Legújabbkori Történeti Múzeum volt, amely nagyjából a kiegyezéstől volt hivatott gyűjteni a magyar történelem dokumentumait, és 1966-ban Munkásmozgalmi Múzeummá avatva már célirányosan „gründoltan” lett országos gyűjtőkörű múzeum. A sokáig csak irodaként és raktárként működő intézmény 1974-ben nyitotta meg kapuit a Budavári Palota „A” épületében. Számszerűen és talán jelentőségét tekintve is a fotóanyag jelentette a gyűjtemény gerincét, de kerültek ide berendezési és használati tárgyak, plakátok, szóróanyagok, újságok, képzőművészeti alkotások, szobrok és szobortervek. A Munkásmozgalmi Múzeum a szocialista tábor hasonló intézményeivel szemben nem a párt, hanem kulturális tárca felügyelete alá tartozott. Mint újonnan alapított múzeum, folyamatosan gyűjtött, kampányokat szervezett. Ebben élen járt a közelmúltban elhunyt Szikossy Ferenc, aki főosztályvezetőként szervezett gyűjtőkörutakat, és tehetségesen lebeszélte a helytörténeti múzeumok vezetőit, hogy maguknál tartsák a témába vágó emlékeket.

Az első kiállítási vezetőben [6] látszik, hogy az állandó tárlat hangsúlya az 1945 előtti politikai szerveződéseken volt, az ötszáznál valamivel több kiállított tárgy és műalkotás négyötöde abból az időszakból származott. Ihász Istvántól, a Nemzeti Múzeum Történeti Tárának vezetőjétől megtudtuk, hogy a gyűjtemény szívesen fogadott „’56-os” anyagot, de vásárolt szamizdatot is – hiszen ez is hazánk legújabb kori történetének része volt. Glatz Ferenc miniszter rendeletének köszönhetően 1989-ben az intézmény visszakapta a „legújabbkori” nevet, és a megsokszorozódott fotó-, tárgy-, dokumentum- és műtárgyanyag öt év alatt megtalálta a helyét a Nemzeti Múzeum gyűjteményeiben. Az átköltözést vagy beolvasztást Szikossy, a Munkásmozgalmi Múzeum főigazgatója, utóbb a Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese vezette.

Ihász István úgy látja, mindig nagyon nehéz a jelenben eldönteni, hogy az adott korszakból mi a megőrzendő. A rendszerváltás idején megpróbálták a megszűnő intézmények (Munkásőrség, ORI stb.) hagyatékát begyűjteni (az iratanyagban természetesen a levéltárral osztoztak), fejléces papírokat, pecséteket, névtáblákat kértek. Kádár János lakásán és irodájában is jártak, sikerült is elhozni néhányat az elhunyt főtitkárra jellemző tárgyakból (sakk-készlet, vadászati emlékek, ajándékok). A múzeum állandó történeti kiállításának vonatkozó részén ezekből is látható egy vitrinre való, de olyan ereklyékkel is találkozhat a látogató, mint a Sztálin-szobor jobb kézfeje (Pécsi Sándor színész őrizte), egy belépőjegy Rajkék perének tárgyalására, Nagy Imrének a börtönben viselt cvikkere és sok-sok plakát, kitüntetés, fotó, a korra jellemző használati tárgy. Ma már elég csak szakmai szempontokat figyelembe venni egy kiállítás rendezésekor, ám a Munkásmozgalmi Múzeum munkatársainak politikaiakat is kellett. Ihász István példaként említi a frissen alapított MSZMP 1956-os plakátját, amelyen programként még szerepel a szovjet csapatok kivonása. A plakát állapotán látszik, hogy a kiállításon behajtották a vállalhatatlan szöveget, ez a sáv nem sárgult el a fény hatására.

Természetesen tekintélyes képzőművészeti anyagot is örökölt a múzeum Történelmi Képcsarnoka. Balajthy Katalin muzeológus úgy emlékszik, hogy gyakorlatilag minden átkerült, csak harminc szobrot adtak át a Magyar Nemzeti Galériának, hiszen a múzeum nem volt felkészülve ezek tárolására és kezelésére. Így is olyan műveket kellett elhelyezniük, mint Hincz Gyula gigantikus méretű pannója, amely a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulóján megpróbálta körképszerűen ábrázolni a magyar munkásmozgalom útját 1919-től a felszabadulásig. A pannó több falat is lefedett a budavári múzeumban, jelenleg feltekerve áll a raktárban. Mivel a múzeum gyűjtőköre a nevénél szélesebb kört fogott át, ezért volt szakmai indok olyan festmények megvásárlásra is, amelyek témája nem volt „történelmi” vagy „mozgalmi”, de beilleszthető volt az ország legújabbkori történetébe. Arra a kérdésre, hogy ha ma egy gyűjtő szeretne szocreál képet eladni a Nemzeti Múzeumnak, szerencsével járna-e, a muzeológus úgy válaszolt: ha a kép témája történeti jellegű, illeszkedik a Történelmi Képcsarnok tematikájába, akkor valószínűleg megvásárolnák. (A múzeum anyagi helyzete persze nem tesz lehetővé nagyobb értékű vásárlásokat, de ettől most eltekintünk, hiszen elvi kérdésről van szó.) Az állandó kiállításon manapság díszletként szolgál néhány alkotás, például Csáky-Maronyák Józsefnek a belügyminiszter Kádárt ábrázoló portréja vagy Farkas Aladár Munkásőr szobra.

Az állam szorgalmas vásárlónak bizonyult, hiszen sok közösségi falat kellett megtölteni, és sok művészt eltartani, főleg legális műtárgypiac híján. Mivel 1945 után az aukciósházak és a kereskedelmi galériák szépen lassan megszűntek, és a piac amúgy sem a politikai motivációval festett műveket preferálta volna, nyilvánvalóvá vált, hogy az államnak kell fedezetet nyújtani a baloldali fordulathoz csatlakozó művészek támogatására. „Kmetty János nézete szerint Rákosi Mátyásnak nincs arra ingerenciája, hogy a Szakszervezeti Tanács útján mintegy elrendelje a vásárlások kötelezővé tételét. Pátzay Pál véleménye szerint […] magánosok részéről a vásárlás jóformán megszűnt, tényleg az üzemeknek és szakszervezeteknek kell lépniök az eddigi vásárlók helyébe. Bernáth Aurél javasolja, hogy az évente rendezendő Nemzeti Kiállításon kellene a közületi vásárlások lebonyolítását rendszeresíteni. […] Szőnyi István javasolja Rákos Mátyásnak olyirányú felkérését, hívja meg teára a vállalatok és üzemek vezetőit és ott propagálja a közületi vásárlásokat.” [7] Mindez 1948 júniusában hangzott el a Magyar Művészeti Tanács szaktanácsának ülésén, és két évvel később (bár nem tudjuk, teáztak-e a vezetők Rákosival) valóra is vált: a Műcsarnokban rendezett I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon az állami intézmények alaposan bevásároltak. Szegi Pál kritikus, a Szabad Művészet főszerkesztője hagyatékában fennmaradt a katalógusnak egy példánya, amelybe Szegi gondosan lejegyezte, mely műtárgyakat mely intézmények vettek meg. A 181 festményből 79 kelt el, de 15 grafikát és 22 szobrot sem szállítottak vissza a művészek a műtermükbe a kiállítás bezárása után. Furcsa módon nem Bernáth, Szőnyi, Kmetty, Márffy, Hermann Lipót képeit vitték (igaz, mindegyik kerülte a közvetlen politikai utalást), hanem a programot teljes mértékben végrehajtó politikai és társadalmi jellegű képeket, a művész személyétől és rangjától függetlenül. (Mondhatnánk úgy is, hogy a kismesterek váltottak ki nagyobb érdeklődést a „közületekből”.) Nem tudni, hogy a fent említett művésztekintélyek képei túl drágák voltak-e egy minisztériumnak, szakszervezetnek, vagy pedig már megvolt ezeknek a műveknek a helye a vezetők gyűjteményében.

Hat ilyen nemzeti kiállítást rendeztek 1955-ig, és akkor a köztéri szobor-, freskó- és mozaikpályázatokról nem is beszéltünk, amelyeken a megvalósult projekteken felül a terveket is illett megvásárolni – ezek általában szerepeltek is a Műcsarnok éves kiállításain. Az utóbbi években megjelent, a korszak művészetével foglalkozó kiadványokban és azon a néhány kiállítási alkalmon ennek csak egy nagyon kis szelete szerepelt a nyilvánosság előtt, és általában ugyanazokat a műveket mutatják be az ötvenes évek művészetének emblematikus alkotásaiként. Ha lehet mondani, ezek voltak a korszak főművei, vagy mert egyből rangos díjat érdemeltek (Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauznője például Munkácsy-díjat 1950-ben, Kádár György és Konecsni György Dózsa-témájú Vihar előttje 1952-ben Kossuth-díjat ért), vagy pedig az utókor számára vált a szocreál ideáltípusává (mint például Félegyházi László Bútorgyári sztahanovistája; ez is Munkácsy-díjat ért 1950-ben). Miközben ezrével készültek a „közösségi művészet” termékei, alig tucatnyit ismerünk belőlük, és még csak arra sem lehet számítani, hogy a piac feldob belőle évente néhányat, mint ahogyan azt a 19–20. század művészetének bármely más korszakából rendszeresen megteszi.

A Pintér Antik közelmúltbeli két aukciója felhívta a figyelmet arra, hogy közintézmények (leginkább minisztériumok) raktáraiban jócskán átvészelték szocreál művek az elmúlt több mint fél évszázad fordulatait, a rendszerváltással együtt. A nem múzeumi jellegű közintézmények bizony többnyire nem a minőséget választották, és ezek a képek az évek múlásával sem váltak kvalitásosabbakká, szebbekké, értékesebbekké. A szocreálból a legbőségesebb anyaggal rendelkező Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője, Dévényi István és az anyagot kezelő Kolozsváry Marianna főmuzeológus elmondása szerint a legtöbb mű sorsa tükrözi művészi színvonalát: az állóeszközök nyilvántartásában évről évre veszítettek értékükből (amortizálódtak, mint az irodaszék, az írógép vagy a kávéfőző), míg végül elérték a nullát. Ezt követően már úgy lehetett hazavinni, hogy gyakorlatilag nem vittek ki értéket a házból. Életszerűbb azonban, hogy – a hatvanas–hetvenes években – a kínos témájú és színvonalú képeket magukra hagyták a raktárban, ahol az állaguk is romlásnak indult. Feltehetően így maradtak meg a minisztériumi raktárakban is a két árverésen induló festmények, grafikai lapok, kisplasztikák, a különböző dísz- és ajándéktárgyak. (Dévényi István és Kolozsváry Marianna is fordult meg szakértőként megszűnő állami intézmények, irodaházak raktáraiban, ahol keveredett a nagyon gyenge szocreál a jobb minőségű modernnel, mert ki tudta abban az irodaházban, hogy minek hol a helye, és mi mennyit ér.)

Volt az ötvenes évek festészetének egy érdekesebb része, a fontosabb művészek megszerzendő képeiből, amelyeket általában a Fővárosi Képtár vásárolt meg. Az akkoriban a legjobban gyarapodó képzőművészeti gyűjtemény mintha jobban ügyelt volna a színvonalra, ha már egyszer vásárolni kellett. Az első kiállításon mindjárt Bán Béla Önarcképét, Benedek Jenőnek a kritikák által talán a legjobban ajnározott Mit láttam a Szovjetúnióban? című vásznát, Csáki Maronyák Úttörő felköszönti nagyapját című, számtalanszor reprodukált alkotását és Román Györgynek az óbudai téglagyárat ábrázoló festményét szerezte meg, a szobrok közül pedig egy Medgyessy Ferenc-gipszet (Hídépítők) nézett ki magának. A Végvári Lajos, majd Pogány Ö. Gábor vezette Fővárosi Képtárat éppen 1950-ben államosították, majd gyűjteménye három évvel később a Szépművészeti Múzeum kezelésébe került, és az ott őrzött 1900 utáni művekkel Új Magyar Képtár néven működött tovább, a Magyar Nemzeti Galéria 1957-es megalapításáig. [8] A Jelenkori Gyűjtemény nyilvántartásában pontosan nyomon követhető a múzeumi rendszer átalakulása, ugyanis 1950-ben és 1951-ben még a Fővárosi Képtár vásárolt, a következő évtől pedig már az Új Magyar Képtár vagy a Szépművészeti Múzeum – ezek tulajdonképpen ugyanazt a gyűjteményt jelentették. Több esetben tényleges vásárlóként az Állami Vásárló Bizottság van megjelölve, amely mintegy elosztóként terítette aztán a múzeumokba a műveket. A Képtár az ötvenes évek ilyen irányú állami beruházásainak kiemelt kedvezményezettjei közé tartozott. Ennél persze idővel jóval több kép került abba a kollekcióba, amelyet ma az MNG Jelenkori Gyűjteményének nevezünk, nemcsak közvetlen vásárlással, hanem a következő években „könyvjóváírással” különböző megszűnő vagy átalakuló állami intézményektől. Ez annyit jelentett, hogy az egyik intézmény leltárából a műtárgy átkerül egy másik intézményébe. Benedek Jenő Vájárát a Művelődésügyi Minisztérium vette meg a III. Magyar Képzőművészeti Kiállításon, innen 1967-ben került az MNG-be. Csáki Maronyák Levél Sztálinnak című műve esetében az első kiállítás katalógusában a Könnyűipari Minisztérium szerepel vevőként, 1976-ban került a múzeumba könyvjóváírással. Csáki Maronyák 1951-es Csendélete az MSZMP-től érkezett 1965-ben. Mácsai István még a Fővárosi Tanács pályázatára készítette el a Dolgozók az Operában című festményét, az ekkor (1950) még Budapest fennhatósága alá tartozó Fővárosi Képtár lett a tulajdonosa, az államosítás és a múzeumi struktúra átalakítása óta az MNG őrzi. Manapság az állandó kiállításon Csáki Maronyáktól az Úttörő felköszönti a nagyapját, Félegyházi Bútorgyári sztahanovistája, Fónyi Gézától az Új közönség a páholyban, Miháltz Pál Kazánkovács brigádja és két Somogyi József-szobor (Martinász és Kubikos) képviseli az ötvenes évek szocialista realizmusát.

Ma már csak az anyagi potenciál, a politikai hajlandóság és a kurátorok kreativitása szabhat határt a korszak művészet- és társadalomtörténeti feldolgozásának, és itt már el kell szakadnunk a Rákosi-korszaktól, hiszen több olyan kiállítást láthattunk a közelmúltban is, amelyek nem tettek különbséget az ötvenes évek kemény diktatúrája és Kádár „legvidámabb barakkja” között. És bizony vannak alkotások, ahol avatottabb szemre van szükség ahhoz, hogy különbséget tegyünk a bizonyosan szocreál és a hatvanas–hetvenes évek képcsarnoki művészete között, főleg az állam által megrendelt alkotások esetében. Így vált mára a szocreál egyfajta gyűjtőfogalommá és a retro szinonimájává.

A rendszerváltás kényszerítette ki a Szoborpark létrehozását, hiszen a közterekről el kellett távolítani az előző rendszert méltató szobrokat, emlékműveket. Egy újonnan létrejövő szabadtéri múzeumban való elhelyezést találta megoldásnak a fővárosi vezetés, az előterjesztést egyébként Baán László írta alá, akkor még a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága elnökeként. Itt jól látható, hogy jócskán készültek „vonalas” szobrok a hatvanas–hetvenes években (Pátzay Leninje 1965-ben, Segesdi György Marx és Engelse 1971-ben, sőt Varga Imre Kun Béla emlékműve 1986-ban): ezek a tematikát tekintve mindenképpen összetartoznak egy külföldi vagy egy diákkorú látogató számára. Ugyanez elmondható Bernáth Aurél Munkásállamáról, [9] amelyet 1970-ben készített el az MSZMP Központi Bizottságának székházába (ma Képviselői Irodaház), és kiindulópontul szolgált György Péternek a Kádár-korszak kultúrantropológiai feldolgozásához. [10] Úgyszintén nincs köze Rákosihoz semminek, ami „munkásőr”, hiszen a szervezetet 1957-ben hozták létre.

Manapság egyaránt mosolyt fakasztanak és magyarázatra szorulnak a Szoborpark kiüresedett bronzmonstrumai, Bernáth falképének bávatag munkásai és a szocreál árverések ósdi dísztárgyai, amelyek valahol a „ciki” és a boldog gyerekkor emlékei között helyezhetők el. Ebbe a sorba illeszkedett a Szentendrei Képtár A Szabó család Szentendrén című kiállítása (2011. április 28.–július 10.) is. Kende Tamás és Száva Borbála kurátorok kiindulópontja a rádiós szappanoperának a kisvárosban tett családi kirándulásról szóló epizódja volt, amikor még a Marx téren (ma Fő tér) gyülekeztek a turisták, és sétára indultak a Vöröshadsereg (ma Bogdányi) úton. Egy ilyen kiállítás ma inkább mulattató, mint ismeretterjesztő, de nem is baj, hiszen arra jó esetben ott lennének a korszak történetével foglalkozó egyéb intézmények.

[1.] Fehérvári kiállítások 1963–1993. Székesfehérvár, 1994

[2.] A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Corvina, 1992. Szerkesztette György Péter és Turai Hedvig

[3.] Örökölt realizmus. Szombathelyi Képtár 2002. december 12.–2003. február 2. Sinkovics Péter–Szeifert Judit–Hudra Klára–Bordács Andrea: Örökölt realizmus. Új Művészet, 2002.

[4.] A szocreál mint a magyar művészet/történet vakfoltja. MOME Elméleti Intézet, 2011. március 22–25.

[5.] A fordulat évei. Szerkesztette Standeisky Éva–Kozák Gyula–Pataki Gábor–Rainer M. János. 1956-os Intézet, 1998; Hatvanas évek. Szerkesztette Nagy Ildikó. Képzőművészeti–MNG, 1991.

[6.] A magyar munkásmozgalom története. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum állandó kiállításának vezetője. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.

[7.] Az MTA Művészettörténeti Kutató Csoportjának forráskiadványai XVI. Iratok a magyar képzőművészet történetéhez 2. füzet 1946–48. MTA MKCS 1979. 160. o.

[8.] Sinkó Katalin: Nemzeti Képtár. MNG, 2009. 61–68. o.

[9.] Dávid Katalin: Bernáth Aurél két falképe. Munkásállam. Történelem. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1973.

[10.] György Péter: Kádár köpönyege. Magvető, 2005.