„Lobogó hajjal kétkerekű kocsiján futó, rugalmas, ellentálló”
A nyíregyházi Jósa András múzeum alapítójának szelleme
MúzeumCafé 45.
A 19. századi magyarországi múzeumalapítások sorában a vidéki múzeumok nagy többsége jó fél évszázad elteltével követte a Magyar Nemzeti Múzeum létrejöttét. A kiegyezés fordulópontnak tekinthető – 1867-től kezdve gyorsult fel a folyamat, és ez nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy az új helyzet kedvezőnek bizonyult, és persze azzal is, hogy ekkorra már jelentős kollekciókat halmozott fel a vidéki köznemesi-polgári értelmiség. Míg a Nemzeti Múzeumot az ország egyik legjelentősebb főnemesi családjának a feje alapította, vidéken – így Nyíregyházán is – tanárok, orvosok, papok vagy éppen főúri szolgálatban működő „szakemberek” gyűjtöttek és adományoztak.
Jósa András (1834–1918), a nyíregyházi múzeum alapítója Nagyváradon született, a Magyaróvári Gazdasági Felsőbb Tanintézetben elvégzett tanulmányait követően Széchenyi István nagycenki birtokán volt gyakornok, majd a családi példát követve a bécsi egyetem orvosi fakultásán szerzett oklevelet 1864-ben. Ezután a döblingi elmegyógyintézetben vállalt munkát egy ideig, de ahelyett, hogy egy megkeresést követően a császári-királyi család magánorvosa lett volna, hazatért a megyéjébe, és előbb az akkori megyeszékhelyen, Nagykállón, majd 1884-től Nyíregyházán működött, utóbb vármegyei főorvosként.
Az orvosi hivatás mellett érdeklődését más is lekötötte: a múlt emlékeinek keresése és feltárása volt kedvelt időtöltése; a bronzkor és a honfoglalás kora érdekelte leginkább. Személyesen vett részt kunhalmok feltárásában: 1868-ban a geszterédi ásatáson báró Vécsey József főispán és egy szabolcsi földbirtokos társaságában a 3. századból származó szarmata emlékeket találtak. Amikor Rómer Flórist, a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának őrét hivatalból értesítették a feltárásról, ő volt az – maga is a Felsőmagyarországi Múzeum Egylet egyik alapítójaként –, aki az ötletet adta az 1868-ban Jósa András támogatásával létrehozott Szabolcsvármegyei Régészeti Társulat megteremtésére, aminek 1872-ben Jósa lett az elnöke. A gyűjtemény a nagykállói megyeházán, a főispáni lakásban, majd az állami reáliskolában kapott helyet, végül az 1891–92-ben Alpár Ignác által tervezett nyíregyházi vármegyeháza lett a régészeti gyűjtemény és Jósa saját kollekciójának őrzőhelye. Ahogy Jósa fogalmazott: „Szabolcs vármegyei muzeum létezik, mely a vármegye tulajdonát képezi – és amelyről úgy vélte –: „…bronztárgyakban és őscserépedényekben a nemzeti múzeum gyűjteménye után csekély tájékozottságom szerint a leggazdagabb.” A gyűjteményt 1899-től látogathatta a közönség, bár az alispán a felajánlásra reagálva kissé szkeptikusan jegyezte meg: „nálunk az efféle sportok iránt nem sok érzék mutatkozik.”
Az alapítást tehát 1868-hoz kötik, bár akkor a múzeum gyakorlatilag csupán régészeti gyűjteménnyel bírt; de a nyíregyházi megyeházi nyilvánosságot követően, a századforduló idejére már más gyűjteményekkel is gyarapodott. 1900-ban Kiss Jenő volt járási orvos 1536 darabból álló numizmatikai kollekciójával, majd az 1912-ben Hódmezővásárhelyről jött múzeumi segédőr, Kiss Lajos munkája révén a néprajzi gyűjteménnyel már három szakág volt jelen a múzeumi anyagban. 1915-ben már mintegy hét-ezer tárgyal rendelkezett a múzeum.
Jósa András 1918 szeptemberében bekövetkezett halála után a múzeum az ő nevét vette fel. Legérdekesebben a földi, Krúdy Gyula szavai jellemzik az alapítót: „Hóbortos és európai tudós, a nyírségi honfoglalók sírásója; a kiskirályokból való figura; röpke gavallér; legjobb orvos fél Magyarországon, kinek csodatetteit bizván zenghetné a lant; félig csodatevő fantom, félig elkésett lovag a régi duhaj Magyarországból; zsebkéssel operáló doktor; tudós orvos, ki lobogó hajjal futott kétkerekű kocsiján; rugalmas, ellent-álló mint az agár és változatlanul egyforma, mint a nyírségi homok; bölcs és bolond volt, szent és hiszékeny magyar ember volt. Jósa András bátyámnál kedvesebb, eredetibb, értékesebb regényalak kevés járt még magyar talajon. Regényt kell írni róla, talán meg is írom majd egyszer…”
A háború után a gyarapodás folyamatos volt, ám a hely a bemutatásra már nem volt elegendő. 1928-ban a megyeháza bővítésekor a még mindig ott működő múzeum külön épületrészt kapott, amely egy teremből és hat kisebb szobából állt. Az új hely sem jelentett azonban megoldást a gondokra, amelyek hamar, már 1931-ben újra jelentkeztek; a jelentések említik, hogy ekkor az ásatási anyag nagy részét elzárva voltak kénytelen tartani.
A múzeum mostoha sorsa a második világháborút követően is folytatódott: bár új kiállítóhelyeket kapott, a központ még mindig a megyeháza épületében volt, a raktárak szétszórva. Ennek az áldatlan állapotnak az 1973-as döntés vetett véget, amikor az 1945 után pártszékházként működő egykori Magyar Királyi Pénzügyigazgatóság épülete megürült, és ide költözhetett a múzeum és a megyei levéltár. Ez utóbbi 1999-ben távozott a szomszédos telken emelt új székházába, és ettől kezdve birtokolja a pénzügyi palota impozáns épületét teljes egészében a múzeum.
A helyhiány és a rossz elhelyezés ellenére az ötvenes évektől a múzeumi gyűjtemény jelentősen és folyamatosan gyarapodott, és szakági összetettsége, gazdagsága is ekkor alakult ki új kollekciók létrejöttével. 2008-ban az Alfa program adott lehetőséget a felújított épületben új helytörténeti, régészeti és képzőművészeti tárlat megnyitására.
- január 1-jétől Nyíregyháza Megyei Jogú Város fenntartásában működik a Jósa András Múzeum; szervezetileg hozzátartozik az 1979-ben megnyitott Sóstói Múzeumfalu tízhektáros szabadtéri néprajzi múzeuma is, ahol a megye tájegységeinek – Nyírség, Szatmár, Beregi Tiszahát, Rétköz, Mezőség – népi műemlékeit mutatják be. 2007-ben kapott működési engedélyt a szervezetileg szintén a múzeumhoz tartozó Kállay Gyűjtemény, amely az alapító Kállay Kristóf, a Szuverén Máltai Lovagrend szentszéki követe akarata szerint a magyarországi fő- és középnemesség hagyatékait gyűjti és mutatja be. Adott tehát egy intézmény, amely egy dinamikusan fejlődő, fontos gazdasági-kulturális központban található, egy olyan városban, amelynek kulturális sokszínűsége múltjában és jelenében is szembetűnő. Mégis, múzeumának története azt mutatja, hogy bizony a fentebb idézett 1899-es alispáni megjegyzésben sok az igazság: míg a vidéki múzeumok jelentős részét egy nagyobb közösség akarata hozta létre és tartotta fent, addig itt leginkább egy megszállott, elhivatott ember kitartása révén jött létre és létezett hosszú időn át. Tényleges változást talán csak a kétezres évek hoztak: ma már elmondható, hogy a múzeum kell a város közösségének. Amit pedig a múzeum gyűjteményében jelent, az sok vonatkozásban országosan vagy regionálisan egyedülálló, sőt olyan része is akad, amely európai hírű.
Nem véletlen, hogy napjainkban is a régészeti gyűjteményt tartja a szakma talán a legértékesebbnek, ha egyáltalán összevethetők a különböző gyűjtemények. Az ország leggazdagabb honfoglalás kori anyaga kiemelkedik a csaknem háromszázezer leltározott tárgyat tartalmazó régészeti anyagból; hosszan sorolhatnánk az értékesebbnél értékesebb lelet-együtteseket. Ikonikus tárgy ezek közül a kivételes szépségű rakamazi tarsolylemez.
A történeti gyűjtemény több részegységből tevődik össze: a több mint tizenhatezer darabot számláló Történeti Dokumentum Gyűjtemény anyaga 1967-től gyarapodik a város és a megye történetére vonatkozó forrásokkal, közöttük Nyíregyháza város 1753-as, gróf Károlyi Ferenc által kiadott telepítési pátensei közül az egyikkel, 1818-tól kezdődően céhes dokumentumokkal, valamint plakátgyűjteménnyel, képeslapokkal, fényképekkel, térképekkel, a városi élet legváltozatosabb emlékeivel.
Az alapításkori numizmatikai kollekció ma több mint ötvenezer érmet számlál. Görög, egyiptomi, karthágói érmek mellett a római és a dénáranyaga is jelentős. A legutóbbi idők szerzeményei közé tartozik az újfehértói aranyéremkincs és több más értékes lelet.
A képzőművészeti gyűjteményt még a kiváló néprajzkutató igazgató, Kiss Lajos alapította. Kora legjobb művészeivel – Tornyai Jánossal, Rudnay Gyulával, Endre Bélával – volt személyes, baráti kapcsolatban, az ő műveik képezték a képtár alapját 1921-ben. Ezt követően a hetvenes–nyolcvanas évek hoztak újabb gyarapodást, főként a városhoz, illetve a megyéhez kötődő művészek alkotásaiból. Különlegességnek számít a negyvenhat darabot számláló Benczúr-gyűjtemény, amelyet a festő özvegye 1921-ben adományozott Nyíregyházának, de csak 1950-ben került múzeumi nyilvántartásba. Másik különlegesség a vármegyeháza egykori ősgalériája, Franz Wrabetz tíz nagyméretű olajképe: ezek a magyar történelem honfoglaló vezérei közül néhányat, illetve Attilát, Budát, valamint Hunyadi Mátyást ábrázolják a Nádasdy-Mausoleum rézmetszetei alapján, amelyeket elsősorban arisztokrata családok ősgalériáihoz használtak mintaként. (Az eredetileg Nagykállón őrzött sorozat 1876-ban, a megyeszékhelyváltáskor került Nyíregyházára.)
Az iparművészeti anyag jórészt magánajándékokból állt kezdetben, 1950-ben a városi múzeum anyagával bővült, majd a céhes mesterek alkotásai gazdagították, de ritka különlegességként a Szabolcs vármegyei főispáni fogadásoknál használt 131 darabos ezüstkészlet is itt található.
Kevés vidéki múzeum dicsekedhet irodalmi kollekcióval, de a Jósa András Múzeumban ez a gyűjteményrész is fontos, a hétezres anyag zömében helyi vonatkozású.
A könyvtár szintén Jósa Andráshoz kötődik: a harmincnégyezer kötetes, korlátozottan nyilvános szakkönyvtár maga is múzeumi gyűjtemény. Cserekapcsolatban áll szinte valamennyi magyar múzeummal és számos egyetemmel, ezen kívül tizenhat ország csaknem kilencven intézményével. Ritka kincsei közé tartozik egyebek között Görög Demeter Atlas Hungaricusa (1802–1811), Pray György Dissartationese (1774), a különgyűjteményekként beleltározott hagyatékok, a Nyírvidék 1880 és 1944 között megjelent példányai. Az Adattár múzeum- és gyűjteménytörténeti kincstár, amelyben az alapító dokumentumai mellett jelentős fotógyűjtemény is található.
A múzeum két szintjén nyolc állandó kiállítási egységben ismerheti meg a közönség ennek az óriási gyűjteménynek egy válogatott részét. A kétszáz négyzetméteres régészeti tárlat 2006-ban készült el. A paleolitikumtól a középkorig egy-egy mesterséghez kapcsolódva mutatja be a lelet-együttesek legjavát. Az ezredfordulót követően a magyarországi múzeumokban jórészt az Alfa program biztosította finanszírozási lehetőségek következtében új bemutatási módok terjedtek el: ez elsősorban rekonstrukciókat, egyfajta életképi megjelenítést jelentett. Lehet szeretni vagy nem, a legtöbb helyen – nemcsak Magyarországon – ezt tekintik ma az egyik legkorszerűbb, de mindenképpen legvonzóbbnak gondolt bemutatási módnak. Értéke elsősorban a minőség függvénye, és akkor a legszerencsésebb, ha a kiállított régészeti tárgyak értelmezését segíti.
Ugyanez a múzeumi megoldás jellemzi a néprajzi állandó kiállítást is, jóllehet itt a vásári életképekbe rendezett bábuk szerepe jóval kevésbé az értelmezés – szemben a régészeti emlékek időben sokkal távolabbi világának megidézésével –, inkább az élményadás. Ebben a tekintetben jóval hitelesebb élményt nyújtanak a Sóstói Falumúzeum épületei és tárgyegyüttesei. Talán érdemes lett volna elgondolkodni a kiállítás előkészítése során egyfajta feladatmegosztásról, és a skanzen nyújtotta élményre építve inkább egy látványtár jellegű tárgybemutatóként megvalósítani az állandó kiállítást.
A Sárga ördög című tárlat egyfajta kincsestárként mutatja be a régészeti leletek aranytárgyait, ékszereit. A honfoglalás kori emlékek legnagyobb része ugyan inkább „csak” aranyozott ezüst, de a középkorból már jóval több teljes aranylelet származik. Az újfehértói éremkincs az utolsó fél évszázad legnagyobb középkori aranylelete: ezt 2002-ben találták meg és került a múzeumba. A csaknem másfél kilónyi, összesen 261 aranypénz közül a legkorábbi Luxemburgi Zsigmond 1436-os nagyszebeni aranyforintja, a legkésőbbi pedig I. Lipót 1684-ben, Körmöcbányán vert aranypénze.
Sajátos egysége az állandó kiállításoknak a Nyíregyháza katonasága című, amely a magyar katonaság történetét mutatja be 1869-től, a Magyar Királyi Honvédség megszületésétől az első világháború eseményein át egészen a második világháború végéig.
Önálló állandó kiállításrészt kapott egy 2006-ban a múzeumba került magángyűjtemény is: Kovács Gyula és felesége, Péchy Mária mintegy hétszáz darabos kollekcióját adományozta a múzeumnak, azzal a feltétellel, hogy az anyag állandóan látható legyen. A bútorok, az ezüstnemű, a porcelánok és az üvegek több generáció gyűjtésének eredményei. A mázas cserépedények megszerzése Péchy Mária szenvedélye volt, a tárgyak Észak-Magyarország, Erdély és az Alföld kerámiaközpontjaiban készültek. A 323 cserépedényből 181 fazekasmunka. A Péchy család hosszú időn keresztül használt saját háztartási eszközei izgalmas kiegészítései a tárlatnak. Az enteriőr a múzeum falai közé idézi az egykori családi otthont annak sokféle különleges tárgyával, eredeti hangulatával.
Gencsy Tibor huszár főhadnagy trófeái is állandó bemutatót kaptak. A múzeumi letétbe helyezett anyag egy érdekes és kalandos sorsú katona, vadőr, lovas és vadász mintegy százdarabos trófeagyűjteményét mutatja be az érdeklődőknek.
A Benczúr Gyuláról megemlékező állandó kiállítás a nyíregyházi születésű festő itteni képei, relikviái, dokumentumai segítségével illusztrálja a művész életét. Benczúr müncheni akadémiai tanulmányait követően ott maradt tanárként, csak 1883-ban jött haza végleg, hogy az akkor alapított Mesteriskola első vezetője legyen. A múzeum festménygyűjteményének legjelentősebb művei közé tartoznak gróf Károlyi Gyula és felesége egész alakos képmásai, a Millenniumi hódolat című kép olajvázlata, valamint Benczúr időskori önarcképei. 1909 őszén a Nemzeti Szalon XXXIX. vidéki kiállítását a Bessenyei Kör támogatásával Nyíregyházán rendezte meg a vármegyeháza nagytermében. Ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy a festőt a város díszpolgárává válasszák. A tárlaton nyolc Benczúr-festmény szerepelt. Ez volt a festő utolsó látogatása szülővárosában. Halála után, 1921-ben kiállítást, valamint emlékünnepséget rendeztek a városháza három termében, ahol a család tulajdonában lévő harmincnégy munkáját mutatták be, köztük a budai királyi palota Mátyás-terme számára készített Mátyás-sorozat két nagy festményét és nyolc vázlatát. A kiállítás anyagából több kép is azóta a múzeumba került. Maga az özvegy is adományozott a városnak több relikviát, rajzokat, festményeket. Az anyag folyamatosan gyarapodott, részben a leszármazottak, másrészt vásárlások révén.
„…teli szeretettel az emberiség iránt…” címmel az állandó kiállítások sorában a múzeumalapító Jósa Andrásról emlékezik meg a múzeum, méghozzá elég szokatlan módon, egy olyan dokumentumfilmmel, amelynek szereplői a múzeum munkatársai. Jósát hivatásos színész alakítja ugyan, a többi szereplő viszont a régészet iránt érdeklődő Múzeum Baráti Kör tagjaiból, ásatási munkásokból, a nyíregyházi és a megyei múzeumok kollégáiból, régészeiből került ki. Az idősödő Jósát Németh Péter címzetes megyei múzeumigazgató kelti életre. Linzenbold Attila fiatal nyíregyházi filmrendező ötletéből Istvánovits Eszter régészeti osztályvezető, a múzeum tudományos titkára forgatókönyvének felhasználásával készült el a csaknem félórás kosztümös film, amelynek DVD-je megrendelhető.
Az időszaki kiállítások, úgy tűnik, inkább csak a lehetőségek, mintsem valamiféle koncepciózus terv eredményei. Pedig a gyűjtemény gazdagsága módot adna annak időszaki tárlatokon történő bemutatására, de ez, egyelőre, úgy tűnik, nem opció a múzeum számára.
Annak, aki nem a városban él, nem könnyű érzékeltetni, mennyire része ma Nyíregyháza kulturális életének a múzeum. A 2013 januárjáig számos tagintézménnyel működő megyei múzeumi központ ma már szervezeti egységeiben is a város területén belül marad. Hogy ez mennyire erősíti a városhoz tartozást, egyelőre nem érzékelhető. A múzeumpedagógiai rendezvények, a programok alapján átlagosnak tűnik a múzeum munkája ezen a téren. A városi közönségért való küzdést a személyi preferenciák is meghatározzák: a történész igazgató, Bene János elsősorban a katonaság, azon belül a huszárság történetével foglalkozik, és ez irányt szab a kiállításoknak, a gyűjteménygyarapításnak, a szakmai és közönségprogramoknak. A történész osztályvezetőből a Kállay Gyűjtemény vezetőjévé lett, majd októbertől a város kulturális alpolgármesterként tevékenykedő Ulrich Attila még a szecessziós Nyírvíz Palotában szervezett számos olyan tárlatot és kísérőprogramot, amelynek célközönsége az iskolás korosztály volt. A múzeum webes arculata, a megújult honlap is érzékelteti a változás folyamatát: bár van blog menüpont, ez inkább újságcikk jellegű történetfüzért, mintsem valami személyesebb, kontaktuskereső, interaktív kommunikációt jelent. A honlap gazdagsága és összetettsége vetekszik a gyűjteményekével, bár felépítése kissé túlbonyolított. Viszont ha valakinek van ideje és kedve böngészni rajta, előbb-utóbb érdekes információk sokaságához jut.
Talán egyfajta merészség hiányzik, ami azt a nyugodt megállapodottságot mozgatná meg, amelyet a nyitóoldal kisfilmjét nézve is tapasztalhatunk: percek telnek el, mire a Benczúr tér túloldaláról egyáltalán eljutunk a múzeum főbejáratáig. Pedig az alapító ebben is példa lehetne: a Krúdy által megörökített „lobogó hajjal kétkerekű kocsiján futó, rugalmas, ellentálló” Jósa András.