Hétpettyes és más katicabogarak
Idén először lett az Évnek rovara
MúzeumCafé 24.
Több magyarországi szervezet kampányt indított azért, hogy egy-egy növény- vagy állatfaj évenkénti kijelölésével felhívja a figyelmet a természetvédelem és a környezettudatos élet fontosságára. Ezzel a gesztussal ráadásul nemcsak az adott faj, hanem annak életkörülményei is a figyelem előtérébe kerülnek, így a lépés a természeti folyamatok jobb megértését is elősegítheti. Ezért választja ki a Nyugat-magyarországi Egyetem az Év fáját (2011-ben a tiszafát), a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület az Év madarát (2011-ben a széncinegét) és önkéntes botanikusok az Év vadvirágát (idén a leánykökörcsint). A Magyar Haltani Társaság ebben az évben a kősüllőt jelölte ki az Év halának, a gombászok pedig a császárgombát választották meg az Év gombájának.
Még tavaly decemberben tanárok vetették fel a kérdést Vásárhelyi Tamásnak, a Magyar Természettudományi Múzeum főmunkatársának: vajon a rovarok miért maradnak ki ebből a sorból? Több európai országban ugyanis létezik már az Év rovara mozgalom. Az ötletet felkarolva az idén 101 éves Magyar Rovartani Társaság – első ízben, a hagyományteremtés szándékával – kiválasztotta a 2011. év rovarát, amely nem más, mint a hétpettyes katica (Coccinella septempunctata).
Miért pont erre a bogárra esett a választás? Az Év rovara számos szempontnak kell megfeleljen. Például legyen szabad szemmel is jól látható, tetszetős megjelenésű, pozitív érzések fűződjenek hozzá, legyen közismert a szakemberek és a laikusok körében is, legyen ismert az életmódja, kapcsolódjanak hozzá kulturális elemek, és lehetőleg szerepeljen az iskolai tananyagban. Könnyű belátni, hogy e szempontoknak a hétpettyes katica szinte maradéktalanul megfelel.
A hétpettyes katica azonban csak egy a sok katicabogárfaj közül, amelyeknek a száma a Földön nagyjából 4500, és közülük 90-et kimutattak hazánkban is. Magyarországról kimutatott fajnak azt tekintjük, amelynek lelőhelyadatát közölték a szakirodalomban a mai országhatáron belüli területről, és amelynél ezt az előfordulási adatot legalább egy megbízhatóan felcédulázott példány bizonyítja valamilyen gyűjteményben. Ha ilyen példányok vannak, de a rovartani irodalom még nem közölte az adataikat, akkor erre minél hamarabb sort kell keríteni; ha pedig az irodalmi adat alapjául olyan példány szolgál, amelyet helytelenül azonosítottak, vagy a lelőhelye bizonytalan, akkor az adott fajt törölni kell a magyar faunalistából. A hazai katicabogarak ilyen értelemben „letisztázott” katalógusa 2010-ben jelent meg a gyöngyösi Mátra Múzeum folyóiratában.
A Magyar Természettudományi Múzeum az az intézmény, amelynek bogárgyűjteményében mind a 90 hazai katicabogárnak van bizonyítópéldánya. A gyűjtemény csaknem hárommillió bogárpéldányt számlál, ezek közül nagyjából 26 ezer a magyarországi katicabogár. Akad köztük olyan, amelyből a gyűjtemény nagyjából kétszáz éves fennállása alatt mindössze egyetlenegy került elő. Ilyen az egy milliméternél alig nagyobb, majdnem egyszínű fekete korzikai törpebödice (Scymniscus semirufus), amelyet jelen sorok írója gyűjtött 1983-ban a budapesti Remete-hegyen. Maga a faj a Földközi-tenger környékén többfelé előfordul, de a budapesti példány egyben kijelöli a legészakibb előfordulási pontját is. Szintén egyetlen példány alapján ismert hazánkból a magrugó nevű különös növényről elnevezett magrugóböde (Henosepilachna elaterii), amelyet cédulájának szövege szerint 1904-ben találtak a Pest megyei Kókán. Ez utóbbi viszonylag nagy testű, látványos, könnyen felismerhető bogár, ezért gyanús, hogy azóta sem gyűjtötte senki, ráadásul a gyűjtője ismeretlen. Nem kizárt, hogy adata egyszeri véletlen behurcolás eredménye, ezért hazai előfordulását újabb adatoknak kellene megerősítenie – amire lehet is esély, mert tőlünk északabbra, Csehországban és Szlovákiában kimutatták, így életképes állományai nálunk is élhetnek.
A legtöbb hazai fajból azonban sokkal több, némelyikből akár 1500 példányt is őrzünk a gyűjteményünkben. A gyakoribb fajokkal többször találkoznak a gyűjtők, ezért több kerül belőlük a múzeumba is. Természetesen nem célunk a mindenütt elterjedt fajok egyedeinek tömeges felhalmozása, hiszen ez természetvédelmi okokból sem megengedhető, de hely, idő és energia sincs a feldolgozásukra és tárolásukra. Azért a mérsékelten sok példány őrzésének van célja és értelme. Egy faj elterjedését annál pontosabban tudjuk megállapítani, minél több helyről van bizonyító példányunk. Így tisztázódott, hogy a csarabkatica (Coccinella hieroglyphica) nálunk csak a Nyugat-Dunántúlon él, és az ország belsejében csupán a Bakonyaljáig jut el; a sziki bödice (Scymnus sacium) pedig az ország ellenkező felén, a tiszántúli szikespusztákon él, és Farmos az előfordulásának legnyugatibb pontja egész Európában.
A fajon belüli változékonyság is csak gazdagabb anyagon mutatkozik meg, márpedig a katicabogarak esetében a változatosság különösen szembetűnő. A Kelet-Ázsiában őshonos, de Európába betelepített, és ma már gátak nélkül terjedő harlekinkatica (Harmonia axyridis) leggyakrabban világosbarna alapon 19 pettyet visel, de lehet egyszínű sárgásvörös is, máskor fekete alapon kettő vagy négy nagy piros folt látható rajta. A mintázat változatosságának genetikai a háttere, de a környezet is befolyásolja azt: a hűvösebb, csapadékosabb északi tájakon a kiterjedtebb fekete rajzolatú egyedek a gyakoribbak, ahogy pedig a forró, sivatagos vidékek felé haladunk, úgy egyre inkább a világosabb tónusú egyedek válnak uralkodóvá.
Természetesen a Magyar Természettudományi Múzeum nem csupán hazai katicabogarakat őriz, hanem a Föld más tájairól származókat is, ahol magyar kutatók és amatőr gyűjtők megfordultak. Ez az úgynevezett „világanyag” több mint 30 ezer példányt tesz ki. A példányszám önmagában nem jelent különösebb értéket, hiszen gyakori katicabogarakból bárhol könnyűszerrel összeszedhető sok ezer példány. A gyűjtemény jelentőségét az adja, hogy túlnyomó része faji szinten azonosított, tehát a példányokat szakember látta, majd az adott faj nevét feltüntető cédulával látta el.
Az északi mérsékelt öv, benne Európa katicáival sokan foglalkoztak, ezekből csaknem valamennyi fajt felvonultató referenciagyűjteményünk van. Afrikai katicabogarainkat szinte maradéktalanul meghatározta Helmut Fürsch német amatőr katicabogarász, akinek évekig kisebb-nagyobb csomagokban küldtük az expedícióinkból beérkezett anyagokat. Az észak- és dél-amerikai katicákat Robert Gordon és Natalia Wandenberg, a washingtoni National Museum of Natural History munkatársai dolgozták fel 1994-ben. A délkelet-ázsiai és ausztráliai katicabogarakkal nehezebb a helyzet. Tradicionális okokból onnan van a legtöbb anyagunk – a magyar zoológusok hagyományosan Kelet felé indították expedícióikat –, ám az ázsiai katicabogarakhoz értő külföldi szakemberek kevesen vannak, gyakran túlterheltek (hiszen minden múzeum elárasztja őket meghatározandó példányok ezreivel), vagy már életük alkonyán járnak, és nincs utánpótlásuk.
A trópusokról származó katicabogaraink tarka sokasága ámulatba ejt mindenkit, aki eddig csak a hétpettyes katicát ismerte ebből a bogárcsaládból. A közismert piros alapon fekete pettyes fajokon kívül vannak négyzetekkel, gyűrűkkel, vonalakkal, sávokkal díszített katicák is. A kontrasztos mintázat élénk színű elemei csaknem mindig vörösek, citromsárgák vagy narancsszínűek, hiszen a gerincesek ezeket a színeket látják a legjobban (mi magunk is messzebbről észleljük a közlekedési lámpák piros jelzését, mint a zöldet). A feltűnő szín figyelmeztetésre szolgál: azt hirdeti, hogy gazdáját nem érdemes megtámadni és elfogyasztani, mert keserű ízű, sőt mérgező. A kék és a zöld szín a katicabogarak körében nagyon ritka.
Legtöbbjük félkör alakú és domború, akár egy bukósisak, de akadnak hosszúkásabbak és laposabbak is. A legkisebbek mérete az egy millimétert sem éri el, és az ilyenekről néha csak szakember tudja eldönteni, hogy tényleg katicabogarak-e. A legnagyobbak a kisebb pénzérme nagyságú Megalocaria-fajok Új-Guineából, illetve az indonéz és óceániai szigetvilágból. Ezek az „óriások” táplálék gyanánt már nem érik be levéltetvekkel vagy pajzstetvekkel, mint kisebb rokonaik, hanem más bogárfajok lárváit ragadozzák.
Ha választanunk kellene, hogy akkor vajon végül is melyek a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményének legértékesebb katicabogarai, akkor az úgynevezett típuspéldányok között kell keresnünk őket. Ezek azok az etalonnak számító példányok, amelyek alapján az illető fajt először leírták és tudományos nevet adtak neki. A Lemnia zygospilota nevű sárga alapon finom fekete vonalakkal díszített katicát Balogh János fogta Új-Kaledóniában 1977-ben. Demeter András a róla elnevezett parányi Scymnus demeterit 1980-ban fogta az etiópiai Ambóban. Ritkaságaink között vitathatatlanul első helyen áll a Megalocaria singularis, a Föld legnagyobb katicabogara, amelynek hosszú ideig egyedüli példányát 1898-ban gyűjtötte Bíró Lajos Új-Guineában. A fekete alapon sárga vállszalagot viselő bogárnak azóta is csak egyetlen újabb egyede került elő, amelyet a Bishop Museum őriz Honoluluban.