Amerikába mentünk, háziiparunk címere… – imho
Hungarian Peasant Art: Magyar népművészeti kiállítás az újvilágban 1914-ben
MúzeumCafé 45.
A New Yorkban megjelenő magyar napilap, az Amerikai Magyar Népszava 1914. március 7-i száma rövid hírben jelezte, hogy a „legkiválóbb műbarátokat” tömörítő National Arts Club magyar népművészeti kiállítás bemutatását határozta el, amely „pompás helységében” lesz látható március 11-től. Rendezőnek felkérték Konta Sándort. A vállalkozást „főképpen Nilsen Laurviknek köszönjük – olvasható a cikkben –, aki a nyáron hosszabb időt töltött Magyarországon, s ott megismerkedett a magyar népművészettel, melynek azonnal lelkes csodálójává vált, s a tárgyaiból gyönyörű kollekciót állított össze a club részére”. [1] A két hétig nyitva tartó, ingyenesen látogatható kiállítás megnyitásakor megjelent Nuber Károly, a New York-i osztrák–magyar főkonzul, Nilsen Laurvik, több előkelőség: George F. Kunz, a Tiffany cég főnöke, Madame Gadski, a Metropolitan Opera ünnepelt énekese, Adolf Stern (analitikus?), Berkó Géza, az Amerikai Magyar Népszava szerkesztője és a művészvilág számos ismert személyisége. Jelen volt az orosz cár egy bizalmasa, akiről alább még lesz szó. A ceremónia a Rákóczi-indulóval indult, és a zenekar egész este magyar darabokat játszott. A lap ennél több részletet nem közölt, és a későbbiekben sem vállalkozott arra, hogy ismertesse a kiállítást. [2] A másik magyar napilap, a Clevelandban megjelenő Szabadság szerint „a magyar nép ízlését és ügyességét” dicsérő tárlatnak az a tanulsága, hogy a magyar háziipar és az iparművészet termékeinek kormányzati segítséggel – német példára – piacot kellene teremteni Amerikában. [3]
A National Arts Clubot a költő, író, a New York Times művészeti kritikusa, Charles DeKay alapította 1898-ban, hogy a művészet iránti társadalmi figyelmet egyengesse és az amerikai művészetet népszerűsítse. A jelentős amerikai képzőművészeti anyaggal rendelkező intézmény 1906-ban költözött új, Gramercy parki székházába, amely ma is otthonául szolgál. [4] A klub a századelőn évente mintegy tucatnyi képző- és iparművészeti kiállítást rendezett, és kezdeményező szerepet játszott az olyan új művészeti ágak megismertetésében, mint a fotó, majd később a videó, az installáció. Az először Amerikában bemutatott magyar népművészeti – pontosabban: parasztművészeti, Hungarian Peasant Art című – kiállítás is ebbe az új utakat kereső programba illeszkedett. Még szorosabban az évente megrendezett iparművészeti – „arts and crafts” – kiállításokhoz kötődött, bár a sajtóvisszhang igazolja, hogy ahhoz képest is újdonságot jelentett. Közvetlenül előtte Contemporary Art címmel a friss művészeti törekvéseket mutatták be. Ennek kapcsán írta a New York Press kritikusa, hogy a magyar kiállítás a februári „modernista horror” nagyszerű ellenpontja, amelyen érdekes látni annak a művészi iránynak az előzményeit, amit Smetana zenei költeménye, Az eladott menyasszony, az orosz balett és bécsi szecesszió (art nouveau) képvisel. [5]
A Hungarian Peasant Art kiállítás kezdeményezője John Nilsen Laurvik (1877–1953) norvég–amerikai újságíró, műkritikus, író, fotográfus elsősorban az 1915-ben San Franciscóban rendezett nagyszabású művészeti Panama-Pacific International Exposition európai művészeti anyagának összeállításában játszott szerepe révén vált ismertté. Ő volt az, aki a magyar festők, a Nyolcak munkáit Amerikába vitte – majd a visszaszolgáltatásban felettébb kétes szerepet játszott. [6] De ez egy későbbi történet.
Laurvik több amerikai lap küldötteként 1913 júniusában azért jött Magyarországra, hogy a nők választójogának világszövetsége hetedik kongresszusáról tudósítson. A népművészet, amely ekkor társadalmi népszerűsége, divatja csúcsán állt, magára vonta az újító művészeti mozgalmakra fogékony és a skandináv kézművességet is jól ismerő Laurvik figyelmét. Ösztönzőleg hathatott ebben a nők szerepét hangsúlyozó kongresszus általános légköre, de ezen belül a különböző kulturális programok hatása is, vagy akár az a tény, hogy a küldöttek között vidéki paraszt-asszonyok is voltak. Budapesti tartózkodása idején már készülhetett a Magyar Iparművészet téli (10.) száma, amelyet teljes egészében a népművészetnek szenteltek – Körösfői K. Aladár, Gróh István, Ács Lipót és Lesznai Anna írásaival és a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának kvalitásos népművészeti tárgyait bemutató gazdag képanyaggal. Bizonyára a Művészház október derekán nyíló iparművészeti kiállításáról is értesült, amihez a népi iparművészet alkotásaiból is válogattak. Néhány népművészeti központban is megfordult, a kiállítási anyag szakszerű összeállítására azonban Koperly Dömét, az Országos Háziipari Egyesület vezetőjét kérte fel. [7]
Rejtély, hogy mi lehetett Konta Sándor szerepe a kiállítás létrejöttében, esetleg a rendezésében, amit a New York-i magyar lap említett. Erről sem a katalógusban, sem az amerikai újságok híreiben nincs információ. Konta Sándor (1862–1933) a régi amerikai magyar világ egyik jól ismert, sikeres, ugyanakkor felettébb ellentmondásos közéleti figurája volt. Újságíróként került 1887-ben Amerikába, majd házassága révén – egy gazdag St. Louis-i sörgyáros lányát vette el, akitől hamar elvált ugyan – kiváló kapcsolatokra tett szert különböző amerikai körökben. Alexander Konta bejáratos volt a legmagasabb amerikai hivatalokba, ide értve a Fehér Házat is. A háború alatt ő szervezte a magyar bevándoroltak – ekkor ellenséges állam alattvalói – Amerika melletti elkötelezettségét tanúsító Amerikai–Magyar Hűség Ligát. [8] Feltételezhető, hogy ő közvetített a National Arts Club és az osztrák–magyar külképviselet, valamint az Országos Háziipari Szövetség között, és talán a kiállítási anyag szállításában tudott segítséget nyújtani. Összeköttetései játszhattak tehát szerepet, „rendezőnek” csakis ebben a vonatkozásban számíthatott.
A kiállítás rövid, kép nélküli, tizenhat lapos katalógusában Laurvik azt emeli ki, hogy ez az első ilyen kiállítás Amerikában, olyan tárgyakkal, amelyek soha nem voltak láthatók Magyarországon kívül. A kiállítás jelentőségének ez az örökzöld módszerű tálalása – át is vette minden beszámoló – ez esetben azzal a megszorítással helytálló, hogy a magyar kézimunka, főként a kalotaszegi varrottas és a matyó hímzés már ezt megelőzően is felbukkant az amerikai piacon, például a nagyáruházakban. A Chicago Tribune már 1892-ben kimerítő és képekkel gazdagított cikkben ismertette a kalotaszegi népművészetet Gyarmathy Zsigáné Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából című, akkor megjelent munkája nyomán. A név nélküli szerző olyan ismeretekre is hivatkozott, amelyeket a helyszínen járt ismerőseitől nyert. [9] A kiállítás kapcsán a legnagyobb amerikai német lap szerkesztője ki is hangsúlyozta, hogy végre az eredeti, paraszti kézműipar termékeivel lehet megismerkedni, és nem az áruházak gyári holmijaival. [10]
Miből állt a magyar népművészeti – parasztművészeti – kiállítás? Erről nincs pontos képünk, de a szűkszavú katalógus, néhány fénykép és az újsághírek alapján nagyjából körvonalazható a bemutatott anyag jellege. Elsősorban a textíliák szín- és a formavilága váltotta ki a legnagyobb csodálatot. A New York Sun – Laurvik nyomán – a futuristák legújabb alkotásaihoz hasonlította az élénk színű hímzéseket, a pásztorfaragásokról pedig megállapította, hogy azok kiállják a versenyt a tanult művészek alkotásaival. [11] „Soha nem láttuk – írták egy másik alkalommal – még ilyen tetszetősnek az egyébként nehézkes kiállítótermeket.” Még inkább: „Laurvik úr és a bizottság tagjai a textíliákat és hímzéseket nagyon helyesen első osztályú művészetnek tekintették annak minden komolyságával együtt, és a magyarok ünnepi öltözeteit épp olyan gondossággal helyezték el a falakon, mintha festmények volnának.” [12] Az elrendezés és megmutatás ilyen eljárásait a kiállítóhely fennmaradt fénykép-dokumentációja meggyőzően bizonyítja. A New York Timesban közölt fénykép a kiállítás egy másik módszerét érzékelteti: a felöltöztetett babák a viseletek összhatását, stílusát szemléltetik, miközben ezek önmagukban is a háziipar egy sajátos, ekkoriban kialakuló műfaját képviselik. Középütt egy matyó legény látható bő ujjú ingben, dúsan matyórózsákkal hímzett köténnyel – surccal –, fején félrecsapott kalap. [13] A katalógus szerint a továbbiak egy-egy Tolna megyei (bizonyára sárközi) idősebb asszony és menyecske, egy-egy zempléni leány és házas fiatalasszony, egy somogyi menyecske és egy veszprémi leány viseletét mutatják. Az Evening Post másfél hasábos részletes ismertetése és méltatása a tiszta színekre helyezte a hangsúlyt. A hímzéseket, öltözeteket emelte ki élénk színhasználatuk miatt, a jellegzetes „magyar szín”, a piros dominanciáját, amely más színekkel – sárga, kék, zöld – kombinálódva mozgalmassá teszi az anyagot. Ezzel szemben a kerámiát kevésbé tartotta érdekesnek, éppen a halványabb színek, továbbá a forma gyengesége miatt. A lap idézte a katalógusból Laurvik szavait, miszerint a tiszta, élénk színekkel kivitelezett formák megelőzik a futuristák „kaleidoszpikus fantáziáit”. [14] A New York Herald a fekete alapú, tarkán hímzett textíliákat emelte ki – tehát a matyó hímzések egy csoportját –, továbbá a mindössze egyetlen zsebkéssel faragott ivótülköket mint a „született művészi tehetség” ékes bizonyítékait. A katalógus szerint Nilsen Laurviknak is ezek a nagyméretű szarumunkák voltak a kedvencei; kilenc példány szerepelt a kiállításban. Az idézett cikk szerint néhány kiállítási darab „több mint száz éves” – tehát az új háziipari termékek mellett paraszti használatból kikerült „régi”, „eredeti” tárgyak is bekerültek a válogatásba. [15] Összességében a kiállítási anyag az Országos Háziipari Szövetség égisze alatt készült háziipari termék volt. Az összeállítás figyelemmel volt a táji változatokra, és érzékeltette a műfajok sokféleségét. A kiállítást egy Lesznai Anna által tervezett és egy matyó parasztasszony által hímzett, virágos motívumú textilkép zárta.
Az American Art News rövid híradása azt hangsúlyozta, hogy a hétköznapi használati tárgyak művészi kivitele tanulatlan vidéki emberek műve. A textíliák gazdag színvilágának összhatását szláv jellegűnek tartotta. [16] Ez meglepő, tájékozatlanságból fakadó állításnak tűnik, ellenben a probléma, azaz a „magyar vagy szláv?” kérdése – a műveltség etnikus jellegének dilemmája – a kiállítóteremben is jelentkezett. A clevelandi Szabadság megírt egy ilyen, a magyarországi nemzetiségi viszonyokban fogant és a kivándorlással Amerikába exportált, ott jelentősen felerősödött hazai konfliktust. Az egyik nap két szlovák látogató kereste a kiállítás titkárát. Egyikük, egy helyi szlovák hírlap szerkesztője hevesen tiltakozott, „hogy a kiállítást jogtalanul nevezik magyarnak, mert a kiállított tárgyak motívumai tótok és a készítői is tót nemzetiségűek”. Érveit a Public Libraryből magával hozott, Prágában és Brünnben megjelent könyvek rajzaival támasztotta alá. Végül egy ott lévő magyar építész „magyarázta el a titkárnak, hogy mi magyaros a kiállított tárgyakban, mi nem, és egyszersmind kis előadást tartott a magyar háziiparról”. Azt nem tudni – így a magyar lap beszámolója –, hogy a titkár melyik pártnak adott igazat, mert tapintatosan ezt nem mondta meg. [17]
Az incidens először is annak bizonyítéka, hogy a kiállításon szerepeltek a Pozsonyi Háziipari Szövetség égisze alatt készített hímzések is. Ezt közvetve az aranyszálú hímzésekre utaló más hírlapi beszámolók is megerősítik, amelyek mind kitértek arra – nyilván a katalógusszöveg nyomán –, hogy az iparosodott országokban már mindenütt eltűnt kézműves kultúra fenntartását és művelését a magyar állam a háziipari szövetség révén felkarolja. Egy a kiállítás bezárása után megjelent újságcikk Izabella főhercegnő tevékenységét ismertetve a királyi udvar támogatását is hangsúlyozta. [18] A magyar kontra szlovák vita kifejezi továbbá azt a korra jellemző általános vélekedést, hogy minden nép, etnikum jól megkülönböztethető önálló kultúrával – jelen esetben: parasztművészettel – rendelkezik. Ez ugyanakkor a Magyar Királyság soknemzetiségű viszonyai miatt sajátos fénytörést kapott a „magyar” és „magyarországi” megkülönböztetésének kérdése, illetve a magyar nép és a környező szláv népek gyökeresen eltérő eredete miatt. Mindkét vonatkozás „idehaza” is kellő gyúanyagot szolgáltatott, az óceán túlpartján az európai viszonyokat kevéssé ismerő közegben pedig még inkább megmerevítette az „egy nép – egy kultúra” felfogást. Párosult mindez a kié a legszebb, legértékesebb vitával. A magyar újságcikkek érthető módon a magyar háziipar és iparművészet elsőbbségét hirdették, és a „miénk a legkiválóbb” érzése legalább annyira volt érvényes öntudatnövelő tényező, mint a kor bevett viszonyulása a művészi alkotásokhoz.
Itt kell megemlítenünk Alexander de Yourievitch cári kamarást is, akit azzal a céllal küldtek Amerikába, hogy az orosz emigrációt próbálja megnyerni a cári politika támogatására. Yourievitch – nyilvánvalóan a magyar kiállítás mintájára – egy hasonló, illetve még nagyobb szabású orosz tárlat megszervezésének az ötletét vetette fel. Meg is állapodott a National Arts Club vezetőségével, hogy szeptemberben kiállítást nyitnak a „magas fejlettségű” orosz paraszti művészet tárgyainak bemutatására, hogy „Amerika megismerje az orosz művészeteket és kézműipart”. [19]
New York után a kiállítás a közeli New Jersey államban lévő Newarkba került, a városi múzeum és könyvtár épületébe április 11-től két hétre. Ezt személyesen Laurvik intézte, aki a szomszédos Elizabeth nevű városban lakott. A kölcsönzési jegyzék szerint a kiállítás 567 tárgyból állt, melynek értéke meghaladta a tízezer dollárt. [20] A házigazda Newark múzeumi egyesülete egy eredeti ötlettel felhívással fordult a város magyar bevándoroltjaihoz, hogy járuljanak hozzá a Magyarországról érkezett kiállítási anyaghoz saját birtokukban lévő tárgyakkal. A merész elképzelés sikerrel járt: a Newarki Híradó beszámolója szerint tizenketten csatlakoztak a kiállításhoz. Várady Imre például egy „gyönyörű faragványt” kölcsönzött, ami egy szénásszekér modellje volt teljes felszereléssel, két ökörrel, járommal. A helyi magyar utazási ügynök, bankár, „békebíró”, Germanus Emil egy tulipános ládát ajánlott fel, amely „Dobossy Géza festése és Mihályi György alkotása” volt. [21]
Nem tudjuk, hogy ezután bemutatták-e még másutt is a kiállítást. Júliusban Laurvik újra Európába és Magyarországra utazott, hogy a San Franciscó-i kiállítás ügyeit intézze, így a magyar népművészet további népszerűsítése gazdátlanná vált. Két újabb bemutató azonban mégis létrejött az év végén. Ezek már új koncepció alapján, nem önállóan, hanem egy-egy nagyobb kiállítás részeként szerepeltették a magyar parasztművészeti tárgyakat – nem is a teljes kollekciót, hanem annak csak kisebb hányadát. Úgy tűnik, az eredeti elképzelések szerint a Magyarországról hozott gyűjtemény egyes részei ekkor már különböző intézményekhez, gyűjtőkhöz kerültek. Októberben a chicagói Art Institute a tizenharmadik évi iparművészeti (Industrial Art) tárlat részeként mutatta be a Hungarian Peasant Art kiállítási egységet. Mintegy száz hímzést, néhány pásztorfaragást és huszonhét kerámiát állítottak ki. Ez a szűkebb népművészeti anyag túlnyomórészt matyó hímzésekből állt: párnavég, lepedőszél, asztalterítő, ing és kötény, illetve polgári használatú futó, teásgarnitúra szerepel a katalógus jegyzékében. [22] Az utolsó ismert állomáshely az indianapolisi John Herron Art Institute volt (az Indianapolis Art Museum előzménye), ahol november 6-án nyílt meg a kiállítás. Itt egy amerikai művészeti egyesület éves kiállításához csatolva szerepeltették a magyar háziipar tárgyait. [23]
Az 1914-es Hungarian Peasant Art kiállítást eddig nem tartotta számon sem a hazai múzeum- és kiállítástörténet, sem a magyar néprajzkutatás. Jelentősége abban áll, hogy első ízben juttatta el a tengerentúlra az európai művészeti központokban – Berlinben (1909), Londonban (1911), Párizsban (1913) és az északi országokban – már sikerrel szereplő hagyományos magyar paraszti kézművesség, háziipar és formakincs jól válogatott keresztmetszetét, miközben sajátos kapcsolatot teremtett amerikai és magyar művészeti intézmények és mozgalmak között, de egyúttal a magyar bevándorlók és az amerikai társadalom között is egyengette a kulturális együttműködés és megértés lehetőségeit.
[1] Amerikai Magyar Népszava, 1914. március 7. 2.
[2] Amerikai Magyar Népszava, 1914. március 12. 1. „M. Jurjievitch” (sic!) cári kamarás jelenlétét említi: The Sun, March 12, 1914. Sec. 1., 4.
[3] Botond: Magyar iparművészet. Szabadság, 1914. március 21. 2.
[4] Lásd www.nationalartsclub.org/; a Samuel Tilden Mansion 1976-től National Historic Landmark.
[5] New York Press, March 22, 1914.
[6] Barki Gergely: A magyar művészet első reprezentatív bemutatkozása(i) Amerikában. In: Nulla dies sine linea: tanulmányok Passuth Krisztina hetvenedik születésnapjára. Szerk.: Berecz Ágnes–L. Molnár Mária–Tatai Erzsébet, Bp., 2007. 99–113. Pálos Elmával kötött házasságához lásd: Berman, Emanuel: Sándor, Gizella, Elma: Életrajzi utazás. Thalassa, 2003. 1. 69–98.
[7] Touring Exhibition of Hungarian Peasant Art organized under the auspices of the National Arts Club of New York by the Home Industry Association of Budapest, Hungary, 1914–1915. Koperly Döme szövegét Pálos Elma fordította angolra.
[8] Lásd a halálakor megjelent cikkeket: Amerikai Magyar Népszava, 1933. február 29., 1., 4.
[9] The Chicago Tribune, February 6, 1892. 16.
[10] New Yorker Staats-Zeitung, Március 18. 1914.
[11] The Sun, March 12, 1914. Sec. 1. 4.
[12] The Sun, March 16, 1914. Sec. 2. 2. – egy fényképpel a kiállításról.
[13] The New York Times, March 15, 1914. 69.
[14] The Evening Post, March 14, 1914. Sec. 2. 2.
[15] New York Herald, March 12, 1914. 12.
[16] American Art News, vol. 12. 1914. No. 24. (March 21), 7.
[17] Botond: Tót élelmesség – magyar élhetetlenség. Szabadság, 1914. március 25. 2.
[18] Hungarian Art Fostered by Royalty. New York Press, April 26, 1914.
[19] Visits Russian exiles. Czar’s agent arranges for a trade exhibit in New York. The New York Times, March 27, 1914. A magyar kiállításra nem hivatkozik ugyan, de annak megnyitóján részt vett. Az orosz bemutató nem valósult meg.
[20] Hungarian Peasant Art exhibition (1914) papers, Newark Museum Archives.
[21] Newarki Hiradó, 1914. április 25.
[22] Thirteenth annual exhibition of industrial art including the work of Hungarian peasant potters and weavers. Chicago, The Art Institute, 1914. 1128–1251.
[23] Nineteenth annual exhibition on the Society of Western Artists, an exhibition of Hungarian peasant art. Indianapolis, John Herron Art Institute, 1914. (WorldCat.org) Vö. Indianapolis Star, November 15, 1914. 41.