Kiállításokkal, kiadványokkal művészetünk megismertetéséért
Faur Zsófia és a Ráday Galéria kultúrmissziója
MúzeumCafé 24.
Magyarországon az a társadalmi réteg, amelyik a hazai kortárs művészek számára a stabil vásárlói kört kellene jelentse, sajnos többnyire egyetlen kortárs képpel sem rendelkezik. De kinek a feladata lenne megismertetni és megszerettetni a hazai művészetet itthon, illetve népszerűsíteni külföldön? A többi között erről beszélgetünk Faur Zsófiával, aki nem kisebb dologba vágta a fejszéjét, mint hogy a művészetet mindenki számára elérhetővé tegye, ezért aztán galériája ajtaja mindig mindenki előtt nyitva áll. Úgy véli, hogy idővel, a vizuális kultúra elsajátításával majd az emberek lelki állapotában, az élethez való hozzáállásukban is pozitív változások indulhatnak el: talán majd nem egy plázába mennek kikapcsolódni, hanem egy kiállításon engedik magukhoz közel a művészetet. Egy, a Bartók Béla úton kiadó üzlethelyiségek kulturális célú felhasználására kiírt pályázat is hadat üzent a „plázajárásnak”. Ennek első állomásaként tavaly szeptemberben a nyertes pályázók közül elsőként költözött a Ráday Galéria Újbuda szívébe.
– Ön nagyon szeretheti a kihívásokat, hiszen több mint tíz évvel ezelőtt szintén elsőként nyitotta meg a galériáját az akkor még néptelen Ráday utcában.
– 1997-ben kezdtünk az akkor még tényleg igencsak kihalt Ráday utcában; mi voltunk ott az első galéria. De az évek során egyre több kiállítóhely nyílt meg az utcában, és a környék nagyon gyors fejlődésnek indult. Ám idővel kinőttük a helyet. A kortárs művek általában elég nagy méretűek, és a hetvenöt négyzetméteres kiállítótér nagyon behatárolta a lehetőségeinket. Éppen ezért már évek óta nézelődtem, tárgyalásokat folytattam különböző kerületekkel. Majd jött ez a nagyszerű lehetőség, hogy az újbudai kulturális városközpont projektben részt vehessünk. Elindultunk a pályázaton, amit szakmai hátterünknek köszönhetően meg is nyertünk. Az új helyünk majdnem háromszáz négyzetméteres, mégis néha kevesebb mű van kiállítva, mint amennyi a Ráday utcában volt. Viszont itt olyan alkotások is helyet kaphatnak a falakon, amelyeket a méretükből adódóan korábban lehetetlen lett volna kitennünk. Másik nagy előnye a Bartók Béla úti galériának a kirakat, ez a látogatottságnak is jót tesz. A hatalmas ablakoknak köszönhetően kintről is látni, mi van éppen kiállítva. Többen telefonon gratulálnak nekem, hogy milyen jó az új kiállítás, bár még nem voltak bent, csak az autóból látták.
– A hatalmas kirakatablakokon kívül mivel lehet még az utca emberét rábírni arra, hogy át merje lépni a galéria küszöbét?
– Ha csak kétszáz kilométerrel megyünk arrébb, Ausztriába, ott igazi pezsgő kulturális élet van, az emberek egy jelentős része rendszeresen jár kiállításokra, még akkor is, ha nem akar vásárolni. A kiállítások látogatására való igényt otthonról kell hozni. Ha vannak művek, amelyek között felnő az ember – akár egy sokszorosított grafika vagy egy jó minőségű reprodukció –, az segíthet elindulni ezen az úton. De sajnos ez nagyon kevés helyen van így.
– Honnan ered a kortárs művészet iránti elhivatottsága?
– Közgazdászként végeztem, de mindig tudtam, hogy nem akarok a szakmámban dolgozni, mert nagyon száraznak tartom. Viszont a galériavezetésben az egyetemen szerzett tudás sokat segít. Műtárgyak közt nőttem fel, így a művészet szeretete mindig is bennem volt. Aukciókra jártam, gyakran megfordultam az Ecserin, sok időt töltöttem műtermekben is. Hobbinak indult, ami kinőtte magát; most már csak ezzel foglalkozom. Szerintem ezt másképp nem is lehet csinálni.
– Mi a szerepe ma egy magángalériának hazánkban?
– Attól függ, milyen típusú galériáról beszélünk. Magyarországon körülbelül negyven kortárs galéria van, ebből húsz a professzionális, és nyolcan vagyunk, akik rendszeresen járunk külföldre. Azok a galériák, amelyek professzionálisan építik a művészeik karrierjét, szerződnek velük, kiállítást rendeznek nekik, külföldre is viszik a munkáikat, körülbelül 200-250 művészt tudnak befogadni. A művészek többsége sajnos ebből kimarad, viszont akinek van tehetsége, és komolyan gondolja, az tud érvényesülni. Egy galériának pedig mindenképpen feladata a ma művészetét építeni, hogy legyen majd 20-30 év múlva klasszikus művészet. Szerintem ez nagy feladat, és aki ezt csinálja, az minden elismerést megérdemel, mert nagyon sok munka, rengeteg pénz és kitartás kell hozzá.
– Egy galériának milyen lehetőségei vannak a kortárs művészek bemutatására itthon, illetve külföldön?
– Egyéni szinten nagyon nehéz kapcsolatokat kiépíteni, éppen ezért egy évvel ezelőtt létrehoztunk egy, a kortárs galériákat összefogó egyesületet, azzal a céllal, hogy ha a 15 tagú egyesület megfogalmazza pontosan, mit szeretne, mik az elvárások, és ezt nemzetközi példákkal is alátámasztja, akkor a tagoknak is nagyobb esélyük lesz érvényesülni. Ha ilyen körülmények között mégis sikerül kikerülnie egy magyar galériának külföldre, az hatalmas elismerés, mert minden külföldi művészeti vásáron többszörös túljelentkezés van. Nehéz úgy versenyezni azonban, hogy ugyanannyit fizetünk a vásárokon való megjelenésekért, mint a nyugat-európai galériák vagy azok a kelet-európaiak, akik kiírják nagybetűvel a standjuk fölé, hogy a kormányuk támogatásával vannak jelen. Ezekkel sajnos nem lehet felvenni a versenyt. Különösen úgy nem, hogy a képeinket a többi kiállítóhoz képest harmadáron tudjuk csak árulni, mert a belső piac nem bírna el többet.
– Hazánkban eladható ezen az áron a kortárs művészet?
– Nem nagyon, mert hiányzik az a társadalmi középréteg, amelyiknek igénye lenne arra, hogy műtárgyak között éljen. Az egész országban ötven és száz közé tehető azoknak a száma, akik rendszeresen vesznek kortárs műalkotásokat.
– Szükségesnek tartja az állam támogatását a magyar művészek befuttatásában?
– Azt gondolom, hogy az államnak fel kellene ismernie, mennyire fontos a kortárs képzőművészet támogatása. Egy harmadrangú focicsapat több pénzt kap, mint a művészet egésze, miközben a játékosok ötven percet sem tudnak lefutni a pályán. Ugyanakkor a közgyűjtemények nagy része gyakorlatilag csak ajándékozás útján tud gyarapodni. Míg külföldön a múzeumok nagyon komoly vásárlók a galériákban és a képzőművészeti vásárokon, nálunk erre gondolni sem lehet, hiszen a műtárgyak megóvására sincs elég pénz. Pedig ahhoz, hogy egy gyűjtemény ide vonzza a turistákat, először meg kell vásárolni.
– A képzőművészet állami támogatására különböző modellek léteznek. Ön szerint milyen támogatási rendszer lenne célravezető itthon?
– Működőképesnek tűnt a szocializmusban az a rendszer, hogy a nagy beruházások alkalmával a beruházási összeg két százalékáért kortárs művészeti alkotást kellett elhelyezni az épület elé vagy az épületbe. Ez nagyon sokat tudna lendíteni a művészet általános helyzetén, ráadásul a művészeknek is egyfajta anyagi biztonságot jelenthetne.
– Mit gondol a közintézmények és a magángalériák mai viszonyáról? Ön szerint lehetséges lenne a mainál eredményesebb együttműködés közöttük?
– Szerintem lehetséges lenne, de kicsit komplexebb ez a probléma. Sajnos nem fordítottunk elég energiát arra, hogy ezt a negyven év lemaradást behozzuk. A környező országokban az akkori vezetés felismerte, mivel lehet országimázst építeni: a sporttal és a kultúrával. Azt is tudták, hogy a magángalériák a saját pénzükből nem tudják a művészetben kialakult lemaradást behozni. Erre megoldásként a szomszédos államokban a kormányok minőségi kritériumok alapján kiválasztottak a galériák közül néhányat, és három-öt évig támogatták a külföldre való kiutazásukat. Miután lejárt ez a pár év, megszűnt a támogatás, mondván, hogy a piac majd eldönti, ki az, aki életképes. Úgy hiszem, ez sokkal célravezetőbb, mint egy négyoldalas cikket megvenni egy vezető nyugat-európai lapban. Ezzel be tudnának kerülni a magyar művészek a nemzetközi vérkeringésbe, beszélnének rólunk, kíváncsiak lennének az emberek ránk, eljönnének hozzánk. Én elsősorban ebben látom a kiutat.
– Milyennek látja azt a hazai vagy külföldi múzeumot, amelyik példaértékű lehetne a többi közintézmény számára?
– Sok múzeumot szeretek, járok is sokba, bár nem eleget. A Szépművészeti Múzeumot szeretem, mert nagyon komoly gyűjteménye van, éppen ezért alkalmas arra, hogy elkezdje a gyerekek vizuális nevelését. Ezen kívül a kiállítási programjuk is jó, nemcsak a régi mestereket, hanem újabb századi művészeket is lehet látni náluk, amit a kölcsönzésekért cserébe kapnak. Ezt itthon csak ők tudják megtenni.
– Van kedvenc kiállítása is?
– Most voltam a Centrális Galériában, szerintem érdekesek ezek a fiatal, frissen végzett kortárs művészek. És nemrég nyílt meg az Art on Lake kiállítás, amely szintén izgalmas a Városligeti-tóban elhelyezett szobrokkal. Itt végre elismert külföldi művészek magyar művészekkel együtt szerepelhetnek közös kiállításon. Ráadásul a kiállított művekhez nem kell komolyabb művészettörténeti ismeret, mindenki meg tudja találni a kedvencét.
– Lassan mindenki belátja, hogy egyre inkább létkérdéssé válik a gyermekek érdeklődésének felkeltése a kultúra iránt. A galéria is fontosnak tartja a fiatalok megszólítását?
– A rendszerváltás óta nem fektetett elég hangsúlyt erre az állam, és a galériák ezt nem tudják behozni. Természetesen a saját eszközeinkkel próbálunk segíteni, például ősztől beindítunk egy múzeumpedagógiai foglalkozássorozatot szombat délelőttönként gyerekeknek, mindig az éppen aktuális kiállításra reflektálva. Lesz kézműves-foglalkozás, és múzeumpedagógusok mesélnek majd a kiállított munkákról. Az önkormányzattal is van egy megállapodásunk, hogy a kerületi iskolákból jöhetnek hozzánk kiállítást nézni a tanulók. Ilyenkor tárlatvezetést biztosítunk nekik. A kiadónk gondozásában most fog megjelenni a harmadik kifestőkönyvünk. Összesen kilenc füzetet szeretnénk ebből a sorozatból kiadni. Úgy tervezzük, hogy a tizedik egy múzeumpedagógiai könyv lenne, amelyik elmagyarázná az előző kilenc kötetet, és akár általános iskolában is használni lehetne tankönyvnek.
– Hogyan született a galéria által kiadott albumok ötlete?
– Nagyon kevés magyar művésznek van saját katalógusa, pedig ahhoz, hogy valaki nemzetközileg ismerté váljon, elengedhetetlen egy jó angol nyelvű katalógus, amelyben megnézhetik a munkáit, megismerhetik az életrajzát. Ennek óriási jelentősége van, ezért kezdtük el a Mai Magyar Képzőművészet és a Mai Magyar Fotóművészet sorozatunkat, hogy ezt a hiányosságot pótoljuk. Ez anyagilag nem megtérülő befektetés, de megéri, ha népszerűsíteni tudjuk a magyar művészetet.
– A budapesti és a londoni vásár után most Bécsbe vitte a művészeit. Milyen volt a kiállított alkotások fogadtatása?
– Nagyon jó, persze azért is, mert harmadszor voltam kint, és ilyenkor már megvan a kellő bizalom felém és a művészek felé. Úgyhogy kijelenthetem, hogy ez volt a legjobb évünk.
– Van más vásár, ahová még az idén szeretne kijutni?
– Télen szeretnék jelentkezni Miamiba. Ez nagyon komoly lépés lenne nekünk, de rendkívül költséges. Európán belül teherautóval bárhova elmegy az ember, a tengerentúlra viszont a szállítás rettenetesen drága, és a vámkezelés sem egyszerű. Viszont az amerikai piacon még érdekesek vagyunk, nem feltétlenül úgy, mint Magyarország, hanem mint kelet-európai művészet. Elég jó a vásárlóerő, és a mi áraink az ottaniakhoz képes jóval kedvezőbbek. Ott egy átlag jól élő amerikai polgár is meg tudja venni ezeket az alkotásokat. Azt gondolom, hogy elég kuriózum lenne egy magyar galéria Miamiban, de először utána kell néznem a forrásainknak.
– Milyen anyagi forrásai vannak a galériának?
– Van egy szponzorunk, aki nélkül nem igazán tudnánk működni. És vannak olyan periódusok, amikor jól megy a piac, jól el lehet adni a képeket, de a tavalyi és az idei év nem ilyen, a válság a kortárs művészetet is nagyon mélyen érinti.
– Mit szeretne elérni a következő tíz év távlatában?
– A legnagyobb siker az lenne, ha bekerülnénk a nemzetközi vérkeringésbe. Ez mindenkinek érdeke lenne. Hazánk kis ország, kis piaccal, be vannak ide szorítva a művészeink, nehezen tudnak kitörni külföldre. Pedig nincs szégyenkeznivalónk semmilyen más nemzettel szemben.
Faur Zsófia 1978-ban született Budapesten. A Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti International Business School közgazdász szakán diplomázott. 2001 szeptemberében nyitotta meg galériáját Faur Zsófi – Ráday Galéria néven, amely a Ráday utcában működött, majd 2010 októberében a Bartók Béla úton kapott új helyet. A galéria kiadványainak kivitelezésére egy nyomdát hozott létre, ezt kiegészítve saját kiadót is működtet, amely Mai Magyar Képzőművészet és Mai Magyar Fotóművészet címmel kiadványsorozatokat indított el. Fontosnak tartja a kortárs művészet megismertetését a legkisebb korosztállyal is, ezért Kifestőkönyv nem csak kicsiknek címmel kifestőkönyv-sorozatot adott ki. Ősztől pedig múzeumpedagógia foglalkozássorozat veszi majd kezdetét a galériájában óvodás és kisiskolás korosztálynak. Faur Zsófiának két gyermeke van, egy hétéves kislány és egy négyéves kisfiú, akik rendszeresen járnak vele megnyitókra, múzeumokba.